Part 11

– Na igen. Ha az álnok Iduska nem akarja doktor Lohengrinnek azt mondani: »Fiam, ezt én nem akarom így… és ha a fejed tetején táncolsz, akkor sem lesz így«!… ilyenkor, ürügynek, villámhárítónak, jó a Tasziló bácsinak csúfolt udvarló is. Ennek már úgy sem árt, ha férjemuram még egy pár gutaütést utalványoz neki… Tasziló bácsi egyébre már nem való, de mumusnak még megjárja. De kapott-e Tasziló bácsi tegnapelőtt csak egyetlenegy csókot is, bár kész volt ezért örökre eladni szerelmének minden jogát, az ősit csakúgy, mint a szerzettet? Kit nevetnek ki, mihelyt a szerelméről kezd beszélni?… nem az elkábított, fellovalt, bolonddá tett, megörjített Tasziló bácsit? És lássa, a szegény mama soha se gúnyolta ki bennem a minden részvétre méltó irót. Ellenkezőleg. Ő tartotta bennem a lelket… ő emelt fel és támogatott, amikor elcsüggedtem… kétszer-háromszor is meghallgatta egy-egy színdarab-tervezetemet, rögtön elolvasta, amit megírtam, ő volt a tanácsadóm és a múzsám… ő volt az egyetlen, aki kitartóan hitt a tehetségemben. Maga pedig, ugyanabban az órában, amikor megtagadta tőlem azt az egyetlenegy csókot!… ugyanabban az órában, csak úgy, mosolyogva azt kérdezte tőlem, hogy: tulajdonképen miért is írok én színdarabokat?

– Bocsánat, ez rosszakaratu magyarázat. Amikor azt mondtam, hogy: tulajdonképpen nem érdemes színdarabokat írni, ha ezeket soha se adják elő, azt is mondtam, hogy: nekem ma is nagyon tetszenek a Tasziló bácsi színdarabjai, pedig ma már öregebb vagyok.

– Nem tetszenek. És soha se tetszettek. Ez a keserű igazság.

– Legalább a multamat ne vádolná. Hiába tanultam meg könyv nélkül kétezer sorát?

– Kétezer ördögöt!

– Ej, Tasziló bácsinak ma rossz kedve van!… És mert, ha rosszkedvü, akkor nagyon csunya ember, hát én most egy félórára itt hagyom… úgy sem olvasta el még az estilapokat. De ne szökjék ám meg!… Szeretném, ha egy félóra múlva elkisérne a szabóhoz, aztán meg a kiállításba… Emlékszik még, hogy tizenegy esztendővel ezelőtt, az első nagy kiállítás idején, milyen sokat sétálgattunk együtt a ligetben? Mindent maga magyarázott el nekem… de engem semmi se érdekelt, csak _A szfinx_, meg _Aba Sámuel_… akkor kezdte tervezgetni _Aba Sámuel_-t… Emlékszik?

– Nem emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy ma már egyszer eltűnt félórára és a félórából másfél óra lett, mert Stefike így, Stefike úgy!…

– Nonono! Stefikéről nem szabad rosszat mondani! Még Tasziló bácsinak sem szabad!

– Egyéb rosszat nem mondok róla, csak azt, hogy van egy gyűlöletes tulajdonsága. Nagyon lefoglalja előlem a mamáját. Még csak harmadfél éves, de mert a nőnemhez tartozik, hát máris ellenségem.

– Még nagyon jó barátok lesznek. Tizenkét éves korában szerelmes lesz Tasziló bácsiba és könyv nélkül fogja tudni azokat a verseket, amelyeket Tasziló bácsi még csak ezután fog megírni. És ha akkor megint kiállítás lesz Budapesten, Tasziló bácsi fogja megmutatni neki az iparcsarnokot, a gépházat, az akváriumot…

– Nem, nem peszrálok több gyereket. Egygyel már nagyon megjártam.

III.

