Part 5

– Értem, gazd’uram.

– Ott a herczegi kastélyba mégy s azt mondod, hogy a brezinai bacsa küld, magával a herczeggel akarsz beszélni.

Matyi úgy figyelt, hogy a lélekzetét is elfojtá.

– Beeresztenek. Oda fogsz állani a herczeg elé és ezt fogod neki mondani, szóról-szóra: «Kegyelmes uram, azt üzeni a brezinai bacsa, hogy abból a bizonyos dologból soha nem lehet semmi: tegyen le róla, kegyelmes uram». Megértettél-e? Siess!

Matyi szerette volna még jobban megérteni, mi az a bizonyos dolog, de a bacsa kevély természete nem tűri a beavatkozást, de még kérdezősködést sem. Ösztönszerűleg sejté, hogy az üzenet nem lesz a herczegnek kedves – és sietett vele.

Uzsonna ideje volt, mire megjárta Talárt. Lihegve, fáradtan és mégis fütyörészve került vissza. Hol a pokolban szedte ezt a jókedvet?

– Mit üzen a herczeg? – kérdé a bacsa fojtott hangon.

– Hát csak semmit, gazduram: még annál is kevesebbet.

– Tán bizony nem is beszéltél vele? – faggatá szorongva.

– De nem ám – felelte nyugodt lelkiismerettel.

– Nem parancsoltam? – ordítá dühösen.

– Akár parancsolta, akár nem… a herczeg ma déltájban elutazott Bécsbe; oda csak nem mehettem utána – szólt a bojtár némi kötődéssel, azon biztos tudatban, hogy jó hír hozója.

A bacsa nem szólt semmit, csak a szemei düledtek ki és arcza sápadt el még jobban.

Nyakába kanyarította a halinát és elkezdett eszeveszetten futni hazafelé.

Sejtelme valósult.

A ház előtt friss keréknyomok látszottak. Bent a szobát üresen találta.

Anika hétköznapi ruhája hevert az asztalon: a fehérpettyes kendő, az olajos pruszli, a zöld rása szoknya és a skófiummal kivarrt, viseltes sárga ködmön. Az ünneplőjét vitte magával. A ködmönre egy írás volt kiterítve, a talári herczeg czímeres pecsétjével, fogai közt kardot tartó oroszlánnal. Ez az ajándék-levél az akolról és nyájról.

A bacsa szívébe mintha éles kést döftek volna, mikor ezeket megpillantotta. Mindent kitalált, mindent megértett. Az önvád találékony útmutató! A herczeg úgy tett, amint ő hagyta meg neki: magától cselekedett és pedig villámgyorsan.

Az öreg ember megsimította a homlokát, tétován nézett körül és elkezdett kiáltozni kétségbeesetten:

– Anika! Anika!

Tudta pedig, hogy nem jő felelet sehonnan. Hol van már Anika azóta! Bécs városa felé röpíti a vasút!

Midőn aztán jól kikiabálta magát, egyszerre elcsendesült: sápadt arczáról eltünt a bánat és kétségbeesés, sötétté, daczossá vált, kiment az ajtóba, leült a küszöbre s megtömvén pipáját, oly egykedvűen eregette ott a füstöket, mintha legföljebb azon tünődnék, lesz-e vajjon eső holnap?

Egyszerre azonban hirtelen fölállott és megfenyegette mutatóujjával az eget.

– Hallod-e, Isten! Mutatok én még ma neked valamit!

Aztán megint leült s mintha egyéb dolga se volna, pipázott szakadatlanul.

Csak akkor emelkedék föl ismét, midőn a nyáj Matyi kormányzata mellett besétált az udvarra.

– Jó, hogy jösz, édes Matyi fiam – szólt a bojtárhoz, oly nyájasan, mint soha azelőtt. – Egy sürgős írás van odabenn az asztalon, melyet rögtön el kell vinned a tisztartó úrhoz Talárba; küldje a kegyelmes úr után, de ne pecsételje be még ma, várjon holnapig. Holnap több írnivalója is lesz hozzá.

– Mingyárt bemegyek érte, gazd’uram.

– Ne fáraszd magad, majd kihozom.

