Part 5

VILÁGFÁJDALMAS ÁLLAPOTOK. «MARADJ, VAGY FUSS!»

Mikor Pestre hazaérkeztem, két levelet találtam az iróasztalomon; az egyiket Várady Tóni irta, meghivott az újszülött fiának a keresztelőjére; a másikban Petőfi tudatta velem a végbement házasságát Szendrőy Juliával; most a koltói Teleky-kastélyban töltik a boldog napokat.

Mind a két barátom velem egyenlő sorsu szegény legény volt. És a hölgyeik, kik őket élettársként követték, előkelő, gazdag családok leányai, kényelemhez, pompához szokva, udvarlóktól körülhizelegve, anyáik szemefénye. – Családjaik ellenezték a házasságukat. – És a szerető hölgyek a szülői kitagadás sulyát hurczolva magukkal, követték mégis a kedvesüket.

Tehát nem ábránd, de meglevő arany az igazi szerelem! Csak engem neveznek bolond alchimistának, ha ezt az aranyat keresem.

Petőfi azzal bizott meg a levelében, hogy fogadjak valahol egy alkalmas szállást, a hol ők és én együtt lakhassunk.

Én csakhamar találtam a dohány-utczában egy csinos első emeleti szállást három szobával és a hozzá tartozókkal, a mi alkalmasnak látszott; az egyik első szoba Petőfiéknek, a másik nekem, a közbeeső közös ebédlőnek hagyva; külön bejárás mindkettőnk számára.

Őszre beköltözött az ifju pár; ők tartottak egy cselédet, nekem volt egy öreg szolgám. Egyszerű butorzatunk volt mindkettőnknek. Petőfiné úgy jött el hazulról, kelengye nélkül; még csak egy divatos kalapja sem volt; maga horgacsolt magának fejkötőt, azt viselte. A haja rövidre volt vágva, úgy nézett ki, mint egy kis fiu.

Semmijük sem volt és mégis milyen boldogok voltak! Juliának az volt az egyedüli mulatsága, hogy Petőfitől tanult angolul s aztán ebéd fölött (a mit a «Sas»-ból hozattunk) beszéltünk angolul, egymás rovására mulatva.

És énnekem ezt az ő boldogságukat mindennap kellett látnom.

Ez olyan, mintha valaki a poklot még meg is paprikázza.

Ezen korszak alatt jelentek meg az «Életképek»-ben bizonyos «Aggteleki»-től «Viszhang szavai» czím alatt több rendbeli költemények, állítólag egy művésznőhöz irva. Ma már bevallhatom, hogy azoknak a költeményeknek a szerzője én voltam. Hanem azért (daczára annak, hogy a versek nem rosszak) ünnepélyesen tiltakozom az ellen, hogy valaha valaki ezeket az én munkáim sorába beiktassa; mert én még ma, negyven év után, sem vagyok olyan vén, mint a milyen életunt, decrepitus, halálra vágyó ficzkó volt az a bizonyos Aggteleki.

De ugyanez a keserű, világgyülölő hangulat vonul végig minden egyéb akkor irt munkámon; az összetört kedély kifakadásai, rémlátások beteg képzelet álmaiból, önmegvetés, holdkóros világnézetek jellemzik valamennyi akkori elbeszélésemet. S ezek akkor tetszettek. Akadtak utánzóim. Még Petőfit is félrevezettem az igaz utról. Maga bevallá, hogy a «Hóhér kötele» czímü regényét az én «Nyomorék naplója» czímü elbeszélésem hatása alatt irta; a mi azután a szörnyetegségek netovábbja.

Ki tudja hová építettem volna fel ezt a Bábeltornyot, ha egy egészséges földindulás le nem dönti.

Petőfi egyszer rajtakapott, mikor azt a bizonyos arczképet kijavítgattam. Észrevette a szemeimen, hogy könyeztek.

Én titkolni akartam azt; resteltem nagyon.

– Így van ez jól, fiu – mondá ekkor, – szükség van a világban most olyan emberekre, a kik nem boldogok.

Emlékezetes egy mondás!

Akkoriban irta ezeket: «Véres napokkal álmodom». – «Dalaim». Ez égverő végstrófával: «De mit tür a szolgaságnak népe? Mért nem kél fel, hogy lánczát letépje? Arra vár, hogy Isten kegyelméből, azt a rozsda rágja le kezéről?»

