Part 2

Krisztina pedig olyan szép volt ma, amint ott sürgött-forgott kecsteljesen, a sör olyan jó volt, a burnót olyan isteni, hogy Csutkás úr megdicsőülve, valóságos mennyországban érezte magát s egy vesztett játék után mosolyogva kifizetvén a buktit, összeszedé a kártyákat, megkeverte, elemeltette Luppán lovaggal, s aztán egy hirtelen mozdulattal a kabátja hátsó zsebébe csúsztatta.

Vakmerőségét megdöbbentő csend követé. Mi fog történni? Minden arcz kérdőleg fordult feléje.

Csutkás úr kivette burnót-szelenczéjét, maga elé tevé az asztalra és a jobb keze mutató- és hüvelykujját reá nyugasztá, hogy annál ünnepélyesebb színben tünjék fel mindaz, amit mondani kíván.

– Uraim és kisasszonyaim! Önök azt fogják mondani, hogy ők csüggnek rajtam. Igen, igen, ők csüggnek, de…

Egy kortyot ivott a poharából és suttogva folytatá:

– De ez nem elég. Ki mondja, hogy elég? Te nem mondod, lovag. Csemez se mondja, én sem mondom. – Nos, ha nem elég, törekedni kell, hogy az legyen! Azt mondom hát, hogy nekem szív kell… Szívet keresek, uraim és kisasszonyom!

Luppán lovag sóhajtva bólintott a fejével.

– Én is… szavamra mondom, én is. Egy úton járunk, átkozottul egy úton… Mióta szegény boldogult nőm…

– Ugyan, oszszatok már! – vágott közbe az aranycsináló.

Csutkás úr fölemelkedett s a két kezét színészies páthoszszal nyujtá Krisztina és apja felé.

– Azon szív itt van, Stevo – kiáltá lelkesedve, – itt találtam meg, a Krisztina az; ő csüggni fog rajtam, ő az enyém leend, ha nekem adod. Az én feleségem leend. S te meg nem tagadhatod őt tőlem, mert szeretem, mert… mert… boldoggá teszem; csüggni fog rajtam.

Ezzel erősen megmarkolta a leány és a Csemez úr kezét, behunyta szemeit, és sötétben várta a választ Csemez úrtól, ki zavartan nézett maga körül, míg a leány sápadtan, reszketve állt ott, hasztalan kisérletekkel iparkodva kezét kitépni a Csutkás kövér markából.

– Mit mondasz ehhez, Luppán? – kérdé Csemez úr hanyagul, a lovag felé fordulva.

– Én azt mondom, hogy jobban tennéd, ha nekem adnád a Krisztina kezét. Óh, mennyire hasonlít szegény megboldogult feleségemhez. Még azt a helyet is csókolnám…

Elérzékenyülten törülgeté meg szemeit zsebkendőjével, amelyen a Luppánok czímere díszlett, két keresztbe fektetett kalapács, ez aláírással: «Glück auf!»

Csutkás úr e szavakra hirtelen elereszté a Krisztina és a Csemez kezeit s egy irtóztató pillantást vetett a szónoklatában megakadt lovagra.

– Uram! ön a kártyámba nézett… Vagy igen, igen, mit is beszélek? ön az én kártyámat önmagának akarja osztani… azaz… ön ellenem támad, ellenem tör. Nos, jól van. De jegyezze meg… ő csügg… ő csügg rajtam, uram! Igaz-e, Krisztina?

Csutkás úr körülnézett, de Krisztinának csak a hült helye volt ott. Mint a megriadt őzike futott ki a kertből a ház felé. Arcza már nem sápadt, hanem lángba van borulva, szíve hangosan dobog, melle gyorsan zihál. Istenem, Istenem, milyen nagy baj érte! Istenem, Istenem, mi fog most történni?…

De amint vakon fut, maga sem tudva miért, hova, egyszerre útját állja valaki.

– Hahó! hahó!

– Nini, a Bohuska, meg a…

A Bohuska meg a bátyja, Mirkovszki Miklós Az a csúf Miklós gyerek, akivel mindennap fecsegni szokott a szakadékon keresztül, aki miatt most már Bohuskáékhoz sem járhat, mióta haza került Pestről, mert hát nagy fiú és…

Krisztina ujra elsápad, megrezzen, kezeit bágyadtan leereszti, lába megtörik s úgy áll ott vendégei előtt, mint egy roskadozó márványszobor.

