Part 12

Imre a Bogát-hegyet kapta. Éppen olyan púpos a jószága, mint a háta. Nyomorult egy irtvány, az bizony nem hozza meg a száraz esztendőben a vetőmagot sem. Esztert pedig odaszorította a «Csipke» dűlőbe; árok hátán árok. Legelőnek se jó, még a telekkönyvbe is úgy van beírva, hogy «hasznavehetetlen».

Minden jó lélek megbotránkozott a faluban, de a törvényes igazság meghagyta. Jól tudott beszélni Mudrik Mihály uram annak az igazságnak a nyelvén.

Nem is lehetett már ezen segíteni sehogy, ha csak még magához a királyhoz egy instánczia?… De az is, ki tudja, milyen ember?

A nótárius meg is komponálta olyan érzékenyen, szépen, hogy a kő is meghasadna tőle. De ’iszen, okos ember a mi nótáriusunk, habár nem fogant is meg sehol a magasban ez a nehéz panasz.

Vígan jött haza Mudrik, de annál szomorúbban Gyócsi Imre a városból, hol a tekintetes vármegye is kimondta, hogy úgy marad minden, amint van. Imréé a Bogát, Eszteré a kavicsos ugar, a «Csipke», Erzsié pedig a selyemrét, a «királyné szoknyája». No, ez után a szoknya után fognak még csak bolondulni igazán a csoltói legények…

Hiszen az is testvére neki, de csak az anyjáról, azután ez a másik az elhagyottabbik; szíve ehhez húzza. A maga dolgát nem bánná, rút is, púpos is, hasznát se vehetné a vagyonnak, aztán, ha a házból is kitudják őket maholnap, ő még beállhat valahová cselédnek, de a szegény Eszter?… Oly kicsike, vézna; aztán istenem, hiszen csak gyerek még.

Fölemelte öklét. «Hej, ha most itt volna, aki koldússá tett!» Csordultig tele volt a szíve keserűséggel. Ha úgy kiönthetné, ha úgy elpanaszolhatná valakinek, ha ezek a hegyek, folyamok és bérczek azt mind megértenék!

Haragos zöld színben mosolyogtak feléje távolról a csoltói rétek, amint ott haladt a poros úton a Bogát alatt. A «királyné szoknyájának» mintha ráncza volna, egymás fölé hajlik rajta hosszú hullámzó csíkokban a sugár s az árnyék.

Éppen a nap nyugszik s még a vén Bogátot is hogy megaranyozza… Az ott rajta az ő vetése. Szép abban a hegyben az igyekezet. Elég hitványok ugyan a kalászok, de csak mégis megnőttek. A kék búzavirágok is éppen olyan szépen fonódnak közéjük, mint egyebütt.

Istenem, Istenem, de csak szép is ez a csoltói határ! A paradicsom is nehezen lesz ilyen…

Igaz, hogy az övé belőle a legcsunyább rész, ez a kopár hegyhát, de hát mégis csak van valamije benne. Aztán nem is olyan rossz az, ha jobban meggondoljuk, csak jól kell művelni. És legalább a víz nem viszi el, ha terem rajta valami.

De már az Eszter jussa, az csakugyan nem ér semmit, azt még szántani sem érdemes.

Olyan innen az a széles nagy ugar a mesgyén túl, mint egy odacsapott csúf folt valami zöld ünnepi köntösön, szemet bántó, szomorú: szakadékaival egy mindig terjedő seb az anyaföld testén.

Amint odább mellette vinné útja Imrét, megállott, megnézte még jobban.

Bizony csenevész egy tartomány! Nem terem itt meg semmi, csak az árvaleányhaj teng a szakadékok partján. A szegény kis Eszterkéé is épp ilyen fehéres…

De nini, milyen szép fűbokor nőtt odalenn a kavicsok közt! Milyen buja kövér, s hogy ránevet Imrére! A «királyné szoknyáján» sem terem ennél különb, még annak is legszebb fodra lenne. De hiszen van ennek a földnek ereje, ha akarja. A czukorrépa is lám, hogy neki indult a túlsó végben… Nem kell ezt a földet még sem lebecsmérelni.

