Part 11

Szüleim semmitől sem féltek és én akkor úgy csodálkoztam ezen. Ők észre sem látszottak venni Lucza-napját, legalább említésbe sem jött.

Éjfél táján azonban egyszerre fölrázott mindnyájunkat a Mari néni sikoltása a szomszéd szobából. Odarohantunk, hogy tán a kis leánykának lett valami baja. Mari néni szétbontott hajjal ott feküdt reszketve, félájultan, összerogyva a szoba közepén s csupán szaggatott szavakkal bírta felhívni figyelmünket a kívül történőre.

Valóban pokoli zűrzavar hangzott kívülről, kutyavonítás, embersikoly, jajveszéklés s mennydörgésszerű roppanások.

Kitekintettünk az ablakon. A hold kísértetiesen világította meg a temetőt. A hóval borított sírdombok mint legelésző bárányok fehéredtek; csak kriptánk magas oszlopa piroslott.

Távolabb, a temető legszélén, hol a Palyus sírja volt, egy csodaszép leány állt, lebontott fekete hajjal, csillogó, fényes szemekkel s egy csomó óriási szelindek tépte, marta.

Márvány-homloka, melyen valami démoni sötétség ült, sebből vérzett, karjairól az ing letépve egészen s délczeg testéről is czafrangokban lógott a ruha. A piros vér vékony vízsugár alakjában bugyogott föl melléből.

A vért picziny tenyereivel fogta föl s a pokolbeli szelindekeknek szemközt fecskendezte, amitől azok üvöltve, fájdalmasan vonítva ugrottak szét hogy csakhamar uj dühhel ismét visszaforduljanak.

S mintha ezalatt sírok nyílnának a temetőben, kutya kutya után támadt a fehér rögökből. Először csak fekete, apró pontok voltak, villámgyorsan növekedők, mígnem idegreszkettető csaholással csörtettek soha meg nem fogyó falkában a Palyus sírjához.

Atyám remegve csapta be az ablakot, s minket, anyámmal félájultakat, ágyunkhoz vonszolt.

Reggelre nagy híre ment a faluban, hogy az éjjel, Lucza-éjjelén, egy boszorkányt téptek szét kutyák alakjában az ördögök.

Minthogy mi is erősítettük a tényállást, a magisztrátus nyomban bizottsággá alakult, hogy a helyszínén konstatálják az esetet.

Elkérezkedtem apámtól, hogy én is a nemes kupak-tanácscsal mehessek.

Elől az öregbíró ő kegyelme ballagott, utána Bugó Istók uram poroszkált, nagy somfa-botjával döfködve az anyaföldet. Ott volt Suska Mihály is, ki váltig bizonykodott, hogy boszorkányok nincsenek e világon, hanem ez az egyetlen eset mégis kivétel lehet.

A Palyus sírjához értünk és megtaláltuk a dulakodás nyomait. Olyan volt a Palyus sírja, mint egy ujdonat uj hímes szűr. (Szegény Palyus egész életében egy ilyen szűrre vágyott) Csakhogy azok a virágok vérrel voltak pingálva a fehér havon!

A végzetes hely tele ruhafoszlánynyal. Egy darab kék gyolcs: ez a kendő, – egy piros selyemdarab: ez a viganó (talán éppen az, melyért Palyus a kontraktust kötötte az ördöggel), imitt-amott egy-egy foszlány durvább házi vászonból: ez bizonyosan az ingváll.

Öregbíró uram csurgóra vágta a fején a kalapot és így szólt (lestük is mindnyájan a mondását):

– Már én csak a mondó vagyok, hogy ilyen dolog talán még Pesten sem esett az éjjel.

– Mégis, mit szól hozzá kegyelmed? – kérdik sürgetve a tanácsbeliek.

– Szólni szólnék én, – mondja az öregbíró, – csak egy nagyon nagy baj ne volna…

– Ugyan mi legyen az, nemzetes bíró uram?

– Az itten a baj, hogy ez a hely, ahol állunk s ahol ez a luczifernátus dolog esett, nagyon közel van a faluhoz és nincs elég közel a határszélhez; mert ha ez a hely, ahol ez a luczifernátus dolog esett, közelebb volna a határszélhez, azt cselekednénk, hogy odaajándékoznók a falu határát egész idáig a gózoniaknak, s akkor a gózoni bíró ő kegyelmének fájna a feje s nem a miénk afölött, hogy mi a cselekedni való. Így azonban nem adhatjuk oda a határt, mert nekünk semmi sem maradna.

