Part 4

A bojtár hátára akasztja a dudát, amint az akol közelébe érnek és kémlelő szemekkel néz az otthonra, nem látja-e meg az udvaron annak a sugár, délczeg alaknak körrajzát, aki úgyis mindig a szemei előtt van – még ha be is hunyja. Be sokért nem adja, hogy így meglophatja a lehetetlenséget.

Anika már künn várja őket, ami jól esik Matyinak. Pedig hát ki tudja, miért van künn, talán unalomból, talán, hogy a nyájat lássa.

Gyönyörű teremtés, amint ott áll, karcsu termete meghajolva, szemei ábrándosan kémlelik a távolt, a természettől puha kis keze aláeresztve, hogy odaszaladhasson s elérhesse az ismerős öreg birka, ki báránykorában mellette aludt. Hálából, szeretetből nyalja-e meg, vagy megszokásból? Arra emlékszik-e vissza, hogy együtt aludtak valaha régen, vagy arra, hogy az a sós bödönben vájkáló gazdasszonyi kezecske igazán milyen jóízű. Ki ismerhetné a birkafilozófiát egészen!

– Jó estét, Anika – szólítja meg Matyi a leányt szelíden. – Hogy mulattál azóta?

– Ma jobban, mint tegnap – felel az mosolyogva. – Hát kendtek hogyan dícsérik meg a napjukat?

– Megvolnánk, kis fecském, – mondá a bacsa, halináját levetve – kérdés, ha te meg vagy-e a vacsorával?

– Már párolog a pörkölt, édesapám.

A bacsa arcza kiderült a pörkölt szóra, ünnepi eledele ez neki.

– Eredj, Matyi fiam, kavard föl a tűzön, mert már én babonás vagyok az ilyenekben, s azt tartom, úgy lehet csak jóízű a pörkölt, ha juhászkéz is csinál benne valamit.

– Azt sem tudom, gazduram, merre a tűzhely, aztán nem is értek a szakácsmesterséghez.

– Ne okoskodj, kópé, ha mondom… hát nem a tűzhelyen öntöttétek együtt az ólmot Anikával Szent András éjszakáján, amikor a te fizonómiád öntődött ki a lányom jövendőbelijének?

– Nem egészen… mondja Matyi elpirultan,… csak egy ólomfigura volt az, dudával a vállán…

– Nem is duda volt, – ellenveté Anika, – hanem…

– Hanem? – hörgé Matyi.

– Puska, ha éppen tudni akarja kend.

Mintha kést szúrtak volna a Matyi szívébe.

Miért hogy puskának nézi azt Anika most, amit dudának tartott eddig? Valami szomorú sejtelem kezdte összeszorítani a szívét!…

Gépileg sietett bezárni az akolajtót a betódult nyáj után.

Olej gondolatai rögtön visszatértek a pörkölthöz, vagy hogy talán még el sem távoztak tőle.

– Pörkölt lesz? No, az derék dolog, Anika. Azt hinné az ember, vendég van a háznál.

– Amint van is. Mindjárt itt lesz.

– Kicsoda?

– Hát bizony az egy nagyon különös ember – felelt Anika.

– Ösmerősöm?

– Nem, nem. Egy úr, valami vadász… Soha sem láttam.

– Nem vadász lesz az, leány, hanem a vármegyén könyöklő.[1] Hogy csak nem lehet az ember soha békén!

– Nem megyei úr az, nagyon fiatal még ő ahhoz. Olyan az arcza, mint a patyolat, tán még szél sem érte.

– Van-e puskája? – kérdé a bacsa.

– De még milyen!

Matyi most már egészen lehúzta a kalapot szemére s a nagy jegenyefának támaszkodék, mert olyan keserű gondolata támadt, mint a mélységes pokol; jaj, mindjárt elszédül.

– Bátor ficzkó lehet, – dünnyögi Olej Tamás – hogy ide mer jönni vadászni a herczeg erdeibe. Ha nem volna vendégnek igérkezve, leakasztanám a puskáját.

– Úgy uzsonna táján jött ide – fecsegett Anika tovább. – Képzelhetik kendtek, mennyire megijedtem tőle eleinte. Tejet kért inni. Hoztam neki, erre ezt az aranyos pénzt adta.

– Minek fogadtad el? – méltatlankodék Olej.

– Mondtam, hogy nem pénzért adjuk a tejet, van hála Istennek elég, de csak itt felejtette az asztal csücskén.

