Part 3

Miklós gondolkozva ült egy percig nővére mellett, ki a Csemez szavai után, melyek semmi további reményt nem hagytak fönn, bátorítólag szorítá meg bátyja kezét; de e bátorításra tán nem is volt szükség; a pillanatnyi borulat, mely homlokán látszott, tán csak egy vajudó, merész gondolatnak odavetett tűnő árnyéka.

Nyugalommal kelt föl s lépett Csemez elé.

– Meghallgattam önt – mondá – és szaván fogom; én meghozom önnek azt a darab aranyat.

– Ah, ah! – kiáltá Csemez úr meglepetve. – Te meghozod?

– Nem ma, sem holnap, Isten tudja mikor: de meghozom, vagy – meghalok.

Krisztina szemeiben csodálatos tűz gyuladt ki, mely, mint égő gyertya, hosszú, vékony lángnyelveket látszott ereszteni az ifjú felé, ki az égető sugarak bűvös befolyása alatt lesüté lelkes arczát.

– Óh, Miklós, – suttogá a leány boldogan – ez szép, regényes szó volt öntől. Ilyen nagyon szeressen. Úgy érzem most, mintha én is szeretném, én is olyan nagyon szeretném.

Csutkás úr bambán nézett szét a csoportozaton, majd szomorúan lehajtá fejét s egymásután nyujtogatta ki becsukott markának megnövesztett köröm-agancsait, mintha számolna vagy magyarázna segítségökkel valamit önlelkének. Egy-egy hörgő sóhajtás emelkedett föl koronkint melléből, végre behunyta szemeit, hosszú, torzonborz szemöldei rájok húzódtak, széles tenyerét pedig elindítá a hasára, megtapogatni sorban a diónyi ezüst gombokat a mellényén, mintha találgatná rajtuk: «pap… katona… kutyapeczér…» Aztán nagyot csuklott kétszer-háromszor és halkan motyogta:

– No nem baj… nem baj! Ők csügg… csüggnek rajtam.

NEGYEDIK FEJEZET.

Megmagyaráztatik az olvasónak a «Tempus» szó csodálatos ereje.

A selmeczi erdész- és bányász-tanulók nagyon eredeti fiúk. Nagy kedvök telik abban, hogy ujjat húznak a világgal, a divattal, a társadalommal, a tanáraikkal és a koreszmékkel, mely elsorolt csekély dolgokat ők mind ezen gyüjtőnév alá fogják: «wurst» és nem törődnek velök.

Egy kis, külön állam az akadémiai ifjuság, a német «Burschenschaft»-ok mintájára, mely sorban karrikaturája a mai társadalomnak, de sok tekintetben jellemző sajátságokkal bir. A testületi szellem valóságos testvéri lánczczá forr itt össze, csakhogy sajátságos kinövései vannak. Ha egy tanulót befognak valami büntényért, a többi kész életét feláldozni kiszabadításáért: tömegesen ostromolják a büntetőbíróság épületét, míg az meghajlik a viharosan nyilvánuló közakarat előtt az igazság rovására, mert az igazságnak elvégre is sem torka nincs, amivel ordíthasson, sem ökle, amivel fenyegethessen, sem pedig semmiféle telekkel, házzal vagy bárminemű ingatlannal s következésképp befolyással nem bir Selmeczbányán. Ha valamely tanulónak a korcsmáros vagy kávés nem hitelez, az mingyárt «casus belli» s annak a szerencsétlennek nem lehet tovább maradása az aranytermő város ódon falai közt; üzletét becsukhatja menten s kulcsát dobhatja akár a kút mélységes fenekére, mert amire a «gyakornokok» azt mondják, hogy «abczug», az meg van halva örökre. Feje az eredeti szoczietásnak az, aki a legtöbb sört birja meginni egy ülőhelyében és ezen czímet viseli: sörkirály. A sörkirály nagy úr, majdnem korlátlan hatalommal, melyet csak a két legnagyobb borivóból alakult államtanács szabályoz valamennyire. Az adófizető jobbágyok a «fuchsok», az első-évesek, kik az öregebbekhez szolgákul osztatnak be s vak engedelmességgel tartozik kiki a maga «veterán»-jának, amiért aztán annak pártfogásában részesül, valamint azon kegyben, hogy a havi pénzéből nagy kegyelmesen megvendégeltetni engedi magát a nagytekintélyű negyedéves, kinek már minden szabad e gyarló világon, ki ront, bont, zúz, keresztül-kasul megy büntetlenül mindenkin, világi törvény nem fogja, emberi erő nem akadályozza, az isteni törvénynyel nem törődik, ki csak egyetlen egy szót respektál még minden földi hatalomtól.

