Part 8

Csupán a szép két urifajta ló a kocsink előtt gyaníttatá, hogy nem paraszt utazók vagyunk. Rákóczy világos kék mándlis kocsisnak volt öltözve.

Mikor aztán a nádasok világába értünk, ott egy lovas betyár vett bennünket védelmébe s keresztül vezetett, soha szekértől nem járt ösvényeken, folyvást tengelyig, szügyig gázolva a vízben, a míg kijutottunk a végtelen pusztára. Nem fogadott el egyebet egy «Isten megáldjon»-nál.

A mi kedves barátunk, Rákóczy János, mint régi gazda, kitünő kocsis volt, a míg a lovat hajtani kellett; hanem azt a részét a kocsis tudománynak, a mi a leszerszámozás után következik, épen nem tanulta. Így történt aztán, hogy a mint egy helységbe eljutottunk kánikulai rekkenő hőségben a szikes pusztán keresztül, első dolga volt a kifogott lovakat rögtön megitatni a kutnál s úgy kötni be az istállóba, a minek az lett a következése, hogy a rudas tüdőgyuladást kapott s egy óra alatt kimult. A nyerges csodára megmaradt. Ekkor aztán a kidült ló helyébe a lógóst fogtuk be, a melyet útközben vettünk száz forinton. Ez meg másfél marokkal kisebb volt a megmaradt társánál. Ezzel a készséggel aztán senki sem nézett bennünket többé «uraságnak».

Még aztán Miskolczon is keresztül kellett hatolnunk a muszka táboron. Itt lakott a nőmnek az atyja, a derék tudós Laborfalvi Benke tanár. Ő igazított bennünket a Tardonába vezető útra. Öt óráig hatoltunk a sűrű erdőségek között előre; se egy emberi lak, se egy dülő út nem látszott sehol, a kanyargó völgyet egy patak szelte át, melynek hol a jobb, hol a balpartján vonult végig az út, természetesen híd nélkül, a gyalogjárók kényelmére nagy kövek voltak lépésnyi távolban az elterülő mederbe rakva.

Ott egy mélyen elrejtett, gyönyörű völgyben fekszik az a kis helység, a hol a világnak nincsen szája.

Mi a feleségemmel a Telepi házához szálltunk, szivesen látva a derék asszonyságtól; Rákóczyt, meg az ekvipázst más házhoz kellett elszállásolni. Telepiné bátyja, az én kedves emlékű jó barátom, a derék Csányi Béni egy házzal odább lakott, annak volt lóistállója is. Később én is ő hozzá költöztem át.

Igazi mintaképe volt a «kurta nemes úrnak», a milyennek kellene lenni most is. Tanult, intelligens ember; diákul, németül beszélő, jogot is végzett és a mellett maga jár ki szántani a földjére a szolgalegényével. Saját kenyerét eszi, saját borát iszsza; szivesen látja a vendéget, s annak a kedvéért birkát, süldőt vágat; a felesége maga süt-főz, fonásban elől jár, a gyerekek ruháit varrja; három fiu van: a mi pénz kerül a házhoz, az a fiuk iskoláztatására való. Néha játszik is a szomszéd nemes urasággal tartlit – krétára. Kölcsön soha nem kér, nem adós senkinek. A dolgozószobája asztalos és kerékgyártó műhely; ha törik valami a szekéren, megfaragja maga; ez a legjobb mulatság. Van könyvtára is s abban olyanforma olvasmányok, mint Scott Walter történelmi műve a franczia hadjáratokról. Ujságot nem járat; ha valami vers megtetszik neki, azt megtanulja könyv nélkül s élőszóval propagálja. Senkivel nem perlekedik s a hol két ember összevész egymással, azokat kibékíti. Hanem aztán, mikor arról van szó, hogy: «veszélyben a haza! áldozzunk a közügyért!» akkor leszedi a bekecséről az ezüst gombokat s beküldi a haza oltárára.

Hogy én ezek alatt a nehéz idők alatt meg nem őrültem, azt nagyobbrészt ennek a derék embernek köszönhetem.

Idáig hát eljutottunk.

Meg vagyok mentve. Nem vagyok halott, élek.

De hogyan élek? Épen úgy, mint az újszülött gyermek: önmagával jótehetetlen.