Lement az árokba, megsimogatta a bokrot. De puha, de kedves, mint a selyembársony! Ugyan beszélgetnek-e néha ezek a fűszálak? Hát már miért ne beszélgetnének?…

Aztán olyan furcsa az, ha valami durva láb letapossa őket, meggyűri, összegázolja, reggelre azért megint csak felkelnek, mintha soha sem lett volna semmi bajuk. Mégis különös az, hogy ezek a piczike, gyenge fűvek erősebbek az embereknél…

Patkós csizmái alatt megcsördültek a kavicsok, a jó, agyagos palócz föld szép, színes kövei. Hát biz’ ezeket nem igen szokták gyűrűbe foglaltatni, hanem azért mégis nagyon szépek. Az emberek a hibásak, nem a föld. Az csak olyan jó szívvel adja ezeket is, mint az aranyat, ezüstöt, csakhogy mi nem becsüljük meg, mert nem tudjuk kitalálni a hasznukat.

Pedig már az is milyen nagy jóság a földtől, hogy míg odafönn a tótok között nagy szürke kövekkel béleli meg magát, amikkel azoknak annyi bajuk van, itt mintha kedvezni akarna, apró, tetszetős kavicsokat hány ki.

Imre lehajolt és tele szedte a szűre ujját. Volt azok közt kék, sárga, piros és aranyszínű. A szakadékban alant egy nagy fekete kőnek látszott a csücske: amint sarkával ráhágott, lehámlott belőle egy darab, azt is a többi mellé tette. Jó lesz a kis Eszternek otthon játszani.

Megkönnyülve folytatta útját hazafelé. Egészen megbiztatta a hegy, meg az ugar. Hiszen csak rájuk kellett nézni, hogy megelégedjék velök. Még tán jól is van az úgy, hogy Erzsié lesz a selyemrét. Maholnap meg talál halni az apja, nem marad senkije, ő pedig csak itt lesz azontúl is a húga mellett. Aztán Eszter arcza is sokkal szebb, kevesebb ráadással jut annak idején főkötő alá. Bizony Isten, jól van az így, ahogy van!

Úgy elgondolkozott, hogy észre sem vette az öreg úri vadászt, ki a hegy felől közelgett, csak mikor már megszólította.

– Jó estét, fiam! Hova való vagy?

– Csoltóra.

– Akkor azt is tudod, kié ez a hegyhát?

Imre elmosolyodott. Egészen egyenesen még sem veszi magára, nincs vele mit dicsekedni.

– A Gyócsi Imréé, – mondá kelletlenül.

– Úgy nézem, szántónak használja. Arra ugyan nem lehet valami nagyon jó.

Imrét bosszantotta a lenéző beszéd. De bizony csak nem hagyja bántani a Bogátot.

– Maradhatós biz az, egészen maradhatós.

– Hát az út milyen tőle a belédi üveghutáig?

– Csintalan, majd mindig csintalan…

A vadász dünnyögött erre valamit s mert éppen a faluba értek, elválóban kérdé:

– Hol lakik az a Gyócsi?

– Itt a mostohaapjánál. Én magam vagyok az – vallotta be pirulva.

– Akkor hát veled alkuszom meg.

Imre nem birta elgondolni: mire, s álmélkodva nézte, amint az idegen úr igazán utána jön a házba.

Mudrik otthon volt már, mert ő kocsin jött.

Gyanus szemekkel kémlelte az idegent, attól tartott, valami prókátort hozott magával a fiú. Hanem hiszen jókor hozza már…

Erzsike a mézeskalácsaival és a fabábuival játszott. A két évvel idősebb Eszter az asztalon könyökölt és sóvárgó szemekkel nézte a húga kincseit. Neki nem jutott semmi a vásárfiából.

Szép kék szemecskéi a bátyja felé fordultak, panaszkodón, reménykedve, várakozólag.

A púpos észrevette s a kedvetlenség felhője futott át arczán. Nem is hallotta, hogy az idegen mit beszél. Mudrik Mihály ő kigyelme felelgetett neki.

– – Micsoda? A Bogát-hegyet akarja megvenni a mostoha fiamtól? Megbolondult az úr? Hallod-e, Imre, meg akarja tőled venni a Bogátot. No, felelj hát neki.

Aztán nevetve csapta össze a tenyereit. No, ugyan pompás dominium az! Ugyan mit adna érte az úr?

Imre maga is nagy szemeket meresztett s zavarodottan makogá:

– Nem adom a hegyemet!… dehogy adom. Hiszen úgysem venné az úr semmi hasznát… Én pedig megszerettem, igazán megszerettem.

