Part 9

Kati remegve, reménykedve nyitott be a zsidó boltoshoz.

– Vegye meg ezt a hajat! Egy beteg testvéremé volt. Orvosságra van szüksége és nincs pénzünk. De vegye meg tüstént. Sietnem kell. Egyedül hagytam.

Vállat vont a boltos, nem használhatja, mert egymagában nagyon kevés, arra pedig nagyon különös színű, hogy összekeverhetné más hajjal, hanem mivel a Katinak is szakasztott olyan haja van, a kettőt együtt megveszi jó pénzen.

A lány elhalványult, szomorú pillantást vetett a tükörbe, sóhajtott és lehajtotta szép fejét, mint a búzakalász a sarló alá.

Lihegve ért haza nemsokára, de a beteg nem volt már egyedül. Az öreg Péri járkált sötéten fel s alá a szobában. Eljött, ide talált; a hír megsúgta neki, mi történt, s a keserűség útra készté.

– Hová lett a húgod koronája? – kérdé a belépőtől dühösen.

– Levágták! – szólt Kati daczosan, az ágyhoz lépve, mintha el volna készülve megvédni azt, ki eszméletlen fekszik benne.

Péri elballagott, majd egyszerre vadul szegződtek megüvesedett szemei Katira.

– Hát a te hajad hová lett?

– Levágtam! – mondá félénken s kivette az orvosságos-üveget a köténye alól.

Sóhajtott az öreg, azután sokáig nézte, nézte a két szép lány közül hol az egyiket, hol a másikat. Az egyik, aki ott áll, olyan piros, mint a rózsa, a másik, aki ott nyög, olyan fehér, mint a liliom.

És mégis a rózsát sajnálta meg _elébb_. Hozzá ment, megsímogatta azt a csitri fejecskét gyöngéden, szeretettel:

– Szegény Katám! A te hajad kinő még!

A KIS CSIZMÁK.

Keskeny, szürke felhő-foszlányok úsznak a környék fölött. Nagy égiháború lehetett az éjjel, esővel, viharral, villámlással vegyes. Látszik is a nyoma mindenfelé, a fák gallyai le vannak tördelve, faleveleken, fűszálakon esőszemek csillognak, a templomsoron a nagy garádban zuhog a víz. Vőneki János uram portáján egész tócsák állanak, a Zákó Mihályék kertjében pedig – éppen az imént mesélte Mihók Magda, – a madárfészket is lemosta a fárul a zuhogó zápor.

Köd gömörödik a sár fölött, átlátszó és fehéres, mint a muszelin-ruha, a falusi kémények füstje fölfelé száll, megannyi jele, hogy már nem lesz eső, bár az ég morcsos, borús még, akár a Bizi apó arcza, ki meghajolva, ingadozó léptekkel megy a hosszú utczán Szűcs Istókkal, a kőművessel.

Hogy összeesett az öreg! Nem is csoda, csövestől éri a veszedelem. A lánya meghal, ökrei fölfujódnak, csűre, asztagja megég, lovait elhajtják a szegénylegények.

Hanem érzi is a súlyát az Isten «másik» kezének, ha nem tudta megbecsülni a jobbikat. Bezzeg kellemeztetné most már magát ő szent felsége elött, mióta a legény fia is halállal vívódik, megfogadta, csak arra való lesz a vagyona, hogy jót tegyen vele.

De bizony hidegen fogadják az egek. Valóságos csoda történt. Mikor a Mária-képet hozták, amit a templomnak vett, – leszakadt a szekér alatt a Bágy hídja, ló odaveszett, kocsi, kép dirib-darabra zúzódott.

Az emberek az udvarukról és a kerítések mögül nézik, amint végigmegy a hosszú krispinben, apró, kopasz fejét a váll-lapoczkái közé húzva.

– Csiba te, ne te, – veszi föl a szót Böngér Panna – legalább már ti ne bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen, lelkem, egy-két hasábot az üst alá, míg megkavarom.

– Nedves ez a tüzelő – veszi át a szót özvegy Csupor Mátyásné. – Az én időmben még a fa is jobban égett, Panna. Hanem ez a Bizi dolga! Tudod-e, mi történt megint az éjjel?