– De legalább egy kis főtt ételt hadd kérjek Anikától.

– Ne bántsd. Itt ez a pénz, ihatsz és ehetsz útközben.

Matyi fejét csóválta. Mi történhetett odabenn, hogy az öreg be nem ereszti? Bizonyára Anika végett. Tán alszik? Tán sír? Pedig oly jól esnék Matyinak, ha megpillanthatná legalább fél perczre, hogyan néz ki. Mindennap látja, mindig előtte lebeg s mégis mindennap elfelejti a kinézését. De furcsa is az a szerelem.

Mindegy no, ma csak hadd évődjék a herczeg távozása miatt, holnap, holnapután már megint visszatér a szeretete őhozzá. Megint duda lesz az öntött ólom-figura vállain…

Matyi jókedvvel indult el a herczeg által ott hagyott okmánynyal. Olej keresztbe tett kezekkel nézett utána, míg csak beláthatta, csak aztán fordult be az akolba.

Sorba járta kedvencz birkáit, itt-ott megállt egyik vagy másik előtt és értelmetlen fél szavakat morgott hozzá; végre még ezek a félszavak is elvesztek előtörő zokogásába.

A brezinai bacsa sírt, mint egy gyermek.

Mélyen lehúzta kalapját szemére, ne lásson alóla semmit, úgy ment ki az akol ajtaján. Midőn kiért, kétszer fordítá meg a kulcsot az ajtózárban, mint mindig tenni szokta éjszakára, de amit sohasem tett meg azelőtt, most egyenesen a vályú mellett kúthoz lépett s a kulcsot egy nagy sóhajjal a kútba dobta.

Most azután a dologhoz látott, bár már sötétedni kezdett. Az udvaron egy boglya száraz nád volt, azt emberfölötti gyorsasággal hordta szét s az akol körül állítá föl, tömötten, vastagon.

És mikor mindennel készen volt, felölté czifra halináját és meggyujtá a nádat vagy hat helyen: egy nagy égő kévét pedig, fölhágván a létrára, a takarmánynyal telerakott padlásra dobott.

A szél mohón kapott a vígan lobogó tűznyelveken s egy pillanat alatt óriásokká nevelte.

A híres brezinai bacsa pedig futott tüskön, bokron keresztül irány, czél nélkül; vissza sem nézett többé… Minek is? Tudhatta ugyis, mi történik. Amerre futott, mindenütt világos az erdő, mintha fényes nappal lett volna. Messzebb azután, ott, hol a sűrű fákon át nem tudott hatolni a tűzfény, valami csodálatos, hernyóalakú állatok szálltak a levegőből arczára, mik csipték és viszketegséget okoztak… Egyet megfogott futtában, markába vette, hogy megvizsgálja, mi!… Nem hernyó volt, hanem fekete pernye, mit idáig hozott a szél a brezinai égő akolról…

És a brezinai bacsa egyre futott. A jó Isten tudja, hol fog megállni?…

Midőn Matyi haza került hajnalban, a brezinai aklot nem találta sehol, csak egy nagy füstölgő foltot a helyén.

Halomra dőlt gerendák, leomlott falak, megfeketedett csontok…

Emberé volt-e valaha az a csont, vagy birkáé?

Az a nagy, megdöbbentő talány, mely előtte kitárult, összeszorította a bojtár szívét.

Anika és a bacsa nevét kiáltozta.

Senki sem felelt.

«Istenem, hol lehetnek?»…

A tüzes sziporkák, mik itt-ott kicsillogtak a hamu alól, bizony nem adtak erre feleletet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És a brezinai völgy csendes azóta, kövér füvét nem tapossa sem ember, sem állat; évek jönnek, mennek, a vadkörtefa meghozza gyümölcsét, meg elhullatja, a fű megnő és ujra kiszárad, csak egy nagy fekete, négyszögletű folt nem zöldül ki soha. Ki tudja, miért nem? Még a búsongó nóta is csak annyit mond útbaigazításul:

Ott künn a Brezinán az a fekete folt… Fekete folt helyén valaha akol volt.

LAPAJ, A HIRES DUDÁS.