E mély bölcseségnek nagyot bólintott a boszorkány-deputáczió s nyomban kiküldték a kisbírót főtisztelendő Kubcsik plébános úrért, hogy a helyet és a ruhafoszlányokat fölszentelni ne röstelkedjék, még pedig íziben, mivelhogy addig keresztény ember oda sem közel nem léphet, sem, amint a vizsgálat megkívánná, a gyanus, pokolbeli tárgyakat kezébe nem veheti.

Mialatt a főtisztelendő úr megjött a füstölővel s beszentelé a kívánt helyet és tárgyakat, azalatt összegyültek a «felső vég» összes öreg asszonyai s azok csakhamar megpillantották a tépett ingváll gallérján lévő hímzésről, hogy az senki másé, mint – dícsértessék a Jézus Krisztus – a Galandáné asszonyomé.

– Meg kell égetni! Nyársra kell húzni a megátalkodott, vén boszorkányt! – kiálták mindenfelől, csupán én ráztam a fejemet, ki színről-színre láttam, mintha e perczben is szemem előtt volna, hogy az egy gyönyörű fiatal leány volt, akit a mult éjjel a kutyák szétszaggattak.

– Nem ég az meg a tűzön sem! – hallatszottak a palócz asszonyok feleselgetései.

– Majd meglássuk, hé! – mondja az öregbíró uram. – Ha Szegeden meg birták őket égetni, hát én is csak birom… vagy micsoda?

S mellére ütve, nagy kevélységgel indult meg a menet élén, egyenesen a Galandáné szurtos viskója felé.

Egész sereggé szaporodtunk, odaérve. A kerítésnél a két kisbíró, amint azt az illedelem kívánja, hatalmas ütlegekkel szétkergeté vala a csőcseléket, s csupán én s a hivatalbeli személyek lettünk beeresztve. Legelől mindenütt Kubcsik tisztelendő úr ment a füstölővel.

A konyhába léptünk. Ott a tűzhelyen hatalmas fazekakban mindenféle koktumok rotyogtak, pokolbeli bűzt árasztva. Befogott orral, lassan, lábújjhegyen léptünk a szobaajtóhoz, főtisztelendő uram meghúzta az ajtómadzagot s a nyíláson át beereszté előbb a szent füstöt s csak azután bátorkodtunk be.

Ott feküdt tarka ágyán lihegve, nyöszörögve a vén banya. Fején jégborogatás volt, utálatos ránczai nem árultak el semmit, még kiváncsiságot sem, az állán öt darab hosszú ősz szőrszál meredezett, még ijesztőbb külsőt kölcsönözve e varangynak.

– Hogy van kigyelmed, édes néném-asszony? – kérdé az öregbíró tiszteletteljes gyöngédséggel, mert bizony senki sem evett bolondgombát, hogy egy vén boszorkányt magára haragítson.

– Bizony rosszul vagyok, édes fiam. Tele vagyok sebbel, harapással. Nézzétek a testemet!

S ezzel feltakarta a dunyha csücskét, látni hagyva mellén a sebet s aszott lábain az ebharapások nyomait. Kidudorodó csontok kék mezőben, – mint valami heraldikus mondaná.

– Hihihi! – röhögött föl, fogainak hajdani lakóhelyét mutatva – egy kis dolgom volt az éjjel.

S vöröses szemeivel nagyokat sandított a tanácsbeliek felé, úgy hogy azoknak összevaczogtak a fogaik.

– Már bizonyos, ő a boszorkány! – súgá felém Buga Istók uram.

– Nem ő!… Dehogy ő – feleltem halkan vissza. – Amellett maradok, hogy a boszorkány egy szép leány volt. Színről-színre láttam.

Csontos, bepólyázott kezét Galandáné kihúzta a dunyha alól s megfenyegetett vele:

– Ej, ej! hát azt hiszi, hogy a vén Galandáné nem tud szép lenni, ha akarja. Ej, ej, vigyázzon, hogy valahogy a vén Galandánéval ne találkozzék, mikor a legszebb női arczot látja maga előtt…

Öregbíró uram megdöfte törvénybíró uramat, törvénybíró uram megdöfte a kisbíró uramat, kisbíró uram pedig megdöfte tisztelendő uramat s szép rendben, szó nélkül, csöndesen kisompolyogtunk a szobából.

