Part 6

– Valami tövist vittem magammal. Kezdett nekem gyanús lenni az uramnak a nagy gazdálkodási buzgalma. Ez a serénység nincs az ő természetében. Egy reggel ismét lóra kapott s magával szólítva az agarait, azt mondá, ne várjam haza az ebédre, csak este jön vissza. Engem valami ösztön nem hagyott nyugodnom. Kimentem a kertbe, onnan végig az árokparton a tarlóra s aztán neki indultam gyalog a pusztának, keresztül a répaföldeken és a kukoriczákon. Senki sem látott meg. A faluban delet harangoztak már, mikor kijutottam a majorházhoz. A tarlón megláttam a két agarat, a mint magukban hajtottak egy nyulat. Ejh, de felcsapni való vadász az, a ki az agarait a maguk kényére engedi nyulászni! Füttyentettem nekik, arra visszatértek; rám ismertek, körülugráltak. – «Hol van a gazdátok?» – A kutya megérti, a mit hozzá szólnak. Az én két agaram elkezdett csaholva előreszaladni, a fejét hátra-hátra vetve, mintha integetne, hogy menjek utánuk, majd ők helybe vezetnek. Egyenesen a tanyára vezettek. Bizonyosan azt hitték, hogy igen okos dolgot cselekesznek. A mikor a konyhaajtón betoppantam, a kis szolgáló «Jézus Máriát!» kiáltott s kiejté kezéből a fatálat, a miben valami tésztát kevert nagy főzőkanállal. S a mint én a szobaajtó felé mentem, elállta az utamat: «Ne tessék most bemenni!» – Én adtam neki egy pofont jobbról is, balról is, azzal belöktem a kamrába s rázártam az ajtót. Azután benyitottam a szobába. No, ott nem volt senki. Hanem a benyiló ajtaja be volt zárva, a mi a parasztháznál mindig tárva szokott állni. Az asztalon megláttam az uramnak a kalapját, meg a karikás ostorát. Nem csaptam lármát. A gulyásnénak a gunyája oda volt rakva a lóczára. Én a magam ruháit levetettem s felvettem az övéit rendre. A hogy most látja ön rajtam.

Felállt és körülfordult előttem, hogy jobban meglássam.

– Azután kimentem a konyhába, felvettem a fatálat a földről, a mit a szolgáló kiejtett a kezéből ijedtében. Szalonnás gombócz készült benne. Én hozzáfogtam a gombóczok kiszakajtásához. Szépen kigömbölygettem belőle tizenkettőt, kifőztem, jó hagymás levet habartam rá, aztán beletöltöttem a mázos fazékba, meg is kóstoltam a levét, hogy nincs-e nagyon elsózva? Akkor aztán bekötöttem a fazekat a szakajtókendőbe s elindultam vele a karám felé. Még valami jutott eszembe. Azt az asztalon heverő lovagkorbácsot is bedugtam a kendőm alá s magammal vittem.

A karám meglehetős messze van a tanyától; bizony jó későre kerültem ki a nagy legelőre. A gulyás türelmetlenül várt már, felkapaszkodva a «látó» fára; s mikor megpillantá a tarka ruhát, a delipiros kendőt, elkezdett kiabálni: «Gyere csak, gyere! ilyen-olyan adta! Majd lesz dolga veled a keresetlen fának! Most kell hoznod az én ebédemet? Mikor elharangozták már a delet a faluban! Már megint a nagyságos uraddal enyelegtél, tudom! De csak egyszer rajtakapjalak: tudom, hogy kicserzem a bőrödet a karikással!» Mikor aztán odaértem eléje, a kendőt feltolva a fejemről, akkor csak tátva maradt a szája: «Nini! a nagyságos asszony!» – «Az ám, Péter, én főztem meg, én is hoztam ki az ebédet; a feleséged nem jöhet, ott tanúl francziául az én uramtól. El is hoztam magammal az uramnak a karikását; ott találtam a te asztalodon. Már most megverhetsz vele, a kit akarsz: akár engem, akár a feleségedet.»

Itten elhallgatott.

Engedte, hogy találjam ki magamtól a többit.

Én elszomorodva rebegém:

– Szegény asszony!

Arra ő felkaczagott.