Tűzhelyalapító tót atyánkfia nyes magának nyolcz darab másfélöles husángot, azoknak meghegyezi mind a két végét s beszúrja a földbe sorjában mintegy másfél arasztnyi távolságra, miáltal vázát nyeri leendő tanyájának. A félkört képező husángok tetejére odaköt madzagokkal egy végig lefutó mogyorófahajtást összetartó kapocsnak, mely egészen olyan, mint az oldalbordák foglalatául szolgáló hátgerincz. Most aztán berakja a kezdetleges alkotmányt gallyakkal, gazzal, nyirkos fűvel, oldalait kibéleli csalamádéval, lekonyuló hátára odaköt «másli»-nak egy füstös, ócska zsúpot s kész a rendőrségi palota.

Félelmetes, hivatali tekintélyt kifejező hatással uralkodik egy-egy dűlő fölött, méltó tisztelettel és megdöbbenéssel halad el mellette minden jó és rossz járatban levő jámbor keresztény lélek, mert a gonosz cselekedetek megtorlásának «első fóruma» ez, melynek külseje nyomban elárulja, hogy ha kisebb is valamivel, mint a vármegyeház, annak a képére ütött; egy vérből való azzal.

De igazi méltóság, hatalom csak akkor ömlik el a csősz-kunyhón, ha egy nagy kerek folt feketedik előtte, jeléül a büntető igazság jelenvalóságának, melynek személyesítője, Lapaj Istók, a hires dudás, az itt föllobogó rőzsetűznél süti a burgonyát s néha egy kis «méretlen» húst is, mely iránti vonzalmát az ősöktől, juhászelődeitől örökölte.

Még nyomatékosabb a hatás, ha a nagy görcsös bot, a hatalmi jelvény oda van támasztva a «guliba» oldalához, vagy ha tán mindenki elrettentésére a vörös szegélyű «halina» is kint lóg a homlokzaton, mert ez esetben majdnem kétségtelen, hogy a csősz, az élesszemű Istók, bent pihen s a hasadékokon kilát a határra, keletre az egyik szemével, nyugatra a másikkal. Olyankor még a nyúl sem mer arra járni!

Nem lehetetlen különben az sem, hogy az egész dolog csak gyalázatos fortély s míg itt a szűr-ujjas és bot őrzi a vidéket, addig a gazdájok, a hires Lapaj, más irányban kalandozik, mert bizony széles, terjedelmes az ő hivatalos köre, s tudomány kell, hogy valaki oly tökéletességre vigye, mint ő, ki minden csinját-binját érti szakmájának, melyet sokszor úgy kell betölteni, hogy önmagát megsokszorozza.

Nem tréfadolog ám az ő kenyere; meg van szolgálva emberül s ha az izzadó munkás irigykedve nézi, mikor Lapaj Istók hason fekve bámulja a napot, bizony nem gondol rá, hogy ő kelmének meg van fordítva a világ rendje s amit más ember fia a nyugalomnak szentel, neki az éjszaka a megháborítója.

Az ő hivatalos órái este kezdődnek. Az egész természet alszik, neki ébren kell lenni. Méla csönd ül a tájon. Az öreg Fátra mogorván néz le fényes szemeivel: a csillogó pásztortüzekkel az éjbe, a felhők feketén ereszkednek alá, mintha láthatatlan köpenyt akarnának a tolvajok nyakába lebocsátani, míg a költői Garam habjai alant a völgyben gyanusan locsogják: «Lapaj nem lát ilyenkor. Csopp, csopp, csopp! Lophattok most!»

De bizony nincs igazok; Lapaj ilyenkor lát a legjobban.

Kint guggol az ajtó előtt. Tüzét kioltotta politikából. A tűz rossz szövetségese a rendészetnek: őt messziről látják, ha tűz világítja meg alakját s ő közelre sem lát miatta. A tüzet csak a «zapekacská»-ban tűri ilyenkor. Ott a maga helyén van, hogy megbirkózzék az átkozott nyirkos dohánynyal, melyet fonnyadt burgonyaszárral szokott keverni, mert hát szép dolog az, ha okos ember megtesz egy ilyen mihaszna növényt «magyar kir. dohánynak.» Aztán jól izlik így is. Füst, füst! Lapajnak semmi panasza ellene, élvezettel szívja s szemei andalogva követik, míg csak láthatják a bodor karikákat, amint fölszállnak a nagy semmibe s belefogódzkodnak a felhőkbe. Reggelre harmat lesz belőlük.