Aztán átvitt a maga szobájába. Annak a falain voltak díszes rámákban felakasztva a franczia forradalom főfő vezetőinek remek kőrajzu arczképei. Ez volt az egyedüli fényüzése, Danton, Robespierre, Desmoulins Camille, Saint Juste, madame Roland. Ott azután feleségestől együtt kiosztották a szerepeket; nekem volt szánva Saint Juste, Juliának madame Roland. És azután beszéltünk a «véres napokról». Nem soká lesz az már álom, ébren látjuk. S ott leszünk az elsők között.

Más ép eszü ember, az ilyen beszédekre, az ablakon át szökött volna ki ebből a házból; én hozzá voltam bűvölve. Nekem éppen hozzá illett a lelkiállapotomhoz: meggyujtani magamon a Dejanira-köntöst s aztán kiszaladni a nép közé, hogy az is gyuladjon tőlem lángra.

«Férfi sorsa a nő!»

Ha akkor az a hölgy, a mikor utoljára a kezében volt a kezem, azt mondja: «maradj itt!» bizony ott maradok. Bizony beérem a magam kis boldogságával s nem futok a hír holdvilága után. Manapság valószinüleg királyi táblai ülnök volnék s magam is nagyokat nevetnék rajta, mikor barátságos lakomázás végén a kollegáim szörnyeteg mondatokat idéznek a legelső regényemből, a melynek egy-egy defectus példánya még valamely antiquarius kaczatjai közül curiosumképpen előkerül.

Így lett volna, ha az a hölgy azt mondja, hogy «maradj».

Ha pedig azt mondja az a hölgy, hogy «fuss!» hát akkor futottam volna én is a futó csillagok utján, a merre a többiek.

Hisz azok közül, a kik márczius tizenötödikén velem együtt ott álltak a népsokaság előtt a városház erkélyén, hirdetve, hogy «itt a népszabadság napja!» az én szép, fiatalarczu, lángszivű munkatársaim közül hárman tüntek el, az akkor kimondott szóért: «szabadság», úgy, hogy a sirjukra sem találni, Petőfi, – Vasváry, – Bozzai.

És bizonyára nekem is elég lett volna akár az a négy lat ólom, akár az a kozáklándzsa, akár az a granátszilánk, mely azt a hármat megölte…

Ha a hölgy azt mondja: «fuss!»

Sorsom feladta a talányt: «vagy élni elfeledtetve, vagy ifju halálomról megemlegettetni».

«Maradj!» vagy «fuss!»

Ekkor azt mondta egy hang:

«Menj! De együtt megyünk!»

De ez nem a tengerszemü hölgy hangja volt.

*

Egy reggel Petőfi kaczagva ront be a szobámba:

– Hahaha! Akarsz nevetni? Fogadd ezt a «Honderüt».

S kezembe adja az ellenséges lap legujabb számát.

A szemem egyszerre megakadt rajta, a mi olyan nevetni való volt. – Szülővárosomból pompás leirása annak az esküvőnek, mely Bagotay Nepumok János úr és a világhírü szép hölgy között végbement. (A nevét nem olvastam el.) A boldog pár mézesheteit Párisban fogja élvezni.

Hahaha!

VIII. FEJEZET.

GYURICZA PÉTER FELESÉGE.

A márcziusi napok után elköltöztem Petőfitől más szállásra. Annyira felvittem a dolgomat, hogy magam tarthattam már saját butoraimmal ellátott két szobás garçonlakást. – Ez tulajdonképpen csak az én beköltözésemmel lett garçonlakás; mert előttem egy öregecske hölgy lakott benne, a ki cselédszerzéssel foglalkozott. Ismerte mindenki a «mámit». Ott lakott a hatvani-utczában, a nemzeti casino palotája és a most épült vas-ház közötti két emeletes házban: udvarra.