– De ne sajnálkozzék ön én rajtam. Én tökéletes boldog vagyok. Nem engem vert meg a Gyuricza a korbácscsal. Most én vagyok az «asszony» a gulyástanyán!

S ezt egész büszkeséggel mondá.

Aztán elkezdett valódi rajongással beszélni az új ideáljáról. A milyennek Isten teremté az embert. Csupa erő és igazság. Semmi nevelés, hazugság, gyöngeség.

Mikor éjszakára hazatér a «gazda», odajön a tűzhelyhez rágyujtani a pipára. Aztán fenékig üríti az «irós» kancsót. Bor csak vasárnaponként járja. Aztán azt kérdi, hogy: «van-e jó czibereleves, galambom?» Van bizony, még pedig füstölt szalonnával, meg daragombóczczal. Ha készen van, kitálalják, neki ülnek. Egy közös nagy tálból esznek czinkanállal. Nem kell ott kinálás. Vizet maga hoz az asszony a kútról. Felét maga üríti ki a gazda, aztán odaadja az asszonynak: igyál te is! – Ha nem becsülné az asszonyt, azt kivánná, hogy elébb igyék az a kancsóból, nehogy megrontsa az urát.

S aztán nem sokat vesződnek a csillagvizsgálással s a világ ezer bajával sem törődnek. Nyitott ajtóknál alusznak, a négy komondor elég jól megőrzi a házat.

Reggel három órakor már felkel az Erzsike. Kimegy az istállóba, a teheneket megfejni, mire pitymallik, már készen kell lenni. A kis fejős-szék most az ő trónusa. A habzó friss tejet aztán köcsögökbe önti, a szolgálóval együtt leviszi a pinczébe. Mire a csordás tülköl, már ki kell hajtani a teheneket; azok másutt legelnek, mint a törzsgulya. Azalatt a gazda elkölti a maga reggelijét: paprikás szalonnát zöld hagymával, jó papramorgóval, úgy indul ki az akolból kieresztett gulya után. Csak azért pattogat olyan nagyokat az ostorával, mert tudja, hogy ott áll a «valaki» a kis ajtóban, a ki utána néz. Akkor azután hozzá kell fogni az aludttej lefölözéséhez, a tejfelt megköpülni, a vajat megköveszteni. Ha ez megvan, hozzálátni a kenyérdagasztáshoz, a szolgálóval befűttetni a kemenczét; azalatt kiszakasztani a tésztát, a parazsat kihuzni a szénvonóval, a kemencze fenekét kiparáholni a nedves peméttel; azután a sütőlapáttal bevetni a kenyeret; (előbb azonban kisütni a lángost, mert azt a «lelkem» nagyon szereti); végre körültapasztani a «tévőt» agyaggal, úgy halmozni eléje a kihuzott parazsat s pontban eltalálni, mikor kell a kemencze száját ujra kibontani s a kenyereket kiszedni. Ez idő alatt a tűzhelyen el lehetett készíteni a füstölt szalonnával megteremtettézett «fordított kását», azt azon fazekastól kivinni szaporán a karámhoz, hogy mire a déli harangszó hallik, már ott legyen az étel a leterített bundán. Ebéd után aztán a nagy vadkörtefa árnyékában egyet szunnyadni a gyepen, a kötényét az arczára terítve; – majdan hazatérve, elővenni a tilolt kendert s hozzáfogni a gerebenyezéshez, hogy mire a gazda megjön, asszony, cseléd, mind a guzsaly mellett üljön, együtt dalolva az idei nótát: «Lyányok fonják a lenszöszt. Beszélgetnek egymás közt. Jaj anyám, a fonás! Nehéz a várakozás». A míg aztán a malaczok hazajönnek, nagy röfögve estefelé s követelik a moslékot. Csupa gyönyörüség az ilyen élet!

Én kétkedve vonogattam a vállamat.

– Meg fogja ezt kegyed unni.