A GÓZONI SZŰZMÁRIA.

Azért lett olyan népszerű a keresztény vallás is, mert egy szép szőke asszony van az istenek között. Az ő szelid égi arcza segített meghódítani az emberiséget. S ábrándos, álmadozó embereknek, kik hisznek benne, ő jelenik meg a legtöbbször. Kutak fenekéről jön, a Bágy hullámaiból kel ki, vagy az erdő titokzatos homályában mutatja meg magát azoknak, akik jók, akiket megszeretett.

Látta már néhai Préda János is, azonképpen Szűcs Gergelyné, nemkülönben Sánta-Nagy Mihálynak az apja, de meg azelőtt is kell, hogy megjelent légyen az elődöknek, mert nem hiába építették a gózoni gesztenye-erdőben a kilencz kápolnát a kálváriával.

Már ami a bágyiakat illeti, azokból csupán Gughi Pannának adatott meg, hogy a Mária megjelenik előtte s elbeszélget vele a szent kútnál, valahányszor búcsu van, mert ő a legjámborabb a hívek között s oly szép, ájtatos hangon énekli a zsoltárokat, hogy az előéneklő Mindég Jancsi, ki a koszorús Krisztust viszi, nem győzi mondogatni: «Ez aztán a hang, a kántoré otthon, az semmi.»

De még a vén Mindég Jancsinál is nagyobb bámulója a menyecske hangjának, meg… ki tudja… talán a két piros orczája, csípőn ringó karcsú derekának is, Csuz Gábor, éppen azért, mert olyan kihiresztelt vallásos legény, hogy nála még Gughi Panna sem buzgóbb búcsujáró. Mert éppen abban van valami különös, ha valaki úgy egyszerre nagyon a szentekhez fordul. Ki sokat ácsorog a bíró udvarán, pöre van az olyannak.

Rebesgetik… Ki is beszélte csak?… Alighanem a cséplők a Biziék szérűjén, hogy ott náluk Csoltón, ahol tavaly szolgált, valami Kovács Maris nevű érdemes hajadonnal járt mátkaságban s úgy megvette a szívét, hogy az eszét is elvette. Ezek a becsületes emberek egészen fel vannak háborodva a magaviseletén; mikor szerencsétlenné tette, ott hagyta. Hiába üzenget neki szegény Maris, hogy megöli a szégyen, hogy égeti fejét a párta, rá sem hederít, felé sem néz. Nem lesz ennek így jó vége. Egyszer csak itt toppan a leány szégyenével együtt.

Vigyázzátok meg jól ezt a Csuz Gábort, van annak az apró szürke szemeiben valami alattomosság, akárhogy fordítja is őket az ég felé. Ha meg Kovács Marist emlegetik előtte, kenetesen hímez-hámoz, hogy így, hogy úgy, volt ugyan köztük valami, de a leány lutheránus, esze ágában sincs elvenni, neki, a buzgó katholikusnak! De ’iszen, Csuz Gábor, ilyen dolgokat már nem kíván az Isten!

Tisztelet-becsület Gughi Pannának, de ez már alighanem az ő dolga, mert vagy hülye a legény és ő veri bele a vakbuzgóságot, vagy viszony van köztük… hej Panna, Gughi Panna! – már Uram bocsáss meg, ha vétkezem, – de nem egészen tiszta dolog az ő szent élete sem.

Igaz, hogy imádság a fekvése, ébredése, s ötféle olvasó is van a rokolyája zsebében, a hóbortos ura, meg a falu is úgy becsüli, mint egy szentet; azt sem lehet tagadni, hogy grácziában áll a mennyeiek előtt; ha valakinek baja van, ő a közbenjáró a boldogságos Szűznél; de már az nagyon gyanus, hogy ami pénzt küldenek tőle az ügyes-bajos emberek a Máriának, abból egy lyukas tallért multkor fölismert a kartali boltosnál Bede Erzsi; tulajdon az a pénz, melyet ő küldött a Máriának. Meg is kérdezte Pannától, hogy od’adta-e?

– Oda bizony, húgom. A Boldogasszony megigérte, kiengeszteli az édesanyád szívét a Szűcs Pali iránt. Átvette a tallért is és köszöni alássan.