– Talán a kőkereszttel a temetőben?

– Beleütött a mennykő, lelkem. Összetörte. Pedig csak tegnap állították föl nagy költséggel.

– Óh, óh! – hüledezék Böngér Panna. – Akkor bizonyosan odamennek. Eredj csak, kis Andris, nézz utánuk, fiam, hova fordulnak el a savanyú-kúttól?

A «falu gyermeke» (úgy hítták a szelíd képű, anyátlan-apátlan fiút) ott guggolt az udvar közepén, a lekvárfőző-katlan mellett, ami igen irigylendő állapot volt reá nézve, mert nemcsak a lábait melengethette a tűznél (csípős az idő egy kicsit), hanem a jószívű Böngér Panna a kóstolást is engedte.

Hogy most már ott kell hagyni a vén Bizi miatt ezt a nagy boldogságot!

Kelletlenül kullogott utánuk. Csakugyan a temetőbe mentek.

Az asszonyok igazat mondtak, a gyönyörű piros kőkereszt ott hevert két darabban a sárguló pázsiton. Nini, hova lettek az aranyos betük! «Isten dícséretére emeltette Bizi József». Éppen a betűknél, derékon törte ketté nyilával az Isten, mintha mondaná: «Nem kell a dícséreted, Bizi József, a Mária-kép sem kellett, ez sem kell».

Az öreg ember elkapta fejét a földről, hol adománya széttörve hevert és nem mert fölnézni az égre sem, ahol olyan nagyon haragusznak rá. Révedező szeme a gyermeken akadt meg, mintha annak a boglyas feje lenne közbül égnek-földnek.

András a kőrisfának dűlt s az ittas, kövér temetői földbe besüppedt lábait fölváltva emelgetve, bámész kiváncsisággal nézte Biziéket.

– Menjünk innen – mondá Istók.

– Hát a kereszttel mi történjék? – kérdé Bizi fojtott hangon. – Összeragasztod?

– Nem én! – viszonzá Istók tompán. – Amit az Isten ujja összetört, azt nem szabad az ember ujjainak összeilleszteni. Bizony, kigyelmedet meglátogatta az Isten…

Az öreg ember fogai összevaczogtak.

– Hiszen, ha csak látogatna! – kiáltott föl keserűen – ő már nálam lakik, Istók, állandóan nálam lakik.

– Tűrni kell, Bizi uram!

– Pedig hidd el, Istók, nem vagyok rossz ember.

– Fösvény volt kelmed, szívtelen, gőgös. A világ elejének képzelte magát. Aztán, valljuk meg az igazat, uzsorával szerezte kincseit.

– Nem becsülöm már őket semmire – hörgé. – Fázom, reszketek. Valami rossz előérzetem van. Mintha marokkal fogná össze valaki a szívemet. Meglásd, ismét szerencsétlenség vár reám… Óh, te kifogyhatatlan Isten, mivel engeszteljelek meg?

Elhagyták a temetőt.

– Hej, ni! – kiáltott föl Istók. – Hát ez a poronty mindig a sarkunkban van! Milyen vörösek a lábszárai a hidegtől! Takarodsz innen mingyárt, te kölyök!

– Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jól esik, hogy itt látom mellettünk. Gyere idébb, kis fiam!

Az öreg arra gondolt, hogy abból a borús égből egyszerre lepattanhat még egy villám, de csak akkor, ha már az a gyerek itt nem lesz.

– No, gyere hát közelebb!

– De csak hadd menjen haza, – véli Istók – megveszi a lábát az Isten hidege!

– Miért nem húztál csizmát, te fiú – kérdi Bizi uram szelíden.

– Nincsen csizmám – mondá a gyerek szomorúan.

– Hát miért nem varrat apád?

– Nincsen apám! – felelte közönyösen.

Ez a közönyös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nevekedik ez föl, ha még a szeretetet sem ösmeri?…

Szótlanul megfogta a kis András kezét s vitte magával végig a nagy utczán, le egész a templom mellé.

Ott aztán benyitottak egy házba, amelynek kapujára két sarkantyús csizma volt kifestve aranyos rojtokkal s a következő aláírással: «Filtsik István csizmadia-mester».

– Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filtsik uram, az én kontómra! – mondá Bizi apó.

Filtsik megnézte a gyereket s így szólt:

– Éppen van egy ilyen kis csizma készen. Fölteszem a bundámat egy ócska lajbi ellen, hogy jó lesz.

A kis csizmát előhozták, csakugyan jó volt: mintha a lábára öntötték volna.

A gyerek örült neki, ragyogó mosoly ült ki arczára s vígan kopogott az öreg után a pitvarba.

Ott künn ezalatt eloszlottak a felhők. Mikor Bizi apó kilépett az udvarra, a napfény elöntötte szomorú arczát, az égbolt nyájasan mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, sőt még a meggyűlt esővizek is.

Mintha uj levegőt szívott volna be, könnyebben érzé magát.

– Add ide a kezedet, fiam! Olyan jó meleg kezed van. Eljösz-e hozzám?

A gyermek a csizmáit nézte gyönyörködve s így szólt:

– A lekvárfőzéshez szeretnék menni!

– Nem, te velem jösz. Ime, itthon vagyunk már, itt lakunk ebben a cserepes házban.

A kapuajtóban a kocsis várta azzal a hírrel, hogy az ellopott lovak megkerültek, a fia már túl van a veszélyen.

Bizi apó hálateljesen nézett föl az égre.

Milyen messze van és mégis milyen közel…

Egy pár kis csizmával meg lehet járni egy óra alatt…

TIMÁR ZSÓFI ÖZVEGYSÉGE.

Ezek a kedves kis portékák, ezek a szőke asszonyok, olyan szelídek, olyan jók, mint a bárányok. Legalább ez a Timár Zsófi, ez egészen olyan.

Mióta férjhez ment, csak a mosolyát láthatni. Azelőtt a boldog mosolyát, most a fájót.

A boldogságával nem volt terhére senkinek, a fájdalmával sincsen. Nem kérkedett, nem panaszkodik. Hanem az a fehér arcza, az a mindig fehérebb arcza, elbeszéli mindennap mindenkinek, amit úgyis mindenki tud.

Itt hagyta a férje kegyetlenül, gonoszul. Pedig derék fiatal ember volt, a legdolgosabb, legügyesebb ács a környéken; ki hitte volna, hogy megcsalja azt az áldott, kedves asszonyt, két hamis szem éjszakája hogy annyira megfeketíti a lelkét… s elmegy azzal a másik nővel a világba elkárhozni.

Hírét sem hallotta, ki tudja, merre mentek; út pora, melyben nyomuk veszett, el nem beszéli, szellő nem árulja el, hol vannak, suttogó lombok nem mondják meg értelmesen, pedig arról beszélnek.

Csak legalább egy szót mondott volna, mikor elment Bágyról, nem fájna úgy a szíve annak a szép szőke asszonynak, akinek most az a neve, hogy «szalma-özvegy». Ha legalább megcsókolta volna még egyszer, ha hidegen is, ha erőltetve is és így szólt volna: «Engem te már nem látsz soha többé: mást szeretek, annak adom az életemet».

Hanem lopva mentek el, össze voltak beszélve. Elment és nem jött vissza. Pedig már egy éve, egészen egy éve.

Visszajön. Óh, bizonyosan visszajön. Péter nem rossz ember. A szíve mindig jó volt, nem lehet végképp elromolva; az a személy elvehette az eszét, bevehette magát a szívébe; hanem olyan az csak, mint a hamis festék, az idő kiszívja, meghalványítja; vissza fog ő térni.

Timár Zsófi remélt s mikor az olló varrás közben kiesett a kezéből, mindig felsóhajtott, óh bár csak a földbe szúródnék; mikor repülő szarkát látott az ablakból, mindig felsóhajtott, óh, bárcsak az ő kerítésükre ülne rá.

De az olló sem akart hazudni, a szarka-madár sem…

Esténkint a küszöbre ült ki, onnan el lehetett látni messze-messze a kígyózó országúton, egészen odáig, hol már a felhők lába lóg le.

A szép, halovány arcz fölé ernyőt csinált kis kezéből s úgy bámult arra a nagy, titkos lapra, amelyről, mint egyes betük, bontakoznak furmányosszekerek, utazó, vásárosok, vándorok és a jó Isten tudná elmondani, kik még.