– Megunni? Hát nem emlékszik ön rá, mikor ott a kis deszkagunyhóban azt mondtam önnek, hogy ez az élet az én eszményképem? Nádasgunyhó és szalmaágy. Ön akkor nekem hirről, dicsőségről beszélt… Tulokbőgés, kolomphang, ostordurrogás az én örömem. Már akkor is az volt. S hogy időközben megtanultam ismerni a nagy világot, az nem változtatott meg. Undorral teltem el minden iránt, a mi palotákban van. Azok a félférfiak, azok az ünnepnapi férjek, azok a nappal becsületes emberek, azok a czeremoniázó bűnösök, azok az etiquettetartó, erkölcsbiráló mintaképek, a kik mindennap végig vétkezik a tizparancsolatot, a kik versenyeznek a balettfiguránsnőkkel (csakhogy ezek titokban szemérmetesebbek). Hát én mind valamennyivel torkig laktam. Tetszik nekem az egész ember: egész bűn. Inkább az olyan férfi, a ki nem mossa ki a száját, ha fokhagymát evett, mint a ki az orgiából tér haza s azt hazudja, hogy conferentián volt. Megutáltam a parfümöket s vágyom a bűz után. Nincs se Felix Rachelnek, se Viardot Garcia asszonynak oly pompás salonja, mely tultegyen egy tehénistállón; s a hires «Hamilton-ágy», a melyben száz arany egy éjszakai alvás, nyomoruság ahhoz a friss szénából vetett ágyhoz, a melyen én alszom. Higyje el ön, hogy én tökéletes boldog vagyok.

– Elhiszek én már mindent, csak egy körülményt nem tudok megérteni. Hogyan lehet az, hogy kegyednek ezt a boldog idylljét nem háborítja meg semmi? Hát az az ember, a kit ez a kegyed boldogsága olyan átkozott közelről érdekel, nincs már a világon? Bagotay Muki létezik még valahol?

– Úgy gondolom, hogy létezik.

– No és ha létezik, nem folyik-e már többé vér az ereiben, hanem savó? Belenyugszik-e, hogy a száz ökrének a szarvait ezentul mind ő viselje? A hatalmas, gazdag földesur, megyei tisztviselő és azon fölül az ön paraszt ideáljának a gazdája. Ezer villám! Ha én vagyok a helyében!

Erzsike gunyos mosolylyal tette össze a kezeit a térdei fölött.

– Nos? Ha ön volna a Mukicza helyében, hát mit tenne?

– Hát bizony nem hivom párbajra a Gyuricza Pétert, hanem arra az egy napra felfüggesztem a democratia elveit a szegre s összeszedem a hajduimat, béreseimet, rajta hajtok a gulyáson s úgy eldöngettetem, a hogy csak illik s kidobatom az egész hivatalból; más gulyást fogadok, az asszonyomat pedig odakötöm a lovam nyeregkápájához s úgy hurczolom haza a kastélyomba! Ha én vagyok a Bagotay Muki feleségének a férje!

Csakugyan tűzbe jöttem. Csak azután vettem észre magamat, hogy hát «Mi nekem Hecuba?» Miért bántom én a Gyuricza Pétert?

Erzsike pedig szive szerint nevetett.

– Hahaha! Csakugyan azt tette volna velem? A ló mellé köt s korbácscsal ver hazáig? Akkor hát sajnálom, hogy mégis nem önt választottam. Milyen derék dolog volna, ha eldicsekedhetném vele, hogy viselem a testemen az «ön» ütéseinek nyomát. Ugyan mondja ön: ütött ön már meg valaha valakit, a ki önt vissza nem üthette?

El kellett hallgatnom.

– Hagyja ön ezt! Ön nem tudna olyan jó Bagotay Muki lenni, mint a milyen Bagotay Muki volna ő maga, ha lehetne. Hiszen megpróbálta ő azt, a minek a reczeptjét ön most kiadta. Másnap mindjárt odaküldte az ispánját, azzal a szóbeli üzenettel a Gyuricza Péterhez, hogy rögtön takarodjék ki a jószágából, engem pedig az ispán vigyen haza brevi manu. Az ispán addig henczegett, erőszakoskodott, a míg én jól pofon nem felejtettem; erre aztán a Gyuricza Péter is vérszemet kapott, nyakon kapta az ispánt s úgy kidobta a házból, mint egy tacskó-kutyát.