Rákóczy másnap odább ment, fel a Kárpátok felé. Ott beállt egy nagybirtoku grófhoz (álnév alatt) parádés kocsisnak. Meg is voltak vele elégedve, józan, értelmes kocsis volt. Hanem egyszer az történt vele, hogy a mint a grófot és annak sógorát kocsikáztatta, azok útközben elkezdtek beszélgetni XIV. Lajos korszakáról s e közben egyiknek sem jutott eszébe az akkori nevezetes pénzügyminiszternek a neve. A kocsis nem állhatta meg, hogy vissza ne forduljon s meg ne mondja: «Colbert». A grófok rögtön kiszálltak a kocsiból s gyalog mentek haza. A tudós kocsisnak pedig azonnal fel lett mondva a szolgálat. Ilyen emberrel nem jó egy fedél alatt hálni.

Mi pedig megnyugodtunk abban a tervben, hogy a nőm haza menjen Pestre s kiváló állását a nemzeti szinháznál újra elfoglalja, a míg én az apai örökségemet megkapom; akkor aztán megveszünk itt a Bükk mélyében egy kis birtokot a Csányi Bénié mellett s szántunk, vetünk a napok végéig.

Mit is tehetnénk egyebet? nincs már se haza, se nemzet, se szabadság. Nincs szárnya a szellemnek többé. A sárhoz tapadtunk.

Épen az esküvőnknek az évfordulóján, a mi egyúttal a nőmnek a nevenapja is, váltunk el egymástól. Épen egy esztendeig tartott a nagy nászutazás, a minőt nem kivánok senkinek: de a melyet, hogy végig éltem, nem adnám a világ minden gyönyöreért.

Akkor aztán ott maradtam egy rengeteg közepett; eltakarva, elfeledve.

Az utolsó hírt Budapestről a derék Csányi Bénitől hallottam, a ki saját maga vitte fel a feleségemet, maga hajtva a négy lovat a kocsiülésből a fővárosig. Ott gonosz idő jár. Haynau még a nemzeti szinházat is lefoglalta a német szinészek számára. (A német szinház, a mostani vigadó és Haas-palota helyén az előbbi évben leégett.) Azonban az igazgató, a hajdani konzervativ celebritás, Simoncsics János, megprotestálta a teljhatalmú zsarnok intézkedését s mikor az maga elé idézte s alkudni kezdett a keménynyakú táblabiróval, hogy tehát hány napot enged át a német muzsának a nemzeti szinpadon való működésre, a jó Simoncsics így felelt meg neki, a maga jó budai németségével: «Wen i reden musz, so sag i: amol; wenn i reden darf, so sag i: kamol.» S maradt a «kamol»-nál.

Nekem azt izente a feleségem, hogy postán levelet ne irjak, mert tele a város kémekkel; ha ő ir nekem: azt Miskolczra fogja küldeni, az atyjához, «Benke Judith»-nak czímezve.

Tehát még azt is meg kellett érnem, hogy leánynyá lettem.

Most is előveszem még gyakran azokat a szerelmes leveleket, a mik hozzám voltak irva s ezen kezdődtek: «Kedves Juczim!» Még most is világítanak ezek abba a végtelen sötétségbe, a melyet az életemből kitörölt időnek nevezek.

Augusztustól kezdve október közepéig nem tudtam semmit abból, a mi odakinn a világban történik.

Olyan rejtek volt ez, a hová látogató nem járt s a bennelakók sem jártak sehova. Majd, ha tél lesz, szánút lesz, akkor megnyilik a közlekedés Tardona és Miskolcz között; akkor lehet beszállítani a városba fát. Abból volt elég. Csányinak a negyven hold szántóföldjéhez volt négyszáz hold őserdeje.

Mindennap össze-vissza bolyongtam én ezeket az emberhangtalan erdőket. Sohasem találkoztam szembejövő emberrel. Akármilyen tetőre hágtam fel, onnan nem láttam mást, mint a völgybe szorult Tardona füstölgő kéményeit. Rátaláltam a völgyet átszelő pataknak a forrására. Úgy hívták azt, hogy «hársas-forrás». Csupa hársfák veszik körül. Ráértem a gyermekjátékra, hogy bodzafából malmot faragtam-tákoltam össze a kis patak fölé; azzal mulattam magamat.