– Micsoda? Te meg sem csókolsz? Hidegen nézel – panaszkodik Bohuska. – Talán haragszol hogy a Miklóst elhoztam?

Krisztina fejét rázta csendesen, szomorúan.

– Egészen az én bűnöm – folytatá az. – Verj meg érte, kedvesem. Ő nem mert volna eljönni; én bátorítottam föl. De milyen sápadt, izgatott vagy! Történt tán valami?

Krisztina bágyadtan intett igent szép fejével. Azután egy hirtelen fordulattal Miklós mellé ugrott s parányi kezét az övébe tette.

– Nemde, Miklós, ön szeret, – nagyon szeret engem?

Bohuska a legyezőjét ejtette el e váratlan szavakra s álmélkodva tekintett barátnéjára, ki gyengéden simult Miklóshoz.

Az ifjú lángvörös lett. Hiszen még eddig egyetlen szó, egyetlen vonatkozás sem történt köztük erre. Csevegtek együtt néhányszor, ennyi az egész! És ime, most!…

– Hogy szeretem-e, Krisztina? Nagyon, egyedül önért élek. – Oh, Bohuska, mondd meg, te mondd, mint szeretem! Magam nem birom elmondani. Istenem, mily boldogság! Ki hitte volna? Az első pillanattól kezdve, amint megláttam önt.

Miklós remegett, mint a nyárfa.

– Mertem volna-e álmodni? – folytatá szaggatottan. – Óh Krisztina, tehát ön… ön is óhajtja az én szerelmemet?

– Igen – suttogá ő mintegy fáradtan, lezárt szemekkel.

– Ön kérdezi, ön kéri tőlem?

– Igen – ismétlé panaszosan, gyönyörű arczát kezei közé rejtve. – Ön jobb, mint a többiek, ön szebb, mint a többiek, ön jobban illik hozzám, mint a többiek. Szeressen hát engem, igen, szeressen és én…

– S ön, Krisztina?

– Én? – s elereszté őt, mintha álmából ébredt volna s arcza sajátságosan semmitmondóvá vált. – Én? Ki beszél rólam? – mondá majdnem szerényen. – Nem érzi ön, milyen rettenetes hőség van?

– Menjünk a lugasba – indítványozá Bohuska zavartan, kit még mindig leigázva tartott a leírt jelenet meglepő regényessége. Szemeit szégyenkezve süté le, mintha ő követett volna el valami nagy bűnt.

– Nem, nem! – kiáltá Krisztina szilajan – oda nem!

– Hova hát? – kérdé Bohuska szeliden.

– Akárhova! A világba – mondá Krisztina keserűen és egy könycsepp gördült végig szép arczán.

Miklós kínosan nézett a guruló könycseppre és arról gondolkozott, ha ő azt most lecsókolhatná arról a bájos tündérarczról.

HARMADIK FEJEZET.

Melyben azon események mondatnak el, melyek az előbbi fejezetből kiszorultak.

Mirkovszki Miklós egyike azon alakoknak, kikről a nők azt mondják, hogy «érdekesek». Nagy, beszélő, kék szemei voltak, dús szőke haja, délczeg termete és ügyes modora. Mindössze fél év óta került haza, hogy itthon jogi tanulmányait kiegészítse a bányászakadémián s ha a jó szerencse kedvez, neki indulhasson az életnek azon reménynyel, hogy valaha még bányatanácsos is lehet belőle. Elérheti; elég tehetsége van hozzá, aztán az élethez is tudja magát alkalmazni. Mint mondtuk, még csak fél év óta van Selmeczen s máris ő a «tóngéber» nemcsak az ifjusági gyülhelyeken, az «Arany mécsesben» és az «Eleven kalapácsnál», hanem a női szalonokban is, mert nem ilyen ügyetlen ám mindig, mint most, amint ott áll némán, meredten, földbe gyökerezve Krisztina előtt, kezével önkénytelenül feje fölé kapkodva az akáczfa levelei után, melyektől, midőn szórakozottan morzsolgatja ujjai közt, szinte kedve támad megkérdezni: «Szeret-e?… Nem szeret-e?…»

Sehogy sem foghatja meg, ha szereti Krisztina, miért sírt, miért eresztette el kezét oly hirtelen, midőn viszontszerelméről kérdezősködött s miért lett elmélázó és szomorú…

Isteni homály a női szívben, szent misztérium tele költészettel, bűbájos árnyéka a féltett valóságnak.