– Visszaadjuk – szólt Olej. – Isten ments! Mit gondolna a világ a brezinai bacsáról, ha pénzért adná a hozzá betérőnek a tejet is.

Azzal a kezébe vette a pénzt és ámulva kiáltott föl:

– Ne legyen Olej a nevem, ha ez nem koronás arany! Tudjátok-e, hogy mit gondolok? – tette hozzá suttogva, – ez vagy Gracza lesz, vagy Záhony. Náluk láttam ilyen pénzt… ezer mennydörgős menykő, Matyej, ma nagy ünnep lesz. Ne búsulj, ficzkó, hanem inkább le kell vágni még egy bárányt. Aztán szaporán borért! Mondom nektek, hogy vagy Gracza, vagy Záhony. Ide jött a brezinai bacsához.

Anika mosolyogva rázta a fejét. Olej pedig oda volt a lelkesüléstől.

– És jó helyre jött, mert itthon lesz. Úgy megőrzöm, mintha a saját édesanyja kötényében ülne. Olej Tamás kezéből ki nem veszi ezer zsandár sem. Micsoda? Puskája is van? Keveset mondtam! Ötezer sem veszi ki. Hanem aztán csitt, gyerekek, még a falnak is füle lehet.

Anika még mindig hitetlenül rázta fejét.

– Váltig mondom kendnek, édes apám, hogy az egy fiatal ember, aki annyi sok mindenféle bolondot összefecsegett…

– Mit birnád te azt megitélni, tacskó!

– Mezei virágnak, szíve bálványának nevezett.

– Éppen ilyen nagy selyma Záhony, ha vászoncselédet lát.

– De Záhonynak, apám, már idősebb embernek kell lennie.

– Tesz is az valamit! Záhony olyan nagy «gaukler», ki tetszés szerint változtatja a fizonómiáját. Ma nyolczvan éves aggastyán, hosszú ősz szakállal, tar fejjel, holnap meg már pelyhedző állu siheder. Éppen arról ösmerek rá.

– De mikor azt is mondta, hogy kendet nem ösmeri.

– No bizony, hát miért ne mondta volna? Mondás, levegőrontás, aki hiszi, annak szentírás.

Anikának mégis olyan nehéz volt elhinni, hogy a vén Záhony lenne az a deli ifjú.

– Aztán meg azt is, hogy én tündér vagyok és erőnek erejével meg akart csókolni.

Matyi önkénytelenül fölemelte az öklét.

– Igazán? – hörgé tompán.

– Mellém ült a pitvar-küszöbre s olyan édesen rimánkodott, hogy engedjem egyszer, egyetlen egyszer csak átkarolni a derekamat, mert megőrül, ha nem hagyom.

– Hát hagytad, ugy-e? – szisszent föl Matyi.

– Mikor olyan igazán mondta, hogy ő akkor megbolondul.

– Szakasztott Záhony! – rikkantott föl kedvteléssel az öreg.

– Midőn aztán meg akart csókolni, úgy odavágtam a gyomlálástól piszkos kezemet a képéhez, hogy finom arczán, tudom, ott maradt a nyoma.

– Óh, óh! – nevetett a bacsa. – Nem haragudott meg?

– A másik arczát nyujtotta ide, hogy üssem meg azt is. Azt mondta, nagyon jól esett neki és sohasem fog többé mosakodni, nehogy letörölje. Nyájasan búcsuzott el, kérve, jó vacsorát készítsek, mert ha kijárta magát, visszafelé benéz. De nini, ott is jön már!

Olej és Matyi a mutatott irányba vetették a szemeiket, karcsú vadász lépegetett le a domboldalon, zöldhajtókás szürke zubbonyban, térdig érő csizmákban, urias vadász-szerelvénynyel.

– Jó estét, juhász! – szólt, kalapját sem érintve meg, amint az udvarba lépett. – Nos, kész-e a vacsora, galambom?

– Fogadj Isten, – felelt Olej lehangoltan, egyrészt, mert nem Záhony a vendég, másrészt boszantotta, hogy a titulusa akként csorbíttassék. Ha nem nála történnék a formalitások ilyetén megsértése, bizony furcsa dolog lehetne a következése, mert azért bacsa az ő neve, hogy fölötte áll a juhászhivatalnak, aztán meg azért vagyon kalap az emberek fején, hogy legyen mit megemelni, mikor tisztességes háztájékra lépnek. De csak mégis mind el kell ezt nyelni a vendégtől.

