Part 7

– Se regénybe, se novellába nem irja le az én bolond históriámat. Csak addig ne, a míg én élek.

– Soha! Legyen felőle nyugodt.

– Nem! Ne mondja, hogy soha. Csak addig ne, míg életben vagyok. De, ha meghalok, akárhol veszszek is el; meg fogja ön kapni a levelemet, a mit halálom óráján irok önhöz, hogy most már elbeszélhet ön mindent, a mit felőlem tud.

– Édes barátném. A halál sokkal inkább fel van irva az én homlokomra, mint az önére.

Összeborzadt! Kétszer is! Azután karjára ölté az úti elemózsiás kosarat és búcsut vett.

Én ki akartam kisérni az előszobaajtóig, de visszatartóztatott.

– Maradjon csak! Még megláthatná valaki, hogy egy parasztmenyecskét kisérget.

Mikor magamra maradtam s végig gondoltam ezen a jeleneten, úgy tetszett, mintha a fülembe csendülne a sárgarigó csufolódó szava:

«Bolond fiu!»

Ime, másodszor is elszalasztok egy istenek által különös grácziaképen osztogatott alkalmat a paradicsom meglopására.

Hiszen nem vagyok én szent! Nem is akarok azzá lenni. Igazi husból és vérből alkotott Ádám-fia vagyok. Nem is kötelez semmiféle fogadalom az ascétai életre.

És aztán «vagyok én is Gyuricza Péter!»

Csak még egyszer visszajönne az a szép asszony képébe öltözött kisértet, majd megtudná, hogy nem én vagyok a bibliai József.

Egész nap nem hagyták el a képzeletemet ezek a forró hallucinátiok.

Az iróasztalom fiókjában ott volt az arczképe, melyet egykor vitézi tornában foglaltam el a vőlegényétől s melyet ő maga adott át, hogy igazítsam ki.

El-elmentem az iróasztalomig, hogy azt a képet elővegyem, még egyszer a szemébe nézzek. Hanem az a másik arczkép ott feküdt az asztalomon s nem engedte.

Legjobb elmenni hazulról. Az egész napot a városban kóborolva töltöttem. Talán összetalálkozom vele valahol az utczán.

Késő este vetett haza.

Egyedül voltam. Az inasom csak reggel járt be hozzám.

Alig gyujtottam meg a lámpásomat, a midőn kopogtatást hallok az ajtómon. Az előszoba ajtaját bizonyosan nyitva feledtem, idáig jöhetett a látogató.

Ki tör rám ilyen késő órában? Szabad!

A vér mind fejembe szaladt, a mint az ajtó kinyilt.

Ő jött vissza.

Tehát ismét itt van.

De nem jött beljebb, csak az ajtó kilincsét fogta, mintha félne tőlem.

– Nem szép tőlem – rebegé reszketős hangon, hogy ily késő időben jövök ide. Háromszor voltam itt, de soha sem találtam önt. Pedig el kell mondanom önnek azt, a mit hallottam. Ne haragudjék érte.

Kértem, hogy jőjjön beljebb s megfogtam a kezét. A szívem lázasan dobogott.

– Igen jól fogadtak az ügyvéd urak, mindkettő otthon volt. Elfogadták az ügyemet, megbiztattak, hogy a pernek kedvezően kell a részemre eldőlni s ők fogják a perköltségeket előlegezni. Igen derék gentleman emberek. Azután szó volt önről. Kérdezték, hogy mennyiben vagyunk ismerősök? Én elmondtam annyit, a mennyit lehetett s végeztem azzal, hogy önben ismerem egyetlen önzés nélküli jó barátomat. – És akkor az egyik ügyvéd, az a magas termetü, száraz alak, azt mondá: (de teljes jósággal) «No, ha kedves kegyed előtt az a mi fiatal barátunk, akkor, kérem, mondja ön meg neki, hogy az az út, a melyen ő most olyan rohanva halad, egyenesen az akasztófához vezet.» Erre a másik, a szőke, piros arczu azt tevé hozzá: «vagy pedig az öngyilkossághoz.» Ezt kellett önnek megmondanom.

E szavak után hátra lépett az ajtóból.