Egy napon a feleségemtől kaptam egy skatulya aquarelle festéket. Ez egészen megvigasztalt. Találtam egész napra tennivalót. Tele festettem tájképekkel egy egész albumot. Aztán meg azt a pusztai utazást a felemás lóval, az ekhós szekéren. Magamat is lefestettem egy akkora körömnyi papirra, a mi egy medaillonban elfér; azt elküldtem a feleségemnek Csányi Béni felesége aztán szépen kért, hogy az ő öregét is fessem le olyan kicsibe, mint egy tót lencse, neki is van medaillonja. Ez volt az egyedüli maradandó munkám ebben a rettenetes esztendőben.

XI. FEJEZET.

BÁLVÁNYOSI BÁLINT ÉS RENGETEGI TIHAMÉR.

A mint október elején hullani kezdett a bükkmakk az erdőben, váratlan vendégek érkeztek hozzánk Tardonára. Két földes úr a Bükkből: együtt gazdálkodó testvérek, a kiknek az egész birtokuk csupa erdőség, s a gazdálkodásuk nagy számu disznó csorda. Szép két köpczös uri ember volt, szironynyal szépen kivarrott birkabőr bekecsekben; piros bagaria csizmákban.

Azért jöttek, hogy az idei bükkmakkot kiárendálják a tardonai erdőkben. A disznónak az idén nincsen ára, a magyar pénzt elégették, németet meg nem hoztak, kénytelenek a sertéstenyésztők a kondáikat kiteleltetni. Ezek voltak a derék disznók, abból a régi szalontai fajtából, a melynek hosszú lábai vannak, mint az őznek, veres szőre, hegyes fülei; fél vadállat: megverekszik a farkassal. Igaz, hogy nehezen fejlődik, két év alatt lesz olyan nagy, mint a mangalicza, de ezt a hibáját bőven helyreüti az a jó tulajdonsága, hogy nem kell neki se ól, se hidas, télen nyáron kinn tanyáz az erdőben s maga keresi az élelmét, a gazdának nem kerül többe a kész állat, mint fejenként két forintba, meg egy pint pálinkába, a mi a kondás konvencziója. A két testvérnek ezerével volt az ilyen disznaja.

S ezer disznó bizony gondot ád.

Derék, víg czimborák voltak! Bezzeg nem ismerték ezek a melancholiát. Akkor kezdett az új bor kiforrni. Megitták (velem együtt) azon forrásában. Jól esett az a paprikás sertés pörköltre.

Egy új nótát is hoztak magukkal, engem is megtanítottak rá.

«Ajtó mögött a sajtár! Beleesett a zsandár. Dárum-madárum!» stb., stb.

Ebből a nótából tudtam meg, hogy van egy olyan lény is a világon, a mit zsandárnak hivnak; – de hogy ez iránt nem valami nagy barátsággal viseltetnek a magyarok.

A vendég urak csak vacsora végével kezdtek el rám példálózni, hogy «nem is tudjuk, kinek tiszteljük».

A házigazdám erőszakot tett a becsületes ábrázatján s bemutatott az álnevemen, a hogy a faluban ismertek:

– «Benke Albert úr».

– Csak nem a Laborfalvy Benke Róza művésznő öcscse? A Bebus?

– De biz az! a Bebus.

(Lehetetlen már az. Szegény Bebus! Ő is a hadjárat alatt halt el valahol az utban.)

– Hisz azt én jól ismerem. Most már emlékezem a fizimiskájára! Szakasztott a Bebus. Hát a nővére, igaz hogy férjhez ment?

– Úgy hallottam én is.

– Valami Jókai Mórhoz. Ismeri?

– Soha sem beszéltem vele.

Igaz volt az.

– Hát maga meg theatrista volt, úgy tudom.

– Az ám. Az voltam.

– Láttam is egyszer Miskolczon. Mit is játszott csak?

– A notredamei toronyőrben Claude Frollót.

– Azt, azt! Csakugyan. De hogy el tudta változtatni a pofáját! Hát most nem készül valami társasághoz?

– Nem tudom, van-e még valahol?

– Hogyne volna? Miskolczon is készül egy trupp. A jövő télen itt akarnak játszani az új szinházban, aztán meg Kassán. A Bálványossi verbuválja a tagokat. Csak ismeri ön Bálványossi Bálint directort?