Ez az egyetlen szó a «tempus».

Ha a selmeczi bányászgyakornok egy százas bankóra azt írná fel, hogy «tempus» és aztán eldobná az utczán, talán napokig se venné fel senki, mert az a szó annyit tesz: «Ne nyulj hozzá!» s jaj annak a halandónak, aki mégis hozzá nyul. Ha a veterán a fuchsra azt mondja: «tempus a fuchsomnak», attól a percztől kezdve valóságos szent és sérthetetlen személylyé válik; – ha a kabát bélésére fel van tintával írva a «tempus», még a tolvaj sem meri elvinni, vagy ha elviszi, remegve csempészi vissza másnap. Amin nincs rajta a «tempus», az «res nullius»: ha ellopja valaki, jól járt vele, azt nincs joga keresni senkinek.

De mindez igen terjedelmes és nem is valami mulattató dolog, azonfelül nem is tartoznék beszélyünkhöz, ha nem kellene megmagyaráznom, miért volt kivésve azon a gyűrűn a «tempus» szó, melyet Mirkovszki Miklós húzott másnap a Krisztina ujjára.

Délután jött oda és egyedül találta Krisztinát. Halaványabb volt, mint máskor, a tegnapi események után átvirrasztott éj nyomai meglátszottak szép arczán, más szóval, érdekesebbé tették.

– Búcsuzni jöttem, Krisztina.

Krisztina letette kezeiből a vizes-kannát, melyből virágait öntözgette és bámulva vetette Miklósra nagy fekete szemeit.

– Hova megy ön? – kérdé lassan.

– Kaliforniába, San-Franciscóba, vagy mit tudom én hova… Olyan helyre, ahol aranyat ásnak az emberek…

– Ne bolondozzon!

– Azt még tegnap határoztam el. Ez már nem kérdés többé; én megyek, Krisztina, mert kimondhatatlanul szeretem, most csak az a kérdés már, hány…

– Hogy hány fontot nyomok, ugy-e? – mondá Krisztina mosolyogva, de mosolya erőltetett volt és színtelen.

– Igen, ezt mindenekelőtt tudnom kell, Krisztina – felelte Miklós komolyan.

– Nyolczvanegy font vagyok… A mult héten ültem a mázsán a sánta mészároséknál.

– Sok, nagyon sok! – sóhajtott Miklós, azután lassan közeledett Krisztinához, megfogta kis kezét és hozzátette előbbi szavaihoz: – De mindegy… Egy-két font ide-oda.

Majd egy ezüst karikát vont elő a mellényzsebéből, melybe maga gravirozta be az éjjel a «tempus» szót és a leány ujjára húzta.

– Itt van, Krisztina, ez a gyűrű! Aranyat nem adhatok, nem szabad vesztegetnem az aranyat, de elég jó az így is a czélnak. Ön az én jegyesem e percztől. Igaz, úgy van-e?

A leány csendesen bólintott igent szép fejével.

– De meg fog-e várni? Ha tán évekig nem jönnék vissza, ha híremet sem hallaná, levelet nem írhatnék, várni fog-e rám mégis? Mert ha nem. akkor… akkor, ha a szívem megszakad, dobja el azt a gyűrűt.

Krisztina ahelyett, hogy eldobta volna, odaemelte ajkaihoz és megcsókolta.

– Köszönöm neked… – suttogá. – Köszönöm. Most már erős leszek, most már czélt érek. Ennek a percznek emléke el fog kisérni, velem lesz mindig és segíteni fog. Avagy megszünt volna már csodákat művelni az igazi szerelem? Érzem, hogy nem. Isten veled, édes… édes Krisztina!

– Nem, nem, Miklós… Csak nem távozik ily gyorsan? Megálljon! Beszélni fogok atyámmal, neki le kell térnie e különös gondolatról. Nem lehet az, hogy ön elmenjen, lehetetlen az.