– Készen a vacsora, csak magát vártuk – szólt Anika s befutott a szobába.

A bacsa közel lépett a vendéghez s odanyujtotta kérges, nagy tenyerét.

– Kerüljünk beljebb.

A szoba csinos volt és tiszta: három tulipántos láda a szögletekben, néhány pad, egy szék, meg egy csinos abroszszal megterített asztal képezték butorzatát. Falát a juhászok mennyei közbenjárójának: szent Vendelnek arczképe és földi közbenjáróik: a szépen egymás mellé felaggatott kancsók és pálinkás butykosok díszíték, de a legnagyobb ékessége az egésznek a párolgó tál volt az asztalon, melyből finom paprikáspörkölt mosolygott eléjök.

– Tessék hozzálátni, mintha otthon lenne – biztatá a bacsa vendégét, a legöblösebb fakanalat markába nyomva. – Hármunknak elég lesz.

– Négyen vagyunk hozzá.

– A lány nem számít, úrfi, annak ha jut valami, úgy is jó.

A vadász mohón neki esett az ételnek s váltig dícsérgette:

– Még ilyet nem ettem.

– Meghiszem. Olyan pörköltet a talári herczegnél sem főznek, mint a brezinai bacsánál.

A vendég mosolygott.

– Bárcsak mindennap ehetném.

A bacsának erre azt illett mondani:

– Jól van, azt eszünk hát holnap is.

– Köszönöm meghívásodat, eljövök.

A bacsa ajkaiba harapott. Ez már mégis csak sok. Ilyen siheder szólítja «te»-nek, aki még szopós gyerek volt, mikor őt már a nótárius is megkendezte.

Hej, ne volna csak vendég!

– Nemhogy eljön, hanem el sem megy ma. Jó helyen van itt. Anika a kamrában vet majd ágyat. Hova menne most már, mindjárt koromsetét lesz.

– Ide rendeltem a kocsimat az akolhoz.

– Tán a környékből való az úrfi? ha meg nem sérteném a kérdezősködéssel.

– Innen a közelből.

– Bajjal talál ide a kocsi.

– Dehogy. Az Olej aklánál volt mondva. Téged hívnak, ugy-e, Olejnek?

– Olej Tamás a nevem, az egész nevem pedig – mondá a türelemből kijött gazda hetykén – Olej Tamás, a Brezina bacsája és hozzá tehetném: ura.

A vendég nevetett.

– Ha te vagy a Brezinának az ura, öreg, mi marad akkor nekem?

A bacsa sértődve nagy szemeket meresztett a nevetőre s önkénytelenül is kifakadt belőle a kevély kérdés:

– Mi is légyen hát a becsületes neve és állapota? Mert azok szerint szoktuk egymást tisztelni mi gyarló emberek.

– Én Taláry Pál herczeg vagyok.

Olej kezéből kiesett a villa, ijedten ugrott fel és elsápadt. Nagy szó volt az neki. A fiatal herczeg ül vele szemben, akinél a király is már csak egy paraszthajszállal nagyobb úr; ki gondolta volna.

– Óh, kegyelmes uram… óh, kegyelmes herczeg, – dadogta félénken – ki tudhatta azt!

– Nincs semmi baj, öreg, – szólt a herczeg vidáman – ha nem is a tied a Brezina, van neked annál többet érő kincsed is, a szép Anika.

Matyiban, ki ott ült az asztalnál a herczeg mellett, jéggé fagyott minden csepp vér, nem birt volna megmozdulni, vagy egyetlen szót kiejteni, ha fejét veszik sem.

– Nem érték a leány, kegyelmes uram, inkább költség.

E perczben lépett be Anika, bort helyezve az asztalra. Elfogulatlan pajkossággal töltött az ifjúnak poharába s azt mondta neki:

– Aztán csinján bánjék a borral: könnyen megzavarhatja a fejét.

– Eléggé megzavartad már te.

– Mikor már tán azelőtt is zavaros volt – felelt a leány naiv pillantással, amitől a selymes szobák hősének melegen kezdett a szíve dobogni.

– Óh, te boldogtalan! – förmedt rá az apja. – Miként merészelsz? óh, óh!…

– No bizony – felelt vissza Anika gyorsan. – Hiszen nincs czukorból, se nem viczispán. Ismerjük mi már egymást délutánról. Ha megharagszik, majd kibékül a maga kenyerén.