Eszébe jutottak a kavicsok, amik a szűre ujjában vannak. Elmosolyodott, megörült nekik s hamiskás hunyorítással magához intette Eszterkét.

Az tündöklő arczczal szökött oda s kezeivel összefogta a köténykéje alsó szélét: csak belefér talán, amit Imre bácsi hozott.

Kirakta a köveket egyenkint. Félénken nézte, tetszenek-e húgának? Hogyne tetszenének!

Tapsolt örömében, vagy talán azért is, hogy az Erzsi figyelmét oda vonja, mintha azt mondaná: «Látod, mim van nekem!» Aztán ő is visszaült az asztalhoz, eleinte húzódozva Erzsitől, messzire. Idegenül, irigykedve méregették az egymás játékait, melyiké ér többet, de mind a kettőnek látszott a tekintetén, hogy a fagy nemsokára fölenged.

– Ejnye, fiam, ide hallgass hát… – szólt a vadász türelmetlenül. – Nem jöttem én ide tréfálni, komoly vevő vagyok… a belédi gyáros.

– Az a gazdag ember, – vágott bele élénken Mudrik Mihály, – akié az üveghuta meg a nagy majorság?

– Éppen az üveghuta hozott ide. A Bogát földjére szükségem van az üvegcsináláshoz. Eddig négy mérföldnyiről hozattam az anyagot, mert nem tudtam, hogy a Bogát gyomra is viselős vele. Ma megvizsgáltattam. Nekem az a hegy sokat ér, mert közel van. Megveszem tőled jó pénzen.

Mudrik arcza olyan vörös lett, mint a skarlátposztó, de annál halványabb az Imréé.

– Nem tudok én megválni attól a hegytől – szólt restelkedve. – Nekem jutott, legyen az enyim.

– De ha jól megfizetném?

– Nem adom én azt még talán…

Gondolkozott micsoda nagy dolgot mondjon:

– … Még talán ezért az egész határért sem.

Az üveghutás elmosolyodott.

– No jó, jó… látom, hogy igazi palócz vagy… odanőttél a röghöz, – akkor hát kiveszem árendába. Vagyis csak a belsejét. Szánthatod, művelheted a tetejét, adok érte évenkint ötszáz forintot.

Most már Mudrik Mihály sápadt el az irigységtől s Gyócsi Imre pirult ki az örömtől. Hiszen annyi pénz együtt talán nincs is a világon! Ötszáz forint! Még a «királyné szoknyája» sem ér talán annyit. Micsoda gazdag menyasszony lesz ebből a…

Eszterke volt az első gondolatja.

– Eszterke! No, nevess hát! Gyere ide, lelkem.

De az Eszterke nem nevetett, makranczos arczot vágott. Hogy ím az egyik kavicsot a szájába vette és megnyalogatta, kisült, hogy nem czukorból van.

– Hisz ezek kövek! – sóhajtá elpityeredve. – Egye meg őket.

S durczásan vágta földhöz valamennyit.

Hát az egyik, a fekete kő éppen odagurult a hutás lábaihoz.

Fölvette, megkopogtatta az ujjával, a pápaszemén keresztül is még egyszer megnézte.

– Ejnye, de finom fekete kőszén ez! Honnan hoztátok?

– A kis hugom földjén egy nagy kőből törtem. Tele van annak a belseje ilyenekkel.

– No fiam, – mondja a hutás fölugorva – tudod-e, hogy ti gazdag, de nagyon-nagyon gazdag emberek vagytok!?

A lányka, ki csak most lett figyelmes az idegenre, abbahagyta a sírást és bámészan nézte ősz haját, hosszú fehér szakállát. Hallott ő már valahol a mesékben ilyen kinézésű emberekről.

Imre pedig behunyta a szemeit s nehogy fölébredjen, nem merte kinyitni sokáig.

Pedig kinyithatta bízvást, mert szín valóság lett a dologból. Hisz mindenki tudja, hogy történt, hogy nyitották meg a csoltói kőszénbányát.

Sőt a magvát is kitalálták… mert nem ostoba nép az… tud ez gondolkozni, ha akar… s van ám a vármegyénél is nagyobb hatalom… akármit mondjon is Filcsik uram, aki istentelen pogány ember.

Hegyek, folyók, völgyek vették itt a kezükbe ezt az osztálydolgot.

