Part 7

– A gyermek alszik, – mondá Lapaj, egy galagonya-bokor felé mutatva – nem lehet fölkelteni.

– Micsoda? Nem lehet fölkelteni? – sipított az anyóka, egyetlen kiülő agyarát Istókra vicsorítva. – Tán bizony én várjam, míg fölébred? Ejha, fiam, de nagyra vagy vele! Princz-e vagy princzesz?

– Leány, Agnisa néném, leány. Félre innen! Nem engedem fölkelteni. Csak az imént aludt el, szegényke!

És a vad ember ellökte az asszonyt s gyöngéd tekintetet vetvén az alvóra, mellé ült s csendes pipaszó mellett hallgatta annak szabályos szuszogását.

– Mi lelt téged, Lapaj fiam? Megbolondultál! Nini, nézze meg az ember! De jó pesztonka vált volna belőled! A gyermeket nem szabad felkölteni, meg kell várni, míg az maga nyitja föl a szemét. No, no, Istók! Miféle bolond beszéd ez? A vén Agnisa nem olyan ostoba, hogy itt vesztegesse az időt. Aztán a falu messze van; éjfél lesz, mire Hlinára beérek. Vagy talán be sem érek ma.

– Legalább nem ma lesz akkor a világ vége, – mondá nevetve Lapaj, támaszkodva az ezredéves közmondásra, mely a világ végét arra a napra teszi, midőn az országban örökösen elszéledt hlinai tótok mind együtt lesznek a falujokban. Ez elmélet szerint csakugyan örökkévaló a világ.

– Ne tréfálj az öregekkel, Lapaj, mert megbánod. Azt mondod, hogy hatvanéves vagy! Mi az, te tacskó! Én tartottalak a keresztvízre. Ne űzz hát belőlem csúfot, ne tartóztass föl, add ide a porontyot, mert ha engem dühbe hozol, kikaparom a szemedet.

S könnyen meg is tette volna, amit igért, ha a gyermek véletlenül tárgytalanná nem teszi a vitát azzal, hogy fölébredt.

Lapaj fölvette a bokor árnyékából és oda nyujtotta a vén asszonynak. Szinte szomorú volt az arcza, mikor ezt tette, keblében sajátságos érzelmek zajlottak, lelkére valami lehangoló, fárasztó köd nehezedék.

A kisded nyugtalanul mozgott uj helyén. Ijedten nézett föl az őt átfogó aszott karok birtokosára s annak arczától nyomban ríva fakadt. Kezét kiterjeszté Lapaj felé. Hozzá kérezkedett.

Az ellent nem állhatott, hogy még egyszer karjára ne vegye. A boldogtalan kis teremtés megszünt sírni s szorosan oda simult a vad ember kebléhez. Tán tudta, érezte, hogy onnan mélyen rejtett melegség sugárzik ki. Kezével átkarolta nyakát oly erősen, hogy az szinte érezte a szorítást. És mikor az asszony erőszakosan akarta lefejteni, egy sikítással fonódott össze még szorosabbra.

Lapaj meg volt indulva és nem birt szólni semmit, csak a kezével integetett Agnisának, hogy ne nyuljon a gyermekhez. Homlokán kidagadtak az erek, szíve hangosan dobogott s szemében egy könycsepp jelent meg, – egy könycsepp.

Mialatt átölelve tartá könnyű terhét, szeme merően szegződött a földre, a néma fekete rögre, mintha attól akarna tanácsot kérni, ki az eldobott búzaszemre ráborul, fölneveli.

És az bizonyosan meg is mondta neki, amit kérdezni látszott tőle.

Nyugodtan lépett Agnisához s kezét annak vállára helyezvén, a megindulástól lágy, de határozott hangon mondá:

– Mást gondoltam, anyó. Visszamehet kend.

– Hogy érted azt, Lapaj fiam?

– Úgy, hogy a gyermeket nem adom. Nekem adta az Isten; legyen az enyém!

S azzal elfordult az ámuló asszonytól és csendes, nyugodt léptekkel ballagott be kunyhójába.

Az elhatározó szó ki volt mondva. Apa lett. Apai gondok komoly felhője ült ki homlokára. Édes gondok, nehéz gondok! Édes a gazdagoknak, nehéz a szegényeknek.