A falubeliek sokszor mentek el mellette, köszöntek is neki, de észre nem vette.

– Zsófi az urát várja! – suttogták egymás közt és még nevettek is hozzá.

Pedig mégis szegény Zsófinak volt igaza. Az ő szíve többet tudott, többet sejtett, mint amennyit az egész világ bölcsesége megmondhatna.

Amint egy délelőtt a dohány-palántát öntözné nagy gonddal (ha megjön a gazda, legyen mit füstölnie a télen), ragyás öreg asszony lépett be az udvarra: üzenetet hozott.

– A férjedtől jövök, Zsófi. Arra kér, bocsáss meg neki, megbánta, amit tett. Ott dolgozik a harmadik faluban, Gózonban: a bádog-tornyot reperálják. Ő maga nem mert eljönni, félt, nagyon haragszol. Ha megbocsátasz neki, jőjj el hozzá, azt üzeni.

– Menjünk! – mondá a szelíd szőke asszony.

A fekete kendőt leoldotta s piros olajosat kötött fel az útra. Péter kedvencz színe, meg aztán illőbb is ehhez a szép naphoz.

*

Egy aranyozott keresztet kellett feltenni a torony tetején a gombra. A tekintetes asszony, a tisztartóné ikreket szült, annak az örömére ajándékozta az eklézsiának.

– Ki vállalja el a dolgot, fiúk? – kérdi az ácsmester, Rögi Mihály uram.

– Én! – mondá Péter. – Én megyek, majszter uram.

– Inkább talán Belindek Samu. Te már nehéz vagy egy kicsit.

– Sohasem éreztem magamat könnyebbnek.

– Elhiszem. Megszabadultál a nyügtől. Hát csakugyan elkergetted? Hm! Elég csinos vászoncseléd volt. Igaz-e, Samu?

Péter lesütötte a fejét s lassan, kelletlenül mondá:

– Megutáltam benne magamat. De meg az igazat megvallva, ami egyszer karika, gurul az.

– Gurult a te kezedből is, ugy-e? Hallod-e, Samu? hehehe! Ejnye, kópé, kópé! No most már csakugyan te teszed fel az aranygombot.

Péter megvető, nyugodt pillantást vetett Samura.

– Hagyja Samut, Rögi uram! Majd fölteszem én. Várok valakit valahonnan. Úgy dobog a szívem, ha vajjon eljön-e? Már csak azért is felmegyek a toronyra, hogy egy pillantást vethessek Bágy felé véges-végig az országúton.

– No, én azt se bánom. Eredj hát szaporán, a felső ablakból magam adom ki majd a keresztet, ha már fent leszel.

Fent is volt Péter nemsokára; olyan ügyesen kúszott a deszka-párkányzatról, akár az evet.

– Ide most azt a keresztet! – kiáltá aláhajolva, – hadd tegyem föl szaporán.

– Itt van, fiam.

Péter még följebb kapaszkodott s mikor már egészen helyén volt, legelőször is odanézett a bágyi országútra.

Amott jön! Zsófi az! A vén asszony mellett ügető léptekkel, éppen most fordul be a faluba.

Szíve nagyot dobban, majd összeszorítja valami, keze megreszket, szeme elhomályosul.

– Hohó, Péter! Föltetted-e már?

Zavartan, remegő hangon felelt vissza:

– Melyik gombra tegyem föl?

A vén ács elsápadt a torony-ablakban, keresztet vetett magára s szomorúan dünnyögé:

– Teheted már akármelyikre!

Nem volt ott több gomb egynél. Azt a szédülő ember látja csak kettőnek, háromnak. Tudta, mi következik.

Eszeveszetten rohant le a garádicsokon; tudta, mire leér, azalatt már Péter lent lesz… még messzebb lesz – a túlvilágon.

Egyszerre értek a torony alá férj, feleség. Csakhogy egyik a magasból halva.

Mégis csak a fekete kendőt kellett volna elhozni ehhez a találkozáshoz!

Zsófi némán borult a holttest fölé, csókokkal borította és sokáig tartá átkarolva, görcsösen.