A némaságot csak néha szakítja meg kollégáinak szellőszárnyon idehajtott hangja a faluból, – a kutyaugatás és a kakaskukorékolás. Azok a falut őrzik; ő a mezőt. Lapaj jó ismerősük s kettőt lehetne tenni egy ellen, hogy majdnem érti őket. Hangjukat legalább ismeri, tudván: a Svarka Mátyás «Viszkocs»-a, vagy a Lipták Marcziék «Ulan»-ja-e a felszólaló? A kakas-nemzetséggel sincs különben: sőt e tekintetben a huszonkét éves tapasztalás (mióta a határ fölött virraszt) egy mindig jól járó óra fölfedezését akasztotta nyakába.

Az első kakas rendesen a rektor uramé, már tizenegy órakor kezdvén éneklését (s jobb torka van, mint a gazdájának), talán mert ez a legéhesebb a faluban, siet elkiáltani az éjfélt, hosszú az ideje s azt hiszi a bolond, hogy így hamarább jő meg a reggel. Utána az özvegy tekintetes asszony, a tisztartóné kokin-khinai szárnyasai veszik át a szót, – éppen féltizenkettőre. A tiszteletes úrék kakasa a legpontosabb, éjfélkor kukorékol, mint a parancsolat; könnyű neki, orra előtt a toronyóra, leolvashatja. Az eklézsia után a közönséges hívekéi szólnak bele az éjbe, ki vékonyan, ki vastagon, ki egészen köszörületlen hangon, amiket Lapaj mind meg tud egymástól különböztetni, mintha egyenkint lenne ismerős mindenikkel.

Öröklött tudomány ez, nemzedékről nemzedékre száll. Lapaj öregapja számadó «bacsa» volt a hlinai akolban, ami a juhászvilágban legalább is akkora rang, mint a közönséges életben a főispánság: apáról fiúra, unokára fényt vet az előd ez állása. Apja vödörből csöbörbe csöppent, egyszerű juhászszá lett, de ő is kint élt a természetben s eltanulta titkát, összeszokott annak jámbor lakóival: az állatokkal s inkább tartozott közéjük, mint az emberekhez. Tömérdek birka volt a keze alatt, egyforma, kifejezéstelen arczu állatok, melyeket nem különböztet meg elütő arczszín, különféle homlok, saját testhordozás, jellemző hang, annyira egymás képére vannak teremtve, mint a lóhere levelei. Nincs is olyan akadémiai tag, kinek tudománya el birjon igazodni: melyik az egyik és melyik a másik; de bezzeg a juhász ösmeri mind, az ő szemei behatolnak a rejtett vonásokig, melyeket közönséges ember megfigyelni nem képes, nemcsak megismeri külön-külön a maga birkáját, legyen elszórva bármely óriási idegen nyájban, de még a nemzetségét is tudja, anyjára s nagyanyjára is emlékszik. Mesének tartanám, ha annyiszor meg nem győződtem volna róla.

Lapaj az ősöktől örökölte éles megfigyelő tehetségét s ha leszorult is az arisztokratikus juhászpályáról, hasznát veszi annak mint csősz is. Nagy örökség neki, hogy édesanyja a természet s legközelebbi rokonai az állatok. Amaz nem mostoha anyja, ezek jobbak, mint az emberek. Legalább olyanok, aminőnek mutatkoznak, meg lehet őket ismerni, tenyerükön hordják a tulajdonságaikat.

A ló megrágja, csúfosan elrondítja a káposztát, ha beleszabadul; a kutya, mint a filozófus, bebarangolja őszszel a kertet s nagy kárt tesz néha a féltett gyümölcsösben; ökör, borju egyenesen szalad a luczernásnak, pedig attól fujódik föl, nemhogy a jóízű csalamádét hajhaszná (no de azért ökör, a boldogtalan), a tudósabb malacz a föld titkaiban turkál s könnyen boldogul, mert az élhetetlen krumpli csimbókos szárat tol ki saját vesztére.