Addig csak hagyján, míg az éj be nem állt, míg a gyermek éhes nem lett és nem fázott, hanem aztán?… Lapaj kétségbe volt esve. Hiába kinálta az általa használt ételneművel, hiába takargatta be a halinával; az nem kellett neki, ez nem melegítette eléggé. Egy kecskét és néhány párnát kell szereznie minden áron, ha a föld alól kaparja is ki.

Hanem könnyű azt elgondolni, amit kikaparni igen nehéz. Egy kecske és párnák! Boldog Isten! Milyen vagyon volna az! A gyermeknek mindig lenne friss teje és meleg ágya.

Egész éjfélig arról ábrándozott álomkerülte fekhelyén, majd édelegve, majd kínosan, amint kis pártfogoltja nyugodt volt vagy nyöszörgött. Éjfél után majdnem folytonossá vált a nyöszörgés s Lapajból kínos elhatározást facsart ki.

Fölkapta a kis leányt a karjaiba, a dudát vállára s először életében őrizetlenül hagyván a határt, majdnem oly sebes és oly nagy léptekkel indult meg a falu felé, mint a tót mesék siető óriásai, kik az egyik hegyről a másikra hágtak.

Hajnalban már ott kopogott az Éliás zsidó ablakán, ki ijedten riadt föl a dörömbölésre.

– Kicsoda kend, odakünn? Minden jó lélek alszik ilyenkor. Mit akar kend?

– Nyiss ajtót, Éliás, én vagyok, a Lapaj.

– Nyitom már, – hangzott belülről – dehogy nem nyitom. Ejnye no, mi járatban van kend ilyen korán reggel? Nini, hát ez a gyermek? Ilyen növény is terem már a lazokban?

– Az ám! De most ne kérdezősködjél, hanem gyujts tüzet a kályhában és adj tejet: szaporán járjon a lábad!

Csakhamar vidám tűz pattogott s a gyermek jóizűen szürcsölte a tejet.

– Éliás! – mondá Lapaj komoran, ujjával nagyot bökve az asztalon fekvő dudán – eladom.

– Mit ad el kend?

Lapaj a világért sem birta volna kiejteni a száján azt a fájdalmas szót most, csak reszkető kezével mutatott ismét a dudára:

– Ezt itt! – szólt tompa, fojtott hangon.

– Micsoda? A dudát adja el kend? Most, mikor a kutyának sem kell már? Akkor kellett volna verni a vasat, mikor tüzes volt, mikor vevő volt; most már ütheti bottal a nyomát. Öt garas nem sok, de az is kidobott pénz volna a kend dudájáért.

Istók arczán iszonyú levertség tükröződött e szavakra, szomorú pillantást vetett a kicsikére, fejét lekonyítá és mélyen sóhajtott.

– Pedig – hebegé szakgatottan, kalapját mélyen szemébe nyomva – azt hittem, Éliás, azt gondoltam, hogy megveszed. Nincs semmi egyebem, nagyon olcsón odaadnám.

– Nos! Ugyan mit kérne kend érte?

– Két párnát, egy derékaljat és – tette hozzá nagyfélénken, mintha már maga is sokalná – egy eleven anya-kecskét.

Éliás az emberbaráti jóakarat gunyájába (rosszul állt neki) öltöztette ravasz, rőt arczát.

– Tudja mit, kend? Mondok valamit kendnek. Mivel szeretem és tisztelem kendet, s mivel ilyen korán reggel még a zsidó esze nem tiszta s mivel tegnap nagyon összevesztem a feleségemmel, úgy hogy most daczból erőnek erejével tönkre akarok jutni, adja ide kend a tenyerét, kész az alku.

A kívánt dolgok csakhamar elő voltak teremtve. Istók könyezett, mikor a dudától el kellett válnia örökre. Az ajtóból még egyszer visszatért, még egyszer elfujta a legkedvesebb nótáját utoljára.

Oly szépen hangzott, mint soha még. A Pokolka bőre igazi tündér lett, mely az öreg Éliást is kevés hija, hogy tánczra nem gyulasztotta, míg a gyermek arczára vidám, játszi mosolyt ültetett.