Hat év multán:

– Tasziló bácsi, édes, kedves, aranyos Tasziló bácsi, ugy-e, lesz olyan szíves és vigyázni fog Stefikére addig, amíg Veldenből visszajövök? A kisasszonyt egész napra el kellett engednem Klagenfurtba… már két hete rágja ezért a fülemet… és ha ezt a három vizitet még ma se rázom le a nyakamról, hanem megint csak halogatom, halogatom: végre is örökre adós maradok vele és három asszonnyal megint megszaporodott az ellenségeim nagy tábora…

– Iduska, nekem nem tetszik az, hogy maga éppen akkor megy Veldenbe vizitelni, amikor a kisasszonya Klagenfurtban van. Az meg még jobban nem tetszik, hogy Stefikét Veldenbe nem viszi magával…

– Két szóval megmagyarázhatom…

– Ne magyarázza. Nekem ez az egész história nem tetszik. Főhadnagyszagot érzek.

– Ej, ne mókázzon, Tasziló bácsi!…

– Én nem mókázok. Tudja, elvben egyetértek magával. Mert az a fráter, akinek ilyen felesége van, mint maga és mégis megállja, hogy két hónap alatt mindössze kétszer látogassa meg a családját…

– Pörtschachba nem jöhet el Budapestről minden másod nap. És mért ne végezné otthon nyugodtan a dolgát? Tudja, hogy nem vagyok itt magamban…

– Igen, tudja, hogy árguszemmel őrzöm magát!… Nos hát, az ilyen fráter megérdemelné, hogy akármi történjék vele!… Istenem, milyen szörnyű állat is minden férj, a maga nevetséges, ostoba elbizakodottságában!… Hát hiszen, ha csak róla volna szó, én nevetnék a legelőször és a legjobban!… Csakhogy az erkölcs se kutya!… de nem ám!… És kinek a kötelessége, figyelmeztetni a tapasztalatlan asszonykát, mikor ez a legnagyobb meggondolatlanságokba akar belebonyolódni, ha nem az öreg élet- és ember-ismerőnek, az atyai jóbarátnak?!…

– Tasziló bácsi, ne legyen ilyen csunyán féltékeny! Ha az uram volna féltékeny, aki alig lát heteken át és azt se tudja, hol járok, mit csinálok: ezt még meg tudnám érteni. De hogy Tasziló bácsi féltékeny, aki minden lépésemet látja, aki könyvet vezethetne arról, hogy mit csinálok, aki a nap bármely percében bekötött szemmel is eltalálna hozzám: ez már mégis hallatlan! Hiszen Tasziló bácsi láthatta a legjobban, hogy én a főhadnagyot nem is vettem komolyan!… nemcsak hogy nem tüntettem ki, hanem észre se vettem!… Mit akar ezzel a szegény főhadnagygyal? Higyje el az én asszonyi tapasztalatomnak, hogy a legkevésbbé veszedelmesek, a legszelidebbek közül való.

– No nekem egy főhadnagy sem tetszik addig, amíg meleg, amíg végképpen ki nem hűlt!… És női lénynek, józan állapotban, nem hiszek addig, míg utól nem ér a gutaütés, a parilizis vagy az aggkori elmegyöngeség.

– Pedig, hogy a nő csupa álnokság, ez a föltevés ma már nagyon elavult dolog. Régente így lehetett, míg a nő csak tudatlan rabszolgáló volt; de a nő helyzete ma már egészen más; sokkal függetlenebbek, öntudatosabbak és bátrabbak lettünk, semhogy ma is rá volnánk utalva az örökös hazudozásra. És az új darabjába ne is vigye bele ezt a felfogást, mert azt fogják mondani, hogy nagyon elmaradt a világtól.

– Nem fogják ezt mondani; semmit se fognak mondani. Hiszen, ha legalább már rosszat beszélnének a darabjaimról! De azokról a darabokról, amelyeket nem adnak elő, hiába jelennek meg nyomtatásban, nem beszél senki. Még maga sem beszél. Azelőtt, régente, maga, az egyetlen, elolvasta a darabjaimat; vagy meghallgatta, ha egy-egy jelenetet felolvastam. Most már, mindenféle ürügygyel, mindig elbujik a felolvasás elől. Ismer valamit _Catiliná_-ból? Nem. Most már nem is beszél _Catiliná_-ról. Most már csak a főhadnagyról beszél.