Oh, az első vallomás nagy költői szó.

A füvek álmodozva sóhajtják a szép leánynak: «Ide lépj, taposs meg: üdébb, zöldebb leszek…»

A napsugár leszól az ifjúhoz: «Neked is egy világod van, nagyobb az enyimnél: nagyobb is, meg szebb is…»

A közelgő alkony sürgős hirt küld hátra az éjhez: «Ne jőjj el, maradj el… itt olyan sor esett, hogy láttára te sem maradhatnál sötét»…

És akik ezeket a nagy szavakat mondták, miket a mindenség megdöbbentő áhitattal hallgat, a szerelmes ifjú és a vakmerő leányka, még mindig ott állnak némán, ügyetlenül és félénken dobogó szívvel várják, mikor fog rájok szakadni a mennybolt.

– Oh, Istenem, mit tettem… mit tettem! – rebegi Krisztina s úgy érzi, hogy a világ kezd egy nagy, gömbölyű gyurmává összeszorulni és ádáz sebességgel forog körülötte egyre szűkebbre. Lankadtan ereszti le fejét és kezeit, mint a haldokló madár a szárnyait, s Bohuskához támolyogva, odatámaszkodik a vállaira.

És Miklósnak nincs egyetlen szava sem feleletül, vigasztalásul, tompa fásultság vesz erőt rajta s csirájában legyűri benne a születendő gondolatot. Szívének olyan nagy lökést adott e váratlan esemény, hogy mint a túlhajtott órainga, a végtelenben csapong. S a végtelen sajátszerű képekkel van benépesítve, száz meg száz megujuló változatban, aszerint, amint Krisztina szemeiben, hangjában, mozdulataiban a megbánást, a vonakodást, a közönyt, a csüggedést, a bánatot vagy szerelmet véli látni kifejezve.

Végre is Bohuska jut legelőbb lélekjelenlétéhez és szokott elevenségével mondja:

– De most már, gyerekek, elég volt ebből ennyi: igazán menjünk valamerre. A séta jót fog neked tenni, kedvesem. Nyujtsd ide a karodat, Miklós.

Miklósnak még maradt annyi esze, hogy a karját legalább nem Bohuskának, hanem Krisztinának nyujtotta.

Az megrezzent és összerázkódott, mint mikor alvót érint idegen kéz.

– Istenem, Istenem! nem értem önt… – szólt Miklós fojtott hangon és kezét, melyet a leányka elfogadni vonakodott, forró homlokára tapasztá.

– Ön? engem? Mondtam valamit?

S álmélkodva tekintett Miklósra nagy, beszélő szemeivel.

– Ne tegyen őrültté. Ne nyissa meg előttem az eget csak azért, hogy megvakuljak a fényétől és hogy aztán bezárja azt előttem. Hogy lehet olyan nagyon kegyetlen!

– No bizony! – pajkoskodék Bohuska – egy kis tréfa volt, semmi egyéb.

– Tréfa? – fakadt ki Miklós keserűen s pír borítá el arczát. – Azt mondani «szeretlek», aztán azt mondani «nem szeretlek», ez mind tréfa? Az szó csak s a szó üres levegő csak! De a levegőben méreg lehet, kedves kisasszonyok! Vagy igaz, igaz… hiszen egy szívet megölni, az is csak tréfa.

Amint Bohuska bátyja dúlt arczába nézett, egyszerre sírásra pityeredtek csókra termett piczi piros ajkai. Természetes ijedtséggel s bájos naivsággal borult Krisztina nyakába.

– Látod, látod – szólt és könyeit törülgette – már most csakugyan nincs egyéb hátra…

Krisztina tétovázó pillantása kérdő jelleget öltött.

– … Mint hogy szeresd ezt a bolondos Miklós fiút. Látod, milyen szomorú…

Macska-hizelgéssel símogatta meg Krisztina állacskáját, lecsüggő fejét mind a két kezével felemelte s nyájas, rábeszélő hangon mondá:

– No, szeresd hát már! – Aztán türelmetlenül tette hozzá: – Hirtelen szeresd… no, szeresd! Még valamit tesz magának. Mindig olyan makacs, önfejű volt…

Krisztina daczosan vetette hátra fejét.