Más emberre jeges zuhanyként hatottak volna az ilyen szavak, engem tűzlángba borított ez az izenet. Volt egy ideálom, a mit jobban imádtam, mint a kedvesemet, ifjúkori ideálom: a szabadság elve. Ha a szeretőmet bántja valaki, azért vért ontok, de az elveimet még a szeretőm se bántsa, mert azért a saját véremet is kiontom.

– Legyen úgy! kiálték indulatosan. Ahhoz önnek semmi köze! S azzal becsaptam előtte az ajtót. Minden izem reszketett a haragtól.

Az akasztófával ijesztgetnek engem, vagy a Cátók öngyilkos tőrével! Nem ijedek meg!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szegény princzipálisaim! Fél év mulva ők is rohantak ugyanazon az én utamon, melynek a végén ezek a rémek leskelődnek. Nekem csak a hajam maradt e rémek kezében, de nekik a fejük. Mind a kettőjökön betelt a proféczia.

– E naptól kezdve már haragudtam a tengerszemü hölgyre.

IX. FEJEZET.

AZ A NŐ, AKI EGYÜTT JÖN VELEM.

Most vissza kell térnem arra a napra, mely a magyar nemzet életében olyan nevezetes forduló pontot képez: «márczius 15-ére (1848.)»

Nem jött ez előkészítetlenül: a népfelszabadítás, a szabad sajtó és szabad föld, a közteherviselés, a jogegyenlőség fenséges eszméi mellett évtized óta harczoltak már messze kimagasló nagy szellemek; az idő meg volt érve, a per el volt döntve, az itélet ott élt minden jó hazafi szívében; a nagy áldozatok, a mikbe ez átalakulás kerülni fog, nem követelve, de kinálva voltak; vitatkoztak fölöttük az országgyülésen, párt párt ellen, a meggyőződés hevével s a hatalom eszközeivel.

S volt egy szomoru példa is előttünk, mely, miként a tengerek fata morganája a hajósoknak a felfelé fordított gálya rémképét, akként mutatta nekünk a fejünk fölött lebegő végzetet. Az elmult év eseményei Galicziában.

A galicziai lengyel nemesség a «maga szabadságát» követelte s szavának fegyverrel adott nyomatékot. Nem volt szükség hadtesteket mozgósítani az új confoederatio ellen: elvégezte a munkát maga a parasztság. A galicziai parasztok leverték a lengyel nemességet. A magyar lapoknak megtiltotta a czenzura a lázadás részleteit közölni, hanem az országgyülésen nem lehetett megakadályozni, hogy Komárommegye követe, a lánglelkü ifjú Pázmándy Dénes, a lengyelek mellett hatalmas szót emeljen s a vérlázító rémjeleneteket tudassa a magyar nemzettel. Sok szomoru lap van a lengyel nemzet történetében, de ennél szomorúbb egy sincs. S az a kéz, mely e lapot teleírta, könnyen átszaladhat a szomszéd lapra is s az már a magyar nemzet története. Itt is félmillió nemessel áll szemben 15 millió jobbágy, a ki tűr, szolgál, fizet, fegyvert visel és hallgat.

Ekkor kitört a párisi forradalom. A franczia nemzet összetörte a trónt. (A trónmennyezetből egy foszlányt elhozott magával egyik fiatal írótársunk, Dobsa Lajos: Petőfinek ajándékul; ő maga is ott volt a februári barrikádokon.) A magyar országgyülésen heves beszédeket tartottak. Azonban Pozsony hideg talaj volt akkor. Segíteni kellett Pestről. Ne mondjunk még Budapestet, Buda nem volt a mienk.

Volt egy társulati helye a szabadelvü intelligenciának, a «pesti kör», ott lett fogalmazva a «tizenkét pesti pont». Nem akarok idegen tollakkal kérkedni. Nem én fogalmaztam azokat, nem is Petőfi; hanem Irinyi József. Ezeket szándékozott a szabadelvü párt monstrekérvényben felküldeni a pozsonyi országgyülésre, tiz ezernyi aláirással ellátva.

E közben kitört a bécsi forradalom. Bécs utczái viszhangzottak a «szabadság» jelszavától és festve voltak az érte elesett hősöknek vérétől.

