Part 3

Én csakugyan azt képzeltem, hogy szeretek és szeretve vagyok.

Mindenkor szivesen látott vendég voltam a nagyuri háznál s jour fixeik rendes látogatója lettem. Ilyen alkalmaknál Erzsikét egy ujabb oldaláról is megismertem. Ő művésznő is volt. Hegedülni tudott. Hogy igazán művészileg játszott-e, azt ma sem tudnám megmondani, mert a zenéhez nem értek s nem tudom, mi külömbség van Rácz Pali és Sarasate között; hanem annyi bizonyos, hogy mindazokat a poseokat és mesterfogásokat meg tudta csinálni, a melyeket később hirhedett hegedűművészektől bámultam; arpeggiokat és pizzicatokat, mint Ole Bull, fuga di diavolokat, mint Reményi, pianissimokat, mint Sarasate; tudta a hegedüt ríkatni gyöngéden, mint Milanollo és Terezina Tua kisasszonyok s szilajon korbácsolni a nyirettyüvel, mint Korinszka Olga orosz herczegnő; vagy épen fülbe muzsikálni, akár egy czigányprimás. Mikor játszott, olyan ördögien szép volt: minden tagja mozgásba jött; a vállai verték a rhythmust, a keble hullámzott, a dereka hajladozott, hátra és oldalra dőlt, a csipői ringatództak, a szája ingerkedőn nevetett, a szemei szikráztak; a nyirettyüjével majd szeliden czirógatta a hegedüt, majd kegyetlenül csapkodott a húrokra s mikor vége volt a játéknak, olyan mozdulattal állt meg, mint egy diadalmas torreadrix. – Ilyenkor természetesen mindenki el volt általa ragadtatva. Hát én hogy ne?

Egy napon levelet kaptam Petőfitől, melyben tudatja velem, hogy a legközelebbi vasárnap meg fog látogatni.

Én természetesen rögtön beszaladtam az egész várost s minden ismerősömnek megmutogattam a kapott levelet.

Nagy esemény volt az a mi kis városunkban.

Petőfinek már akkor országszerte nagy volt a népszerüsége. Látogatása rendkívüli kitüntetés volt az egész városunkra nézve. Ki is jött vasárnap délután a szigetre (akkor ott volt a gőzös kiszállója) a fél város népe. Erzsikéék is ott voltak. A benczések, meg a kálvinista és lutheránus pap által minden bevett vallásfelekezet képviselve vala. A város-kapitány, két darab zöld libériás hajduval személyesíté a magistratust s a vármegye részéről ott volt Bagotay Muki (valami tiszteletbeli hivatalt viselt), a ki azt állítá, hogy nagyon jó ismerős Petőfivel – a Pilwaxból. Készültek üdvözlő szónoklatokat tartani s virágcsokrok voltak szép kezek által átnyujtandók az érkezőnek.

Petőfi azonban, a mint a gőzhajó hidján át kiszállt a partra, nem törődött a tisztelgő csoporttal, keresztül törte magát rajta, ott hagyva szép asszonyokat bokrétástól, nagy urakat szónoklatostól, s odarohant hozzám, kurta carbonári köpönyegben; nyakamba ugrott, kiverte a kalapot a fejemből: «Marczi! Te czudar Marczi!» (Soha sem hítt az igazi nevemen), s azzal a félköpönyegével betakarva, vitt magával ragadva a város felé, mintha ő tudná itt legjobban az utat. A város főutczáinak az ablakai virágokkal és szép hölgyekkel voltak Petőfi tiszteletére feldiszítve; a mint ő azt észrevette, félrecsapott egy mellékutczába s úgy kerültünk el a mi házunkig, olyan utakon, a miken ember nem került elénk.

Az én kedves jó anyám igen szivesen fogadta az én kedves vendégemet. Nem azért, mert ő olyan hires nagy költő, hanem azért, mert énnekem jó barátom. Még azon időkből ismerte őt, a mikor Pápán együtt tanultunk, a mikor még Petrovicsnak hitták. Annál fogva most is «Petrekovics»-nak szólította, még egy szótaggal megtoldva a nevét.

Petőfit pedig semmivel sem lehetett olyan nagyon dühbe hozni, mintha valaki az elhagyott családi nevére emlékeztette. De az anyámtól még ezt is jó néven vette. Nem kivánta a helyreigazitást.

«Csak hadd maradjak én a kegyed házánál mindvégig Petrekovics!» – s kezet csókolt az anyámnak. Ez sem volt szokása. Csak a saját anyjának tette meg.

Persze, hogy az volt aztán az első kérdés, hogy mi a kedvencz étele? Az anyám maga látott a konyhához. Másnap az ebédre összegyült az egész családunk, a Károly bátyám, az Eszter néném s a sógorom, Vály Ferencz tanár.

Alig keltünk fel az asztaltól, midőn megjelenik az Erzsike nagyságos mamájának az ezüst libériás inasa; aranyszegélyes levélkét adva át Petőfinek, melyben ő nagysága tisztelettel meghivja őt mai estélyére. Ez az ő tiszteletére volt rendezve. A város minden szépségei és notabilitásai együtt leendenek. Természetesen én is kaptam hasonló meghivót, de még napok előtt.