Én nagyon meg voltam elégedve a lakásommal, mely az én életföladatomnak egészen megfelelt; csak az az egy hátránya volt, hogy az a sok odaszokott szakácsné, szobalány, pesztonka egyre rám nyitogatta az ajtót, azt gondolva, hogy én fogok nekik helyet szerezni. Sokszor kivertek a munkából. – Azután még gyanuba is keverhette az embert az a sok vászoncseléd, a ki az ajtómra járt. – Az átelleni szállás korridorjáról éppen oda lehetett látni az én ajtómra. S azon a szálláson Laborfalvy Róza lakott. Resteltem volna, ha valami rosszat gondolna felőlem.

Nem voltam már világfájdalmas, sőt privátfájdalmas sem.

Ismét belejöttem az arczképfestésbe. Egy karcsu, magas hölgy, fehér atlasz ruhában, nagy fekete szemekkel, vállig omló szénfekete angolos hajfürtökkel volt készülőben a támlányomon; az utolsó ecsetvonásokat tettem rajta, az eredetinek nem kellett modellt állni. (Ez a kép ma is megvan nálam.)

Egyszer csak kopogtatnak az ajtómon. «Szabad!» Kinyitják, belép rajta egy kaczkiás paraszt menyecske.

Ihol van ni! Már megint egy dajka, a ki helyet keres.

– Nincs semmi! Nem lakik itt a czupringerné! – mondám én mérgesen, az arczképemmel levén elfoglalva; s aztán, hogy az alkalmatlankodó még sem vonult vissza, elég nyersen rivalltam rá: «no hát csak Isten hirével odább, hugám».

Erre a paraszt menyecske elnevette magát.

Mintha én ezt a nevető hangot már hallottam volna valaha.

Oda fordultam, ránéztem; és mentül tovább néztem, annál jobban elámultam.

Delipiros viganó volt rajta, sárgazöld virágokkal, a fölött sötét kék damisz kétszél kötény, fekete selyem pruszlik, puffatag ujjakkal. Azon fölül a derekán átkötött pálmavirágos cziczkendő, a fején tarajos főkötő, kikeményített czérnacsipkékkel fodrozva; a karjára öltve hozott egy füles, födeles kosarat.

Az arcza barnapiros volt a napsütéstől s valami dévaj ördögöcske incselkedett a nevető vonásaiban. – Nem akartam hinni a két szememnek.

– Hát nem ismer rám? – szólalt meg nevetésre hajló hangon. – Én vagyok, az Erzsike!

Láttam ám, hogy az, de el nem tudtam gondolni, hogy mi oka lehet rá, ebben a maskarában járni végig fényes nappal Budapest utczáin és éppen nálam látogatást tenni.

– Bagotayné asszonyság? – hebegém zavarodottan.

– Oh, nem vagyok már Bagotay Mukiné, hanem Gyuricza Péterné.

– Mi a világ csodája? Gyuriczáné? A gulyásné?

Bámulatom olyan őszinte volt, hogy Erzsike nevetve csapta össze a kezeit.

– Hát maga ezt nem tudja? Hát nem irták meg hazulról?

– Rég nem kaptam onnan levelet.

– De hisz ez olyan hét vármegyére szóló botrány, a milyen nem volt a városunkban a «franczia-futás» óta. Ön pedig lapszerkesztő!

– Az én lapom nem foglalkozik családi ügyekkel.

Erzsike arcza úgy égett: a két tenyerét végig simogatta rajta; azt hitte tán, hogy letörülheti róla a pirulás áruló szinét.

– Úgy kimelegedtem ezen a meredek lépcsőn.

A lépcsőre fogta rá az arcza lángolását.

Erről eszembe jutott, hogy talán le is kellene ültetni nálam a látogatót. Megkináltam a pamlaggal.

– Oh nem! Oda nem! Az uri asszonynak való! Jó lesz nekem itt, – mondá s azzal leült a ládámra; a karján hozott kosarat letette maga mellé. «El vagyok ám fáradva igazán; Váczig gabonás hajóval utaztam, onnan Pestig gyalog».

– Hiszen gőzhajó jár.

– De az «uram» nem adhat ám gőzhajóra valót. Csak úgy szegény ember sorjában. Nézze, itt van az egész útravalóm.

Azzal feltakarta a füles kosár födelét, megmutatta, hogy mi van benne: egy darab fekete kenyér és valami zsíros papirosba takarva; valószinüleg sajt és fokhagymás kolbász.

– Ennek még visszatérőben is el kell tartani.