– Hát az a bécsi német, a kit mi annyit szidalmazunk, ime vérit tudja ontani a szabadságért; és mi dicsekedő magyarok ülünk a kályhasutban! – kiáltá elkeseredve Petőfi.

Nem kérvényezünk többet az országgyüléshez: ez süket! Kiáltsunk a nemzethez: az meghallja.

Ekkor írta meg a «Talpra magyar»-t.

Korán reggel, még lámpavilágnál jöttünk össze négyen az én szobámban: Petőfi, Vasváry Pál, Bulyovszky Gyula és én.

Társaim engem bíztak meg, hogy fogalmazzam a pesti pontokat népszerű, mindenki által egyszerre megérthető rövid modorban. A míg én azzal elkészültem, a fölött vitáztak, hogy hát azután mi lesz? A leghevesebb volt közöttük Vasváry Pál. Hatalmas, ifjú athlétai alak. A kezében volt egy tőrpálcza, agancsfogantyuval, azzal hadonázott, a míg egyszer a meglódult tőr kiguvadt a hüvelyéből s egyet malmozva a levegőben, keresztül repült a fejem fölött, a hegyével a falba fúródva.

– Szerencsés omen! kiálta Petőfi.

A kiáltvány készen volt; siettünk ki az utczára. Az «asszony»-nak nem szóltunk semmit. Mindegyikünknél volt fegyver: én azt a híres párbajelintéző duplámat dugtam a zsebembe.

A többit úgy is untig tudja már mindenki. Hogy kezdődött, hogy nőtt meg az emberlavina? Milyen szónoklatot tartottunk a piaczon?

De nem elég a beszéd: tenni is kell valamit.

Legelső tett legyen a szabad sajtó gyakorlatba vétele.

A tizenkét pesti pontot és a kiáltványt a nemzethez, meg a «Talpra magyar»-t kinyomatjuk censor engedelme nélkül.

A Landerer és Heckenast nyomda lett megtisztelve az erőszakolt dicsőséggel.

A nyomdásznak, természetesen, hatósági engedély nélkül valamit kinyomtatni nem volt szabad. Magunk gyűrköztünk neki és dolgoztunk a kézi sajtón. A betűszedőt, aki az első szabad szót kiszedte, «Potemkin»-nek hítták.

A míg Irinyi és több fiatal író a sajtónál dolgozott, az alatt az én feladatom volt a hatvani-utczát egész hosszában megtöltő közönséget szónoklattal tartani. Nem tudom én hol vettem? Jött magától.

Az én kedves hű kortársam, Szontágh Pál, még most is idézget egy-egy égdöngető phrazist, a mit akkor hallott tőlem s még nem felejtett el.

–… nem! hazámfiai, nem az az igazi hős, a ki meg tud halni a hazáért; hanem a ki ölni tud a hazáért: ez az igazi hős!

Ilyeneket mondogattam én akkor!

E közben elkezdett esni az eső, ez a legreactionariusabb ellensége minden forradalomnak. – Az én népemet az sem széleszté el. – Azonban az egész utcza megtelt egyszerre kifeszített esernyőkkel.

– Ejh, urak! menydörögtem én onnan az utczai szegletköről. Ha már az esőcseppek ellen is ernyőt huztok fel, hát ha nem sokára golyók fognak hullani, az ellen mit feszítetek ki?

Csak akkor vettem észre, hogy nem csupán urak vannak körülöttem, hanem hölgyek is. Egy pár közülök egészen oda furakodott a közelembe.

Az egyikben felismertem «Gertrud királynét».

Fején tollas kalap volt, nagy pálmavirágos persa shawlba volt burkolva. Kalap és öltöny ázott.

Már találkoztam vele egy párszor Szigligetiéknél.

Felszólítottam a hölgyeket, hogy menjenek haza, itt mind összeáznak s még egyéb véletlen is történhetik velük.

– Értünk se nagyobb kár, mint önökért, volt rá a válasz.

Meg akarták várni, míg a nyomtatványok elkészülnek.

Nemsokára előtámadt Irinyi a nyomdaablakban. Hogy az ajtón lehessen kijönni, arról szó sem volt. Kezében tartá a szabad sajtó legelső nyomtatványait.