Másnap aztán már erősebb rendszabályokhoz folyamodott a sértett férjibecsület. Most már hat vármegyei pandur jelent meg a tanyán kardostól, puskástól. Mi a Péterrel együtt künn voltunk a karámnál. Oda jöttek utánunk. Azonban a Péter sem volt rest, hirtelen összekurjantotta a bojtárjait, négyen voltak, furkósbotra kaptak, a négy komondor is az ő pártjukon volt; ne is álmodja az a hat pandur, hogy elbánjon velük. A pandurkáplár fenyegetőzött, hogy ha ellenállnak, lövetni fog. Én aztán odaugrottam a Péter elé s azt mondtam neki: «no, hát ide lövess!» Utoljára a nagy lármára, kutyaugatásra maga a rideg marha is megvadult; egyszer csak kirugtat a seregből a nagy vén bika s neki rohan a gazdáját szorongató panduroknak. Azok aztán futottak hatan hétfelé; az volt a boldogabb, a kinek a csákója ott nem maradt.

– Hisz ez már valóságos hősköltemény.

– Az ám! De még nincs vége. E második roham visszaverése után a Muki egész komoly hadjáratot szervezett. Egy este, a kémül kiküldött szolgáló rémülve jött a tanyára, hogy a nagyságos úr kiadta a rendeletet, hogy másnap valamennyi jobbágya jöjjön fel a kastélyudvarra, dorongokkal, cséplőkkel, vasvillákkal felfegyverkezve; a hajduinak, vadászainak puskákat osztott ki éles töltésekkel; holnap jön a nagy hadd el hadd. Jó lenne elszöknünk idején. Csak azért sem szöktünk!

– Hát aztán mi lett a vége?

– Nagyon furcsa vége lett ennek. Mikor már legnagyobb volt a veszedelem, akkor küldött a jó sors egy szabadítót, egy jó barátot, a hogy szokás a jó drámákban, a ki hatalmas kézzel közbenyult és elfordította a fejünkről azt a csapást.

– S ki volt az a jó barát?

– Hát ugyan ki lett volna más, mint ennek a szép szőke szakállnak a viselője? S ezzel gonosz mosolygással czirógatá meg az államat.

– Én? Hisz sohasem voltam én önöknek tájékán sem.

– Hja, a költőknek is hosszú kezeik vannak. Hát épen akkor, a midőn a Muki a parasztjait fegyverbe öltöztette, kiáltotta ön ki itt Pesten a szabadságot. Repült a hir szerteszét az országban; kiütött a forradalom. Pozsonyban már azt beszélték, hogy Petőfi és ön ott állanak a Rákoson, negyvenezer parasztnak az élén s kezdik az új Dózsa-háborut. A Mukicza jobbágyai is feltódultak a kastély udvarára, de nem azért ám, hogy vele brachiumra menjenek, hanem, hogy követeljék a szabadságukat: «Nem robotolunk többet, nem adunk dézsmát, nincs füstpénz!» Kiütött a szabadság. Erre a Mukicza úgy megijedt, hogy a kastély hátulsó ajtaján szökött meg a komornyikjának a ruhájában s az országból is kifutott. Azóta hirét sem hallani. Hát így fordította el az ön hatalmas keze a nagy veszedelmet a mi árva fejünkről. Ittunk is aztán nagyot az egészségére.

Erre a sikerre csakugyan nem számítottam.

– No hát, mondám, Bagotay Nepomuk János urral elkészültünk volna ideig-óráig: (mert hisz egyszer az is észreveszi majd, hogy Magyarországon nincs Dózsa-háboru s visszatér ujult erővel), de mit szól mindezekhez a nagyságos mama?

– Rátértem volna én erre, ha ön nem kérdezi is. Hiszen épen ez hozott ide önhöz. Egy szép este, mikor a kukoriczaföldről hazatértem, a kötényem teleszedve paszulylyal, ott találok a tanyánk ajtajára kiszegezve valami hivatalos irást. A jurátus, a ki hozta, nagy örömére, senkit sem talált otthon s az ajtóra szegezte az idézést. Abból tudtam meg, hogy a Muki válópört indít ellenem, házasságtörés alapján. Ki van tüzve a terminus, a mikor bevett szokás szerint, meg kell jelennünk, itt meg itt, a papnál: a kibékítés megkisérlése végett. Hat hét mulva még egyszer megkisérli a pap a szépséges kiegyeztetést, akkor aztán, ha nem sikerül, kimondja, hogy «Vigyen benneteket az ördög!» S megyünk a biróhoz.