Bennem ez a cynismus visszás érzést keltett.

– De már most mégis szeretném megtudni, hogy farsangi bohózat-e az, a mit itt most kegyed játszik, vagy mi?

– Oh, nem! Dehogy! Bizony ne gondolja, hogy a maga kedvéért öltöztem maskarának. Én most valóságos parasztasszony vagyok. Az is akarok maradni. Ez igen komoly ügy rám nézve s a miért ide jöttem önhöz: – nem hogy kiirjon valahogy az ujságba, hanem, hogy tanácsot adjon.

– Én adjak «kegyednek» tanácsot?

– Hát kitől kérjek mástól? Az egész világ elitél, eltaszít. Pedig senkinek sem vétettem, még gondolatban sem. Egyedül ön az, a kit megbántottam – keservesen. Tehát önnél kell keresnem védelmet.

Ilyen ám az asszonyok logicája!

Odaálltam eléje, az asztalom széléhez támaszkodva. Speculatio volt tőlem, hogy ne láthasson arra az arczképre, a mit festek.

– Hát, hogy az elején kezdjem, folytatá a hölgy hosszú szempilláit lesütve, odáig tudja ön, hogy én férjhez mentem; megültük a fényes lakodalmat. Az egész város, a fél vármegye ott volt. Gondolom, le is irták az ujságban. Hogyne? Mikor a város leggazdagabb, híres, szép leánya esküszik meg a gavallérok ideáljával? Az egyik visz százezer forintnyi hozományt magával, a másik ősi kastélyba viszi a menyasszonyát négy tüzes paripán. Nem a pap áldása a malaszt, hanem az az általános irigykedés. A férfiak a menyasszonyt irigylik a vőlegénytől, a leányok a vőlegényt s kénytelenek mind azt mondani magukban: «egymáshoz illő pár!» Ah, csak ez az egy gyönyörüség maradt meg belőle a szivemben, mikor a templomból kilépve szétnéztem a sokaságon s azt gondoltam: «ugy-e, irigykedtek rám?»

Erzsike folytatá: «A templomból egyenesen hajtottunk a férjem kastélyába; megszámláltam, harminczkét hintó kisért bennünket odáig. Következett a fényes lakzi. Én aznap négyszer öltöztem át. Ötödször aztán himzett pongyolába, mikor a nyoszolyóasszonyok a menyasszonyi szobámba kisértek. Remekül volt az berendezve, bécsi tapeczéros fáradt vele. Egész éjjel nem tudtam aludni. A bőgő, meg a klarinét hangja fölhangzott hozzám a lakomateremből, meg a férfisereg danája, rikongatása. Reggelig nem láttam a férjemet. Akkor kezdett oszlani a társaság. Egyes danolók rikács hangja vegyült össze még a czigányok bőszült zenéjével. Akkor került elő a férjem. Csupa szánalom volt ránézni. Engem kedves «nénikéjének» nevezett s saját maga után tudakozódott tőlem. Azután öltözetestől levetette magát a pamlagra s olyan bolondokat beszélt, hogy utoljára is kaczagnom kellett rajta. No, de azt mondtam magamban, ez már így szokás, mikor valaki búcsút vesz a legénységétől. Azután csak erőt vett rajtam az álom. S álmodtam őrült dolgokat. Ön is ott volt mindig. Eh, mit emlegetem ezt?»

Azzal megigazítá a főkötőjére kötött kendőt s tovább beszélt:

«– Dél volt, mikor felébredtem. Álmomban sokat kellett sirnom, mert vánkosom nedves volt, a hol az arczom feküdt. Az én ideálom már akkor nem hevert a pamlagon, hanem a szőnyegen, szétnyulva, mint egy béka. Nagy munkámba került, a míg életre birtam ránczigálni. Még nagyobb tudomány volt, megértetni vele, hogy micsoda világrészben vagyunk s minő összeköttetés áll fenn közöttünk. Akkor aztán minden áron azt követelte tőlem, hogy bujjak be vele együtt a kanapé alá s hogy erre nem álltam rá, elkezdett keservesen sirni s a pisztolyát követelte tőlem, hogy ő lövi magát főbe. Én aztán odahoztam a mosdótálat, megmosdattam az arczát s egy párszor bele is buktattam a hideg vízbe. Az én hősöm ordított, mint a mosdatott gyermek, de aztán szerencsésen magához tért s fel engedte magát szedni a földről. Egy korsó vizet kiivott s attól kinyiltak a szemei. De azok is oly kicsinyek voltak ma, mint a puczoké s először vettem észre, hogy egy kissé keresztbe állanak.