Azt a jelenetet, – ah, azt nem tudom leírni, mikor a legelső szabad lapok kézről-kézre lettek adva. «Szabadság! Szabadság!» Te első napsugára egy új, jobb századnak. Te kezdő betűje az Evangéliumnak! Láthatóvá téve egy papirlapon. A szabad sajtónak: a paradicsomi mindent tudás fájának legelső gyümölcse. Minő tombolás támadt, mikor ezt a tiltott gyümölcsöt kapkodták! Milyen Galilei-rugás volt ez ennek a földtekének!

Hejh, te sajtószabadság! Te hétfejü sárkány! De sokszor megharaptál azóta! De én mégis áldom azt az órát, a melyben a tojásból kikelni láttalak – és segítettem is benne.

A kezdő betü tehát le volt írva. – De még csak a kezdő betü.

Fiatal írók, diákok, ügyvédek, heves fejü népek csoportosultak a láthatatlan zászló körül: hol van még az egész nemzet? Hogyan hódítja azt meg az «ige»?

A sürü tömegen keresztül egy fiatal vármegyei tisztviselő furakodott a nyomda ajtajáig: onnan szólt hozzám. A megye hatalmas alispánja, Nyáry Pál izeni, hogy menjek oda hozzá a megye házára.

– Dehogy megyünk! – kiáltám én onnan a magas szegletkőről. Innen engem csak ágyúval lehet lelőni. Ha beszélni akar velünk az alispán, jőjjön ő ide. Most mi vagyunk a «hegy»!

És Mohamed csakugyan eljött a hegyhez. Vele együtt egy csomó meglett komoly férfiu: a szabadelvü tábor régi coryphæusai.

Volt közöttünk egy kis törpe embervakarcs: az én segédszerkesztőm az «Életképek»-nél, a derék kis Sükey. (De a ki azért az ő asthmája mellett is végigharczolta az egész hadjáratot, puskával a kezében.) A nyomorék termetéhez még rendkivül dadogott is.

Mikor meglátta a komoly hazafiakat a tömegen keresztül felénk jönni, odakapaszkodott mellém s nyelvének minden erőszaktételével hangoztatá ezt a nevezetes jelkiáltást:

– Ne-ne-nem ke-ke-kell hallgatni most az oko-ko-kos emberekre!

De hát az okos emberek nem azért jöttek, hogy bennünket visszatérítsenek; sőt inkább azért jött oda Nyáry, hogy a mit eddig tettünk, azt helyeselje s aztán velünk együtt jöjjön a városházára, hogy ott a városi tanácscsal is elfogadtassuk a szabadelvü programm pontozatait.

Az is szép jelenet volt. A városház terme zsufolásig tömve; a ki beszélni volt hivatva: a zöld asztalra állt fel s aztán ott is maradt, úgy, hogy utoljára az egész magisztratus, a vármegye, meg az én társaim mind az asztal tetején álltunk. A láng terjedt! A polgármester, a derék Rottenbiller a város erkélyéről hirdeté ki az ezerfejü sokaságnak, hogy Pest városa magáévá teszi a tizenkét pontot. Ezzel aztán a lavina magával ragadta a polgárságot is. De még azzal nem volt vége. Délután özönlött az utczára a munkások tömege s valahonnan zászlót is kerítettek, a három szent szó felirattal: «Szabadság, egyenlőség, testvériség!» S a zászló oly csodalény, mely mindig előre akar menni.

De volt is hová! Pest már visszhangzik e három nagy szótól. De Buda még nem hallja azokat. Odamegyünk, a fülébe kiáltjuk. Ott van a dicasteriumok ódon fészke; a katonai parancsnokság székhelye. Ott az állambörtön. Abban a börtönben ül egy félvak ember, egy író, a ki a népszabadság mellett irott munkáiért lett elítélve. A sajtószabadság születése napján ennek a fogolynak ki kell szabadulni. Megyünk fel Táncsicsért Budára.

Erre a hirre a budai tüzérparancsnok vágtatva jött le a pesti városházára s azzal fenyegetőzött, hogy ha Budára felviszik a sokaságot, közénk fog kartácsoltatni. Próbálja meg!