– Nem lehet – mondá lassan – nem tehetem, én mást szeretek… Azt hiszem… úgy gondolom.

– Ön mást szeret! – kiáltá Miklós s szemei ökölnagyságúakra tágultak. – Az lehetetlen! Gondolja meg jobban, mondja, hogy csak tréfál!

A nap elsötétült, közelgő vihar előszele rezegtette meg az akáczfaleveleket, a hőség egész a türhetetlenségig nevekedett. Az ifjú néhány lépést tett, hogy távozzék, de csakhamar erőtlenül rogyott le egy fatörzs mellé és eltakarta sápadt arczát.

– Ön nagy fájdalmat okozott szívemnek – mondá szeliden s szemrehányó tekintetét, melyet könycseppek homályosítottak el, óva fordítá el Krisztinától: ne fájjon az annak, akit olyan nagyon szeret.

De Krisztinának mégis fájt az. Miklóshoz lépett tántorogva s két kis kezét fejére bocsátá.

– Miklós, mi lelte önt? Neheztel rám, mert őszinte voltam önnel szemben? Istenem, ne hagyjon el, maradjon jó hozzám, fogadjon el a maga… óh, Istenem, hogyan mondjam ki?… a maga feleségének.

Miklós hirtelen felugrott, szemeiben felszáradtak a könyek s arcza szokatlan büszkévé változott.

– Legyen nyugodt. Már én sem epedek önért – szólt tompán, kimérten, – de nem fogom elhagyni sem. A szerelem halhatatlan! A szerelem nem vész el, mint a letiport hernyó, csak alakot ölt. Szeresse ön azt, akit akar, de legyen az én nőm.

Aztán egész magasságban fölegyenesedett és szemei szikráztak. Krisztina meglepetve hátrált előle egy lépést és így szólt nyájasan, de szomorúan:

– Igen, Miklós; én neje akarok lenni, hogy megvigasztaljon odaadó szerelmével, hogy segítsen elviselnem az életet, hogy…

Omló könyzápor borítá el szép arczát.

Óh, ezt nem nézhette Miklós tovább. A düh démona erőt vett rajta, végignyargalt az erein és kivillogott a szemeiből. Öntudatlanul s bizonyos durvasággal ragadá meg a leány karját s fenyegető, szilaj hangja reszketett.

– Nem, nem, Krisztina! Soha, nem… Soha semmit… Meg fogunk halni! Te is, én is. Nem engedem és ha a mennybolt megszakad, leomlik, sem hagyom… Nem hagyom egyetlen hajszáladat sem, egyetlen hajszáladnak a falra vetett tűnő árnyékát… Meg fogsz halni! – kiáltá s hangja mennydörgés lett, – ha meg nem mondod azt az embert, akit szeretsz!

Krisztina mosolyogni próbált, apró fehér fogaival ajkaiba harapott, hogy elfojthassa könyeit.

– Hogy kit szeretek? Senkit, Miklós! Senkit, senkit…

A visszhang a «Szitnya» hegyéről kétszer visszamondta: «Senkit…»

Miklós nem ereszté el, hanem míg hevesen eltaszította egyik kezével, oly erősen szorítá karját a másikkal, hogy a szegényke fölszisszent az éles fájdalomtól. Nem ember volt már, hanem féltékeny vadállat. Egy szörny, aki nem gondolkozik, hanem az indulatai ragadják.

– Nem igaz, Krisztina! Te megcsalsz engem! Tudnom kell… akarom!

– Jól van tehát; én nem szeretlek téged, de mást sem szeretek, legalább nem olyat, akit megnevezhetnék; én olyan férfiúról álmodom, aki szép legyen, mint Don Alvira a «Fekete nő» czímű regényben és olyan vitéz legyen, olyan könnyelmű természetű, mint Athos a «Három testőr»-ben, úgy tudjon szeretni, oly különösen, mint Gaston a «Hét aranyhajszál»-ban, aki annyit tudjon, mint Berend Iván a «Fekete gyémántok»-ban.

– Hisz akkor te valóságos kis bolond vagy! – kaczagott fel Bohuska kedélyesen. – Csak te azokra a fellengős poétákra hallgass!

– Óh, Istenem, magam sem tudom igazán, hogy milyennek kell lennie… Csak azt érzem, hogy nem egészen olyannak, mint Miklós… Jaj, a fejem majd megszakad! Egy kicsit, nagyon kicsit lenne csak más a Miklós, akkor igazán szeretném… de most… most…

Miklós még szorosabban fogta a karját.