No már hogy volt, hogy nem volt, senki sem tudhatja, hanem az az egy áll, hogy maga a Szűz Mária csakugyan nem vihette a tallért a kartali zsidóhoz.

Hanem hiszen úgy félig-meddig minden kiviláglott rá egy hétre a gózoni őszi búcsun.

Szép, enyhe napok voltak. Sokan mentek Bágyról: Timár Zsófi talpig fekete gyolcsruhában, az öreg Bizi József, Böngérné, még az istentelen Filcsik István is egész háznépestől (bizony visszájárul fordul már a világ!), ott volt a hetyke-petyke Vér Klári (hogy nem szégyel emberek közé jönni a gyalázatos!), meg ki győzné elszámlálni a többit: voltak jók-rosszak vegyest, köztük mondanom sem kell Gughi Pannát és Csuz Gábort.

Nagy sokadalom, vagy harmincz proczesszió jött a környékről. Gózon, Bodok, Kartal, Szilke, Tarján, Beléd, Kesziről, Csoltóról a palóczok, még tán a messze Majornokról is a katholikus rész. Ilyenkor volna jó kivenni árendába a papoktól a perselyeket!

A bágyiak hajlott estén érkeztek s alig hogy megjárták térden a kilencz kápolnát stácziórúl-stáczióra, idejük sem volt szétnézni a mézeskalácsosok közt, hol legjobban hullámzott a népség, mingyárt besötétedett, s ott, ahol éjjelre megtelepedtek, a nagy részét nyomban elnyomta a buzgóság, csak kevesen hallgatták Gughi Pannát, ki csodás dolgokat beszélt el a gózoni Szűz-Máriáról.

– Hát aztán, aztán… mondja csak tovább, édes Panna lányom! – ösztökéli Filcsikné. – Mit mondott még a Szent Szűz?

– Mindent el kell neki beszélnem kegyelmetek felül.

– Óh, óh, óh! – hajtja a ragyás Böngér Panna éneklő hangon, – de boldog is, aki olyan istennek tetsző, mint te! Ne adjam alád ezt a nagy kendőt is, Pannus? Úgy nézem, kemény a fekhelyed, drágám. Te pedig, Csuz Gábris, piszkáld meg egy kicsit azt a tüzet, hadd lássuk a galambom arczát, mikor beszél…

Gábornak nem volt kifogása: megcsóvált egy végén zsarátnok fahasábot s úgy világította meg a tömött fekete hajat s a szemvesztő két gödröcskét, mely azon a piros arczon mintha feneketlen verem volna, hova a nyugalma, lelke odaveszett.

– Mondjad csak, édes szívem, – faggatja Filcsikné – hogy néz ki a Mária?

– Jaj, nehéz azt elbeszélni… Vakító fehér arcz, aranyos szőke haj, egész vállára omlik, bánatos kék szemek, hófehér jobb karján, mely tövistől vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik…

– Az ám… a kis Jézus! – Szakasztott igy van lefestve az én imádságos könyvemben…

– Meg a bodoki templomban! – teszi hozzá Gábor s átszellemülve szívja magába Panna minden szavát; hogy jön, hogy távozik a Szűz, vakító fény övezi néha, máskor meg egyszerű karton-ruha van rajta. De csak ő láthatja, ha egyedül van ott a Mária-fáknál.

– Hát ma meglátod-e? – kérdik.

– Nem tudom; álmomban szokott híni – felelte Panna, aztán Gáborhoz hajolt és a fülébe súgta: – De te azért csak gyere el, amikorra mondtam!

A tűz már nem égett, csak itt-ott pislogott egy-egy szikra a pernye alatt; az álom lecsukta lassankint a szemeket, távolabb is kialudtak a tüzek s az egész búcsus nép, akihez jött, az Úr ölében pihent a téres tisztáson, mely az erdő alján elterült. Csend volt, csak a gózoni erdő zúgott balról s a levegőben rebbenté meg szárnyát egy-egy éji madár. E miatt pedig épp oly nyugodtan álmodhattak a hivők a vakító fehér arczról az aranyos szőke hajjal… mint amilyen nyugtalanul álmodozék ébren Csuz Gábor a gödrös, piros arczról a hollóhajjal.