Mi fölvezettük a néptömeget Budára. Még úgy rá nem feküdt egyik város a másikra, mint akkor. Délután valóban egész Pest Budán volt. A katonai kormány okosan viselte magát s a helytartóság versenyzett vele a bölcsességben. Az excellentiás urak tudomásul vették a pesti proklamatiot s kiadták a jó öreg Táncsics Mihályt. Azt aztán diadallal hoztuk haza nyitott hintóban Pestre, a hol volt egy kis házikója, abban lakott a családja. A megszabadított úgy meg volt rettenve, hogy inkább halott volt, mint élő. Ő maga nem értett ebből a nagy világfelfordulásból semmit.

A nagy napot fényesen kellett bevégezni, a várost estére kivilágították s a szinházban ingyen előadást tartottak; «Bánk-bán» lett rögtön kitűzve.

De az egyszer extasisba hozott közönségnek nem volt már türelme Petur bán jámbor oppositioját végig hallgatni. Neki a «Talpra magyar» kellett!

Mit lehetett tenni, II-ik Endre fényes udvarának, Bánk-bánostól, a királynéstól félre kellett állni s komparseriát képezni Egressy Gábor körül, ki egyszerű atillában, karddal az oldalán, a szinpad közepére lépett s hatalmas előadásával elszavalta Petőfi lelkesítő költeményét.

Ez jó volt, de mind kevés volt.

Ekkor az egész játszó személyzet elénekelte a «Szózatot». A parterre közönség, a karzatok beleénekeltek a kardalba.

Ennek is vége lett.

Mit adjunk még?

A zenekar rázendítette a Rákóczy-rohanót.

Ez gyujtott, de nem oltott.

Pedig most már arra lett volna szükség. A felhevült közönség szomjas volt a diadalmámortól.

Ekkor egy hang elkiáltá a karzatról:

– Éljen Táncsics!

S arra az egész néptömeg rázendíté egyszerre:

– Lássuk Táncsicsot!

Iszonyú lárma lett belőle. Táncsics nem volt kéznél, valahol kinn lakott a Ferenczvárosban. De ha közel lett volna is, kegyetlenség lesz vala egy megtört, roskatag, beteg embert a szinpadra hurczolni, hogy ott, mint valami hires muzsikus, hajtogassa magát a nép előtt.

De hát lehet feleselni a Leviathánnal?

– No fiaim, mondá Nyáry, kivel együtt voltam a páholyában, fel tudtátok költeni a nagy szörnyeteget, de hogy tudjátok elaltatni?

Ifju barátaim megkisérlék a közönséghez szólni, egymás után, Petőfi az akadémia páholyából, Irinyi a kasinopáholy erkélyére lépve. Szavuk elhangzott a népordításban.

A szinpadon lebocsátották a függönyt; erre a lárma még jobban fokozódott; a karzatok dörömböltek: pokoli riadal volt.

Ekkor nekem egy ötletem támadt. Nyáry páholyából át lehetett menni a szinpadra. Felrontottam a szinfalak közé.

Szép figura lehettem, mondhatom. Térdig sáros az egész napi czafolástól; lábaimon csunya nagy kalucsnik; a czilinder kalapom agyonázott: azt a hónom alá nyomtam sapapának (chapeau bas).

Körülnéztem, megláttam Egressyt; mondám neki, hogy húzassa fel a függönyt: a szinpadról akarom haranguirozni a közönséget.

Ekkor elém jött Gertrud királyné. Valódi fejedelemasszonyi kegygyel mosolygott rám üdvözölve s kezét nyujtá. Az ő arczán nem volt ijedelem.

Egy háromszinü kokárda volt a keblére tűzve. Azt ő kéretlenül levette onnan és a mellemre tűzte.

Erre felhúzták a függönyt.

A mint a néptömeg meglátta az én ázott, sáros alakomat: elkezdett ujjongani s a lárma lassankint elhalljukozta magát.

Mikor aztán szóhoz juthattam, ilyenforma szónoklati remeket hangoztattam:

– Polgártársaim, Táncsics barátunk nincs itt. Otthon van a családja körében. Engedjétek a szegény vak embernek a viszontlátás örömeit élvezni.