(Most már kezdtem sejteni, hogy minek köszönhetem ezt a látogatást. Szerettem volna bevágni az útját azzal a szóval, hogy: «Nem vagyok ám én prókátor, azért, hogy diplomám van hozzá.» De hát csak hagytam beszélni.)

– Én rögtön levettem az ajtóról a hivatalos irást s a kis szolgálótól beküldtem a városba, az anyámhoz. Magyarázat végett azonban levelet is irtam hozzá, a mi nem ment minden akadály nélkül, mivel hogy a Gyuricza Péter tanyája sehogy sincs ellátva irodával. Előbb tintát kellett csinálnom czigány-meggyből, aztán tollat faragnom bicsakkal. Papiros helyett szép sima kukoriczafoszlányokat használtam.

– Mint az egyptomiak a papyrust.

– Hát ha a Faraók leányainak jó volt a papyrus, miért ne lett volna nekem jó a kukoriczahártya? Megirtam a mamának mindent, a mi történt. Eljárásomat teljesen igazoltam. Ha egy csepp méltányossága van, el kell ismernie, hogy olyan igazam van, mint a nap. A Muki elvette a Gyuriczának a feleségét, én a «talio» törvényénél fogva «szemet szemért», elvettem a Gyuriczát. Ő megindította a válópert ellenem, a Gyuricza megindítja a válópert a felesége ellen. Egyenlő jogalapon állnak mind a ketten. Én azután, a mint a kettős elválás végbemegy, azonnal megesküszöm törvényesen, az én választottammal s leszek, a mint már eddig is vagyok, Gyuricza Péterné. Még önre is hivatkoztam a levelemben.

– Én rám?

– Igen. Felhoztam, hogy nincsen többé külömbség parasztok és nemes emberek között; lám, ön is elhagyta «Márczius 15-ike» óta a nevéből a kiváltságos ypsilont s most simpla «i»-vel irja a nevét. Már pedig ön «dicső hazafi». És így a Gyuricza Péteren sincs mit szégyenleni. A kit én azonban nem hagyok meg gulyásnak, hanem, a mint a mama megküldi az örökségemet (a mit a Muki még el nem költött), azonnal veszek a Gyuriczának egy pusztát s ott leszünk önálló birkások.

Most már kezdett ez a dolog mulattatni.

Elképzelhettem azt a hogarthi csoportozatot, mikor az a hölgy-trio a kukoriczaháncsra irott levelet végig syllabázta.

– No, és mi volt erre a válasz?

– Azt ön olyan könnyen kitalálhatja, mintha előtte volna. Azt felelte a mama, hogy megtagad minden rokoni összeköttetést velem; nem kapok tőle egy krajczárt sem s többet be ne merjek lépni a házába, a ki ilyen szégyenbe döntöttem az egész családot.

– Volt erről tudomása a Péternek?

– Meg kellett neki mondanom, mert a mama a levél vivőjét, az én szolgálómat is agyonijesztgette: hogy ha még egyszer be mer jönni a városba, elfogatja, kikötteti a pellengérhez (pedig nincs is) és megkorbácsoltatja; úgy hogy a pila nem volt többé semmi igérettel és pofonveréssel rávehető, hogy még egyszer bemenjen a városba. Ezt a Péternek is megmondta. Inkább itt hagyja veszni a bérét. Pedig hát minden hetivásár napján be kellett vinni a városba a turót, meg a vajat. Ez képezi a Péternek a jövedelmi kútforrását. Mit tegyek most? Azt teszem, hogy beviszem magam a városba a turót, meg a vajat.

– Kegyed? Hogyan?

– Hát bizony nem üveges hintóban. A város mindössze két órajárás a tanyához, toronyirányában. A parasztasszonyok ugy szokták, hogy megraknak egy vékát az eladó áruczikkeikkel, azt felteszik a fejükre. Van olyan posztószélből csinált koszorú, a mit alá tesznek, hogy nem nyomja a fejet s megkönnyíti az egyensulyozást.

– S kegyed is úgy tett?

– No hát persze! Értem sem nagyobb kár, mint más szegény ember leányáért. S tulajdonképen az a hetivásárra járás a parasztasszonyoknak olyan jó mulatság, mint mikor az úrhölgyek a promenad-concertbe mennek. Csak egy kis baj volt vele. Az, hogy az idén a belvizek mind kiáradtak s valamennyi kaszáló, legelő, a mi a tanyánk és a város közt elterült, mind egy sík tengerré változott át s nekünk azon kellett keresztül gázolnunk.