Majd kiszalasztottam a számon, hogy a szülő városomban ő volt az, a ki «Erzsikét» betanította a szerepére, a mit velem együtt kellett volna eljátszania a második műkedvelői előadáson. Azt mondtam, hogy hiréből ismerem.

– No ez pedig magát jól ismeri. Kérdezősködött is felőle. Ha megtudja, hogy itt dégál, bizonyosan ide jön érte.

(No még csak az kellene nekem.)

– Nem tudom, hogy lesz képes most társaságot összehozni?

– Oh már primadonnája van. A felesége. Mennykő egy kaczkiás menyecske! No az, tudom, hogy elforgatja a fiatalságnak a fejét. De még most bujdosóban vannak.

– Bujdosóban?

– Hát – köztünk maradjon – a Bálványossinak van valami a saroglyában.

– Mi van neki a saroglyában?

– Hát nagy szerepet vitt a forradalomban.

– Soha sem hallottam a hirét.

– Hát azért, hogy maga barátom nem hallotta, lehetett az hires ember. Maga, ugy-e a forradalom alatt is csak komédiás volt?

Ráhagytam, hogy az valék.

Ekkor a másik testvér vette át a szót. Az volt a tanultabb.

– Értsük meg a dolgot, amice. A Bálványossi Bálint szinházdirector a forradalom alatt Rengetegi Tihamér néven szerepelt.

– Ahá! Így már emlékezem a nevére.

– Átkozottul sok borsot tört a németek orra alá.

A másik testvér megerősíté a mondást.

– Ha megkaphatják, bizony elfuj a talpa alatt a szél.

– De hát furfangos egy ficzkó ez a komédiás director – magyarázá nevetve az ifjabb testvér. – A forradalom alatt a kormány szolgálatába állt, őrnagyságig vitte; csodadolgokat vitt keresztül. De a mellett volt olyan előrelátó, hogy az egész kinézését alaposan megváltoztatta. A forradalom alatt azt a szép szőke haját befesté feketére; nagy bajuszt, kecskeszakállt eresztett; szakasztott úgy nézett ki, mint Don Cæsar de Bazan. Most aztán, hogy ferdére ment a dolog, hirtelen leborotválta a szakállát is a haját is s már most csak arra vár, hogy ujra kinőjjön az eredeti szőke haja; akkor ismét előjön, mint Bálványossi Bálint s ki meri azt mondani, hogy ő valaha Rengetegi Tihamér volt?

El kellett ismernem, hogy ez genialis gondolat volt, feketére festett hajjal szolgálni a forradalmat.

– No ha ez megtudja, hogy maga itt kóborol, szent, hogy ide jön angazsirozni.

Ennek be kellett az utját vágni.

– Sajnálom, de nem sokáig maradok már itten. Magam is megyek fel Pestre.

– S mit keres Pesten, öcsécském?

– Hát majd valami állás után látok.

Erre a szóra mind a két sertés Croesus savanyu képet vágott. A ki a mai világban – Pesten – «állást» keres, az gyanus ember. Azzal nem jó együtt kvaterkázni.

E szótól fogva aztán nagyon ordináré módon distraháltak velem.

Én pedig csak jártam azontul is, tájképeket festeni a Bükk rengetegeiben. Az akkor festett képeimet még most is tartogatom. Milyen gyönyörű motivumok; ha azokat tanult művész keze ragadná meg! A mély őserdő közepén borongó paulinus kolostor romja. Szürke gránitból, góthstylben épült tömör falak, pilléreik homlokzatán szárnyas angyalfejek, csucsos boltiveik virágokban végződnek, s a kővirágokat kiegészíti a kövi rózsa, mely a párkányokon dúsan tenyészik. A kék szinekkel árnyékolt romtömeg mögött a sűrű, sötét bükk erdő; előtte egy forrás, mely csodamódon, egy kirohadt nagy hársfa tövéből buzog föl. A rom tetejéből egy terebély vastag mogyorófa hajlik alá, melynek lombozata már rőtpiros az őszi dértől, míg az ablakokból a vadrózsa sötétzöld füzérei csüggnek alá, keverve sommal, kecskerágóval, piros rózsaszin, pecsétvörös bogyókkal tarkázva. A rom fenekét barnazöld páfrán borítja körül. S a nagy hallgató képnek egyetlen élő alakja, a hajdani templom-ajtó sötétjéből félénken kitekintő bakőz, úgy tünik elő, mint a hun-magyar pogányregék tündéri vezércsillaga. – Hejh, Álmos vezér fehér szarvasgimje, hova vezettél minket! Hagytál volna inkább Ázsiában: ott nem kellene németül tanulni.