– … Most csak azért akarok a maga felesége lenni, mert maga szép… egészen csinos fiú és a Csutkás bácsi, meg a Luppán feleségül kértek meg az apámtól a lugasban.

Ijedt tekintettel fordult a kertnek.

S valóban, a ribizli-bokrokkal szegélyezett gyalogúton a három úri ember lépegetett feléjök.

Luppán lovag úr ért legelsőnek az ifjakhoz. Mézes-mázos nyájasságtól ragyogott az ábrázata.

– Nini, nini, – kiáltá kedélyesen, – maga bizony sír, Krisztina! Ki ríkatta meg? Aha! Csutkás. Most már emlékszem… Csutkás. Átkozott vén ficzkó… De csitt! itt jő… Még meg találja hallani.

Luppán úr fürkészőleg tekintett hátra.

– Igen, igen, átkozott vén ficzkó, aki még ezenfelül nevetséges is. Igen, igen, ki merem mondani az egész világ előtt…

Hősi mozdulattal fordult meg körültekinteni, ha vajjon messze van-e még Csutkás, aztán halkan folytatá:

– De mert igen epés ember… nem szeretném, ha a fülébe jutna, egészségének árt az epe. Valóban, kisasszony, ön jól tette, hogy elfutott. Helyeslem, szép Krisztinám! Ön semmivel sem tüntethetett volna ki jobban az «öreg»-gel szemben. Ez vallomás volt, Krisztina. Finom, de érthető; én megértettem.

– Óh, óh, Luppán bácsi – szólt közbe Krisztina ravaszkás mosolylyal.

A nők értenek hozzá, ugyanazon pillanatban sírni, gyülölni, haragudni, szeretni, ábrándozni és mosolyogni. Egy időben naiv együgyűek és raffinirozott diplomaták.

Luppán lovag megütődött a «bácsi» megszólításon.

– Ne te ne, kecske-béka, leányocska! Nézze meg az ember, hogy megtréfál. Hüm, Krisztina… Azt hiszem, ön nem köti magát erősen a «bácsi» szóhoz s kész lesz azt helyesebbel felcserélni. Helyesebbel, mondtam, Krisztina, de mondhattam volna talán azt is, hogy édesebbel?…

Miklós nyugtalanul izgett-mozgott, s ha a Bohuska kérlelő tekintete nem csillapítja, Isten a megmondhatója, milyen hevesen megsértheti a bányagrófot.

– Luppán bácsi tréfál – szólt Krisztina s kartonköténykéjét kecses dévajsággal emelte fölfelé, úgy hogy az egészen elfödje Luppán úr elől arczát s azon egy negédes grimace-t, mely Bohuskát, ki oldalvást látta, csintalan kaczajra fakasztá.

– Már megint? – szólt Luppán panaszos hangon. – Hát úgy nézek én ki, mint aki tréfál? Nem úgy, Krisztina! Egy komoly férfi szava, olyan férfié, mint én, annyi, mintha nyomtatva lenne. Aztán lássa, én egészen arra való vagyok, hogy szeressenek. Minden ízem arra való. Próbált, tapasztalt egyéniségnek mondhatom magam s nem valami sihedernek, kinek be nem nőtt a fejelágya, ki csak úgy hűbelebalázs megy neki az élet Szahara pusztájának.

Luppán úr nagy lélekzetet vett ez ékes kifejezésnél, szerette volna látni a hatást, amit vele Krisztina arczán előidézett, minélfogva önkénytelenül odakapott a köténye felé, hogy azt szeretetreméltó pajkossággal elrántsa.

– Nem, nem, nem! – sikított Krisztina, néhány lépést futva Miklós felé.

A vén szerelmes utána iramodott s a futó angyalt, ki egy az udvaron heverő vályuban megbotlott, gyöngéden megfogta a derekánál. Óh, hogy dobogott a szíve!…

– Hol is hagytam csak el?… Izé, izé… – hebegé zavartan, szikrázó szemekkel.

– A Szahara-pusztában – figyelmezteté Bohuska.