– Nézze, Tasziló bácsi, maga jól tudja, hogy a szemrehányását nem érdemeltem meg. Ez a rosszhiszemű érzékenykedés tehát csak arra jó, hogy én lekéssek a háromórai hajóról. No, ne kivánja ezt! Legyen jó fiú és ne kéresse magát tovább, vállalja Stefikét. Nem lesz olyan nagy robot. Hét órára már itthon leszek.

– Nem vállalom. Hogy megint úgy járjak vele, mint a Lidón, amikor nem tudtam legombolni a nadrágocskáját és baj lett belőle? Nem. Én már kiöregedtem a peszraságból.

– Ej, akkor még csak negyedfél éves volt, most pedig már nyolcésfél! És tudja, milyen jó kis leány; nem valami nagy feladat szemmel tartani. Úgy el fog játszogatni a többi gyerekkel, hogy – majd meglátja – nem okoz semmi alkalmatlanságot. Nem is kérem másra Tasziló bácsit, csak arra, hogy ne veszítse el szem elől. A helyett, hogy a kávéházban a kártyázóknak kibicelne, vagy egyedül sétálgatna: ma a zenét fogja hallgatni és egy padon szivarozgatva elnézi, hogyan játszogatnak a gyerekek.

– És ha Stefike hamarabb elúnja, mint én?…

– Elviszi járkálni… uzsonálni a tejcsarnokba… vagy egy kicsit a vízre… és mesél neki. Hiszen tudja, hogy Stefikének az a legnagyobb mulatsága, ha Tasziló bácsinak a meséit hallgathatja!… Úgy látszik, örökölte ezt a gyöngémet.

– Csakhogy nagyon ismeri már a mese-repertoáromat. És nekem aligha fog eszembe jutni valami, amit már négyszer-ötször el nem meséltem volna neki… Hopp, megvan!… Elmondom neki most készülő darabomnak, _Orfeusz és Euridiké_-nek a tartalmát, mese formájában!… Legalább megtudom, mindjárt előre, milyen hatást tenne a közönségre, ha mégis előadnák.

– No, lássa, ez kitünő gondolat!… Hát igazán?…

– Mikor tudok én magától valamit megtagadni? Csakhogy… ezen a világon minden: adsza és nesze… hát mit kapok érte?

– Egy szép puszit.

– A szájamra?

– Isten neki, a szájára!… Hanem el ne áruljon ám az uramnak, mert agyonver!… Hiszen tudja, mit mond!… Hogy Tasziló bácsi neki még nagyon is Tasziló öcsém!…

IV.

Másfél óra multán:

– Tasziló bácsi!… Tasziló bácsi!…

– Mi az, Stefike?

– A Sárika, a Pimpike meg a Tusika… azt mondják, hogy ők is nagyon szeretnék hallgatni a mesét!… Szabad nekik is hallgatni?

– Szabad, ha nem szaladgálnak folytonosan, hanem csöndesen lesznek és meg se moccannak. Aki egyszer felugrik, az többet nem jöhet vissza.

– És a Gretel is hallgathatja?

– De hiszen a Gretel egy szót sem ért magyarul!…

– Azt mondja, hogy az nem baj. Neki a mese még jobban tetszik akkor, ha nem érti.

– Hát én nem bánom. De a Gretelnek se szabad közben szaladgálnia.

– És hallgathatja a Tusika francia kisasszonya is?

– Hallgathatja. Legalább meglátom, milyen hatást tenne a külföldön.

– Mit mond, Tasziló bácsi?

– Csak azt mondtam, hogy mindenkit ide hívhatsz, aki a mesét hallgatni akarja… de aztán csend legyen!…

Öt perc multán:

– Hol volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren ís túl, volt egy öreg költő, bizonyos Orfeusz nevezetű. Hogy a másik neve mi volt, azt már nem tudom bizonyosan. Azt hiszem: Ede. Igen, igen, most már eszembe jutott, csakugyan Orfeusz Edének hívták. Hát ez az Orfeusz Ede… egyszer csak mit gondolt magába?!… elővette a lantját és kiment a pusztaságba, hogy megszelidítse a vadállatokat…

– De hát mért akarta megszelidíteni a vadállatokat?… Hiszen a vadállatok úgy szépek, hogy ha harapnak!…