Miklós a fejét rázta.

– Ösmerem édesapját, Krisztina, ő hozzá hiába fordulna, ő a legmakacsabb ember a világon. Isten önnel még egyszer! Őrizze meg ön szerelmét számomra, önről gondoskodtam… önt megőrzi nekem az a kis karika-gyűrű…

A leányka önkénytelenül megragadta a Miklós karját és nem ereszté el sokáig, mígnem észrevette, hogy ez talán illetlen is és elpirulva rebegé:

– Óh, tegye hát azt, amit jónak lát; én szeretni fogom mindig és várni fogom örökké… Isten a tanum rá…

Miklós szemébe könycseppek gyűltek, hirtelen elfordítá arczát és egy merész, ügyes és hirtelen mozdulattal lehajolt Krisztinához, megcsókolta korállpiros ajkát és rohant ki az ajtón, mint az eszeveszett.

Krisztina szoborként megkövülten, mozdulatlanul, meredt szemekkel nézett utána, majd a szívére szorítá kezét s úgy érzé, hogy hangja eláll s életereje rohamosan fogy, mint a lehellet a kés pengéjén.

– Elment… – gondolá inkább, mint mondá és kis szíve elfacsarodott – … elment, elment! – kiáltá aztán hangosan.

Zokogva rogyott le egy székbe.

– Istenem, csak most tudom, mennyire szeretem. Hiszen olyan ő, mint a regények hősei…

_Befejezés._

Mirkovszki Miklóst azon naptól kezdve senki sem látta többé Selmeczen. Elment nyomtalanul, elhagyva szüleit, nővérét. Egy álló évig még csak híre sem jött, hova tűnt, merre ment, a széles világ melyik részébe hajtotta szenvedélye? él-e, hal-e?

Végre aztán egy levél érkezett a san-franciscói postabélyeggel Krisztinához; ez volt szóról-szóra a tartalma:

«Kedves Krisztinám! Élek. Tizenhét font aranyom van, már csak hatvannégy hiányzik. Azon tudat, hogy ön végre is enyém lesz, éltet és boldoggá tesz. Válaszát intézze San-Franciscóba az «Aranyásók szállodájába». Ott fogom keresni. Miklós.»

Krisztina rögtön válaszolt:

«Kedves Miklós! Még mindig várom! Atyám hajthatatlan, de a dolgon mégis segítettem valamit. Azóta, amint ön elment, csak annyit eszem, hogy éhen ne haljak. Istenem, olyan jól esik önért koplalni! Ma megmérettem magam s képzelje, tizennégy fontot soványodtam egy év alatt. Ha így megy, önnek esztendőre nem lesz nehéz összehozni a szükséges súlyt. Jaj, csak igazán összehozná. Krisztina.»

Körülbelül tíz év mult el, de Krisztina levelére nem jött válasz. Azóta az öreg Csemez is meghalt s a szép Krisztina kifejlett hajadonná lett, aki már egy kicsit szégyenli is, hogy pártában van. De hiszen mindenki tudja, miért nem megy férjhez! Távoli országban, túl a tengereken ássa a homokból jegyese az aranyat és minden kapavágásnál egyet sóhajt utána. Még a népdal is így örökítette meg:

Ássa az aranyat, Hej, minek is ássa!… Csemez Tini arczán Mindenik fövényszem Egy rózsa hullása.

Mindössze egy az óperencziáról hazakerült csavargó hozott némi értesítést róla annyi idő alatt; ez azt beszéli, hogy Braziliában találkozott Mirkovszki Miklóssal mintegy három év előtt és már akkor egy félmázsa aranya volt.

Istenem, ha meg lehetne üzenni neki, hogy már nem kell semmi, csak ő maga jőjjön, sebesen repüljön.

Csutkás úr és Luppán lovag mindennapos vendégek Krisztinánál; annyira megszokták a házat, hogy az öreg halála után is mindig ott jönnek össze beszélgetni és burnótozni. Házasságra, szerelemre már egyikük sem gondol, de hiába is volna, mert ott a gyűrű a Krisztina ujján, hogy: «Tempus a menyasszonyomra!»

Akire ki van mondva, hogy «tempus», azt nem meri többé az életben nőül kérni senki.