A bodoki búcsusnép, a tarjániak, belédiek, a túlsó oldalon pedig a jó Isten tudja, miféle népek fehéredtek körös-körül. Egy alak gyakran megmozdult köztük, mintha errefelé kémlelne. Gábor látta, hogy ott is hánykolódik valami nyugtalan lélek, az sem tud aludni, az is a nagy semmit bámulja talán, mint ő.

Hosszú, hosszú idő telt el, míg végre megkondult fent a kálvárián a harang. Látta fölkelni Pannát az asszonyok közül s eltünni az éjben: várt előbb egy félórát, úgy volt neki meghagyva, s aztán ő is ellopózkodott.

Sietve ment az erdő tövis-bokrokkal szegett gyalogútján, néha megállt a tüskét kivenni lábaiból, s ilyenkor mintha lépteket hallana a háta mögött. Követi tán valaki? De ugyan ki követné?

Lihegve ért a Mária-fákhoz. Panna már várta. Ott ült a kút párkányán, fekete, lebontott hajával játszadozott s a csillagok fénye mellett nézte magát a kút vizében.

– Sokáig maradtál, Gábor! Gyere no, ülj le mellém! – suttogá lágyan.

Kigyulladt a Csuz Gábor szürke szeme, oda is ült mellé, de nem merte átkarolni.

– Miért félsz tőlem? Hajtsd a fejedet az ölembe. Te is az Úr híve vagy, megjavítottam a lelkedet. A Szűz Mária megengedte, hogy szeressük egymást.

– Igazán mondta? – hebegé a legény babonás áhítattal s mégis kétkedőleg.

– Isten a tanum rá…

E pillanatban a hold tányérja mintha a földre vágódva összetört volna és fényes cserepei szétesve, bevilágították a selyemgyepet.

Hűs szellő suhant át az erdőn. Gyönge zörejjel váltak szét a gallyak s hirtelen összecsapódtak…

… S eléjük lépett a fák közül egy mennyei látomány, egy nő: vakító fehér arcz, aranyos szőke haj egész vállára omlik, bánatos kék szemek… hófehér jobb karján, mely tövistől vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik…

– A Szűz Mária! – sikoltott Panna rémülten.

Gábor némán fedte el arczát kezeivel.

– Jaj nekem, Szűz Anyám! – Óh, könyörülj rajtam! – verte mellét Panna kétségbeesetten s leborult a földre. – Bűnös vagyok. A pénzedet loptam, nevedre hazudtam…

A szomorú arczú anya szelíden elmosolyodott.

– Semmi közöm hozzád, jó asszony! Nézz ide, Gábor, a kis fiadat hoztam el. Ott a népek között nem akartalak megszégyeníteni.

Akadozva és szemérmesen folytatta:

– Meglestelek… utánad jöttem s itt megtaláltalak.

Gábor megdörzsölte érdes kezével a homlokát s félénken közeledett a beszélő felé. A gyermek éppen most nyitotta ki a szemecskéit s mosolygott.

– Megtaláltál, Kovács Maris, de nem is vesztesz el soha többé, ha megbocsátasz…

Maris nyájasan nyujtotta neki engesztelésül a gyermeket. Mohón kapott utána, de csakhamar eleresztette.

– Nem, nem! Hadd nézzelek még. Olyan nagyon szép vagy vele!

KÉT MAJOR REGÉNYE.

Biz a szegény Gyuri oda van. Ott fekszik a bundán az eszterhaj alatt, már félig a síré. Sápadt arczán kerek piros foltok vannak: Szent Mihály lovának a kantárkarikái. Az ínye is akár a rózsa.

– Rossz jel! – mondják az ápoló asszonyok, kik ilyenkor tele vannak szóval, tanácscsal. – Itt van ni. Az apák haragja átokká nőtt meg a gyerekeknek. Szerelem lesz az oka, ha meghal… Hanem valami nagy öröm még tán segíthetne.

Az öreg juhász is azt gondolja.

– Ide hallgass, valamit gondoltam, Gyuri… Megteszem a kedvedért. Nem bánom, megteszem. Megalázom magam a fekete major juhásza előtt. Tudhattam-e, hogy olyan nagyon szereted Boriskát? Gyereknek néztelek, észre sem vettem… nem akartam észrevenni. No, de most már ne búsulj, nem ellenzem tovább, megkérem a kezét.