Mikor erőszakkal elszakították onnan, akkor is olyan szelíd, olyan nyugodt volt az a bánatos arcza, mint egyébkor. Nem volt még sem szava, sem könye.

Visszafordult, egy utolsó tekintetet vetett a halottra s összeroskadt.

Majd felkelt, megragadta aczélerővel az öreg asszony vállát s szilaj, dúlt arczczal, tompa hangon kérdé:

– Minek hozott kend ide? Honnan fogom őt ezentúl várni?

S könye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak.

AZ A POGÁNY FILCSIK.

Olyan bolond gyanu van elterjedve Csoltón, Majornokon, Bodokon, hogy az öreg Filcsik híres bundája csak képzeletbeli; beszél róla, kérkedik vele, fölteszi, de tulajdonképpen nincs bundája s talán nem is volt soha.

Már pedig volt. A gózoniak (mert a Bágyon túlról költözött mihozzánk) nagyon jól emlékeznek rá, kivált az öregebbek.

Hosszú, sárga alkotás volt az, széles fekete báránybőr-gallérral, melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstül, bojtnak, s két szép ezüst csatt tartja össze. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak valának láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig Miskolcz városa számtalan házával és valamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott áll az egyik tornyon.

Igazi remekmű ez, melynél nem kimélt sem fáradságot, sem anyagot a szűcs.

De nem is a gózoni Mócsik csinálta azt, hanem a leghíresebb szűcs egész Miskolcz városában. Még ha félrőfnyit hajt is föl Filcsik, gombokra szedve alul, akkor is a földet söpri a világ e kilenczedik csodája. Egyszóval, ehhez a bundához képest még a muszka császáré is csak vattás lajbi.

De bármilyen nevezetes ruhadarab is s akármint büszkélkedett vele Filcsik István, azért az idő vasfoga előtt még sem volt respektusa. Az csak olyan gorombán bánt azzal is, mintha a nótáriusék jurista fiának téli bekecse lett volna. A hímzés színtelen, foszladozott, a sárga alapbőr pedig piszkos, zsíros. A molyok is megtették a magukét, kivált a bélésben és gallérban okozva botrányos kárt.

De Filcsik, mint a szerelmes férj, ki észre nem veszi, felesége arczán a rózsák hogy fogynak, pedig ő maga tépdeli… nem vett tudomást e szomorú átalakulásról; ő mindig a régi jó bundát látta az ócskában s rendes szójárása: «Fölteszem a bundámat», sohasem veszített kevély jellegéből körömnyit sem.

Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télen-nyáron, hogy ha a kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa.

No az igaz, hogy nem valami sokat ült annál a kaptafánál. Hiszen azért csúfolták az «Isten csizmadiájának», mert tulajdonképpen nem volt más kuncsaftja, csak maga az Úristen.

Lusta volt az öreg. Ha néha megvarrta is valakinek a kívánt csizmát, szinte kegyelemképpen tette azt is. Nem igen háborgatták hát a megrendelések, mert még ezenfelül gorombáskodott is az emberekkel: «Mire való a parasztnak a csizma? Járjanak kendtek mezítláb!»

Mogorva, rideg ember volt; nem szeretett az a világon senkit, semmit, azon a bundán kívül.

Hát ’iszen, nem lehet égbekiáltóbb kegyetlenség, mint amit a saját egyetlen gyermekével tett: a Terkával.

Pedig mi volt a vétke? Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta erőltetni. Egy cserépbe ültetni a rezeda-virágot a csalánnal.

Nem csoda, ha elbúsulta magát, ha elfacsarodott a szíve, elszédült a feje, félrelépett a lába. Elment, megszökött a fiatal szolgabíróval.

Nagy hiba volt, de hát fiatalság bolondság. Az egész világ követ dobhatott volna rá, csak éppen az apja nem.

Azóta még komorabb, vadabb lett az öreg s mikor egy idő mulva bűnbánó arczczal hazajött a Terka látogatóba, hogy szüleit kiengesztelje, az öreg Filcsik elfordult: «nem ismeri a kisasszonyt», leakasztotta bundáját a szögről s úgy elment hazulról, hogy vissza sem jött addig, míg el nem ment a lánya.