Oly szép, ragyogó, oly üde volt ez a mosoly, hogy Lapaj láttára egyszerre elfelejtett nótát, dudát, mindent, fölkapta a gyermeket az egyik karjára, a párnákat a hóna alá, s vidáman ügetett velök a «lazok»-ba.

Szép őszi reggel volt. A gyermek az egész úton gagyogott a karján valamit, a kecske, mely előttük ment, mintha felelgetne rá, egyet-egyet mekegett közbe, míg ő maga olyan szívesen hallgatta mind a kettőt, mintha értené.

JASZTRABÉK PUSZTULÁSA.

Éppen ott kint ül az ambituson nemzetes Gerge István uram s természetesen pipázik. Mert amikor nem pipázik, örökké káromkodik, de minthogy mindig pipázik, tehát istenfélő kegyes ember.

Különben pedig a nemzetes úrnak valóságos mesterségéhez tartozó eszköz a káromkodás, miután Gerge István uram már huszonöt esztendő óta a vármegye csendbiztosa.

Még pedig olyan csendbiztos, kinek nemcsak hetedhét vármegyére szól a híre, hanem kihat a külső országokba is.

Van ám ott ész bőven, ha nem néz is ki belőle; apró, szürke szemű, rövidre nyírott haju öreg ember, szakállát, bajszát is borotválja s lefelé álló orrával s hegyesedő állával madárhoz vala hasonlatos az ő ábrázata.

De az igénytelen külső daczára is igazi oroszlán ő, győzhetetlen, bátor és szívós. Réme a rablóknak, kevélysége a tekintetes vármegyének, melyre ő miatta még a fölséges császár is rászorult egy izben.

Valami nagyon fontos és tekervényes bűnügy volt az, mely iránt maga a császár is igen érdeklődik vala s melyet a bécsi rendőrség hónapokig nem birt kinyomozni, úgy hogy az e miatt haragra lobbant uralkodó, Reviczky Ádám uram ő nagysága tanácsára, Gerge István ő kegyelmét hozatta föl a fényes birodalmi székvárosba.

A bécsi rendőrfőnök alattomban gúnyosan nevetett a markába:

– No ’iszen, ez fogja majd kikutatni az ököraffairet, aki mozdulni sem bír majd ezekben a czikk-czakkos utczákban! Jó szerencse, ha az utczáról haza tud találni a vendéglői szállására. Milyen gondolat az ő felségétől, egy ügyetlen táblabírót szalasztani bele a szaglálásba ott, ahol a mi orrunk sem érzett meg semmit?

A rendőrfőnök, hogy tökéletes legyen a magyar csendbiztos fölsülése, megengedte magának azt ajuxot is, hogy felöltöztetett két közönséges rendőrt csirkefogónak s lelkükre kötötte, hogy lopják el a nemzetes uram klepszidra-óráját a zsebéből. Hadd emlegesse meg Bécset holtig.

De bizony, mikor enemű rendeleteit osztogatná a derék úr, egyszerre csak betoppan Gerge uram e szavakkal:

– Megvannak az ökrök, kolléga!

– Ne bolondozzon az úr! Hogy jött rá?

– Az az én titkom.

Ugyanazon ezer darab ökör volt ez, melyet Szatmármegye ajándékozott természetben a franczia hadjárat viseléséhez I. Ferencznek, amelyekkel nagyon furcsa história történt – a haláluk után.

Ugyanis mind az ezernek csak ötszáz mázsa húsa lett az élelmezési konzorczium kezei közt s csak százkilenczven darab bőre.

Kitünt tehát, hogy egyik-másik állat nem volt több 50 fontosnál s hogy nyolczszáztíz jámbor ökör bőr nélkül taposta hajdan e földi élet sarát.

A császár dühös lett, rendőrfőnököt, vizsgálóbírót mozgásba hoz szigorú parancsa, – de hasztalan! a katonaélelmező konzorcziumoknak már akkor is majd annyi eszük volt, mint most, olyan sötétséggel vették körül magukat, hogy abba ugyan ember legyen, aki behasson.

Gerge az az ember volt; megérkezése után huszonnégy óra alatt kisütötte, mi okozá az ezer, történeti nevezetességű tulok oly nagy mértékű testi fogyatkozását. Kár, hogy nem tartozik ide ennek a története.