– Hogyan? A vízáradáson keresztül?

– Hiszen nem igen ért a víz térden felül, csak néhol, az erek mentén, kellett egész magasan felakaszkodni: az ember azalatt a csizmáit felakasztotta a véka fülére. Úgy járják ott az utat az asszonyok mind.

– S kegyed is neki vágott ennek az útnak?

– Oh, de hányszor! Lehetett volna ugyan a töltésre is kimenni, de akkor be kellett volna térni a faluba, négy órai kerülővel s a töltésen térdig érő sár van; a laposon pedig igen kellemetes a járás, a puha pázsit nem szúrja az embernek a talpát s pióczák sincsenek.

– Nem látta önt meg valaki?

– A ki akart. Hát mit bántam? Nekem jól esett a vízben a sétálás. Mintha csak a trouvillei fürdőben mulattam volna. Ott még annyi öltözet sem volt rajtam. A városhoz érve, aztán rendbe hoztam a ruháimat, felhuztam a csizmámat s mentem vajat és turót árulni egyenesen az anyám háza elé. Az igen jó állás. Szegletház, két utczára, egy piaczra szolgál.

– S nem ismerte önt fel valaki?

– Dehogy nem! Minden ember rám ismert. Még a helypénzszedő biztos is. El is engedte a helypénzt, mivel hogy «városbeli» vagyok. A hajdani gavallérjaim odajöttek, mind megvették a vajamat; utoljára csipetenkint árultam a turót: még úgy is kelete volt. Soha a Gyuricza Péter annyi pénzt nem látott vajból meg turóból, mint a mennyit én ez alkalommal hazavittem neki.

– Hát a nagyságos mama?

– Az, szegény nem tehetett egyebet, mint hogy valamennyi ablakán lezáratta a salugádereket, fényes nappal. Én aztán a vaj árából bevásároltam az otthon szükséges kősót és dohányt, beleraktam a vékába s azt megint a fejemre téve, visszatértem az árvizen keresztül azon az úton, a melyen jöttem.

– S ezt többször is megtette kegyed?

– A hányszor hetivásár volt. Néha esős idő is volt: olyankor a parasztasszony a felső ruháját a fejére szokta borítani; ez az esernyő. Azt is csak meg kellett szoknom. Volt egy pár pajkos városi ismerősöm, a ki megtette egyszer azt a tréfát, hogy ladikot hozatott a Dunáról az árvízre s mikor én megindultam a gázoló útra, utánam evezett. Az sem nekem volt baj, hanem nekik. Utoljára még pórul is jártak vele, mert a többi parasztmenyecskék, a kik velem együtt jöttek, rájuk förmedtek, mint a siserahad. Kicsavarták a kezükből az evezőt s úgy hagyták ott őket a víz közepén, össze-vissza locsolva.

– De már csak kiszáradt az a víz azóta? kérdezém én haragosan.

– Ejh, de mérgesen kiált rám! Ki hát! Most már szárazlábbal járjuk, csak az ereknél kell még levetni a czipőt. De, édes istenkém, mennyit eltrécselek én itt s még sem jutok az elevenjére. Mert hát azért jöttem én most kegyelmedhez, édes, kedves fiskális úr, hogy minekutána a békéltetésre sem én nem jelentem meg a papnál, sem a régebbik uram, annálfogva most már biró elé kéne menni; aztán meg az anyámasszonyt is meg kellene admoneálni, hogy azt a kis jussocskámat adná ki, hát nem vállalná-e el az ügyemet? megszolgálnám szépen.

Megmondám neki, hogy nem gyakorlom az ügyvédséget. Válóperekről még csak fogalmam sincs. Ezt nem tanítják az iskolában.

Ekkor aztán komoly hangon beszélt. Elmondta, hogy nem is várta tőlem, hogy én vállaljam el az ügyét, hanem azért keresett fel, mivel úgy értesült, hogy az én jurátuskorombeli princzipálisaim igen tekintélyes ügyvédek, azokra szeretné bízni a kettős perét. De attól tartott, hogy ebben az öltözetben el sem fogadják, hitelt sem adnak a beszédének, azért arra a szivességre kér, hogy irjak mellette egy ajánló-levelet a «Molnár és Verhovszky» ügyvédi czégnek, barátságból, – vagy akármi árért.