Azután már nem mert hazajönni soha többé a szegény Terka. Mindössze egyszer látta még az apját, mikor a falun keresztülkocsizott a szolgabíróval. Filcsik éppen a «Patyolat-inghez» ballagott, ahogy a kocsiról utána kiáltott: «Apám, édes apám!»

Az öreg fölnézett, lekapta nagy alázattal a süvegét, aztán odébb ment szó nélkül. Bizony kő van annak az öreg embernek a szíve helyén.

Ahány majornoki ember a szolgabírónál megfordult, az mind nem győzte elbeszélni, hogy mily jó dolga van Filcsik Terkának: akár ő lenne a nagyságos asszony. Biz’ az a lelkem egészen eltanulta az úri módot. Azután micsoda becsülete van azóta a falunak! A majornokiak igazsága bezzeg lenyomja most a többi faluét. Meg aztán azt is elmondták az öregnek, hogy mit izent súgva: látogassa őt meg az ő édes apja, kocsit küldenek érte, selyem-vánkosra ültetik, mézes pálinkát ihatik éjjel-nappal, megbecsülik, megtisztelik, maga az úr is szívesen cserél vele parolát, csak jőjjön el minél előbb, mert már a Terka nem mer elmenni többé.

De hát az öreg Filcsikkel semmire sem lehetett menni.

Pedig ha esze lett volna, nemcsak a saját sorsán segíthet, de a nemes helység szerencséjét is megállapíthatta volna örökre.

Mert… de köztünk maradjon, ez a Majornok a leghitványabb falu az egész környéken. Egyrészt, hogy legszegényebb a népe, de kivált, mert nincs egyetlen kövezett útja, hídja, még csak helységháza sincs.

Ami nem is csoda, mert a megyei uraknak még soha sem volt szeretőjük Majornokon, minélfogva arrafelé építették az országutat, amerre jártak.

Ott van, teszem azt, a csoltói országút: olyan, mint a palló; a szép Bitró Erzsébetnek köszönheti a Bágymellék, míg a Karancsalja a deli Vér Jánosné tejszín arczát áldhatja.

Mert hiába, olyan a világ, egy szép asszony arcza szebb formát adhat az egész határnak.

No, ennek a Majornoknak ugyan nem adott.

A megyei viczemérnök, ki mappát csinált a vármegye ábrázatáról, úgy beszélik a környéken, kihagyta belőle. Sőt a tekintetes megyei karok és rendek száznyolczvan váltóforintot igértek volna a szomszéd Hontvármegyének, ha elvállalja a magáénak; de annak még ráfizetéssel sem kellett. Majd bizony, őt érje mindaz a csúfság és szidalom, ami Majornok után háramlik a nemes vármegyére!

Hanem ha Filcsik akarta volna… lett volna Majornokon út, még tán vörös márványból is… Mindnyájan boldogok lehetnének most. De visszautasította a szolgabíró úr nemes indulatját. Pedig ugyancsak ráfért volna egy kis jólét. Az Isten csizmadiája nagyon vékonyan állt a földi javak dolgában. A mult hetekben már az ezüst csatt is lekívánkozott a bundáról a «Palyolat-ing»-hez. Ott is van azóta a Száli szekrényében.

No de nem azért volt az Isten csizmadiája, hogy ez a «kuncsaft»-ja legnagyobb bajában ne segítse. Egyszer csak jönni kezdtek névtelen levelek a postán, tíz, húsz, ötven forinttal terhelve. Rendesen valami régi, ismeretlen, hirtelen meggazdagodott adósa küldte meg tartozását nagy hálálkodások és köszönet mellett. Mégis csak sok becsületes ember van a világon.

Egy ideig hitte, hogy ez bizony megeshetett, ha nem is ő vele, de az apjával, ki szintén István volt. Csak az a csodálatos, honnan adta kölcsön apja azt a sok pénzt?

S amint gyanuja fölébredt, mingyárt kitalálta a dolog nyitját is. Egyenkint visszaküldte az érkező pénzes-leveleket a szolgabírónak. Hogy mer az Filcsik Istvánnak ajándékot küldeni? Tudja-e, hogy az ő nagyanyja a híres Becsky-familiából való asszony s a többi.