Az ezer ökörről még csak annyit, hogy nemcsak a történelem örökítette meg őket, nemcsak a «Pitaval» beszél felőlük, de még a költészet is visszatér rájuk.

Midőn az uralkodó ezen kázus után nemsokára uj főispánt nevezett ki Szatmármegyébe, a tekintetes megyei karok és rendek közt az az elmés karmen kezdett czirkulálni:

«Ezer ökröt küldött Szathmár a császárnak, De a császár ezért csak egyet Szathmárnak».

Különben nem is ökrökről van itt szó, még kevésbbé ő méltóságáról, a szatmármegyei főispánról, vagy az ottani tekintetes karok és rendekről, hanem csupán a Bornemisza uram néhány virtuscselekedetének elsorolásáról.

Számos bravur-vallatása forog közszájon otthonról is, melyek közül nem utolsó három megátalkodott csavargó állapotának elmés kifürkészése.

A főbíró semmire sem tudott menni velök. Úgy állt ott előtte mind a három, mint egy-egy czövek, némán, megrögzötten, készek, hogy inkább szíjat hasítsanak hátukból, mintsem egy hangot valljon valamelyik.

A főszolgabíró elunta a bajlódást három napon keresztül, elküldte hát őket a csendbiztos úrhoz: hadd legyen egy kis mulatsága annak is.

Gerge István uram éppen a nagy tanácsteremben diskurálgatott az ülnökökkel, mikor a hajdu jelenté, hogy itt van a három néma, kiknek már akkor híre járt a városban s kikről kalandosabbnál kalandosabb mesék keringtek. Hallgatásuk a regényesség színeivel foltozta meg rongyaikat. Széltében találgatták: kik lehetnek?

Nem a híres Zöld Marczi-e az egyik, vagy hogy Szellő Miska, az Alföld banditája, hahogy nem maga a dánus királyfi kiséretével, ki álruhában jött ide a Majornoky kisasszonyok kiismerésére – amint az a népmesékben szokás.

– Hozd be őket! – parancsolá a hajdunak.

A három marczonaképű fiú előállott.

– Mi a neved? – kérdé az egyiktől. – Ki vagy?

Semmi felelet. Érzéktelen, kifejezés nélküli arczczal bámult vissza a legény a tekintetes úrra, mintha nemcsak néma lenne, de siket is.

– Hát ti ketten, kik vagytok?

Azok sem feleltek.

Gerge uram megvakarta az ajka alatt deresedő fiók-szakállt s nyájasan mondá:

– Nem tesz semmit, édes fiaim; majd csak megösmerkedünk lassankint.

Azután a hajdu felé fordult:

– Szólítson kend elő három pandurt!

Nyomban előállt mind a három.

– Ti pedig, édes fiaim, ha már nem akarjátok megmondani, kik vagytok, én bizony nem erőltetlek, – szólt az ismeretlen csavargókhoz – hanem oda fogtok állani a terem egy-egy szögletébe a fal felé fordulva s mindenik mellé töltött fegyverrel a pandur, azon utasítással, hogy ha mocczanni mertek addig, míg én nem szólok, lőjjön agyon. Jó lesz-e, édes fiaim?

És hangja olvadó édes volt a nyájasságtól.

Azután csakugyan odaállította foglyait a tanácsterem egy-egy szögletébe s maga karonfogván két megyei urat, elkezdett gondtalanul föl s alá sétálni s mikor egész tűzzel demonstrálgatná a napoleoni hadjáratok szükségét a korhadt Európában, úgy hogy minden egyébről elfeledkezni látszék, ami még a világon van, – egyszerre kiszakítá magát a két sétáló úr karjaiból s hatalmas hangon kiáltá a terem közepén:

– Halbrechts!

Az ismeretes vezényszóra a három csavargó közül kettő gépiesen megfordult.

– Ahá! Most már ösmerjük egymást. Kendtek reguláris katonák! Milyen regementből valók kendtek?

Most már nem volt mit tagadni. A fiúk bevallották az egész esetet: megunták a komisz katonakenyeret s úgy mentek el az ezredtől, hogy a kapitány úrnak elfelejtették bejelenteni.