– Stefike, ne szólj közbe, mert akkor soha se lesz vége a mesének. Azért akarta megszelidíteni a vadállatokat, mert Apolló, a költők királya, megparancsolta, hogy mindenki, aki a költők nemzetségéből származik, éjjel-nappal a pusztaságban járkáljon és ha szél fúj vagy jégeső esik is, akkor is mindig nyomában legyen a vadállatoknak, hogy lantjának zenéjével megszelidíthesse ezeket. Csakhogy azok, akik még Orfeusz Ede előtt indultak el a pusztaságba, mind igen rosszul jártak, mert vagy úgy összebarátkoztak a vadállatokkal, hogy még ezeknél is harapósabbak lettek, vagy pedig, ha nem akartak a vadállatokkal barátkozni, hát ezek megették őket. Azért az öreg Orfeusz azt mondta magában: »Megyek a pusztaságba és lantom zenéjével meg fogom szelidíteni a vadállatokat, mert így parancsolta nekem az én uram-királyom!«…

– Ugy-e, Tasziló bácsi, ez az öreg Orfeusz bolond volt?

– Bizony bolond, édes Stefikém. Mert a vadállatok már messziről meglátták és azt mondták egymásnak: »Nézzétek, ott jön Orfeusz Ede, az öreg költő, aki lantjának zenéjével meg akar bennünket szelidíteni!… Szaladjunk el messzire, olyan fürgén, ahogy a lábunkat birjuk!… hogy amikorra ide ér, ne találjon senkit, akit megszelidíthessen és nevethessünk rajta!«… És egy-kettő, a nyakukba szedték a lábukat és ahányan voltak, annyifelé szaladtak, úgy, hogy mikor az öreg Orfeusz Ede cammogva oda ért, már csak bottal üthette a vadállatok nyomát.

– Hahaha!… Hihihi!…

– Ezen aztán az öreg költő nagyon elbúsult és azt mondta magában: »Hát vigye el az ördög a vadállatokat! Nem gondolok többet rájok, hanem fölkeresem az én tündérkirálynőmet, bizonyos Euridike nevezetűt és sokáig fogunk együtt élni, hogyha meg nem halunk.« Csakhogy hetvenhét év telt bele, amig a pusztaságba ért, aztán másik hetvenhét év, amig visszament és ekközben Euridike tündérkirálynőt, aki eltévedt az erdőben, a rossz szellemek elvitték az alvilág fejedelméhez, bizonyos Plútó Aladárhoz.

– Úgy hítták, ahogy a papát?

– Úgy biz azt!…

(Tasziló bácsi mind jobban belebonyolódik a mesébe. A hallgatóság egy kis idő multán feszengeni kezd. Végre Stefike megszólal:)

– Tasziló bácsi, ez a mese nem szép! Meséljen mást! Mesélje el a _Hüvelyk Matyi_-t! Az nagyon szép!

(Tasziló bácsi megharagszik:)

– Eredj, te taknyos!… Már te is olyan szívtelen vagy, mind az anyád?!… Meg a nagyanyád?!… De megállj!… Neked már nem is leszek a házibarátod!…

(A többihez:)

– Hát gyerekek, aló-mars!… menjetek játszani!… A mesének vége!…

BAJNOKOK

I.

Az urak valamennyien többet ittak a kelleténél s mikor a vendéglőben magukra maradtak, vaskos tréfákkal kezdték ugratni azt a pergő nyelvü cimborájukat, akit maguk közt – már senki sem tudta miért – a Sármánynak neveztek.

Ez majdnem minden szombat este meg szokott történni. A Sármány szinte kikényszerítette, hogy a megszokott heti italozás rendesen így végződjék. Először is, mert amikor vacsora után megkezdődött a társas iddogálás s megállapították, hogy az est italköltségét mi cimen és ki fogja fizetni, a Sármány hétről-hétre mulatságos leleménnyel bujt ki az alól, hogy ebben a kérdésben ő is szóba kerülhessen. Aztán, mihelyt emiatt ingerkedni kezdtek vele, nagy kedvvel vállalta a szóharcot s nem közönséges szellemi elevenséggel vagdalkozott jobbra-balra, aminek a következése természetesen az lett, hogy már az első percekben mindannyian összefogtak ellene. És végül, a Sármányt magát is mulattatta és büszkévé tette, hogy ő egymagában állja a csatát az egész asztallal szemben s a mindenfelől rázúduló csúfolódást, egyet rázva magán, olyan fürgén fröcsköli szerte, mint egy vidám pincsi a vizet, amellyel le-leöntik. A társaságot pedig, minél megszokottabbá vált a játék, csak annál inkább szórakoztatták, nemcsak azok a viccek, amelyek elevenén találták a nyillal teletűzdelt testü Sármányt, hanem a fáradhatatlan és legyőzhetetlen harcos gyors és szerencsés riposztjai is.