Nem is jöttek hát pénzes-levelek többé ezután, hanem szomorú híreknek akadt elég hozója.

A szép Filcsik Terka halálosan megbetegedett. S amiben kedvét lelte eddig, megvetette a fényt, a pompát, eltolta magától a drága ételeket és a mediczinás üveget, hanem az édesapját kívánta látni. Még se volt hát olyan rossz lány az a szegény Terka!

S annyira ment ez a forró kívánsága, hogy végre is maga a szolgabíró volt kénytelen eljönni az öregért.

– No, öreg, most én magát viszem, ha akar, ha nem. Ne tagadja meg beteg lányától…

– Nekem nincs leányom!

– Velem jön, punktum.

– Nem lehet, kérem alássan. Nagyon sürgős dolgom van. Nem lehet!

– Tegye meg az én kedvemért! – szólt a főszolgabíró úr nyájasan.

Filcsik sóhajtott. Talán ez volt az első sóhajtása, mióta él.

– Nem jön? Ön megtagadja tehát gyermekét?

– Igenis, kérem alássan.

– Ön a társadalom söpredéke!

– Az bizony nem lehetetlen. Az ilyen magamforma vén csizmadiától kitelik minden.

Most már szép szóra, igéretre fogta a fiatal úr, de bizony minden visszapattant arról a márványszívről, még a fenyegetés is.

– Fogasson el, tekintetes uram, veressen lánczra. Akkor aztán megyek, ha visznek, akárhová.

Bizony végre is a csizmadia nélkül kellett hazamennie annak a hatalmas úrnak, ki az egész környéknek parancsol.

Hanem nem azért volt a hajduja Suska Mihály, hogy ki ne gondolt volna valami ügyes haditervet útközben.

– Ösmerem én azt a Filcsiket, tekintetes uram! Úgy jönne az utánunk, mint a malacz a kukoriczásszakajtó után, ha…

– Beszéljen kend.

– Ha ellopnánk a bundáját. Mert él-hal ezért a bundáért. Nagyon különös ember az…

– No hát lopassa el kend minél előbb!

Iszen egyéb sem kellett az öreg kiszolgált obsitosnak, csakhogy ő reá bízzák. A revoluczió óta úgy se volt már a kezében ilyen nagy dolog. Bezzeg akkor… de nem mondja el, mert még el sem hinnék.

A beteg nő nyugtalanul hánykolódott ezalatt selyempárnái között, megrezzenve, valahányszor kocsizörgést hallott. Félkönyökére emelkedett, hallgatózva, megsoványodott kezeit fekete, hosszú hajába mélyesztve, mely körültakarta a fehér hálóköntöst.

Mindennel el van látva, amit szeme-szája kíván, s mégis a legszegényebb a világon, mert az egészsége hiányzik s még valami: a szeretet.

A szerelem éget csak, őt már elégette, a szeretet melegít s ő sohasem fázott még ilyen nagyon.

Semmi sem jó neki; a férfi hangja, kit szeretett, oly kiállhatatlan, inkább ne is virrasztana mellette, hagyná magára; az ágy kemény, hiába van selyemből, lágy pehelyből, hiába igazgatják minduntalan a cselédek.

Milyen más lenne most, ha otthon feküdhetnék, a szegényes atyai kunyhó fedele alatt, a búbos kemenczénél, a nyitott ablakon ha hallaná, hogy szólnak vecsernyére a majornoki harangok s be lenne takarva hidegülő lába az atyai híres bundával.

Erről beszélt, erről álmodott az éjjel s ime – reggelre a sors meghallgatta, amikor fölébredt, a szép piros paplan fölébe oda volt terítve kedves, régi ismerőse: a bunda.

És azok a rózsák, piros tulipánok, amik a gallérját olyan széppé teszik, Terka halovány arczára másukat vetették. Az utolsó öröm éppen olyan édes, mint valaha régen az első lehetett.

Suska Mihály hamar váltotta be szavát s nagyon jól számított. Mikor Filcsik éjjel hazajött a «Patyolat-ing»-ből, lakását feltörve s a bundának hült helyét találta. A nagy szög üresen, árván volt, megfosztva minden ékességétől. Pedig október végét mutogatta a kalendárium. A tél küszöbön várakozott.