Erre Petőfi így válaszolt a küldöncznek (szavai fel vannak jegyezve családi krónikánkban):

«Mondja meg ön a nagyságos asszonyának, hogy vigasztalhatatlan vagyok, hogy ma nem mehetek el az ő estélyére; de én ezuttal az én lelkem Marczimnak a látogatására jöttem és máshoz senkihez nem megyek».

A hüledező inas alig tudta megérteni e rettenetes választ.

De annál jobban megértette az anyám, azt mondta: «derék fiu!»

De nem mondtam ám én! Megvallom igazán, hogy abban a korban akármilyen jó barátnál s akármilyen nagy férfiunál többre becsültem egy szép leányt.

Megkisérlém az én jó barátomat felvilágosítani a helyzetről.

– Te! Ott van az a szép leány, a kiről én teneked irtam.

– Hát annak a szép leánynak add oda magadat, de engemet ne adj ráadásul.

– Ha hallanád, milyen pompásan tud hegedülni!

– Hegedülni! Dejsz, akkor magadat se add oda neki. Tudod, hogy három dolgot gyülölök a világon: a tejfeles tormát, a kritikust, aztán meg a muzsikát.

(Soha sem volt rábirható, hogy egy operát meghallgasson.)

– Hiszen Várady Tóni is hegedül.

(Ez a fiatal ügyvéd volt Petőfinek a szobatársa.)

– Hegedül ám; de annak hasznát veszem.

– Hogyan?

– Hát a szomszédunkban lakik valami lump kártyás, a ki minden éjjel két-három órakor kerül haza s akkor elkezd dalolni; én aztán fellovalom a Tónit: «Kelj fel, hegedüld meg azt az embert!» Akkor aztán elkezd hegedülni, borzasztóképen való módon, tíz percz mulva a szomszéd térden csúszva könyörög kegyelemért, hogy inkább ő is elhallgat. Egyébiránt mától fogva nem lakom már együtt a «Tonelé»-vel.

– Összevesztetek?

– Sőt nagyon is jó barátok lettünk. Majd elmondom később; most beszéljünk komoly dolgokról. Mit dolgoztál azóta, hogy nem láttalak?

Megmutattam neki a «Hétköznapok» kéziratát. Készen volt már.

– Miért czímezted «Hétköznapok»-nak?

– Azért, hogy senki se várjon belőle valami rendkivüli dolgot.

Belenézett. Csak a fejezeteket olvasta el.

– No az eredeti gondolat volt tőled, hogy a fejezetekhez népdalokból válogattál mottókat. Ezt hát viszem magammal Pestre, kiadatni.

– Engem senki sem ismer.

– Dehogy nem. Bajza, Vörösmarty kérdezősködnek utánad. A mutatványod nagyon tetszett. Vahot Imréből kiszorítottam érte tizenkét forintot. Frankenburg bőkezübb volt; ő a «Nepean sziget»-edért küld tőlem tizenöt forintot.

S azzal Petőfi leszámlált az asztalra huszonhét ezüst forintokat. Ez volt az első honoráriumom. Rothschildnak éreztem magamat!

– A regényedet meg majd kiadatjuk Hartlebennel.

– Jól vagy vele?

– Én nem ismerem a németet; hanem Nagy Ignácz regényeinek ő a kiadója s Nagy Ignácz ajánlani fogja neki.

– Megteszi azt Nagy Ignácz?

– Hogyne? Ha én viszem oda hozzá a munkádat! Hiszen nekem nagy ellenségem; hanem becsületes ember.

Ez is jellemzi azt a kort; hogy egy vén iró protegáljon egy fiatal pályatörőt azért, mert az jó barátja az ő haragosának.

Azzal bedugta az utitáskájába a kéziratomat; de nem zárta le kulcscsal a zárát.

– Hát még mit irtál?

Én még egy csomagot huztam elő.

– Egy szinmüvet. «Két gyám» a czime.

– Mit akarsz vele?

– Pályázni akarok az akadémiai jutalomra.

– Azt nem teszed. Azt én nem engedem. Egyszer pályáztál, akkor nem adták neked a jutalmat; pedig a két akadémikus melletted volt; többet oda nem mégy! A darabodat add a szinháznak.

Meg kellett magamat adnom.

– Majd elviszem a darabodat Szigligetihez. Az egyszerre fel fogja benned ismerni a veszedelmes vetélytársát – s éppen azért elő fogja adatni a szinmüvedet. Az is olyan ember!

Egészen rábiztam a sorsomat.

– Aztán csak iparkodjál minél hamarább feljutni Pestre; ne korhelykedjél olyan sokat itt falun.

– Mihelyt a patvariának vége lesz, sietek hozzátok.

– Most aztán készülj velem jönni. Holnap viszlek Esztergomba.

Nagyot bámultam.

– Esztergomba? Mit keresünk mi ottan?