A főbíró úr nagyon csodálkozott, midőn alig félóra mulva, ime, mind a három foglyát visszaküldi Gerge uram kivallatva, kettőt ezredéhez leendő kisértetés czéljára való tekintettel (a fölvett jegyzőkönyv hivatalos stilusa), a harmadikat pedig azért, hogy a szentenczia kimondásáig küldje be abba a fényes épületbe, melyről varjú, holló hirdeti károgva, hogy ebben a nemes vármegyében ez a legtágasabb, ez a legszükségesebb épület.

Tömve volt az gazemberekkel. Két évtizeden keresztül ugyancsak derekasan benépesíté Gerge uram. Hivataloskodása első éveiben egészen meg volt ingatva a közbiztonság. Nemcsak a burjánmódra fölszaporodott benszülött rablók és betyárok garázdálkodtak, hanem még a szomszéd megyék szegénylegényei is ide jártak olcsó kalandokra.

Ilyen viszonyok között nem a régi praxishoz nyult az uj pandur-hadnagy, mely már kezdett teljesen hasznavehetetlennek bizonyulni: érezte, hogy valami ujat kell kigondolnia.

A régi praxis ugyanis az volt, hogy a csendbiztosok embere úgy tett, mintha a rablókkal és tolvajokkal czimborálna, velök járt, velök főzte ki a terveket, velök lopott, de azért mindent elmondott a komiszárusnak. Ha ugyan mindent elmondott, mert e rendszer mellett ritkán került valaki hurokra.

Gerge egyet fordított az ősi szokáson: nem saját emberét küldte közéjük, hanem az ő emberüket fogadta magához. Ez pedig nem volt senki más, mint a híres birkózó, Szlimák Matyej, a félelmes Jasztrab tót rabló bandájából, mely, mint a legrégibb czég, nagy renomméval birt úgy a rablók, a közönség, mint a tekintetes vármegye előtt.

Gerge így szólt a kézrekerített Szlimák Matyejhoz:

– Kár az ilyen derék legénynek ott kint égni el a napon, ahol senki se látja, az erdőben, ahol senki sem bámulja meg. Te bátor ember vagy, fiam, Matykó, az Isten is katonának teremtett. Ott vón’ a te helyed. Olyan ember vagy te, édes szolgám, Matykó, hogy míg így a nemes vármegye a sarkadban, ott még a király is kalapot emelne előtted.

Nagyot dobbant a Matyej szíve ettől a néhány szótól s mélyen felsóhajtott:

– Az volna nekem jó, komiszárus uram!

– Ott mérik még csak marokszámra a dicsőséget… Hallottad-e Kinizsi Pál esetét valaha? Mint molnárlegény ment a hadsereghez s paraszthajszál hija, hogy nem mint király végezte.

Matyej lihegett a kéjtől, a lelkét édesen csiklandozta ez a szőrmentes beszéd.

– Az csak a gyönyörű élet, fiam, Matykó, – vitte tovább a Matyej képzeletét Gerge uram – ahogy a népmeséitek beszélik, zsírt ennél ott folyvást száraz kenyér helyett s olvasztott vajat innál rá szomjuságodban. Aztán mikor lefeküdnél aludni, kilencz közönséges baka kergetné rólad a legyeket.

– Szerezzen be oda, komiszárus uram! – hörgé Szlimák Matyej fojtott hangon.

– Nem olyan könnyen megy ám az, édes gyermekem, Matykó. Látod, most még először elitélnek, azután lecsuknak vagy tíz esztendőre. Tíz év mulva, ha élünk, majd beszélünk erről, csakhogy mi leszesz te már akkor? Saját magadnak árnyéka.

Szlimák nagyon elszomorodott, szórakozottan tologatva lefelé, fölfelé a rézcsattos, másfél arasznyi széles szíjat.

– Aztán nem lehetne ezen segíteni valahogy?

– Bizony bajos lenne, mert igaz, hogy úgy szeretlek, Matyej fiam, magam sem tudom, miért, mintha édes testvérem lennél, mindazonáltal az irnokom már beterjesztette a jelentést a vármegyéhez, hogy el vagy fogva.

– Ez már hiba, nagy hiba – dünnyögé Matyej s borsónyi izzadságcseppek verődtek ki a homlokán.

Gerge úgy tett egy darabig, mint aki gondolkozik, majd hirtelen a Matyej vállára ütött, mintha egyszerre határozta volna el:

– Te nem vagy aljas ember, Matyej – mondá mohón és mégis ünnepélyesen.