Krisztina majd tűnő, majd élődő reménynyel vár egyik napról a másikra.

A bizonytalanságnak valami fájó és mégis édes költészete van.

Ha a kapuajtó csikorog vagy valami zörren, talán a Miklós az, most teszi a kezét a kilincsre, ha a kis kutya felmordul, az is a Miklós jövetelét jelentheti, ha az olló kiesik kezéből s hegyével a padlóba furódik, kedves ember érkezése várható a házhoz; ma jön meg Miklós. Ha Csutkás urral, kinek most még kevesebb a szava, véletlenül egyszerre ejtenek ki valami azonos szót, két szerelmes találkozása lészen akkor, «Istenem, hátha csakugyan itt terem…»

Csutkás úr ilyenkor rendesen egyet szippant a saját rendszere szerint és így szól:

– Nem lehetetlen! De mégis, mégis, Krisztina, ha nem volnék ilyen öreg… elmennék, Krisztina… igen, elmennék s fülön fogva hoznám őt ide. Hallod-e, Luppán, én az az ember vagyok, hogy felkeresném. Hallod, felkeresném! Lehet, hogy meg is teszem, Luppán. Én megteszem.

Lehajtja fejét és elgyengült szemeiből a könyeket törülgeti.

– De nem, nem! Nem mehetek, Krisztina, nem hagyhatom itt őket… a fiúkat… a tanítványaimat, mert csüggnek… igen, igen, csüggnek rajtam.

AZ A FEKETE FOLT.

Nincsen olyan híres akol, mint a brezinai akol…

Bemeszelt fala van, veres födele van, ólomszegekkel a kapuja kiverve. Tulipánvirágok nyílnak a környékén. Magas, százados fák tartanak neki árnyékot s fedik el kényesen: ne lássa minden bolond; csak a karcsú kémény magaslik ki, amint ott pipázik egykedvűen az akol végén, hol a «bacsa» lakik egy fedél alatt a juhaival.

Csak hadd beszélje bátran annak a kéménynek a kavargó füstje, hogy a híres brezinai számadó juhász, Olej Tamás most alkalmasint «méretlen húst» főz otthon a bográcsban, neki ugyan nem árt vele. A vén Mátrától le egészen a «Kopanyicza» völgyig ő az egyedüli úr. – Méla furulyaszó egymásnak adja a nótát hetedhét mérföldön:

Olej juhainak Selyem legelője, Ezüst a nyakszíja, Arany a csengője.

És amikor végiglépdel mind az ezer darab a harmattól csillogó gyepen, a nagy kilencz vezérkos legelől, a kisebb bárányok szökdécselve, a jerkék mélán, a száz bársony-gyapjas ürü méltóságos komolysággal, ha így együtt van az egész nyáj és a «Merkuj» kutya vígan körülszaladgálja, hogy karikában tartsa, az Olej Tamás szíve olyan nagyra hízik a kevély gyönyörűségtől, mint egy uralkodóé, ha hadi szemlét tart.

Czifra halinás bojtár kiséri a nyáj egyik oldalát, míg a balszárnyon maga a «bacsa» baktat utánuk, gyöngéden tekintve végig kedvenczein, miket egytől-egyig, színről-színre ismer. Még a történetét is tudja valamennyinek.

… Ott az a suta toklyó egyszer eltévedt a harasztosban, befonva magát átszakíthatatlan töviságak és iszalagok közé. A Merkuj akadt rá. Becsülettel kiszabadítá onnan, s úgy féldöglötten vonszolá a nyájhoz. Okos kutya az, megérdemli, hogy nem lett belőle – ember.

Annak a körbe futó szarvú ürünek meg amott, a fekete jerke mellett, el volt törve harmadéve a hátulsó ballába. Az akolajtóba szorult volt bele. Olej három fadarab közé kényszeríté s addig-addig orvoskodék mellette, hogy most olyan tökéletes és egyforma mind a négy lába, mint a parancsolat.