A Bogát meg a «Csipke» még szelídek voltak, Mudrik Erzsi rétjét bizony nem bántották, a Gyócsi-árvákat csak fölsegítették.

De a Bágy kegyetlen. (Ámbátor sokszor füstölög a Bogát is, hátha az húzza le neki a felhőket?) A Bágy négy álló évig egymásután öntötte el a réteket s akkora nádast növesztett a «királyné szoknyáján», hogy évről-évre bízvást eheti a rozsda otthon Mudrik Mihály uram kaszapengéjét.

SZEGÉNY GÉLYI JÁNOS LOVAI.

Előbb a «Bokros» aranyszőrű nyakát csinosítja ki bent az istállóban a gazda, tengeri-haraszt pántlikával, majd a «Tündér» éjfekete sörényét fonja be, azután sorba a többiét.

Megérti a négy okos állat a parádét… a csörgőket is a kantárhoz kapcsolják… éppen mint tavaly ilyenkor, mikor a szép özvegy molnárnét, Vér Klárát hozták a házhoz s olyan kevélyen hányják-vetik a nyakukat, mintha a viczispán hátaslova volna valamennyi…

De ha volnának bár magáé a nádorispányé, hogy arany rácsból etetnék rózsa levelével, ezüst vályuból itatnák a gózoni szent kút vizével, még sem lehetne olyan jó dolguk, mint a Gélyi János keze alatt.

Maga nevelése mind a négy, a szemei előtt nőttek fel ilyen gyönyörűségnek, ő gondozta, fésülte őket éber szeretettel, megmosta a zabot, de meg is rostálta, mielőtt od’adta volna, kiszedte a szénából, sarjúból, ami nem jóízű, takargatta őket télen meleg pokróczczal, nyáron megúsztatta, kis csikó-korukban meg is csókolgatta.

Most már nem csókolja, mióta menyecske került a házhoz, még pedig az a bizonyos, a régi szerető, aki, mert másé volt már egyszer – kétszer lett édessé… Most már nem csókolja, de azért él-hal értük most is s nem adná a négy lovát tizenhat csoltói, bodoki ménesért.

Pedig ha van valami nagy dolog a világon, az mind morzsa csak a Csoltó, Bodok dicsőségéhez mérve. Kilencz vármegyében tudják, ötvenkettőben mesélik a lovak szép növését, vékony lábaikat, módos csípőiket, gyönyörű nyakukat.

Ahol egy nagy úr van, Csoltóra, Bodokra jön négyest válogatni a parasztoktól és bizony megesik ilyenkor… legalább az öreg Csillom Pál megmondta egykor a belédi grófnak, mikor nősült, hogy de bizony abból a házasságból semmi sem lesz tavaszig, mert az én kis csikóm még fiatal és a Péri Jánoséra is korán volna a hám; egyebütt a világon pedig nincs ilyen ló.

… Bezzeg van már most, elleste a tudományukat Gélyi János s olyanná nevelte ezt a négy csikót, hogy mikor végigröpülnek Csoltón, Bodokon, kiszalad a falu a csodájára s elsápadnak az emberek az irigységtől.

… Ahogy befonta a sörényüket, felrakta rájuk a szerszámot. Úgy be volt csomózva az egyik hámistráng, hogy alig birta kioldani. A négy tüzes csődör nyugtalanul rakosgatta szép, karcsú lábait s csapkodott a farkával ide-oda.

Az istálló ajtaja ki volt nyitva s szép piros pozsgás menyecske jelent meg benne – de nem vette észre Gélyi Jánost: a Rákó nyaka és a szénatartó eltakarta.

János se vette észre az asszonyt, de nemsokára hallotta suttogó hangját odakünn… szakgatott szavakat, amelyeknek értelme is alig volt, mire hozzá értek. Vajjon kivel beszélget?

«Mondja meg neki, a lakziba én is elmegyek, de aztán… nem tudom még, mi lesz…»

Ez a Klári szava volt, tisztán hallotta. Aztán egy cserepes, nyöszörgő köhécseléstől kísért hang felelt, ki tudja, mit, nem lehetett megérteni. Hanem a Klári suttogását ismét megértette.

«Két mályva-rózsa lesz a mellemen, legyen ott… legyen a kenderáztatóknál.»

János kiejtette kezéből a Ráró kantárját, nagyot csördült a dobogón a sok karika, meg a zabla, de nem hallotta… nem azt hallgatta.