A herczeg még sohasem érzett hasonló gyönyört, mint most, amint azokról a duzzadt, piros ajkakról ilyen fitymáló szavak peregtek. Szívébe rajzolódott le a bűbájos ékesszólás. Elhallgatná ezer esztendeig.

– Csitt, leány! tanuld meg, vakmerő, kivel beszélsz. Ő kegyelmessége a fiatal herczeg, a mi urunk.

Anika felkaczagott. Üde nevetése olyan volt, mint egy tündér-csengetyű.

– Jajaj! Majd bizony bolonddá tesznek. Hiszi a piszi. A fiatal herczeg nem jár a Brezinára, de még Talárba sem. Bécs városában lakik a színarany palotában, száz vadász lövöldözi a vacsorára valóját, nemhogy ő maga csatangoljon nyúl után a Brezinában. De meg kell is annak az Olejék pörköltje, tejfelt vacsorál az, rozmaringvirág magjából sütött kenyérrel. Aztán olyan is a herczeg, mint a többi ember! Mintha nem tudnám! Nem azért herczeg, hogy olyan legyen.

– Bocsásson meg ennek a bűnös gyermeknek, kegyelmes uram.

A kegyelmes úr pedig annyira megbocsátott, hogy elkezdett Anikával versenyt kaczagni, amire Anika azon hitben, hogy őt neveti, egyszerre duzzogó, haragos arczot vágott (illett neki), mire durczásan kifordult az ajtón, olyasvalamit motyogott: kikéri magának, őt ne tegyék bolonddá.

De mikor már künn volt, mégis szöget ütött fejébe a dolog. Hátha mégis a herczeg. Hátha eljött Bécsből. Az Anika is hallotta a csősztől, Lapaj Istóktól, hogy azelőtt egy öreg herczeg volt az urok s most halála után a fiatalra szállott a rengeteg sok uradalom. Bizony nem lehetetlen! Istenem, milyen kár érte, hogy herczeg: mikor olyan módos lenne parasztlegénynek is.

Egészen elszomorodva futott föl a létrán az akol padlására, hogy onnan lenézzen a szürkülő tájra.

Szíve nagyot nyilallik. Csakugyan a herczeg. A talári várkastélyon, melynek csillogó bádogfödele ide látszik, ott lobog a zászló. Lapajtól hallotta, hogy a herczeg jelenlétét ez tudatja a környékkel.

… Könyörülő Isten; ő arczul ütötte a kegyelmes urat. Ellenkezett vele, megcsúfolta, kinevette. Jaj, uram, teremtőm, tán fejét is veszik.

Anika szorongó szívvel lépett le a létrán, éppen azon gondolkozva, hova bújjék szégyenletében és valljuk meg, félelmében is a herczeg előtt, – midőn fényes hintó állott meg a ház előtt és mire Anika az utolsó fölhágó pálczáig lekászmálódék, azalatt maga Pál herczeg is az udvaron állt. Óh, csak meg ne látná.

De bizony azért is meglátja s valóság-e vagy káprázat, ő maga ugrik a lajtorjához, hogy a hágcsóról csintalanul felkapva, mint valami pelyhet a földre emelje, amitől Anika nem érez, nem tud semmit, mert minden érzékét fogva, elzsibbasztva tartja valamely igézetes félálom, gyötrelmes és mégis kellemetes félébrenlét.

– Már most elhiszed, ugy-e, hogy én vagyok a herczeg?

Azzal a délczeg ifjú nevetve a hintóba pattan, búcsut int kezével az öreg Olejnek, Anikának pedig azt súgja lágy, behizelgő hangon:

– De ne legyek én előtted soha herczeg, Anika. Te pedig herczegnő leszesz előttem mindig… mindig…

A hintó elrobog, de a búcsuszavak itt maradnak. Csodálatos szavak! Égő tűzből vannak szőve, mely hosszú lángnyelveket ereszt egyenesen a szívnek, amik úgy égetik, ugy megdobogtatják azt, mintha vesztét akarnák. Félrevert harang a szív most: a csodálatos szavakat kongatja folytonosan és utána egyik estétől a másikig ismétli minden, minden… Éjjel a sötétség kiáltja, reggel a fák levelei suttogják, a hallgatag bérczek hangot adnak, a föld párázata azt sóhajtja a füveknek, még a felforrt demikát is erről zúg a pattogó tűzhelyen: «te pedig herczegnő leszesz előttem… mindig… mindig…»

És Anika olyan szívesen hallgatja azt, amiről minden beszél.