Azután a másik kép. A hatalmas Szentlélek-kő. Egy toronymagas sziklaszál, mely a fennsík széléből kiemelkedik. Mellette két óriási bükkfa, mely a sziklacsompó derekáig felér, az egyiknek a leveleit rőtbarnára, a másikét aranysárgára változtatta a nagy decorativ művész: az ősz. Fenn a toronyszikla tetején három fa zöldül. Hogy kerültek azok oda?

Oda föl is lehet kapaszkodni, nyaktörő kuszással s onnan megint új képet festeni. A szédítő magas szikláról mély völgybe nyilik kilátás. A két oldalhegy vágányát szemben hullámzatos hajlásu más hegyek zárják el. A leáldozó nap végig süt a hegyek oldalán s a míg az egész képet átlátszó lilaszin ködbe borítja, addig a hegyoldalak erdős széleit élesen aranyozott vonalakban emeli ki. Alant a völgy, mint egy keskeny sötétzöld szalag fut végig s a hol elvész az esteli ködben, ott egy kis gunyhó látszik, melynek konyhatüze, mint egy véres csillag világít elő a mélységből. – Vajjon ki lakhatik ottan?

De a legnagyszerübb tájkép-motivum volt, (melybe szerencsésen bele is buktam) maga az «Örvény-kőről» kinálkozó panoráma. Az örvénykő a Bükk-hegység legmagasabb pontja. Tardonáról nézve havasként kimagasló sziklagerincz, de a melynek tetejébe nagy kerülővel fel lehet jutni. Ez volt rendesen a kóborlásaim végczélja. Fél nap oda, félnap vissza, délben tüzet rakni targalyból a szikla lonkáján, pirított kenyérrel, szalonnával fejedelmi lakomát csapni, s aztán kiülve a szédületes szikla párkányára, megküzdeni a lehetetlen (nekem lehetetlen) festői feladattal. Lábam alatt, az előtérben a bükkfák koronáiból alkotott sötétség s a hol ez végződik, egy mosolygó zug, közepén a kis Tardona füstölgő kéményü, elszórt házikóival, körülvéve sárguló szőlőkertek koczkáktól, zöld vetések csikjaitól tarkáló dombokkal, melyek fölött a Bükköt folytató kormos-zöld hegyek emelkednek elő; e hegysor fölé tódul azután a gömöri hegyek csoportja; ezeknek az árnyéklata már lilaszinekbe játszik, de rajtuk is uralg a trencséni, turóczi hegység lánczolata; ez már felhő-kék, s ezek fölé emelkedik, mint egy fata morgana, a szepesi Kárpátok fejedelmi sora; olyan kék, mint maga az ég, csak a havas csucsok gyémánt fénye képezi az elválasztó vonalat. Ez persze nem az én tudományomhoz mért feladvány. Azért mégis csak megbirkóztam vele, nem tehetek róla, ha én estem alul.

Egy hatalmas tölgyhusáng a kezemben, melynek bunkója ólommal volt tele öntve, a hosszú csizmaszárba dugva az éles konyhakés; ezzel azt hiszem, hogy eléggé meg vagyok védelmezve holmi csikasz farkas támadása ellen. – A puskát minden ember eldugva tartá most. Hire járt, hogy a kinél egyet megtalálnak, az halál fia lesz.

Október közepe is eljött.

Ekkor ismét vendég érkezett Tardonára.

Ezuttal nagyon szivesen látott vendég: a vidám kedélyü Telepi. Azért jött, hogy a Tardonán időző Károlykát hazavigye: hadd menjen külföldre tanulni.

Ő volt a nemzeti szinház kedvencz komikusa: a Huglik és Prospectusok személyesítője; gömbölyü arcz, gömbölyü alak és a mellett csupa elevenség, villogó szemeivel, hegyes szemöldökeivel és kicsiny, hegyes bajuszával; mintha négy szemöldöke, vagy négy bajusza lett volna, ő volt a megtestesült magyar humor.