És e beszéd közben el-elnevette magát az Erzsike.

«– De hogyan nézett ki! A haja boglyas, a bajusza csurgóra álló, az öltönyei összedúlva, piszkolva. Újra kellett egészen öltöztetnem. Egy kicsit zsémbeltem is vele: «Szép állapot, mondhatom.» A mire ő azzal felelt, hogy de hát a czimborák! a Nusi, az a Lenczi, meg a Blikus! hogyan lettek elkészítve! Elhullottak, ő maradt a győztes! S a közben akkorát ásított, hogy kérnem kellett, hogy ne nyeljen el. Utoljára leültettem egy székre, hogy a haját rendbehozzam. E közben meg folyvást jajgatott és káromkodott, hogy ő neki minden hajaszála úgy fáj, mintha ördögök húzogatnák vasfogóval.

Megint közbenevetett a hölgy.

«– Ez önnek mind új dolog, ugy-e? Ilyet nem látott soha? Hát azért lesz az ember az első dandy menyasszonya, hogy tapasztaljon rendkívüli dolgokat. Külömben talán nem is rendkívüli. Következett a lakoma folytatása, a korhely-levesen kezdve. Már itt főkötővel a fejemen elnököltem. Vendégeink mind mámorosak voltak még. Különös megjegyzéseket kellett hallanom. Ilyenkor az a virtus, hogy ki tud az új menyecskének valami olyan bókot mondani, a mitől az jobban elpiruljon? Valamennyinek olyan borizű hangja volt már. A násznép női tagjai reggel mind eltávoztak már, sorban búcsút véve tőlem. Kiki megsiratott; ez is szokás. Magam maradtam asszony a társaságban. Örültem, mikor megszökhettem közülök. Gondolom, hogy azok is epedve várták az eltünésemet; folytathatták a félbeszakadt mulatságot. Én megint nem tudtam aludni. Megfájdult a fejem. Megismertem először életemben a migrainet, azt a rettenetes átkát az asszonyi idegeknek, a miről addig azt hittem, hogy csak kényeskedés, képzelődés. Olyan jól esett volna, ha valaki a homlokomra tette volna a hüsítő kezét. Talán egy vigasztaló szó enyhítette volna a bajomat! Hasztalan vártam rá. Izentem is neki. Felém sem jött. Egyszer aztán, mikor a nagy fájdalomtól elnyomott az álom, valami pokoli lárma riasztott fel. Azt gondoltam, valamennyi ördög szabadult el. Nem az, csak a férjem érkezett meg, de magával hozta az egész részeg czimboraságot. Egész légióját láttam magam előtt a röhögő, gúnykaczagó, kéjkiváncsi torzpofáknak s azok között az én ábrándomat, dőre satyr-vigyorgással az arczán. Elszörnyedve ugrottam ki az ágyamból, takarómat magam körül burkolva s kifutottam a szobaleányom szobájába, bereteszelve mögöttem az ajtót. Ott dörömbözött sokáig. Én azzal fenyegetődztem, hogy ha erőszakkal betör, én kiugrom az ablakon. Erre aztán nagynehezen elvonszolták onnan a czimborái, a kikben helylyel-közzel volt még egy kis emberi érzés. Akkor aztán következett egy kis neheztelő duzzogás mindkét részről. Én sem mentem ki egy huszonnégy óráig a szobámból, ő sem jött felém. Hogy nem követett el öngyilkosságot, arról elég tudomást szerezhettem abból a neszből, a mi a fejem fölötti szobából lehangzott hozzám. A harmadik napot már hasznos foglalkozással töltötte a násznép. Kártyáztak. Hirdette a működésüket az ököllel ütögetett asztal. Mintha kovácslegények nyújtanák a vasat pőrölylyel az üllőn. Csak reggel felé került elé az én «uram», mikor már én föl voltam öltözve. Ezúttal józan volt; sőt annál is több: rosszkedvű. Mint a bűnös lelkiismeret, úgy van a kártyaveszteség a férfi arczvonásaiban visszatükrözve. El is mondta őszintén. Iszonyu szurokban volt; társai pedig «czudar druckerek». Ráhagyták tizenegy tarokkal a kézben a talont. Tíz tarokkal, quint majorral, touslestroisval, két blanc királylyal megbukta a sólot, négy skart volt ellene. Aztán meg ötödik vételre csináltak ellene harminczhármat, contra, recontrával. Nekem szörnyűködnöm kellett a sorsnak ilyetén ádáz csapásai fölött. Ez volt az én menyegzőm!»