Csak ekkor vettem észre, hogy de furcsát találtam mondani: «vak ember» és «viszontlátás». Ha a közönség elkezd nevetni, holt ember vagyok!

Az a három szinű szalagcsillag kisegített.

– Látjátok ezt a háromszínű kokárdát itt a mellemen? Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harczosa: ez külömböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldos hadától. E három szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian; kikben magyar vér és szabad szellem lángol!

Ez aztán fordított a dolgon.

A háromszinű kokárda helyreállítá a rendet. A ki háromszinű kokárdát akart feltűzni, annak előbb haza kellett menni. Tiz percz mulva a szinház üres volt. És másnap minden embernek ott volt a mellén a háromszínű kokárda: a nemzeti kasinó urainak paletotján kezdve, a napszámos daróczáig, s a ki köpenyegben járt, az a kalapjára tűzte.

Én a győzelem mámorával siettem e jelenet után Laborfalvi Rózához kezet szorítani.

… Ez volt a mi kézfogónk, a mi eljegyzésünk pillanata.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezt az egész episodot azért kellett elmondanom, hogy igazoljam, hogyan került azon arczkép az én asztalomra, mely a tengerszemű hölgy mosolygó arczát a kisértő iblisz tekintetével tudta kicserélni. Azóta négy hónap mult el.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

S a milyen volt az eljegyzés, olyan volt a nászút.

Az én lakodalmamnál ágyudörgés, kardcsattogás volt a muzsikaszó.

Minő menyegzői éj!

Mikor a boldog vőlegény azt kérdi a menyasszonyától: «Szeretsz-e úgy, mint én téged?» akkor egyszerre megperdül a dob az utczán, verik a riadót: «Fegyverre polgárok!» Az olasz sorezred fellázadt a magyar kormány ellen. Csók nélkül, ölelés nélkül ragadni a puskát, rohanni a gyülekező helyre; onnan egyenesen a tűzbe a fütyülő golyók közé, a Károly-kaszárnyát ostromolni. Hajnal előtt le volt fegyverezve a lázadó ezred, akkor aztán hazatérhetett a vőlegény, lőportól kormos arczczal s újra kérdezheté a menyasszonyától: «Szeretsz-e úgy, mint én téged?»

A választ szív érzi csak, száj nem mondja.

Azok voltak a mézes hetek! Vesztett csaták szégyenének mérgével a szívben, kétségbeesve maga az isteni igazság fölött; a kik akkor tudtak szeretni, azok nagyon szerettek.

S aztán neki a kietlen világnak! Szibériai csikorgó télben, ágyutűztől villogó éjszakán, a hátráló honvédsereggel együtt végig vágtatva az alföldi hósivatagon: vendégszeretetlen tanyákon éjszakázni, a hol reggelre ránk fagyott a bezárt ajtó s a dobpörgésre, trombitaszóra fölkelni, tovább haladni. A kik itt is tudtak szeretni, azok nagyon szerettek.

Az asszony mindenütt velem jött.

Elhagyta kényelmes otthonát, vagyonát veszendőben, fényes pályáját, magát az isteni Olympot, velem türt éhséget, hideget, nyomort.

És soha egy panaszszavát nem hallottam. Ha csüggedtem, ő bátorított. Ha minden reményem elfogyott, nála még volt, megosztotta velem.

Szűk egy kis szobában szorultunk össze a magyar kormány új székhelyén, Debreczenben. A Gyuricza Péter tanyája ezeregyéjszakai palota volt ehhez képest. S az én királyném úgy dolgozott, mint egy rabnő, mint egy szibériai számüzöttnek a felesége. Nem tréfából, nem truczból dolgozott; nem játszotta a paraszt cselédet, komolyan tette azt.

A harczi koczka fordult; mi haladtunk előre, egyik csatatérről a másikra lépve. Budavára ostrománál is ott volt mellettem. Még azokban a rettentő napokban sem hagyott el soha, a mikor éjente az ég szakadt a fejünkre.

A fényes diadalnapok után újra kezdődött a balsors. Az északi óriás ránk zúdítá egész haderejét. Ismét futni kellett, elhagyni boldog tanyánkat; s aztán folytattuk a nászutat új kietlen vidéken, a hol duló népcsordák elpusztítottak minden falut; tanyánk volt a négy kormos fal, pihenőnk a félig elégett szalmaboglya; gyülölve az idegentől, rettegve az ismerőstől, rémülete annak a háznépnek, a melyhez betértünk.