Ő hozta meg nekem az első hírt a külvilágból.

A rettenetes októberi napok eseményeit. Az elhihetetlen, visszaidézhetetlen rémtetteit egy őrült embernek, a kinek nem elég büntetés az, hogy kétszer lett elevenen eltemetve!

Ha én e Hiób hireket nem a tréfálkozó, a nevetve szitkozódó derék komikus szájából hallottam volna meg! De ő annyira tudta azokat keverni anekdotákkal, jóleső biztatásokkal, hogy elvette a gyilkoló késnek az élét. S aztán tele volt optimismussal. Most jön még csak fel a mi napunk! Jön az angol, jön a franczia a segítségünkre: a török készülődik, az amerikai öklét mutogatja. – S ha mindezekre a fejemet csóváltam, akkor azzal vigasztalt, hogy jön az amnestia.

Hanem aztán mikor egyedül maradtunk, nem hallotta meg más: akkor elmondott mindent igazán, szépítetlenül.

Egyenesen a feleségem kértére és annak a megbizásával jött ide.

Az asszony maga jött volna; de most még gyöngélkedik, nagy beteg volt. Már jobban van. Amint felépül, sietni fog Tardonára hozzám. Még e hóban biztosan várhatom.

Van egy terve az asszonyomnak, a mely által engemet biztosan megszabadíthatni remél: úgy, hogy nem üldözhetnek többé. De azt még nekem nem mondhatja meg. Csak arra kér, de igen nagyon kér, hogy addig, a míg ő ide visszajön, addig sehol ne mutogassam magamat, senkivel ne érintkezzem, a kilétemet el ne áruljam; még csak egy levelet se irjak; mert a kézirásomat felismerik s azzal minden el lesz rontva. Tehát szentül fogadjam meg, hogy nem járok sehova s a tardonai becsületes, jámbor embereken kívül senkivel sem beszélek.

Erre szavamat adtam.

Egyuttal jó meleg téli kabátot, nagy prémes süveget és duplatalpu bagaria csizmát is küldött a számomra az asszonyom. Közelg a tél. S nekem azt még majd itt kell töltenem az erdők között. Egy kis ezüst pénzt is hozott a nőmtől Telepi: bankóért itt nem lehet semmit kapni. Azután meg kávét. Az itt nem kapható. Pedig én azt szeretem reggelire. – Beszéd közben kiszalajtá a száján Telepi, hogy bizony az asszony eladta a smaragdos ékszerét, kis szállásba huzódott s nagyon szigoruan él.

De azért nincsen semmi baj!

Él még a magyarok Istene!

Sohasem fogom elfelejteni azt a tréfásan nevető ábrázatot, mikor a nagy biztatás közben egyszer csak végig csordult a köny azon a gömbölyü piros orczán!

Héjh – «dárum madárum!»

Mondjuk rá, hogy álom volt; de jó, hogy fölébredtünk belőle!

Én aztán az eddig festett képeimet átadtam Telepinek, hogy vigye haza a feleségemnek.

XII. FEJEZET.

TALÁLKOZÁS A «POGÁNYOLTÁR»-ON.

Telepinek visszatérte után erőt vett a kedélyemen a búskomorság.

A nőm beteg volt; és én azt meg sem tudtam álmodni! Hátha meghalt volna? A nélkül, hogy egy utolsó szót válthatott volna velem!

Hogy ő engem meg akar szabadítani. De mi módon? Azt nem szabad előre tudnom. Senkinek sem szabad tudni.

Miért titkolják előlem?

Ah, az a sárgaszemű szörny gonosz kalauza a képzeletnek!

Egy hirhedett művésznőnek könnyen akadnak pártfogói!

Talán hatalmas urak, a kik életet és halált osztogatnak?

Örök sötétség, ne vedd el az eszem világát!

Ha én nekem ilyen áron kellene vissza kerülnöm a világba! Ez a kedélyállapot türhetetlenné kezdett válni.

Némelykor erőt vett rajtam a vágy: kitörni innen az erdőből, bezörgetni a legközelebbi hadparancsnoknak az ajtaján s megmondani a nevemet: «én vagyok az a hirhedett lázadó: elhoztam a fejemet, fizetek!»

Az adott szavam visszatartott. Becsületszó volt.