– Igen, igen. Azt mondtam, hogy én már tapasztalt ember vagyok, élveztem a házasélet gyönyöreit, benne voltam e szent kötelékben, én már eltemettem egy asszonyt. Óh, én már eltemettem és tudni fogok egy másikat is…

Az elérzékenyülés, mint ilyenkor mindig, egy perczre megakadályozta a beszédben, s a gyönyörtől mintegy kimerülten ereszté el Krisztina karcsu derekát, melynek érintésétől csodálatos izgató forróság szökött ereibe és lüktetve nyargalt keresztül lankadt tagjain.

– Eltemetni, – úgy van, eltemetni… Azaz, hogy mégsem úgy van!… Hova beszélek? E szót kívántam használni: boldogítani. – Hallja, Krisztina, boldogítani! – Ön méltó arra, hogy a feleségem legyen.

E pillanatban azonban, midőn Luppán úr már egészen a helyzet magaslatán állott, egyszerre odalépett Csutkás úr és vaskos, szőrös kezét, mely most ónsulylyal birt – vállára helyezé:

– Ember! – mondá és a másik kezét is odanyomta. – Ne ízetlenkedj! Nem látod, hogy ő idegen rád nézve, mint előttem a szanszkrit-betü. Valóban egy betü a leányszív, nemde, Csemez? Betü, mely néma, mégis beszél; én ösmerem e betüt, Luppán, és el bírom olvasni. Ő csügg rajtam…

– Barátaim! – szólt közbe Csemez úr, komoly arczot vágva, mialatt kezével arany óralánczát babrálta – a dolog, melyet ti feszegettek, kényes magánügy, a tárgy, mely a mai kalabriást megrövidíté, családi dolog és míg egyrészt nem érdemel annyi szót, amennyit ily jeles, derék férfiak reá pazarolnak, másrészt vegyétek tekintetbe azt is, hogy a leányomnak fiatal vendégei vannak jelen, a kis Bohuska és Miklós, kiknek még korán van az ilyen úgynevezett «jeleneteket» végighallgatni…

Csutkás úr igent bólintott, Miklós azonban előlépett s büszkén fölemelve szép fejét, határozott, csengő hangon mondá:

– Engedje meg, bátyám, de e jelenet ellen nincs kifogásom; én magam is szerepelni akarok abban; én is szeretem Krisztinát, én is kezét kérem öntől…

Ünnepélyes csend következett.

Csutkás úr zsebkendőjével megtörlé egyre izzadó homlokát s alig hallhatólag dörmögé: «Vakmerő ifjoncz!» – Luppán lovag ajkaiba harapott és az égre emelte kezeit, mintha panaszkodnék a boldogultaknak ottfönn: «Látod, kedvesem, látod, Eszterkém, Laczikám, megint milyen malheur!»

Csupán Csemez úr tartá meg hidegségét, s miután tetőtől-talpig végignézte a kipirult arczú ifjút, egyet szippantott előljáró beszéd gyanánt a szelenczéjéből s oly nyomatékos csattanással ereszté le annak fedelét, hogy előrelátható volt ama rendkivüli esemény, melylyel a következő percz méhe terhes.

Ezen rendkivüli esemény pedig Csutkás úr nyilatkozata volt.

– Hehehe! A helyzet bonyolódik. Igazi gordiusi csomó!… Eddig is kényes volt a helyzet, egy szál szövevénynyel több vagy kevesebb, egyre vezet… Nos, öcsém, nagyon jól van, hehehe! Te is sorompóba léptél! Miért ne? Ösmerem az apádat. Derék, becsületes ember és jó barátom… Hát csak várakozz egy kicsit, majd mingyárt kettévágom én az egész gordiusi csomót valamivel. Hehehe!

– Atyám! – szólt Krisztina, apja kezét megragadva – meg kell mondanom önnek, hogy…

– Csitt! Semmit sem kell megmondanod. Egy elaborátumot készítettem fejemben válaszul kedves barátaim nyilatkozatára és ezen elaborátum semmi változást sem szenved e harmadik nyilatkozat folytán épp úgy, mint nem szenvedhetne a te szavaid következtében. Szilárd az, mint Sion. Az igazi szerelem olyan, mint a hárompróbás arany, de az igazi férfi szava is olyan, mint a hárompróbás arany. Csemez István pedig igazi férfi.

Csutkás úr és Luppán lovag ez erőteljes szavakra helyén látták, oda járulni az «igazi férfiúhoz» és melegen megrázni a kezét.