S míg az állatokról előre tudhatni, mi van a begyükben s jönnek nyiltan, ösztönük által hajtva, addig a legveszedelmesebb ember alattomban, álnok ravaszsággal közelít, kilesve a Lapaj távollétét, fölhasználva álmát, a sötétséget, az őszi ködöt s amit két szeme lát ilyenkor, a két keze utána nyul.

Az embert nem lehet kiismerni. Barátságos arczczal jő, szíves jó estét kíván Lapajnak, megkinálja dohánynyal, pálinkás butykosából húzni enged neki egyet s Istók már azt hinné, no ezt most a barátság hajtotta ide, mikor rövid idő mulva rájő, hogy a legszebb káposztafőnek lába támadt, s hogy az óriási uri tök is, a határ büszkesége, melyre a tiszteletes asszony még a nevét is kivájta kötőtűvel, utánuk kérezkedett.

Csoda-e, ha nem szereti az embereket? Méltán gyanakodó, bizalmatlan irántok; nem is volt s talán sohasem is lesz velök közelebbi érintkezésben. Alig birom fölfogni, hogyan s kitől tanult beszélni, s azt meg már éppen nem, hogy azóta el nem felejtett.

De miről is beszélne, még ha volna is kivel? Neki nincsenek sem örömei, sem fájdalmai, következésképp gondolatai sem, melyeknek kifejezést kivánna adni. Hiszen már az egész tót faj hidegebb, szenvedélytelenebb, érzéketlenebb, mint a magyarság. Nem is csoda. Hidegebb tájék szüli őket, későbben kel föl nekik a nap, korábban nyugszik le s még déltájban is bágyadtan melegít, mintha nem tenné szívesen. A természet ismeri már őket s nem veszi nekik rossznéven, hanem szépen hozzájok alkalmazkodik.

Gyümölcsüket, a diót, mogyorót kemény héjba zárja; földjüket tele rakta kővel, hogy az sohase mosolyoghasson igazán s ne öltözhessék föl egészen vidám ünnepi ruhába; a derült égből csak egy kis darab jutott nekik; a többit elzárják előlük komor, hóborította bérczek.

A szelet, vihart ott tartja a Fátrában s ha kiereszti, annak lehelete őket éri először; a tavaszt nyáron hozza meg nekik, a nyarat semmikor, hanem ahelyett odaküldi nyakukra a telet, amikor az még senkinek sem kell. Nekik minden jó, mindennel meg vannak elégedve. Csendes, türelmes nép.

A természet csintalan paczkázását majmolja minden. A búzakalász nem nő meg, csak félannyira, mint az elkényeztetett alföldi rónán, s oly apró, kedvetlen szemet hoz s keményet, mintha maga sem vágynék egyéb lenni korpánál: káposztájuk emeleteket épít magából, ahelyett, hogy szépen összeborulna, s nincs az a hatalom, mely haraszt voltából kivetkőztesse; körte, alma elvadul, s ízétől Szibériára gondol, aki beleharap.

Még a szerelem költészete is, mely minden népnél, minden bérczen, minden völgyben üdén csendül, mely széles e világon forró, mint a tűz, andalító, mint a virágillat, ő náluk fanyar, színtelen és furcsa:

«Kedvesem oldalánál ültem, Szíveink dobogni kezdtek, orczáink kigyultak, S már-már elcsattant volna az első bűbájos csók, De e pillanatban a pipám kialudt, S kénytelen voltam eltávozni, hogy azt megtömjem.»

És ez nem valami tréfás, humoros vers ám, hanem szomorú, bánatos melódiáju dal. A legény viharos fájdalommal siratja a végzet ádáz kezét, mely az édes pillanatot semmivé tette, kioltván a «zapecskából» a szuszt, mely nélkül semmiféle boldogság nem tökéletes e világon.

Lapaj Istók be szépen, be szívhez szólón tudja ezt a dalt eldudálni! Pedig hát ő még ezt sem érzi át. Nem szeretett soha senkit. Leányarcznak nem volt rá hatása a földi életben. Nem emlékezett, hogy szíve (ha van) valaha megmozdult, sebesebben dobogott: pedig bizony elég alkalma lett volna rá, mert ő dudál minden valamirevaló lakodalomban a vidéken. Sok szép leány talpa viszketett már meg az ő híres nótáitól.