Valami hallgatag megegyezéssel mindenki belenyugodott, hogy a Sármány nem pénzzel, hanem az elméje munkájával szolgálja meg a maga italát s a társaság mulattatásával rójja le azt, amivel a köznek tartozik. A Sármány pedig a szellemi felsőséget megillető önérzettel, a sokat tapsolt szinész elégedettségével és játszóképességével vállalta a Kasperli szerepét.

Hanem ezen az estén nem volt szerencséje.

Mint majdnem minden szombaton, most is a legtöbbször Réthátival akadt össze a szellemi tornában. Rétháti volt a leghivatottabb, a legveszedelmesebb s a leginkább harcrakész ellenfele, kiváltképen azért, mert Rétháti szeretett beszélgetni és addig, mig a Sármány nem lépett ki az arénára, akár a sportról, versenyről, akár másról vitatkoztak, mindig ő volt a szóvivő. Aztán a Sármánnyal való szócsatározás egyiküket se mulattatta annyira mint Réthátit. Ő birta kedvvel, ötlettel és szóbőséggel a legjobban ezt a hétről-hétre megujuló harcot és ő birta a legtovább, mert amikor a többi cimbora már belefáradt a Sármány nyilazásába, ő csak akkor kezdte el igazán a háborút, úgy hogy az eleinte általános csata éjfél táján csaknem mindig szellemi párbajjá változott át, vagy inkább: olyanforma jelenetté, mint amikor a felheccelt és mindenfelé szaladgáló bikával szemben már csak a toréador áll mereven a korláton innen.

De ha Rétháti főképen a harcrakészségének és küzdelemben való szívósságának köszönhette, hogy a társaság őt bizta meg képviseletével a Sármány ellen folytatott örök harcban, volt más tulajdonsága is, mely erre a vezérszerepre mindenekelőtt őt jelölte ki. A versenytéren szerzett kiváló sikerei óta egyebekben is ő volt a közbizalom kiválasztottja s a legnagyobb tekintély az egész társaságban. Aztán meg benne, a leggavallérosabb és legkészségesebb fizetőben a Sármány született ellentétét látták és azzal, hogy a már-már nagyon sarokba szorított Sármány helyett mindig Rétháti állott elő, amikor fizetni kellett, szinte jogot váltott rá, hogy a kitartott társaság-mulattató üldözésében és lemészárlásában is az övé legyen a vezetőszerep.

Azon a bizonyos szombaton Réthátinak különösen jó napja volt. Nagyon jókedvüvé tette, hogy azt a bajnokságát, amelyik a leginkább hizelgett büszkeségének, a csütörtöki mérkőzésben újra meg tudta védeni; valami szoknyasiker is dagasztotta az önérzetét; s a magával való megelégedettség a közlékenységnek, a vidámságnak és az ötletességnek a szokottnál is bővebb jelentkezésében áradt ki belőle.

A Sármányt ellenkezőleg, mintha ezen az estén egészen megfosztotta volna a lelki fürgeségétől, már akár az, hogy tulságosan sokat ivott, akár a balsiker s a meglepetés azon, hogy egyszerre elpártolt tőle a hadi szerencse.

Réthátinak minden megszólalását harsogó hahota követte. Ahányszor felhangzott mély baritonja, mintha ugyanannyi pörölycsapás hullott volna a Sármány fejére; és gyilkos mondásai olyan gyors egymásutánban követték egymást, mint ahogy a kovács üllőjéről pattog egy szikra a másik nyomába.