Egész nap szórakozott, hallgatag. A Brezinák dalai pihennek. Anika nótáit nem hallja ma sem Olej, sem Matyi; valamint a Matyi dudája is néma. Igazibb költészet uralkodik itt ma! Félre a bokorral, erdő jött helyette…

A leány arra gondol, hogy minek is van a világon herczeg, mikor olyan szép az, hogy a gerliczemadár nem mondhatja párjának: külömb madár vagyok, fényesebb tollam van, nem szerethetlek. Olyan nagyon szép az, hogy a gerliczemadár mind egyforma madár.

A bojtár pedig arra gondol, hogy miért lett a duda egyszerre puskává a Szent-András napján ólomöntelékben elővarázsolt jövendőbeli vállain…

Szomorú kérdésre szomorú felelet minden jel.

Este, mikor a bacsával hazatért, megint az az ujság, ott volt a herczeg.

És ezután másnap, harmadnap is mindig ott vadászik a fiatal uraság és mindig betér egy pohár tejre Anikához. Nagyon szeretheti a vadat és tejet.

Az öreg Olej harmadnap már összeránczolta homlokát e hírre s így szólt a bojtárhoz:

– Holnap magad nézel a nyáj után. Az uraság sokat vadászik itt. Beszélni akarok vele.

Anika összerezzent s egyetlen szavát nem lehetett venni az este.

Olej otthon maradt másnap. Húsz év óta kétszer sem történt tán ilyen eset. Az ezer darab birka ugyancsak gondolkozóba eshetik, hova maradt el mellőlük földi gondviselőjük, a hatalom derék jelvényével, az ólmos bottal és a megszokott «nete ne» és «brcs ki» vezényszavakkal. Nem lesz nekik ma jóízű még a só sem és rosszabb lesz még a fű is! Legalább Olej hiszi úgy, ki szintén unja magát nyája nélkül. Anikát elküldte mingyárt délután üzenettel Lapaj Istókhoz, honnan csak késő este jöhet meg, maga pedig megtömte a «vászonpipát», abból a boldogtalan növényből, melyért királyok és népek kapnak egymással hajba, amelyet úgy szokott szaporítani a juhász, mint a tavaszi gyapjút: nedves helyen tartja, hol megszíván magát egy kis vizenyősséggel, még egyszer annyit ad ki. Olej rágyujtott, hanyatt feküdt a himes gyepen az udvaron és az aklot nézte, szép veres födelét, ékes fehér falait, a kikandikáló izmos gerendákat… Sokáig nézegette és soha sem tudott betelni vele… Uram én teremtőm, de helyes kőmives lehetett, aki megalkotta!

Amint így bámészkodik, mozgó árnyékot vett észre a falon s amint hátra tekint, Pál herczeget pillantja meg. Éppen őt várja Olej.

Egyenesen a pitvarajtónak tart, de midőn az ajtó-madzagot megrázva, a závár még nem enged, kedvetlenül kerül az ablaknak s bezörget.

– Nyisd föl az ajtót, Anika! Talán elaludtál, szép tündérem, kis báránykám…

De bizony hiába zörgetett a herczeg, a bárányka nem eresztette be, helyette Olej durva hangja felelt:

– Be van csukva az ajtó, kegyelmes uram. Én vagyok itt, ha talán valamit parancsolna herczegséged?

– Hm! Te vagy itt, öreg Olej? Nos, hol van Anika?

Olej megrázta czifra tüszőjét derekán, aztán végigsimítá nagy barna kezeivel homlokát.

– A leány nem áll az uradalom szolgálatában, – szólt – én és egy bojtár vagyunk itt kegyelmességed rendelkezésére: a leánynyal csak én rendelkezhetem.

Taláry Pál csodálkozó szemeket meresztett Olejra.

– Mit akarsz ezzel mondani?

A bacsa egészen közel lépett a főúrhoz és megrázta ökleit a levegőben. A bornyuszájú ing szétvált s látni hagyta hatalmas izmait, füstös hangja dörgővé, viharossá vált:

– Azt akarom mondani, hogyha ott az akol környékén vadászgat ezentúl, bár a puskáját csak madárseréttel tölti, könnyen megeshetik, madár helyett medvével állhat szemben.