Matyej behunyta szemeit s egyet bólintott nagy, idomtalan fejével, hogy ő nem aljas.

– Te nem fogsz engem megcsalni!

A rabló kezét nyujtotta Gergének, azt a kezet, melylyel éppen tegnap nyúzta meg a lesti zsidótól lopott tehenet.

– Itt a becsületes parulám!

– Tudtam, hogy ember vagy a talpadon. Azért határoztam el, hogy úrrá teszlek, hogy megtisztítlak a bűnöktől s amiként én veled kezet fogtam, azonképp fog veled kezet a tekintetes vármegye is. Hanem hát kézfogás nem lehet anélkül, neked is oda kell nyujtanod a vármegyének a magadét…

– Hadd hallom – mondá Szlimák sötéten.

– El fogod beszélni minden esetedet, rávezetsz a társaid tartózkodási helyére, hogy azokból is faraghassak valamit. Elmondod, mit loptatok, hová tettétek stb. Visszamégy ujra a Jasztrab bandájához, olyan jó czimborájuk leszel, mint eddig, loptok, garázdálkodtok, s te azt aztán szombat esténkint, amikor mindig hozzám jössz vacsorára, szögrül-végrül elbeszéled.

– Hát aztán? – sürgeti Szlimák, nagy, kidülledt szemeivel mereven nézve Gergére.

– Egy évig szolgálod ilyen minőségben a vármegyét. Egy év mulva letelik az utolsó szombat s akkor én fölterjesztem hasznos szolgálataidat a viczispánnak, s az fölment minden üldözéstől.

– Hát aztán?

– Vagy magam viszlek ekkor a regementhez, vagy pedig te viszel tőlem olyan ajánló írást a tüsződben, hogy nyomban megtesznek káplárnak.

A Matyej szeme fölcsillogott s kérges tenyerét gyorsan belecsapta másodszor is a Gerge markába.

– Áll a dolog, komiszárus uram. Eb, aki megbánja.

Úgy is lett. Matyej nem szegte meg, amit igért, hűségesen referált a pandur-hadnagy úrnak mindenről, minélfogva a szegény Jasztrab bandája nagyon megfogyatkozott egy félesztendő alatt. Egyenkint fogták el főembereit, kiket Gerge uram könnyű szerrel kivallatott, mert nagy zavarba hozta őket a mindentudóságával.

– Nos, fiam, mit loptál? – szokta a csendbiztos úr kérdezni egy-egy kézrekerült ficzkótól.

– Semmit, tekintetes uram. Görbüljön meg az ujjam, ha nem kénytelenségből voltam Jasztrabéknál. Én nem tartozom hozzájok.

– Engem el nem bolondítasz, kedves fiam, mert én mindent tudok, s ha kérdezlek, azért teszem csupán, hogy lássam, mennyire szánod s milyen töredelmességgel ismered be hibádat. Felesleges dolog titkolnod! Hát nem te loptad el gyertyaszentelőkor a tiszteletes uram malaczait? A hlinai akolból is te vitted el tavaly husvét vasárnapján a nyolcz jerkét. Ott nyúztad meg őket a fekete majorban, a nagy akáczfa alatt, a Madzag Istók késével, aztán ott sütöttétek meg őket a Vreczjar bacsa bográcsában, a bőrüket elraktátok a szurdoki molnár padlására, mai napig is ott van mind a nyolczé. Mondjak-e még többet?

– Nem, nem – sziszegé ilyenkor megsemmisülve a vallatott. – Mindent tud… minden úgy történt.

Híre menvén a tót nép közt a mindentudó csendbiztosnak, iszonyú rémület szállta meg a tolvajokat, rablókat és gazembereket. Az a babona terjedt el, hogy Gerge uram megkente szemeit a Szent-György-napja előtt talált százesztendős gyík májával, azokkal az emberi testen keresztül belát a szívekbe s ott elolvassa a láthatatlan betüket, melyekkel a cselekedetek vannak felírva.

Nem egyszer történt, hogy puszta gyanuból holmi lúdlopási kalandokért idéztetett magához valakit s az egyszerre csak kezdte kivallogatni, hogy hát, ha már egyszer idekerült a tekintetes úr színe elé, úgyis mi türés-tagadás, a tekintetes úr úgyis tudja, ő ölte meg a zeherei postást is.