Az a fogatlan, vén anyajuh, mely most olyan vígan kaparja el lábával a harasztot, hogy alatta jóízűt torkoskodjék a titkon nőtt fűben, bezzeg milyen himpellér jószág volt valamikor! – kemény hideg éjjel ellett és idő előtt. Mikor a bacsa éjfél táján benézett az akolba, félig meg volt fagyva. Az anyja maga is beteg volt s nem melengethette párájával: költözőben volt már az akkor… Olej megfogta az idétlen báránykát és bevitte a szobába, de bizony ott is hideg volt, odafektette hát kisérletképpen a kis Anika ágyába a meleg párnák közé. Úgy aludt ott a gyermek és a bárány, nem tudva egymásról semmit. Reggel, mikor felébredtek, a gyermek mosolygott a felelevenedett állatnak, az meg a farkát rázogatta. Mind a kettő örült. És sem a mosolygó gyermeknek, sem a víg báránynak nem volt már édes anyja.

Az Anikáé is akkor halt meg, mikor Anika született. Az Isten úgy intézkedett Olej Tamással, hogy e gyermekért elvitte cserébe a feleségét, mert a jó Isten is csak ritkán ad ingyen valamit. Bizony szomorú csere volt eleinte, de belenyugodott, mert a brezinai bacsa olyan ember, aki ösmeri a «mórest».

Az Úr akarta így. Három ura közül a legnagyobbik, az Isten, kibe nem lehet belekötni, kinek szabad a keze és beéri az egész világot, úgy üt vele, amint akarja, ha fájó is az ütés nyoma, türelem annak az orvossága.

Urának tiszteli Olej még a talári herczeg ő kegyelmességét is, akinek számadással tartozik, akié az egész Brezina aklostól, mindenestül és még azontúl is, merre a szem lát. A talári herczeg hatalmas, nagy ember, s kilencz vármegyében süvegelik, míg él. Tamás hűségesen szolgálja, mert nem okos ember az, ki olyan fának nyesegeti ágait, melynek árnyékába húzódott. Ami aztán a többi embert illeti, az mind nem parancsol a brezinai bacsának. A saját talpán áll ő kelme. Meg nem bánt senkit, őt se bántsa meg senki. Az a kis gyengeség, hogy innen-onnan egy-egy birka kerül a bográcsba, mely nem tartozik a világ elejétől az ő nyájához, nem megy hiba-számba, benne van az már a vérében a született juhásznak, amint azt minden okos ember tudhatja, kivévén a tekintetes vármegyét, melynek semmi érzéke nincsen a juhászvirtus iránt.

Sokszor támad hát egy kis torzsalkodás ezzel a harmadik urával, aki csak úgy maga teszi meg magát úrnak a többiek fölé. No de nem nagy baj ez. Egy-egy ajándékbárány még mindig tellik Olejtól a szolgabírónak; annak a báránynak a mekegésétől nyomban elnémul az igazságszolgáltatás.

Olej nem tartozik az érzékeny emberek közé, kitől tanult volna ő meg érzékenykedni? Nem érintkezett az emberekkel, csak a juhokkal. Ezek a türelmes állatok pedig nem szenvednek ebben a fogyatkozásban; azoknak jó minden.

De azért megvolt hősünkben amaz ösztön, amaz őserő, amit az Isten talán azért oltott bele a legvadabb, a legmiveletlenebb szívbe is, hogy legyen valami benne, ami azt az ő arcza felé fordítsa néha-néha.

Anikát ugyan nem sokkal szerette jobban, mint kedvencz bárányát, de azért ha már egyszer az Isten nyakában felejtette a kis porontyot, nem tehette ki a farkasoknak a gyepre, dajkát fogadott mellé és fölnevelte. Ma már nagy lány, maga főzi a köménymagos levest, meg a «demikatot», maga szabja, varrja az Olej fehérneműit, meg a bojtárét… Annyi tudománya van már, mint az anyjának volt.

Hát hiszen az anyját is sajnálta Tamás, mikor meghalt. Jó asszony volt, Isten nyugosztalja. Meg is érdemelte a tisztességes eltemettetést háromszori harangszóval, két óráig tartó búcsuztató versekkel. Az emberek, azok, akik odaát a faluban élnek és czivakodnak egymással és akik résztvettek a temetésen, szemére vetik, hogy az «erdők vadállatja» még csak nem is sírt Boris után, egyetlen könynyét sem látták.

Olej nem ismerős a falusi szokásokkal. Nem sírt, nem akaródzott neki. Mit tudta ő, hogy azt így kívánja az illedelem. A Brezina hallgatag fái nem tanították meg őt hazudni.