A Sármánynak pedig már a csatározás kezdetén se volt szerencséje. Máskor a hosszan sistergő és sziporkázó tüzijáték hatásait göngyölítette ki a mókáiból; most hiába szedte össze minden éberségét, a legjobb ötlete is csak szörtyögött, pukkadozott és hamarosan elfulladt, mint a nedves rakéta. Aztán, mikor látta, mennyire cserben hagyta a siker, erőszakolni akarta a hatást; de már csak együgyüségeket tudott mondani, s annyira elvesztette a fejét, hogy végül lehurrogták és elhallgattatták.

Még jó darabig poharaztak s közben mindenféléről beszéltek, csak arról nem, amiről máskor a legtöbb szó esett: a Sármány jelleméről és kalandjairól. Már nem is szóltak hozzá; töltöttek neki is, de különben nem foglalkoztak vele, mintha már elment volna Rétháti a Szövetség ügyeiről kezdett beszélni; ebből nagy vita kerekedett; a vitába a Sármány is bele akart szólni, de ugyanakkor Rétháti ujra megszólalt s a Sármánynak senki se felelt. Érzékenykedni kezdett; leintették.

Ezentúl mintha nem is látták volna. A vita mind zajosabb lett; egyszerre ketten-hárman is beszéltek; mindenki heveskedett. A Sármány azonban mintha egyszerre megkukult volna; kerek, sápadt, holdvilág ábrázata vagy egy félóra hosszat néma és mozdulatlan maradt.

Egy órakor Rétháti kifizette az italt s mindnyájan kimentek a vendéglőből. Az egész társaság egy táncos mulatóhely felé tartott, csak Rétháti vált el a cimboráktól, mindjárt az első utcasarkon. Azt mondta, hogy haza megy, mert reggel korán kell felkelnie. Nem akarták elereszteni, de Rétháti kiragadta magát az ölelő karokból s futva menekült.

A többi aztán folytatta az utját és még sokáig részegeskedett.

A Sármánynak Rétháti eltünése után visszatért a szava. Már az utcán elkezdett dohogni s a mulatóban – más-más cimbora előtt, de mindig arra célozgatva, aki már nem volt közöttük – ujra meg ujra rákezdte:

– No, no. Azért nem kell olyan nagyon hencegni! Nem mindig az a legkülönb ember, aki a legszájasabb, csak azért, mert mindig tele a zsebe. Én szegény vagyok, az igaz; nem vagyok szép fiu, nem tartanak ki az asszonyok; de azért rólam senki te tud rosszat mondani. Hogy néha nincsen nálam sok pénz; igen, ez előfordul; de azért még nem kell lenézni az embert. Aztán ki ő, mi ő, hogy olyan lóhátról beszélget velem?! Ha az ember a hivatalában fölmegy négyezer koronára, de ezenkivül aztán se égen, se földön semmije, ez még nem olyan nagy dolog, hogy hencegni kellene vele. Négyezer korona még nem jogosít fel arra, hogy az ember a nagyurat játssza. Az igaz, vannak, akik olyan nagyszerüen tudják beosztani a kimutatható négyezer koronájukat, hogy minél többet költenek belőle, annál több marad nekik. Szórják a pénzt, kiházasítják a metresszeiket, megvendégelnek boldogot-boldogtalant és azért mégse fogynak ki a pénzből. Ez nagyon kellemes, de ha én ilyen nagyszerüen tudnám beosztani a négyezer koronámat, ez engem még nem tenne büszkévé. Én nem akarok gyanúsítani senkit; semmi közöm hozzá, hogy más hol tölti tele a zsebét. De kiabálni csak az kiabáljon, akinek a háza be van aszekurálva. Különben nekem mindegy. Én csak annyit mondok, hogy jobb, ha nem nagyon firtatjuk egymás dolgait.

Nem igen ügyeltek rá. Mindenki tisztában volt vele, hogy csak a kifütyölt szinész szól belőle, aki meg tudná fojtani a szerencsésebb versenytársát.

Valaki mégis rászólt:

– Remélem, ezzel nem azt akarod mondani, hogy Réthátit asszonyok pénzelik?!

De erre a kérdésre se kellett megfelelnie.