Hol tanulta ezeket, olyan szomorúan, olyan édes-fájón, olyan selyemlágyan, viharos vigan, hogy aki meghallja, majd a szíve reped meg bánatában: de azért mégsem reped meg, hanem megolvad, viaszszá válik s csodás tündérérzelmek nyomódnak beléje… aztán még jobban szétfoly, most már nem is viasz többé, hanem folyó méz, mely édes a duda szavától s mely nyomban keserűvé válik, ha Lapaj búsat fúj, éppen mint a méz, ha egy méregmorzsa hull beléje?

Ki volt mestere a természet fiának, aki nem társalog az emberekkel? Tán a saját szíve tanította? Nem. Az közömbös, idegen. Bérczek, hegyek, völgyek hallgatagon néznek rá, mint ő rájuk; azok sem tanították. Hallgató közönsége: a káposztafejek és a kukoriczaszárak nem buzdították tapsaikkal. Hol, kitől nyerte tehát a dudálás hatalmát? A juhászbojtár, ki gyermekkorában megmutogatta neki a fogásokat az eredeti hangszeren, maga kontár volt, más pedig messze földön nincs, aki ehhez a művészethez értsen; Hikszum Nógrádban lakik a hegyek lábánál, Petrus meg valahol Nyitrában.

Aztán Istók sohasem távozott el vidékéről, kivévén régen, fiatal korában, pályaválasztási vajudásai közt, őt is meglepvén a nemzeti hivatás láza, mely abban áll, hogy a törékeny fizikai testeknek a mulandósággal folytatott küzdelmében a gyengébbek pártjára áll s drótozás által segíti daczolni a végzettel (egyéb rebellis hajlam nincs is a tót népben). Istók e pályán messze világba elkalandozott, de egy félév mulva megunta dícséretes foglalkozását, mely a halhatatlanság nagy eszméjét a lelketlen cseréptárgyakra is kiterjeszti s haza kerülvén, az éppen üresedésben levő kerülőséget foglalta el.

Ő maga nem igen emlegeti óperencziántúli útját, hanem a tiszteletes úr, ki igaz lutheránus létére külső országban, világhírű burkus népek között szedte föl a tömérdek igét s bölcseséget, mit most vasárnapokon apródonkint hullatgat szét jámbor hívei közt, gyakran beszéli, hogy amint egyszer kétévi távollét után éppen az édes hazai földről álmodozva ballag Berlinnek utczáin, egy szurtos, falujabeli alakot pillant meg örömben úszó szeme: gyermekkori játszótársát, Lapajt, ezerrétű drótkarikával a karján, széles, rézcsattos szíjjal a derekán.

– Te vagy, igazán te vagy, édes Istók? – kiáltá nyakába borulva a hazájából jött drótosnak, kinek bocskorán tán még otthoni por is van.

Lapaj közönyösen fejtőzött ki karjaiból.

– Úgy no, – az Istók vagyok: hát aztán? – s azzal zavartalanul haladt odább, parányi meglepetést, örömet sem érezve a találkozás fölött.

– Lapaj! Lapaj! Állj meg hát! Talán nem ismertél rám?

Erre (a tiszteletes úr előadása szerint) hősünk mégis megfordult s bosszus hangon visszafelelt:

– Hopp no! Mit akar? Maga a tiszteletes úr «student» fia. Tán van valami drótozni valója?