– Köszönöm, – szólt – de itt átkozott hőség van. Hol a sör, Krisztina? Hozasd el a kancsókat utánunk a szobába. Igen, urak, menjünk a szobába, mert, mert…

Megakadt, nem birta megtalálni a mondat befejezéséhez a logikai indokolást.

– Mert – mivel a kancsók is ott lesznek. Te is siess, Krisztina. Te is hallani fogod. Csemez István nem titkolódzik, amit mond, az meg van mondva. Ha különöset gondol, neki ahhoz is joga van, ha bolondot mond, ahhoz is; kiki ura a saját gondolatainak.

E tudományos fejtegetés után öntelt arczczal nézett szét s egyenkint nógatá be a jelenlevőket a festett pitvarba, honnan dolgozószobájába lehetett nyitni.

Ez aztán igazán olyan szoba volt, mely rögtön rávallott a tudósra. Nemcsak, hogy tavaly söpörtek benne utoljára, nemcsak, hogy padlón, széken, almáriom-tetőn szanaszét hevertek a vastag, penészes foliánsok, különböző lombikok, üstök, görebek és gépek, hanem a falakon is csupa taláros és meztelen nyakú tudós férfiak, világhírű aranycsinálók arczképei függtek. Pedig bizony valamennyinek a tudománya nem ért egy jó pipa dohányt sem, s ha igazi «aranycsináló» vonásaiban akart gyönyörködni Csemez, bizvást kiakaszthatta volna a Luka Zeelig nevű zsidó uzsorás képét, aki a tanár urak fizetési íveire szokott hitelezni «jutányos» kamatok mellett.

Míg a sört be nem hozták, nyomott hangulat uralkodék a komor szobában, a sör azonban lenyomta a nyomott hangulatot s Csemez úr, mindenkinek helyet csinálva azon figyelmeztetéssel, hogy semmihez hozzá ne nyuljanak, némi torokköszörülő köhécselés után a következőleg kezdé az elaborátumot:

– Igen meg vagyok tisztelve… Igazán mondom. S hogy Krisztina is meg van tisztelve, azt is igazán mondom… Becsületszavamat adom rá. A dolog azonban úgy áll, hogy nekem elveim vannak; én nem adom a leányt, nekem a leány kell Azt mondjátok, hogy ő szép, virító és kedves és azért akarjátok, de én is éppen azért akarom. Nekem is a szép és kedves kell. Viruljon ő nekem! Mert vegyük az ellenkezőt, ha nem volna sem szép, sem kedves, sem virító, ti nem akarnátok, de nekem akkor is akarnom kellene őt. Ebből világos, hogy ez hátrány volna rám, minélfogva megérdemlem, hogy előnyöm is legyen. Az öreg Csemez makacsfejű ember s nincs rá hatalom, hogy azt a fejéből kiverje valaki, amit ő oda beültet; én a leányomat csak olyan embernek adom…

Hosszú lélekzetet vett s behunyta a szemeit és hátravetette a fejét.

– Csak olyan embernek, csak olyannak…

Rövid szünetet tartott s mind a két markát összeszorítva, a karját kinyujtá.

– Ki egy akkora darab aranyat hoz nekem, mint Krisztina.

Néma csend, csak Bohuska mosolyog.

– Akkora darab valóságos színaranyat értek. Ha csak egy lattal lesz is kevesebb, annyi, mintha semmi sem volna. Esküszöm, mintha semmi sem volna…

Luppán lovag élénken kiáltott közbe:

– Ábránd! Ez ábránd, Stevo!

Csemez úr megbotránkozva tekintett a közbeszólóra s méltóságos, lassú hangon felelé:

– Itt az atya beszél, uraim, nem a jó barát! A komoly, az érett atya. Adják meg önök a tiszteletet! Az eszme regényes, de nem bolond. Amit mondtam, megmondtam. Ne beszéljünk többet e tárgyról. Add ide azt a kancsót, fiam, Krisztina!

Luppán úr erre a szóra vette a kalapját és így szólt az ajtóból:

– Isten veled, Stevo! Sohasem hittem volna ezt! Ez az eljárás annyi, mint a szegénység kigunyolása. Jól van, Stevo! Azt mondom, hogy jól van, Stevo! Igen, azt mondom…

Azzal becsapta maga után az ajtót és lecsatolt esernyőjével merész vágásokat intézvén a levegőbe, dünnyögve távozott.