– Ugyan hagyjátok!… – szólalt meg egy másik cimbora, valami Kávássy nevü. – Nem látjátok, hogy tökrészeg?! Hiszen fogalma sincs róla, hogy mit beszél!… Ha kialussza magát, ő maga fog a legjobban csodálkozni rajta, hogy mi mindent kotyogott össze a dühtől meg a bortól pukkadozva. Morogj csak, vén komédiás, bátran moroghatsz, senki se hallgat rád!… Nini, a Lompos Liszka!…

Másról beszéltek és a következő szombaton már senki sem emlékezett az esetre, maga a Sármány sem.

II.

Hanem vagy egy félesztendő multán, a sportéletnek majdnem mindegyik területén nagy kavarodást támasztott a reformra törekedésnek valami hirtelen támadt forgószele s ezekben a mozgalmas napokban szóba került az is, hogy a Szövetség elnökévé Rétháti Gyurkát kellene megválasztani.

Ez az ötlet nagyon nem tetszett két férfiunak, akiket Kávássy Frigyesnek és Prófosz Arnold doktornak neveztek.

Kávássy, elismerésreméltó céltudatossággal, már jó ideje dolgozott azon, hogy felsportolja, felnótázza és feligya magát országgyülési képviselővé. De ehhez okvetlenül szükségesnek látszott, hogy előbb, legalább egy-két évig, a Szövetség elnöke legyen. A hirtelen kierőszakolt elnökválság és Réthátinak a jelöltsége azzal fenyegette, hogy régi – olyan sok szeretettel dédelgetett és az összeköttetés-szerzés csöndes munkásságával olyan jól megalapozott – szép terve egyszerüen össze fog omlani. Mert Rétháti nem az az ember volt, akit könnyü szerrel és hamarosan ki lehetett volna emelni onnan, ahova egyszer befészkelte magát.

Kávássy tehát egy pillanatig se habozott, hanem az első hir hallatára elvégezte, hogy Rétháti jelöltségét már a csirájában meg kell fojtani s erre a célra szövetkeznie kell azzal az emberrel, akit mindenkinél jobban gyülölt: Prófosz Arnold doktorral.

Ez a Prófosz doktor ügyvéd volt. Egy ősrégi bank, egy kilencvenéves nagyur meg egy gazdag egyházmegye pörös ügyeit tartotta rendben, amelyek többet gyümölcsöztek, mint amennyi dolgot adtak neki. A sok szabad idejét már jogászkora óta a különböző sportok között osztotta szét s noha csak platonikusan hevült az olimpiai játékokért – mert féltette az egészségét s ezért minden testmozgást került – nem nyugodott addig, mig bele nem került valamennyi nagyobb sportegyesületnek tisztikarába vagy legalább a választmányába.

Azt suttogták róla: egy gyönge pillanatában valamelyik bizalmasa előtt úgy nyilatkozott, mintha édes fia volna az egyik legtöbbet emlegetett egyházfejedelemnek, aki egyébként előbb is, utóbb is szentéletü volt. Igazán így nyilatkozott-e, soha se tudódott ki. De azok, akiket a leggyakrabban vendégelt meg, a háta mögött a Páternek csufolták.

Lehet különben, hogy csak koravén arca, szurós tekintete, öreges, nyekergő hangja, mindig fanyar megjegyzései és szigoru erkölcsbiráskodása juttatták ehhez az elnevezéshez.

Prófosz doktor huszonöt éves korában szép vagyont örökölt az anyjától. És beérte azzal, amije volt. Ez már csak azért se eshetett nehezére, mert nem voltak szenvedélyei és költséges kedvtelései. Nem a tékozlás, hanem inkább a takarékosság hajlama volt az, amely ellen küzdenie kellett. De ha a legkevésbbé se vágyódott pénzre, annál inkább vágyódott arra, amit társadalmi poziciónak szokás mondani. Lihegett mindenért, ami valamelyes szerepléssel járt együtt, bár bizonyos szeméremmel titkolni igyekezett ezt a gyöngéjét.

Csakhogy neki, a vagyonos fiatalembernek, szinte reménytelenül kellett epekednie azért, amit mások, néha egészen szegények, könnyedén értek el. Nem volt tehetséges, nem volt kedves, vonzó egyéniség; és különösen nem volt népszerü. Pedig a fukarságához képest sokat áldozott azért, hogy hiveket szerezzen. De minél buzgóbban vadászta a népszerüséget, ez annál messzebbre menekült előle.