– No, ezt megtehetem – ingyen.

A levélirás végett le kellett ülnöm az iróasztalomhoz.

– Szabad belekukucskálnom a levélbe, hogy mit ir felőlem?

– Tessék.

Nem is vehettem tőle rossz néven ezt a kiváncsiságot.

– Majd én segítek, – mondá aztán naiv enyelgéssel s odaállt a hátam mögé.

Hanem mondhatom, hogy ugyan furcsa módja volt az irnisegítésnek. Egészen odadőlt fölém, úgy hogy az ajkának a forró leheletét éreztem az arczomon s a szivének a dobogását a vállamon.

El is rontottam az első levélpapirost, a tavalyi dátumot jegyezve feljül. Azután meg nem jutott eszembe a cliensemnek a neve s egészen más szavak jöttek ki a tollamból, mint a mikre gondoltam; majd meg a legegyszerűbb szórakást is eltévesztettem s írtam olyan stylusban, mint egy conjugista diák. Végre ki nem tudtam keveredni egy megkezdett, hosszu frázisnak a hinárjából. – Mikor az ember két szív dobogására kénytelen hallgatni!

Ugyanazon az íróasztalon volt az említett arczkép is. Nem volt rá időm, hogy azt eltegyem a fiókomba. De hát minek is rejtettem volna el? Tartozom én «ő előtte» titkolódzni?

Az íróasztalommal szemben volt a falitükör.

Egyszer, a mint egy engedetlen szót keresve, felemeltem az irásból a fejemet, meglátom a hátam mögött álló nőt benne.

Ah, minő arcz volt az!

Nem a levelembe nézett, hanem arra az arczképre. A szemei lefelé forgatva, feljül kilátszó fehéreikkel; a nagy sűrű pillák, mint a sas szárnyai csapkodtak gyorsan alá. Az ajkai szét voltak huzva s összeszorított két fogsor villogott elő közülök. A szemöldökei vonaglottak, mint a kigyók. Fujt arra a képre, mint egy macska.

Ezt én a tükörből láttam. S annak a tükörnek az a sajátsága volt, hogy zöldet mutatott. Ettől a bűvszínezéstől úgy tünt fel a hátam mögött álló szép asszony, mint az ezeregyéji iblisz, a ki a szeretői vérét kiszívja s a holtakat tánczolni viszi.

Bevégeztem a volt princzipálisaimhoz írt levelet.

Aztán felszárítottam itatóspapirral. A porzót gyülöltem mindig; úgy voltam vele, mint Széchenyi István, a ki, ha porzós levelet kapott, elébb odaadta az inasának, hogy vigye ki és kefélje le.

Mielőtt azonban összehajtottam volna a levelet, hátrafordultam s odanyujtottam azt neki.

– Tessék elolvasni.

Már akkor a fenyegető rémkép nem volt sehol. Az iblisz átváltozott kaczkiás menyecskévé.

– Hát hogy tudja ön, hogy nem olvastam még ezt a levelet? – kérdezé csodálkozva.

– Megsugta azt nekem a kis ujjam.

Erre aztán elnevette magát s eltolta magától a levelet.

– Bizony nem olvasom én el. Tudom, hogy ön a legjobbat irta rólam.

Én aztán összehajtottam a levelet, lepecsételtem, ráirtam a czímet: «Molnár József és Verchovszky Sándor ügyvéd uraknak» s odaadtam a kezébe.

Csak ott állt meg az iróasztalom előtt, a kezébe adott levelet köröskörül forgatva a kezében, mind a négy szegletnél fogva s folyvást azt az arczképet nézte; az arcza egészen komoly lett. Mélán lesütött szemeiben valami áruló fény tanuskodott az eltitkolt könycseppről.

Aztán nagyot sóhajtott.

– Eh! ostobaság! – Azzal bedugta a levelemet a nagykendője alá s őszinte, meleg hangon rebegé: – igen szépen köszönöm.

Majd ismét fél tréfával, fél komolyan, azt mondá:

– De, ugy-e bár, nem fogja ön kiírni az ujságba azt az én történetemet?

Biztosítám felőle, hogy az nekem nem szokásom.