Az aszkóros legény arczán mosoly jelen meg, gyönge, bágyadt. Fejét fölemeli s félkönyökre dől az ócska bundán. Az is uj volt valaha és virágos…

– Még ma. Ugy-e, még ma, édesapám?

– Mihelyt a nyájat kihajtom az «Ordas»-ba, ott rábízom addig a bojtárra, míg én elszaladok a fekete majorba.

A beteg hálás szemeket vet az öregre s elmélázva kérdi:

– Mikor kerül kend vissza, apámuram?

– Naplemente táján… valamivel előbb, mint egyébkor.

– Nehéz lesz kivárni! – sóhajtott a fiú. – Hanem egyre kérem; van a Boriska apjának négy csengője… ösmerem a hangjukat… ha jól végezte a dolgot, ha a leányt ideadják, kérje el a csengőket, kösse a négy vezérürü nyakára, hogy én messziről hallhassam.

– Úgy lesz, fiam.

– Attól a csengetyű-szótul, érzem, meggyógyulok.

– Hallani fogod, édes fiam.

A juhász elment. Elment ahhoz a kegyetlen emberhez, akivel örökös ellenség. De hát miért is ellenségek tulajdonképpen? Eh, bolondság, a közös legelő az oka; két juhász legelteti egymás elől a fű javát, ebből aztán bosszúság lesz, bosszúságból harag, haragból gyűlölség.

Délben zörgetett be a fekete major ablakán.

– Hallod-e, öreg ficzkó, Marczi! Én vagyok itt, a veres major juhásza, én, Koppantyu Demeter. Egy virágért jöttem.

– No hát gyere be, ha már itt vagy!

– Adod a lányt? Mi?

– Gyere be előbb, hadd lássam az ábrázatodat.

– Bolond vagy! Nem magamnak kérem. A fiamnak.

– Hát nem halt meg?

– Hiszen nem is beteg, csak gyenge.

– Azt mondják, száraz betegségbe esett.

– Hazudnak! – mondá Koppantyu Demeter mogorván.

– Pedig tegnap beszélte itt valaki, hogy haldoklik.

A vörös major juhásza fölkaczagott, de bizony erőltetve tette.

– Ostoba pletyka! Adod a lányt vagy nem?

– Nem adom, míg nem látom az ábrázatodat, te kevély kutya!

– Gyere te ki!

– Nem megyek. Én nem alázom meg magam.

– No hát akkor itt várlak meg.

Leült egy kőre az udvaron, hallgatta, mit suttognak az eperfa levelei, mit döngnek a méhek, mikor azt a sárga hímet viszik a csápjaikon… és nézte az Isten tehénkéit, amint kijönnek a rögök alul sütkérezni a napra.

Mégis csak szép ez a világ tavaszkor. Hogy nevet, hogy örül a természet! Minden élet előlről kezdődik benne! Csak az az egy sorvad.

Fölugrott indulatosan, az ablakhoz ment s ujra megzörgette:

– Hát jól van, no!… bemegyek hozzád!

Megnyomta a pitvar kilincsét, bement.

A fekete major juhásza mereven az arczába nézett. Bizony össze-vissza volt az karczolva barázdákkal, mintha lerajzolnák láthatónak azt a szomorú képet odahaza. Nem volt már azon az arczon semmi kevélység, semmi gőg, a veres major juhásza meg volt törve.

– Hát jól van no! – mondá a fekete major juhásza. – Odaadom a leányt. Isten neki… legyen a tiétek. Ő is bele fog egyezni.

– Hogy tudod?

– Az ő arczát is láttam tegnap és ma. Menjünk a kertbe, nézd meg te is, Koppantyu!

A kertbe mentek, de Boriska nem volt ott. Apja a nevét kiáltotta, de a tájék nem adott feleletet, csak az Ipoly locsogott bele a némaságba.

– Nyilván az Ipoly felé ment virágot szedni… Itt a nyomok a homokban.

Arra tartottak a füzesen át. A téglaégető felől hatalmas süldő nyúl szaladt egyenesen feléjük, s azután, mintha az útjukat szelné keresztül, az özvegy Gálné luczernása felé vágott rézsut.

– Rossz jel! – mondá a veres major juhásza.

– Nini, a Boris kendője! Bizonyosan elaludt a bokor tövében.

De Borcsa nem volt ott, csak a kendője; az a gallyba akadhatott meg… Mégis különös dolog, hogy ott hagyta!