A zürzavaros hadjárat aztán elszakasztott bennünket egymástól. Én arra kértem őt, hogy maradjon el tőlem; nem nézhettem tovább a szenvedését; nem volt szabad elfogadnom ennyi áldozatot. Én hadd menjek egyedül balsorsom elé.

A világosi katasztrófa után az én életem is be volt végezve.

A nagy óriás, a megálmodott dicső Magyarország széthullott atomjaira: a nagy emberek mind porszemekké lettek.

Én is egyike voltam ezeknek a név nélküli, súlynélküli, czélnélküli porszemeknek.

Itt volt a minden végnek a vége!

A tengerszemű hölgynek a jóslata egész teljességében előttem állt.

Vagy a bitófa, vagy az öngyilkosság. Huszonnégy éves voltam. És halott!

Hajdani főnököm, a catói jellemű, derék Molnár József, a nemzeti vészbiróság elnöke, már megadta a példát. Ott feküdt előttem a világosi fenyéren: önkezétől megölve; nem tudta túlélni azt a látványt, mikor az utolsó huszár is ketté törte a kardját.

Ekkor megragadta a kezemet egy forró kéz. Az övé volt. Az asszonyé, a ki szeret. Mikor minden el volt veszve, az ő szerelme nem veszett el. Utánam hozta. Magával vitt. Megszabadított. Mikor egész Magyarország meg volt már hódítva, még volt egy foltja a hazának, a hová a hatalom el nem jutott soha. Ő kitalálta azt a zugot és keresztül minden ellenséges táboron, elvitt magával oda.

Ez volt «az a nő, a ki együtt jön velem.»

X. FEJEZET.

A HOL A VILÁGNAK NINCSEN SZÁJA.

Egész hadművelet kellett ahhoz, Világosvártól eljutni odáig, a hol a világnak nincsen szája.

Ezt a helyet még Pesten kiszemelte a feleségem a számomra, mikor a katasztrófa közeledtével elindult hazulról egy parasztszekéren, hogy engem, ott a hol, az országban felkeressen; egy ideig Kőrösy Sándornak a feleségével utazott, az vezette nyomomra. Szeged ostrománál kicsiny híja, hogy a levegőbe nem repültünk valamennyien, a lőporraktár felrobbanásakor.

Volt egy kis falu a borsodi Bükk mélyén, Tardona, a melynek még a neve sem volt feljegyezve Karacs Ferencz térképén. Itt épített magának egy kis házat a nemzeti szinház kitünő komikusa és szinpadi festője, Telepi, azzal a szándékkal, hogy a zivataros időkben a családját ott rejti el. El is küldte oda, a mint a muszkák bejöttek, a feleségét és a fiát, Károlyt, a ki akkor fiatal festőtanítvány volt. Telepi adta a feleségemnek azt a bölcs tanácsot, hogy ha egyszer «kiesik a világnak a feneke», engemet is vigyen oda, ott senki sem talál rám. Tardona nem vett részt a forradalomban. Itt történt az, hogy mikor a lelkész a kathedrából kihirdette a kormány proklamatióját, hogy: «Jön a muszka! Minden ember fogjon fegyvert, törjük össze az ellenséget» kurátor uram felkiáltott rá az első padból: «Nem való a, tiszteletes uram!»

Valóságos kis odyssea volt az odáig eljutás. Egy kis ekhós parasztszekéren utazik egy asszony, görög dinnyéket visz a vásárra, az inas, meg a kocsis elől ülnek. Az inas vagyok én, a kocsis Rákóczy János, tegnapelőtt még Kossuth titkára.

A görög dinnyék ára volt darabonkint egy ezüst tizes, a mi fejünk annyit sem ért.

A milyen hosszú az út Világostól Békés-Gyuláig: olyan hosszan mentünk szembe az előrenyomuló orosz csapatokkal. Jött kozák, dzsidás, gyalogos, tüzérség, szekerészek. Senki se kérdezte: hogy ez a dinnye, hogy ez a fej?