Erzsike a két tenyerébe temette az arczát. Talán nevetett? Talán sirt? Nem tudtam kivenni.

Egyszer aztán csak azt kérdezte tőlem:

– Szokott ön is kártyázni?

– Szoktam, de rézpénzben.

– Az mindegy! Önnek mégsem kellene arra vesztegetni az időt.

– Hiszen csak azt az időt fordítom rá, a mivel nem tudok mit kezdeni, mikor belefáradtam a munkába s a gondolataimat el akarom pihentetni. Erre jó a kártya.

– Akkor kár, hogy a leányoknak is nem tanítják a nevelőben a kártya tudományát, mint a hogy tanítják nekik térképről a városok ismeretét, meg az állattani albumból az exotikus virágok és állatok sajátságait; akkor legalább képes volna megérteni a férjhez ment új menyecske, hogy miért szükséges neki a hozományából annyit, meg annyit áldozatul hozni olyan mythologiai istenségeknek, minő a «skiz», meg a «pagát»?

– Ez is napirendre került? kérdezém.

– Természetesen. Az én «uram» nemcsak a repcze, meg a gyapju árát hagyta «elúszni», de még «lovagias tartozásban» is maradt, a mit egy huszonnégy óra alatt ki kell fizetni minden gentlemannek. Hát nem halogathatta az őszinte leleplezést. Aztán meg Párisba is készültünk nászutazásra s azt sem járják meg pénz nélkül. – Ezek igen prózai jelenetek voltak, nem fárasztom önt a megismertetésükkel. – Ez különben nem is fájt: én a pénzzel nem törődtem soha. Keserű utóízt hagyott csupán az, hogy a hitvesi gyöngédséget nekem kellett pénzzel megfizetnem. Valahányszor egy hizelgő szót, egy édelgő ölelést kaptam, mindig azt számítgattam, vajjon, mi lesz ennek az ára? S mondhatom, hogy a számításom sohasem csalt; legfeljebb az összeg nagyságára nézve: az túlment a várakozásomon rendesen.

Én nem szóltam közbe, csak álltam és néztem rá, a két kezemmel az asztalra támaszkodva. Ez feszélyezte a nőt.

– Miért nem gyújt ön szivarra? Miattam lehet.

– Emlékezhetnék rá kegyed, hogy mindig gúnyolódott velem, a miért nem szivarozom.

– Igaz, hogy ez a férfinak jól áll; a szivar, a pipa olyan bizalmassá teszi az arczot. Mikor valaki így néz az emberre, fejébe dugott pipa nélkül, olyan, mintha biró volna, a ki itéletet mond, vagy pap, a ki gyóntat. Higyje el ön, hogy az egyik ok, a miért önhöz hűtlen lettem, az, hogy nem szivarozott. No, de meg is kaptam aztán a jutalmamat érte.

– A Muki egész nap fujta a havannaht.

– Az még csak a havannaht, de a Gyuricza kapadohányt szí és bagót is rág.

Muszáj volt nagyot kaczagnom. Mivel nem nyerik meg az asszonyok kegyét! Nem! Bagót nem rágok, ha mindjárt maga Melpomene istennő köti is hozzá a kegyosztását!