«Ha a piros rózsát ejtem ki a kezemből az útra, akkor maradjon, ha a fehéret, akkor jőjjön.»

Gélyi János alig birta felszerszámozni a negyedik lovat, elszorult a szíve, megzsibbadt a keze, mindent visszájárul tett. Sötét sejtelem nehezedett a szívére. Hallotta ő már valaha ezt a szelíd hangot ilyennek!

Eh, bolondság! A szavak is megijeszszék? Aminek teste nincs, annak az árnyékát lássa? Fekete gyanúnak fehér ágyat bontson?

Nyugodtan vezette ki a felszerszámozott lovakat megitatni. Klári éppen akkor kisért ki a kapun egy töpörödött öreg asszonyt.

– Ki volt az az ördögök nagyanyja? – kérdé a fiatal gazda féltréfásan.

– Vőnekiné, a templomsorról.

– Mit keres nálad az a boszorkány?

– Egy kis élesztőt kért szegény.

– Hüm! Hát kenyeret dagaszt ő kigyelme?… No, de most már siess felkészülni, Klári! Mindjárt indulunk.

A könnyű szekér már ki volt húzva a színből s megkenve állt az udvaron, egy percz alatt be volt fogva. Felültek.

János meglegyintette az ostort a négy tüzes állat fölött s azok prüszkölve, ziháló orrlyukkal, aprázó tánczban indultak ki az udvarból.

Végigtekintett rajtuk s amint elnézte azt a négy formás főt, mely hol a szügybe vágódik, hol fölhajlik nagy kényesen, a rézkarikák a szerszámon amint csillognak, tündökölnek, a czifra sallang hogy körülröpködi nyúlánk derekukat és az aczélpatkó amint meg akarja lábaik alatt gyujtani az anyaföldet, szíve megdagad örömében.

De jó is, hogy oda nem adta a négy lovat senkinek, pedig hányszor kérték. Csak nemrég is négyezer forintot rakott össze Bodok, Csoltó, hogy megvegyék és agyonüssék a határon. Hadd veszszen magva a különb fajnak!

De a lovakról egyszerre leesett a tekintete a felesége szép piros arczára, hófehér keblére, hófehér keblén a két mályva-rózsára, pirosra, fehérre.

Megmondta… így mondta.

Kieresztette az ostort Gélyi János, röpült a négy ló, ágaskodott a gyeplős és az ostorhegyes, a szép asszony rózsás tenyeréből ernyőt csinált hamis szemeinek, merengve nézte a vidéket s ő is röpült.

– Nem is hittem, János, hogy elviszel, tudom, hogy nem szívesen teszed… mert még a rossz nyelvek nem teltek be velem, aztán meg…

Megvárta Vér Klári, hogy az ura szóljon, kérdezzen, de az is a vidéket bámulta, a szaladó réteket, a közeledő kenderáztatókat, melyek úgy csillogtak zöldes vizükkel, mint valami gúnyos szemek s messzebb a hegyszakadékokat, ezeket az öblös, nyitott koporsókat.

– Aztán meg azt gondoltam, hogy mivel a holnapi vásárra készültél, a Csillomék lakodalmáról egyenesen oda indulsz.

Még erre sem felelt Gélyi János. Csak hadd jőjjön még közelebb az az asszony a töviseivel.

– Ej, beh kényes lett kend! Beszélni is restel. Hogy lesz hát, hadd hallom? Ott hagysz-e azalatt, vagy magaddal viszel?

– Ott hagylak – mondá kelletlenül. – Úgyis három napig tart a lakzi.

A kenderáztatóhoz értek. A dűlő-úton ott mendegélt Csipke Sándor a tulipános szűrében, az ünneplő kalapjával, s úgy tett, mintha csak véletlenül fordulna meg a kocsirobogásra, – pedig azt még a föld is messziről megérzi, ha a Gélyi János négy híres lova jön.

De mit most a lovak!… A felesége arczát fürkészi. Ni, hogy csillog a szeme, ni, hogy oda nézett a nyalka legényre, epedően, lopva, hosszan vetette rá édes tekintetét.

… S jaj, kiesett kezéből, nincs többé mellén a fehér mályva-rózsa.

Ereszté a gyeplőt ellankadó keze mindig jobban, jobban… mint a siető szél, ha felhőket vinne, vágtatnak szilajan Gélyi paripái; nem is paripák már, a szörnyű sebesség összegyúrja őket egy fekete szárnynyá, amely röpül… röpül… Nem is szárny az, de tán a megvadult halál!