És e szavainál jellemzőleg öklével saját mellét ütötte meg, mintha mondaná: «én leszek az a medve».

A hatalmas úr, kinek hetven faluban harangoznak, ha meghal s kilencz vármegyében süvegelnek, ha él, oly piros lett, mint a pipacs, s amint ott állt, nem tudta, hova legyen, mit feleljen, amint a brezinai bacsa reá szegezte nagy, vérben forgó szemeit, e nézés behatása alatt elkezdtek a lábai reszketni. A puska, melyet a válláról leemelt, hogy tán Olejra szegezze, szintén reszketett.

– Megfeledkeztél, kivel beszélsz? – hebegé.

– Tudom, kivel beszélek: urammal. De kegyelmességed se feledkezzék meg, kivel beszél.

– Vajjon kivel?

Olej magasra emelte fejét, kevélyen, mint egy hős.

– Annak a leánynak az apjával.

Taláry könnyedén bólintott. Egy jó gondolata támadt.

– Jól van, bacsa, úgy beszélek hát veled, mint egy apával illik. Nekem a leányod kell minden áron.

– Én pedig nem adom semmi áron.

– Hallgass meg, bacsa. Mit szólanál hozzá, ha ez az akol a tied lenne minden birkájával, ha neked ajándékoznám.

A bacsának nem lehetett volna nagyobbat mondani. Az ezer egy éj szemkápráztató regéi mind csak hitványság e vakító valósághoz képest! A brezinai veres födelű akol, a kilencz vezérkos, a száz selyemürü és a többi birka mind övé lenne. Mennyi kevés maradna ezenkívül a többi embereknek, kik még a világon vannak!

Ingadozva állt ott, mint a mérleg, melynek egyik serpenyőjébe egy oly nagy súlyu darabot dobnak, mely még akkor meglógázza azt egy pár perczre, ha nem nyomná is tán alá később.

A herczeg gyönyörrel nézte e biztató inogást.

– Igy aztán igazán te lennél a Brezinák ura.

A bacsa mereven nézett maga elé. Fényes képek vonultak el lelki szemei előtt a jövőből. Aranyos csatt lesz tüszőjén; selyemből lesz az inge; mikor a nyájjal kimegy, mézes-pálinkás butykost fog hordozni utána egy szolga, ki csak arra való lesz, hogy valahányszor egyet húz a butykosból, kedves egészségére kívánja, minden élő ember megsüvegeli s megirigyli: ni, ott megy a brezinai bacsa, kinek annyi a gazdasága, kincse, hogy a burkus király ládafiának sem válnék szégyenére.

Olej megrázkódott.

De azt is megtudják, ki adta neki a rengeteg kincsét és azt is megtudják, miért adta. Mit ér minden hiú becsültetés, ha egy nagy fekete árnyék jár majd nyomában? Egy nagy fekete árnyék, – az önvád.

– Nos, Olej, határozz!

– Nem, nem, kegyelmes úr, hagyjon el engem, kérem. Hagyjon el, hagyjon el. Becsületes szolgája voltam apjának, ne csúfolja meg ősz fejemet!

– Vigyázz, ne hamarkodd el! nem mindig találsz tékozló kedvemben. Ezer ember közül egy, ha visszautasítana ilyen ajánlatot! Anikát szeretem, magammal viszem Bécsbe, olyan jó dolga lesz, mint egy grófkisasszonynak. Ő maga is szeret engem s szívesen jő. Mit gondolkozol hát, öreg Olej? Ide a tenyeredet!

Az öreg arczáról nagy verejték-csöppek gyöngyöztek, halk, reszkető hangon mondá:

– Soha!… Soha!

– Bolond vagy, esztelen vagy. Értsd meg, mit kívánok. Azt, hogy szemet hunyj, ne vicsorgasd a fogadat és ne ordítozd tele a világot. Ezért adom oda az aklot s juhait. Semmi szenny nem fog hozzá tapadni. Ha például megszöktetem Anikát, tudtod nélkül történik, nem tehetsz róla. Ez csak a sors kereke lesz, melynek küllőibe nem lehetett kapaszkodnod.

Olej elfordította a fejét.

– Minek mondta hát el akkor, – hörgé tompán, – cselekedett volna anélkül…

– Jó, tehát anélkül fogom cselekedni, – szólt a herczeg hirtelen megfordulva – Isten megáldjon!