Boris meghalt, oda van, vissza nem tér többé. Szíve elszorult. Némán, fedetlen fővel kisérte ki a nyugalom helyére, a temetés után kifizette a papot és a kántort, aztán keservesen szemébe nyomta a széles kalapot s megindult a veresfedelű akolba.

Ugyan miről gondolkozhatott az úton?

A régi, ismerős, százszor megjárt gyalogút volt, mégsem ismert rá. Azt hitte, idegen helyen bolyong Hát a brezinai háztáj hová lett? Minden úgy áll mint azelőtt, szemben a bérczek, alant a selyem rét a futó patakkal, a kerekes kút az udvaron, s a nagy vályú az akol mögött. Minden, minden ott van, minden, minden úgy van, s még sincs ott semmi és még sincs úgy semmi… Valami hiányzik, üres, néptelen az egész ház tájéka.

A tündér Brezina ki van cserélve – egy sokkal szomorúbbal!

Vajjon tudta-e, miért?

És még most, tizenhat év mulva is, míg az Anika ábrándos dalait kéjelegve viszi fülébe a völgyből a szellő, ha a domboldalon bogárzó nyáj mellett a hétköznapi szűrén heverész, néha egy-egy suttogó, titokzatos hang rezg végig a lég miriád atomjain:

«Tamás!…»

Az erdő fái közül jön és az erdő fái közt elsuhan. A bokrok megrezzennek tőle, a füveken végighullámzik s mélységes csend ereszkedik utána a Brezinára.

A bacsa szíve nagyot dobban, hirtelen felüti lekonyított fejét. Hangzani fog-e még egyszer az a «Tamás» szó amaz ismerős, régi hangon, melyet talán tizenhat év előtt kapott el a visszhang azokról a szép piros ajkakról, miket már azóta hamuszínű porrá őröltek a férgek odalenn a fekete földben.

És a brezinai visszhang tizenhat éven át mindig odább adta azt a hangot, erdő az erdőnek, patak a pataknak elkiáltotta azon módon, míg most nagy körútján visszajutott ismét az Olej fülébe, szíve közepébe…

Vagy tán nem úgy volna?

A meghalt feleség árnya jár a fák közt, az szólította meg édes, szelíd hangján? Vagy hogy egyenesen a szívébe rajzolódott le valaha régen az a hang, s mostan szárnya támadt?

A bacsa felugrik és a fejéhez kap. A sárga, nagy fésű, melylyel térdig érő haja le volt tűzve, lecsúszott a földre s a haj végigfoly izmos vállain. Egy csomó odaszorul a czifra tüsző rézcsattja alá. Olej nem veszi észre. Feszűlten figyel és fürkészőleg néz szét a tájon.

Óh, mert annak, ki negyven éve társalog az erdővel, a sziklával, a felhőkkel, olyan mindenféle gondolata támad!

Hátha csak úgy álmodta ő azt, hogy Boris meghalt… Hiszen az ő hangja volt ez! Szakasztott az ő hangja. A bacsa fölemeli ökleit.

Ki merte ezt a hangot utánozni?

És elboruló tekintettel hordozza körül szemeit, miknek fehéres része aláfordítja a kékeset.

Senkit sem lát, semmit sem hall.

A birkák némán legelésznek, a kolompos kos mereven, semmitmondó ábrázattal néz rá, a bojtár jóízűen alszik a gyepen, a fák levelei nem mozdulnak, még a madarak is hallgatagok.

Ki szólította meg hát Olejt?

Ki tudja?

Talán maga a némaság, melyet csak a méhek dongása rezegtet meg titokzatos méla harmóniában.

Ha meg tudná mondani valaki, miről döngnek a méhek a brezinai völgyben!

Tudnak-e ők arról valamit, hogy a halottak olyan sokáig ittfenn bolyongnak, mikor már porrá lettek?

A bacsa ujra visszadől félkönyökére és elgondolkozik, különös gondolatok azok! Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló felhőktől kéri kölcsön a gondolatokat, az nem fogy ki soha belőlük.

Az a nagy, mélységes talány, mely a természet fönséges arczán honol, betölti még azt a vad lelket is és beszél hozzá, az meg felelget neki.