– Irgalom, segítség! Óh, tartsd azt a gyeplőt! – sikolt fel Vér Klári. – Itt a hegyszakadék, jaj, ott is egy örvény!…

– Verjen meg az Isten; de meg is fog verni!

– Oh, tartsd azt a gyeplőt, édes uram, férjem!

Tartotta is, de csak míg kioldta rajta a bogot. Csettentett a szájával s egy lóriasztó szisszenést hallatott:

– Gyi Tündér! Ráró!

Aztán odahajította két kibontott gyeplőszárát a Bokros és a Villám nyaka közé…

A GYEREKEK.

Mikor megindultak a menyasszonyi háztól, a malomzúgóig ért a nászmenet, olyan hosszú volt, mivelhogy híres két mágnás-familia került össze: a néhai Csillom János Józsi fia Bodokról és a kartali Major Jánosék Anna leánya.

Kilencz szekérben ült csupán a násznép, a tizedikben a Gilagóék bandája. A legutolsón a tulipános ládákat hozták, meg az ágyat. A legelső kocsin a menyasszony ült fehér koszorúval, mellette lovagolt hóka lován a vőlegény.

Hanem mikor a bodoki köves határba értek, megbotlott a Csillom Józsi lova: pedig nem vak, de meg lámpás is van a homlokán. Még pedig úgy botlott, hogy a lovas maga is lefordult róla a hóba, mert ha alácsúszott a nyereg, hiába volt kezére csavarva a kantárszár.

Leesett; az ügyetlen állat ráhágott dolmányára is; alig tudott föltápászkodni s mi tűrés-tagadás… megütötte magát a fagyos rögökön és elkezdett keservesen sírni.

A kis menyasszony csak nézte, nézte egy darabig és mert mindenki nevetett, addig-addig csucsorította a száját ő is a nevetésre, hogy egyszer csak eltört a mécses… elpityeredett.

Józsi nem mert többé lóra ülni; menyasszonyához kívánkozott a kocsiba. A lovat odakötötték a saraglyához. Még kevélyebben vagdosta fel kendős fejét, míg bent a gyerekek érzékenyen ríttak, ami aztán lassankint csendes, pihegő zokogásba ment át.

Homokos Pálné, Filcsikné és Felsővégi Kapor István – aki nagyobb pletyka a vászonnépnél is, – gúnyosan nevették ezt a dolgot.

Hát még ezek is házas emberek! Óh, hogy is lehetett ilyen két tacskót összeadni! Az egyiknek bábu kellene még, a másiknak papiros-sárkány, nem feleség… Vagy ha mégis meg akarta házasítani a gyámja, kerestek volna neki olyan párt, akinek már megjött az esze. Ott van, teszem azt, mingyárt a szomszédban a nagyobbik Péri-lány… azzal jár jól valaki.

Hiszen szép, szép a menyasszony, akár a gyönge majoránna; a legényke is nyulánk, jó növésű, mint a rozmarinszál, össze is illenének valamikor, de most még – uram én Istenem! – mi lesz ezekből, ha majd a lakodalom után hazamegy Majorné asszonyom, meg Seregély uram, a gyám, s magukra maradnak a nagy Csillom-portán?

Hát bizony az lett belőlük, hogy egész nap csókolóztak s mikor a zajos násznép elszállingózott, még elevenebb lett a ház az ő nevetésüktől és ajtócsapkodásaiktól.

Uzsonna táján jutott csak eszükbe, hogy még nem is ebédeltek.

– Annácska!… No, ne szaladj hát! Nem a csókod kell… Tudod-e, hogy még ma nem ettem?

– Az ám, – mondja az hüledezve – én sem, Józsi, én sem ettem.

– Tudsz-e te főzni? – kérdé a férj aggodalmasan.

A kis Anna elgondolkozott; fehér homlokát asszonyosan ránczba szedte s a jobb kezét méltóságosan csípőjére szorítá.

– Hát hogyne tudnék! – felelte vontatottan s lángba borult arczczal osont ki a konyhába.

Egy félóra mulva már bent volt a leves. Belemerítette Józsi a kanalat, de az első kortynál elsápadt, felugrott.

– Megmérgeztél! – sziszegte halálra váltan.