Most már a parthoz értek a juhászok. Az ereszkedőnél mintha két óriási tulipán nyílt volna ki a buja fű között, éppen úgy piroslott messziről valami.

Odamentek. A Boriska piros karmazsin csizmája volt…

Az atya megdöbbenve kérdé:

– Miért húzta ez le a csizmáját? Talán a lábát szorította, vagy talán…

A vén Koppantyu Demeter kiegészítette a sötét gondolatot:

– Vagy talán nem akarta magával vinni oda… oda, ahova ment…

A fekete major juhásza lehajtotta fejét és nem merte megkérdezni, hova érti. Szótlanul, megmerevedve néztek a vízbe. A pajkos Ipoly nem törődött velük, vígan locsogott tovább… de nem fecsegett ki semmit.

Pedig talán tudta, miért húzta le a piros rámás csizmát az a szomorú szép leány. Mert nem volt rá semmi szüksége: az angyalok mezítláb járnak odafönn…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lábujjhegyen járnak a veres majorban. Gyuri rosszabbul van, benn a szobában fekszik s figyel, hallgatózik: «Jaj, a juhok jönnek!»

Hiába magyarázzák neki az öreg asszonyok, hogy még nincsen este, minduntalan ki kell nyitni az ablakot, maga lássa, hogy még teli kézzel szórja a nap a fényét.

– De lassan megy az idő! Menjenek, nézzék meg, porzik-e már az út, érkezik-e a nyáj?

De hisz még dél sincsen.

Nem bánja már ő azt, talán nem is érti. Egyszerre nagyot csuklik, feje erőtlenül hanyatlik a párnára, szemeit behunyja:

– Hallom a csengőket… – suttogja – hallom, hallom…

Édes mosoly pirosítja meg arczát, de csakhamar aztán kékes ónszín váltja föl.

… A csengetyűk mindig közelebb, közelebb szólnak. Már az érkező birkák robaját is hallja. A négy selyem-ürü vígan ugrándozik a nyáj előtt…

Behunyt szeme látja, még egyszer fölnyitná, de az már csak a fehérje; még egyszer szívná a balzsamos levegőt, de az már csak hörgés.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Este megjött a nyáj, szomorúan csilingel az egyetlen csengő. A négy vezérürü nyakán nincsen semmi.

– Csakhogy megjöttél, öreg Koppantyu!

– Megjöttem, de nem szólnak a csengők, hogy a hangjuktól a fiam meggyógyuljon.

– Gyere be csak! Hallotta az már a szavukat délben s meg is gyógyult tőle!

A «KIRÁLYNÉ SZOKNYÁJA».

Regényes völgyeink, ha ti megszólaltok, ha odaálltok az emberek közé igazságot tenni…

Az öreg Bogát-hegy ha kilép a ködből, a földszakadékok színes kavicsai beleavatkoznak a jó palóczok dolgába. Erdők-mezők, tavak, folyamok, nádasok zordonan beülnek a bírói székbe…

Mert úgy volt az… mindenki emlékszik. Sokszor negyven-ötven boglya is lett a «királyné szoknyáján» (amint a Gyócsi-had híres rétjét hívják), mert olyan széles rét az a rétek között, mint amilyen széles a királyné viganója lehet (kivált vasárnap) a többi közönséges szoknyák között. Többet ért az az egy rét a Gyócsi-család minden jószágánál.

De hova beszélek a Gyócsi-családról, mikor tudvalevő, hogy Gyócsi Istók halála után Mudrik Mihályt állította maga mellé férjnek az asszony, s hogy ime most a szemét ő is behunyta, az lett volna az igazságos: minden dűlőt, minden földet három egyenlő darabra osztani, az ingó-bingó jószágot azonképp; a porta pedig hadd lett volna a nyomorék Imréé, ő fizetné ki, mint legöregebb és férfi, két kiskorú húgát, Gyócsi Esztert és a mostohaapjától való Mudrik Erzsit. Mert így szokás a becsületes emberek között.

Hanem a ház, a nagy rét is Erzsié lett. Gonosz apja az osztásnál megrövidítette, kijátszotta a Gyócsi-árvákat, pedig a megboldogult, akié a vagyon volt, nekik is úgy anyjuk, mint az Erzsikéé. Teljes lehetetlen, hogy meg ne forduljon a sírjában!