Ezzel siető léptekkel fütyörészve távozott.

Olej a falnak tántorodék. Elhagyta ereje. Kiáltani akart még valamit a távozó után, de csak a szája mozgott, hanggal nem rendelkezett; vadul forgó szemei leírhatatlan pillantással szegződtek a herczeg után; ijedség, undor tükröződött bennök.

A falhoz lapulva s támaszkodva tántorgott be a szobába. Feje szédült, gyötrelmes gondolatok gomolyogtak benne, melyek mint megannyi meredek hegyről guruló szikla, lassan a szívére ereszkedtek és összeszoríták.

– Jaj, a kólika! – kiáltá hörögve.

A bérczek visszamondták: jaj, a kólika.

És Olej tudta jól, hogy ez nem igaz. Az ember hazudik önmagának.

A szobába érve, ágyba feküdt, elhitette magával, hogy kólikában szenved. Eleinte nyögött, mint egy beteg vadállat, később aztán kisértetiessé vált arczát a párnák alá rejtve, azon könnyebbséget találta fel kínjai elviselésében, hogy elkezdett énekelni.

Hátha a daltól kölcsönkért gondolatok elkergetik az ő fekete gondolatait?

Sokáig kínlódék így, mígnem feszülten figyelve, meghallotta künn az Anika ruganyos lépteit.

– Megjött, látni fog! – kiáltá az öreg ember és fölugrott, mint az őrült. Átellenben az ágygyal a tükör függött, mely dúlt arczát mutatá: megállt előtte, üvegesedő szemekkel nézve a saját énjét, – aztán egyszerre fölordított, fölemelte öklét, odarohant és oly rettenetest ütött rá, hogy millió darabra zúzódva pergett szét üvegje.

Kezeiből a vér folyt, szemei fölfelé fordultak karikáikkal, mire Anika bejött a Lapajtól hozott üzenettel, eszméletlenül hevert a földön.

Anika el nem birta gondolni, mi baja, sietve föllocsolta vízzel és ismét ágyba fekteté. Egész éjjel félrebeszélt, vivódva csodálatos szörnyekkel, kigyókkal, sárkányokkal, mik a szívét marták és a máját akarták kivájni.

Hajnalra jobban lett, kihajtotta a nyájat Matyival, de nem költötte fel Anikát, mint egyébkor szokta, reggeli végett: úgy mentek el éhgyomorral.

Szép nyári reggel volt. A természet derült mosolyából minden tárgynak jutott. A harmatos fű buján kinálta magát a birkáknak, s azok szót fogadva, vígan ropogtatták, a madarak szintén vidáman csicseregtek… egyszóval, olyan kellemes reggel volt, minőt a poéták szoktak megénekelni, de amely mindig mögötte marad a valóságnak: a természet az egyedüli, melyet a fantázia nem szépíthet, nem nagyíthat, csak törpíthet.

Minden vidám volt, csak Olej mogorva és Matyi szomorú.

Olej nem találta helyét egész nap. Feküdni rossz volt, a nyájat dirigálni, kast kötni is unalmas volt, járni-kelni fárasztó volt, gondolkozni, óh, gondolkozni gyötrelmes volt.

És mégis lehetetlenné vált menekülni a gondolatoktól; megrohanták, utána mentek mindenüvé, elől ügettek minden foglalkozásában.

A gondolatok szemtelenek és nem engedik magoknak azt mondani: «takarodjatok innen!»

Mi lesz Anikából? Ő el akarta adni gyermekét, ő, Olej Tamás, a brezinai bacsa. Kincsért, gazdaságért a vérére alkudott. Soha! soha!

És az a hang, mely tizenhét éve bolyong az erdő fái közt, ma már harmadszor szólította meg szemrehányólag: Tamás! Tamás!

Irtóztató! A kilencz vezérkos csengője mikor összevág, ebbe a rímbe megy ki: «aklot cserélt… becsületért».

– Hej, bojtár, szedd le azokat a csengőket!

Matyi engedelmeskedik, de el nem gondolhatja, hova lett a bacsa esze.

– Hej, bojtár, hallod-e, hagyd a csengőket: mást gondoltam. Vedd föl a szűrödet! Mennyi idő lehet?

– Túl van a nap a fele útján.

– El fogsz menni Talárba.