Valahányszor a tiszteletes úr ez epizód elbeszélésébe bocsátkozik, ami igen gyakran megesik, mert Istenem! hisz oly kevés történik egy emberrel, akit a «hegyek elnyelnek» (ezt a kifejezést használja ama fátum jellemzésére, mely széles tudományát e szegény, félreeső tót eklézsiába temette), hogy kénytelen ahhoz ragaszkodni, ami már rég megtörtént; mivel pedig ezenkívül egy fiatalkori csíny emléke, egy állítólag jelenlétében véghezment nagyszerű verekedés és harmadikul a tiszteletesné asszonynyal csodálatosan keletkezett viszonya képezik élete magvát és főmozzanatait s miután az anyatermészet jobb sorsra érdemes bőbeszédűséggel áldotta meg amaz idő óta, ahogy az iskolai leczkefölmondás alól kikerült, nem lehet csodálkozni, ha az annyiszor fordult elő társalgásában, mint bizonyos megunt ételek némely vendéglő étlapjain. Annyival is inkább megengedhető ez neki, mert e történetke lelkipásztori lében eresztetik föl a hívek épülésére, kifejtvén, hogy a tót népben nincs gyöngédebb érzelem s nincs fogékonyság a szülőföld iránt, s hogy Lapaj egy korcs, egy darab fa, ki nem érez, ki csak azért látszik teremtve lenni a világon, hogy egy széles karimáju kalappal több fogyjon el a tizenkilenczedik században.

Mindezek daczára azonban szereti Lapajt s télen, mikor a természet magára csukja az ajtót, úgy hogy Lapaj is kiszorul öléből, az eklézsiának messze a «lazok»-ban fekvő s ilyenkor elhagyott malmában van lakása; a tiszteletes úr adja, amiért aztán tartozik tavaszig az üres malomra felügyelni; az erdő pedig anyagot ad a foglalkozáshoz: a kosár- és méhkaskötéshez, a lapát- és gereblye-faragáshoz.

Unalmas lakás, szaporátlan munka! Ember ritkán fordul meg e helyen, de farkas gyakran. Legföljebb farsang táján vetődik be egy-egy vidékbeli, ki megalkudni jő a dudáshoz, lakodalom lévén esendőben házánál.

Sok szószaporítás ilyenkor sem történik. A Lapaj művészetének szabott ára van, melyből nem enged semmit. Egy verdung dohány, estefelé egy kancsó törkölypálinka, éjféltáján egy itcze mézes, hajnalban pedig egy messzely szilvapálinka, enni torkig, készpénzben nyolcz garas. Nem kevés, de nem is sok, kivált ha egy kicsit szétnézünk a világban. Ott van például Hikszum, a kékkői dudás! Egy Balassa báró Olaszországból hozott piktorral festette le dudástól, bocskorostól, képét odaakasztották a palotaterembe palatinusok, főispánok közé és aranynyal fizetik. Petrust, egy másik világraszóló dudást meg a nyitrai gróf lát el mindennel s olyan jó dolga van, hogy borban fürdik, zsír az étele, olvasztott vaj az itala (aminő életmódot pedig a tót fantázia is csak a jövő életben igér az igazaknak).

S Lapaj mindkettőjöknél nagyobb, híresebb. Ő nem tudja azt, de más mindenki tudja, mert a két nagy dudás, mint a nép beszéli, hetedvármegyékből kergetve a hiuság és féltékenység által, egy éjszaka álruhában fölkereste Lapajt kunyhójában, lefizetvén nyolcz garast egy nótáért, ha igazán olyan legény-e, mint a híre?

Istók elfujta mélabúsan, édes-fájón a hegyek legszomorúbb nótáját, hogy még a hold is megállt hallgatni az égen, a gyönyörtől megittasodva, s a vén folyó habjai megszüntek locsogni, zúgni, nehogy zavarják:

Hej, szomorú akol Ott künn a havasban; Hiányos a nyája, Bacsa talpig vasban!

Hikszum nem várta be a dal végét, szégyenletében futott a világnak s még ma is szalad, ha el nem fáradt; Petrus pedig sírva fakadt, mint a gyermek s amint visszatért a faluba, hol dudáját hagyta, az volt az első dolga, hogy fogott egy bicskát s kettéhasította nagy dicsőséget szerzett szerszámát, mely most már csak hitvány doromb az ő szemében, mióta Lapajt hallotta.

És nagy elkeseredésében fűt, fát kikérdezett: hol tanulta, kitől tanulta Lapaj a művészetet? Ha addig él is, ha térdig kopik is a lába, ha a világ legvégén lakik is, fölkeresi a tanítómesterét s kitanulja még jobban a duda fortélyát, hogy Lapajt elérje.