Gerge ügyes rendszere rövid idő alatt megtisztítá az egész felvidéket a rablóktól, csupán magát a vezért, Jasztrabot nem lehetett elfogni: csel, ármány nem birta megejteni, mert ő legalább is még egyszer olyan ravasz volt, mint a vármegye.

Ott garázdálkodott az erdőkben, a hegyek közt és nem lehetett onnan lecsalni semmi módon. Ott pedig ő volt az úr, száz üldöző pandur láttára még csak a szemöldöke sem rándult meg.

A regényes felföld volt a patrónusa s megvédelmezte előlük: barlangok nyílása, sziklák repedése elfödte Jasztrabot üldözői elől.

Elmondhatnám, milyen megfeszített és mégis hiú erőlködések történtek kézrekerítésére, ha szót akarnék szaporítani, így azonban csupán arra szorítkozom, hogy Gerge lázas dühbe jött mindannyiszor, ha egy-egy elfogatási kisérlet nem sikerült, mert azt tartotta, míg a híres rabló szabadon van, ha csak egymaga is, addig nincs helyreállítva a közbiztonság.

Egyszer, midőn összes pandurjait küldé ki a «laz»-okba Jasztrab elfogatására s azok üres kézzel tértek meg, azt állítva, hogy maga az eleven ördög sem bir vele, elsápadt haragjában.

– Egy ütet taplót sem érnek kendtek! Takarodjanak a szemem elől. Magamnak kell elmennem.

S ezzel nyakába kanyarítva az ócska ősi flintát, melylyel a hajdani Gergék nyúlakra vadásztak valaha, de melytől a hajdani nyúlaknak, akik csak előtte álltak, sokkal kevésbbé kellett félniök, mint a hajdani Gergéknek, akik fogták és elsütötték, elindult egyes-egyedül Jasztrab borzalmas birodalmába, a «Lopata» rengetegbe.

Az erdőnek volt egy «messzelátó» pontja; Gerge jól tudta Matyej elbeszéléséből, hogy itt tartózkodik leginkább Jasztrab György, mert már a hivatala is úgy kívánja, hogy ilyen pontrul nézegesse az utasokat, keletre lelátva egész a «Motuz»-völgyig, északra a klokovai keresztútig s e nagy területen mindazt észrevéve, amit a jó szerencse zsákmányul eléje tologat.

Jasztrabot csakugyan ott látta messziről a kimagasló helyen puskájára támaszkodni, mozdulatlanul, akár egy kőszobrot.

Ő is észrevette, hogy a vármegye kopóinak ura jön, tudta, hogy ez nem hiába jön ide.

Eltünhetett volna ugyan előle igen könnyen, de a rablónak tetszett az, hogy Gerge egyedül jön, mikor jöhetne ötven pandurral is. Úgy érezte, valami tisztelet kifejezése ez az ő személye iránt. A híres Jasztrab Györgygyel a híres Gerge akar kikötni. Igen jól van. Jasztrab György nem fog kitérni a becsületes, egyenlő tusa elől, hanem bevárja nyugodtan, ami következni fog.

– Add meg magad! – kiáltja Gerge már messziről. – Érted jöttem, fiam. Magam jöttem érted, mert nem tartalak holmi kapczabetyárnak, akit ha elfognak jó, ha el nem fognak, akkor is jó. Aztán egy ilyen legény nem is adja ám meg magát a közönséges komisz pandurnak. Ismerlek, édes fiam, kevély ember vagy, sokat adsz a becsületedre, azért jöttem magam. Gyere no, ne bolondozz, Gyurka: úgy megbecsüllek otthon, hogy anyád ölében sem volt olyan jó dolgod, mint a kezem alatt lesz.

A rabló csak a fejét rázta s röviden felelt vissza:

– Ösmerlek, ördöngős csendbiztos és nem hiszek neked. Ne jőjj közelebb, mert rád lövök!

Gerge azonban csak azért is közelebb ment. Már alig húsz lépés választotta el őket egymástól.

Jasztrab megfenyegette izmos ökleivel, azután fölemelte puskáját, czélzott s mind a két csövet elsütötte.