– Óh, én szerencsétlen! Nem tudok én semmit. Jaj, minek is vettél el!

Nagy ijedelemben voltak a kicsinyek, amikor éppen benyitott özvegy Tél Gáborné s megizlelvén az ételt, kitalálta, hogy ez bizony nem méreg, hanem igazi só helyett timsót vett ki a pohárszékből a menyecske, s azzal sózta meg a kis gyámoltalan a cziberelevest.

Híre is ment, de nyomban, ennek a szégyennek a faluban s az lett a következése, hogy Télnét meg kellett fogadni főzőasszonynak: negyven váltó forint, tizenkét rőf vászon és egy pár fejelés gyertyaszentelőkor.

Meg is érte volna a summát, mert meg tudta adni savát-borsát az ételnek, meglátszott, hogy a főtisztelendő esperes úrnak főzött hajadon korában, – csak ne lett volna olyan nagyon kötekedő és goromba! Alig hogy megmelegedett a portán, mingyárt ő lett az úr mindenben, kifogott az együgyű fiatalokon.

Féltek tőle, mint a tűztől. Pletykának, háborúnak ő volt a szítója. A faluban ő hordta szét a híreket, s amennyit vitt, annyit hozott. Pedig minden híre egy-egy éles tövis volt, vagy ha nem, ő idomította át olyan ügyesen tövissé, hogy ahova szúrt, vérig hatott.

Tűrték a gyerekek egy ideig s lopva sompolyogtak be a házba, vagy ki a házból, nehogy szóba álljon velük, de végre a rossz bánásmód az ő ártatlan szíveiket is csordultig töltötte meg keserűséggel Télné iránt.

– Ha az én jó anyám itt volna! – sóhajtott fel Anna nem egyszer.

– Hát akkor ugyan mi lenne?

– Úti laput kötne a talpára. Mert az én anyám nagyon hatalmas asszony ám, Józsi…

– Ejnye, hogy az nem jutott eddig is eszünkbe. De ha késett, nem mult. Meg mered-e tenni?

– Én? Már hogy én? – selypíté Anna huzódozva.

– Éppen hogy te. Az asszonyok dolga az ilyen.

– Az asszonyoké? Jól van hát. Holnap elküldöm.

Dehogy küldte, dehogy. Sőt, mert észrevette Télné, hogy forralnak valamit, még házsártosabb lett: ember, állat nem maradhatott meg nyugton miatta. Gazdáját kamasznak nevezte, apró gazdasszonyát veréssel is fenyegette.

– Hát mégsem kergetted el!… – szólt Józsi szemrehányóan. – Látod… látod!…

Annácska megint sírva fakadt, odaborult a Józsi nyakába és behunyva szemeit, szelíden suttogta:

– Ne kívánd azt tőlem, Józsi! Nem merem… nem tehetem. Te vagy a férfi…

– Meg is mutatom! – vágott közbe Józsi kevélyen.

De bizony csak a szónál maradt ez is. Addig-addig halogatta holnapról holnaputánra, míg egyszer csak eszébe jutott az Anna anyja.

– Eredj érte, kis pehelykém… Ő majd elküldi a cselédet.

– Hová gondolsz? Egy napi út, ebben a nagy hidegben.

– Nem lesz semmi bajod, úgy betakargatlak. Holnap itthon lesztek.

– Jó, nem bánom, de a csengőket is fölteszszük a lovakra.

– Majd bizony! Én a csengőimet nem adom koptatni.

– Én pedig nem megyek a csengők nélkül, – durczáskodék Anna – inkább maradjon hát a Télné; úgyis jó asszony az… hála Istennek, hogy itt van.

De mi ilyenkor a harag, ha nem bárányfelhő?

Eső se lett belőle, úgy mult el hirtelen.

Anna elutazott az anyjáért, s másnap, mint mondva volt, estefelé be is robogott Csillomék portáján a csengős szán.

Előre ugrott le a kis menyecske s beszaladt férjéhez:

– Jaj, elhoztam!… Fussunk el messzire. Siessünk a kertbe, mert mingyárt kezdi.

Azaz, hogy már kezdte is. Még alig hogy kikászmálódott a nagy bundából, már fent a kocsin rágyujtott:

– Ej hó! Hol az a személy? Hadd lássam azt az áspis-kígyót! Majd mingyárt megmutatom én neki az utat innen! Hej, Télné, vén Télné! Jőjjön csak ki!