– Nem untatom önt a párisi mulatságainkkal. Ott úgy láttam, hogy a rendes szokáshoz tartozik, hogy a férj és nő külön keresik az élvezeteket. Az én férjem nem tett mást, mint a mit a többi nős férfiak tesznek. A hajnalban hazatérő férjtől megkérdezni, hogy hol járt? nem is jó ízlés már. Egyébiránt elmondta azt Muki maga is s egész őszinteséggel megismertette velem a nyilvános mulatóhelyek és a petits souperk gyönyöreit; egyszer el is vitt ilyen mulatságba magával. Többször nem kivánkoztam oda. Belenyugodtam, hogy ennek így kell lenni. Megismerkedtem rangomhoz illő nőkkel, a kiktől megtudtam, hogy minden méregnek van antidotuma. Ha vannak Párisban «Kaméliás hölgyek», vannak «Kaméliás urak» is; csakhogy én ezt a fajtáját az emberi középlénynek rendkívül undorítónak találtam.

– Örültem, mikor a saison végeztével visszakerültünk megint a falura; s a sok zajos mulatság, kaczérkodás, hivalkodás és unatkozás után ismét egyedül lehettem s az árokpartról tele szedhettem a szalmakalapomat nefelejtscsel, mint hajdan a szigeten; emlékezik ön rá, mikor önt meglátogattam a gunyhójában? Oda is eljöttek a sárga rigók. Tudja, azok a sárga rigók, a kik önnel szoktak beszélni. Önnek azt mondták: «bohó fiu, bohó fiu!» nekem pedig azt kiabálták, hogy: «mi hát a jó!» – Az én férjem, a jószágára visszakerülve, egészen átalakult; mintha kicserélték volna. A nyalka dandyből tüzes mezei gazda lett. Korán kelt, egész nap lóháton volt; egyik pusztájáról a másikra látogatott; a kalapja mellett árpakalászokat hozott haza. Odahaza előttem csak a birkanyiratásról beszélt, meg a szarvasmarhák nyavalyáiról. Volt neki ménese, gulyája s erre az utóbbira különös büszke látszott lenni. Néha engem is körülhordott könnyű neutischánkán az egész birtokában. Szép uradalom volt! Egy nap be nem lehetett járni az egészet. A gulyáját is megmutatta. Azt mondta, hogy ehhez fogható nincs az egész országban. Törzsgulya! Nem értettem hozzá. Azt láttam, hogy nagyon nagy szarvaik vannak az ökröknek. Hanem a gulyásnak az alakja igazán meglepett. Valóságos ősember; a milyennek képzeljük azokat az ősmagyarokat, a kik Ázsiából idevándoroltak. Barnapiros arcza ragyog az egészségtől, sűrű fekete haja két vállát veri, hájtól fényes tekercsekben s aztán az a napbanéző tekintet, délczeg magatartás, tulipántos szűr a félvállára vetve, fehér gyolcs ruháját lobogtatja a szél s mikor felemeli a karját, hogy a süvegét leemelje, végig csúszik rajta a lobogós ingújj: olyan kar az, mint a bronzból öntött athléta szobroké. Megszólítám: «Péter! hát igaz az, hogy kenddel szokott birkózni az én uram?» A megszólított Hercules lesüté a szemét restelkedve s azt felelé: «Igaz.» – «De, hogy még földhöz is tudja kendet ütni az uram a birkózásban?» – Erre a kérdésre a Gyuricza Péter egyik válláról a másikra vetve a szürét s a bajuszát kétfelé törülve, azt mondá: «Hát mikor földhöz tud ütni a nagyságos úr, olyankor mindig öt forintot kapok.» – Ez hát a titka az acrobatai diadaloknak. Azután a gulyás major tanyájára hajtattunk, mely jó messze esik a karámtól, a hol a tulkok delelnek. Ott ízletes ozsonna várt ránk, melyet a gulyás felesége készített számunkra. Tűzről pattant, kaczkiás menyecske, hamis tolvajszemű, sugár szemöldökű; csupa élet és frisseség. Igazi pusztai virágszál. Azon vettem észre, hogy sokat nézegetek a tükörbe, összehasonlítást téve a magam arcza és az övé között. Ozsonna után körüljártuk a majorságot, a gulyásné kalauzolt mindenféle ólba. Nekem egy tövis ment a lábamba a czipőmön keresztül. A gulyásné leguggolt és kivette a tövist. «Nem érzi már a tövist?» – kérdezé tőlem, felpillantva tüzes parázs két szemével. – «A lábamban nem érzem.»

Erzsike itt pihenőt tartott, a homlokát simogatva a két tenyerével, mintha rendezni akarná az emlékeit.