Ne higyjétek, hogy Olej nem gondolkozik.

Gondolkozik és még sincs gondolatja, mert szétfolyt, mint a megolvasztott ólom.

Egy kavargó kaosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, melynek sötétsége fény. És ez a fény az ősköltészet.

Olej mindenről gondolkozik, de gondolatait nem cseréli meg senkivel. Mulatságból gondolkozik. És ez sohasem rossz mulatság. Csak szomorú néha.

Ritka nap, hogy most is ne jusson eszébe felesége s meg ne emlékezzék a mulandóságról, mikor egyszer csak ő is majd kifeslik az életből, csendes, mozdulatlan halott lesz, szépen elszólítják innen a temetőbe és sohasem fogja többé látni a Brezinát, sem a veres aklot, sem a kilencz vezérkost, sem a száz bársonyürüt, miknek nincsen másuk széles e világon. És a nap azután is csak így fog sütni, mint most, s az erdő akkor is oly rejtelmesen fog susogni, mint ma, a fű nőni fog tavaszszal, a patak vize fölenged meg befagy, uj báránynemzedék vígan ugrándozza körül az ismerős bokrokat, – csak ő nem lesz itt soha többé.

Hát aztán ezeknél a szomorú gondolatoknál felhangzanak a völgyben Anika nótái, szinte jól esik a lelkének rájönni, hogy az életnek mégis lesz valami folytatása.

– Kár, hogy nem fiú lett – sóhajt fel s szilajan vágja botját a nyáj közé, melytől az szakgatott csoportokká riad.

Érezzék azok is a bacsa haragját, ki bosszús gondolatait így közli velök.

És ezalatt lenn az akolnál uj meg uj dal kél szárnyra a tót nép modorában, mélabúsan, fájón…

Jön már Garibaldi a szomszéd faluba, Klapka is vele van, Graczát, Záhonyt hozza, Bíróék Gyurija lovát kantározza.

Hogy jutott el a politika is a brezinai völgybe, hol csak a madár jár? Ki hozta ide a lezajlott harczok tépő emlékét és reményeit? A levegő hozta. Becsempészte a költészet ruhájában. Így aztán szívesen látott vendég. Ma Anika dalolja. Erdő madarai hallgatják. Holnap már a rigó is utána fütyűli.

Olej előtt felélednek a régi emlékek, a nagy «háború» zaja, amikor Gracza, Záhony Brezináról tettek kirohanásokat. Vitéz két honvéd volt… vagy most is az még… mert hát a jó tót nép, ámbár bebizonyult, hogy orv kezek által haltak el Vadkerten, midőn menekültek, még mindig visszavárja valahonnan.

Olej nem vett részt a háborúban; neki nem lehetett, hanem azt beösmeri, hogy szép világ volt; mert már az is valami, mikor két jóravaló legény összeméri az erejét, hát még két ország…

… Ne lett volna csak a keze alatt akkor is ez a nyáj, melynek a kolompja olyan édesen hívó, marasztaló, mint a mesebeli tündérének!

Órákig eltünődik ezen, – míg lassan aláereszkedik az est. A nyáj pihenője megjött. Sűrű gombolyagba torlódik össze, annak jeléül, hogy jóllakott s most már csak kérődzni akar.

A bojtár reggel óta először meri megszólítani a bacsát.

– Nem hallja, gazduram, estét harangoznak Taláron?

– Hallom. Ne fecsegj annyit! Keresd meg inkább az ólmos botomat, aztán megyünk. Oda dobtam a nyáj közé.

Még egyszer végignéz birkáin, ha vajjon jól van-e lakva valamennyi, vajjon nincs-e hijuk?

Tán ha egy hiányoznék is, gyakorlott szeme, mely ezerhez szokott, a kilenczszázkilenczvenkilenczben legott észrevenné az apadást.

Nincs semmi baj. Nyugodtan kanyarítja nyakába a szűrt, aztán lassan leereszkednek a völgybe.

A kilencz vezérkos csengetyűje szép összhangba vág ki, s a bojtár dudája is megszólal. Anika messziről hallhatja, hogy a nyáj hazatért s a tűzre teheti a finom «demikát»-ot, a juhászok czímeres eledelét, hogy éppen akkorra forrjon fel, mikor haza érnek.