Ah, a becsületszót, még ha a feleségének adta is az ember, akkor is meg kell tartani!

Megigértem, hogy nem megyek ki sehová.

«Sehová?» De hiszen az erdő is «sehon.» És az Örvénykő teteje, az a legsehonnább része a világnak, oda nem járnak emberek. Oda csak szabad lesz elmennem.

Az első nem jól sikerült képét a nagy panorámának a nőmnek küldtem: megkisérlem másodszor is.

Egy derült őszi reggel ismét vettem a kezembe az ólmos botomat; a jó kedves háziasszonyomnak azt mondtam, hogy ma ne várjon haza ebédre; felballagok rajzolni a «Pogányoltár»-ra.

Az urak «Pogányoltár»-nak, a parasztok Örvénykőnek hívják azt a csúcsot.

– De sokáig ne maradjon; mondá Csányiné. Hátha azalatt megérkezik a kedveskéje?

Az én kedveském? Gondol is az arra, hogy engem itt felkeressen! Csak biztatnak vele, mint a beteg gyereket azzal, hogy ha meggyógyul, majd kap hintalovat.

Épen hetedik hete volt az nap, hogy eltávozott mellőlem.

Milyen véghetetlen idő!

Elindultam a hársas patak mentén s onnan fel az erdős hegyoldalnak, az annyiszor bejárt, jól ismert ösvényen. A mogyoró hullott, már a somot megcsipte a dér; tele szedtem vele a táskámat: ma dús lakomám lesz. Találtam egy nagy korallgombát is; az parázsban megsütve valami pompás inyencz falat!

Tíz óra lehetett, mikor feljutottam a «Pogányoltár»-ra.

Mikor a sziklapárkányra kiléptem, az igaz, hogy csodaszép látvány tárult elém; csakhogy ez igazán nem lefesteni való. Tenger alatt az egész ország! Az őszi köd, mint egy hófelhő takarta a vidéket egész a látó határig, a melyből hóbérczek, hókupolák emelkedtek elő; másutt megfagyott hullámokhoz hasonlított a ködburok. Itt-amott emelkedett ki belőle nagy sötéten egy gömbölyű sziget: a legmagasabb hegyeknek ormai. Hű képe a valónak. Nincs, semmi sincs már!

Biztosra vehettem, hogy délfelé majd lehull a köd s dérrel festi meg ez erdőt, mezőt; de addig én nem rajzolhatok.

Addig is leheveredtem oda a sziklapárkányra s bámultam ezt a mozdulatlan, nagy fehér szemfödelet, mely országot takart be. Eszembe sem jutott most az éhség; szalonnás, kenyeres tarisznyám felakasztottam egy krumpuczfenyő fára s ha belefáradtam a ködtenger bámulásába, elnézegettem a vándor hangyákat, a mik a maguk rendes útját követve, keresztül mászkáltak rajtam; nem törődve vele, hogy egy óriás odafeküdt az útjukba hegyláncznak.

Itt fenn a magasban még a rigófütty sem zavarta a csendet.

A nap melegen sütött alá, egy szellő sem lendült; a fejem ott pihent a nagy, zöld, mohos kövön. Úgy tetszett, mintha aludnám.

Egyszer aztán, mintha álmodnám, egy dal hangzott fel valahonnan, nem messziről:

«Nézd, ott a hegytetőn Egy bátor férfi néz felénk, Fegyverén tartja jobb kezét, Őrzi eszközét…»

Férfihang volt. Olyan ismerősnek tetszett.

Az első érzésem öröm volt. Valami ismerőst találni e nagy elhagyatottságban. Csak ezután gondoltam arra, hogy ez fogadásom ellen van. Nekem nem szabad olyan emberrel találkozni, a ki szintén ismer engem.

De már késő volt kitérnem előle. Nem is volt merre. Az örvénykő magaslatára csak egy ösvény vezet: akár Tardonáról, akár Malyinkáról jön valaki ide s az én dalnokom azon jött fölfelé.

A dal folytatása közelebbről hangzott.

«Nézd ott a kalpagján Egy vérszín toll lobogva leng Sötét palást függ a nyakán, Vad szeme ránk mereng.»

Most még egy női hang is hallatszott.

Valaki inté a dalnokot, hogy hegyre mászva ne énekeljen.