– Nem keresünk, de rablunk! Várady Tóninak a menyasszonyát raboljuk el. Ezért nem lakom már vele együtt.

De már ebbe az én családom tagjai is beleszóltak.

Petőfi aztán nagy nyugodtan elbeszélte, hogy közös jóbarátunk, az ügyvéd, egy esztergomi földbirtokos kisasszonyát akarja nőül venni. A leány szülői katholikusok, a vőlegény református; nem akarják hozzáadni. A fiatalok pedig szeretik egymást. Így nincs más mód, mint elrabolni a menyasszonyt.

Ez már tiszta munka! Nekem nem lehetett kifogást tennem. Ha az ember költő és protestáns, ilyen helyzetben kötelessége a leányrablás. Éppen azon években folyt nagy országos parlamenti harcz a «vegyes házasságok» kérdése fölött. «Hie Welf! Hie Ghibellin!» Itt állást kellett foglalni!

S én másnap Petőfivel csakugyan neki indultam leányt rabolni egy harmadik jóbarát számára. A merénylet várakozáson felül jól sikerült; nem volt szükség sötét éjszakára és kötél-lajtorjára; elég volt Petőfinek a megjelenése velem együtt a menyasszonyi háznál; a szülők engedtek s a pap összeeskette az egymást szeretőket. De azért mi örökké nagyra voltunk e leányrablási kalandunkkal.

Ez, úgy látszik, mintha veszedelmes præcedens lett volna. A példa tanit!

Hanem én azzal a csendes bűntudattal tértem vissza, hogy bezzeg elrontottam az Erzsike nagyságos mamájának a soiréeját. Sejtettem, hogy ott most én rám erősen apprehendálnak. Mivel hozzam ezt most helyre? Ide kell a fantasia!

Megtaláltam a módját.

Nagy furfanggal lett az kifundálva.

Székes városunk nem csak megyei központ, de erődített várhely. Annálfogva utczánkon gyakran lehetett találkozni járművekkel, melyek álltak egy két kerekü curriculumból, a mi Dunavizes lajttal, prófonttal, lisztes zsákokkal volt megrakva, s melynek a rudja mellé két emberi lény volt befogva, a kik szürke darócz öltözetet s a lábaikon húsz fontos lánczokat viseltek. Ezeket magyarul raboknak hitták. Messziről hallatszott már a csörömpölésük. Ugyanezeknek bizonyos napokon, a rájuk itélt botbüntetés kiszenvedése alatt, az egész városon végig hangzott a jajgatásuk. Lánczcsörömpölés, jajgatás, valóságos specialitása volt a városunknak. Hát még azoknak a kiéhezett arczoknak a látása! Gyermekkorom óta rontotta az álmaimat ez a rab-élet.

Megindítottam egy mozgalmat városunk lelkesült hölgyei és ifjai között, a szegény rabok segélyezésére.

Ha sikerült volna a vállalat, bizonyára nem dicsekedném vele, de mert én rontottam el, hát bevallom.

Mikor már többen meg voltak nyerve ez eszme valósításának, akkor az én indítványom folytán, megállapodánk abban, hogy az Erzsike mamáját kérjük fel a philantrop egylet elnökéül. Deputatio menesztetett hozzá s annak, természetesen, én voltam a szónoka.

A siker elmaradhatatlan volt. A megtiszteltetés kiegyenlíté a minapi megbántást s én ismét visszakerültem a kegybe.

Első feladat volt mindenesetre, a jótékony czél számára rendelkezési alapot teremteni. Erre a legegyszerübb mód a műkedvelői előadás. Annak is én voltam a rendezője. A programm nagy fáradtsággal meg lett állapítva. Nyitány: Beatrice di Tenda-ból. «Mi a jelszó? Kín, halál, vész, a hazát elárulókra». Előadja a collegium énekkara. Azután kettős fuvolajáték Lammermoori Luciából, furulyázzák a helybeli regenschori és egy fiatal ügyvéd. Következik az én humoristicus felolvasásom: «Sonkolyi Gergely», majd bűvészeti mutatványok, előadva Bagotay Muki által; végül a pièce de resistance. Erzsike hegedüjátéka.

Nagy munka volt ezt összehozni! Mindennap próbát tartottunk Erzsikééknél. Iszonyuan el voltam foglalva. Joggyakornok lettem volna, de nem tudom, hogy látott-e engem a törvénykönyv, mert én ugyan nem láttam őtet.

Végre ki lehetett tüzni a hangverseny határnapját.

Ez alatt közeledett az az idő, a mikor az én patvaristaságom véget ér s át kell lépnem a jurateriába. Károly bátyám írt egy ismerős ügyvéd barátjának Pestre, a kinek nagy praxisa volt, hogy fogadjon fel juratusnak.

S minthogy a tél is közeledett s én nekem olyan messze, idegen világba kellett utaznom, az én áldott jó anyám gondoskodott az ellátásomról. – Mesemondásnak fogják azt már venni mai napság, de elmondom, hogy a mi fehérneműt én viseltem juratus koromban, azt az én anyám saját keze fonta. Azt hiszem, hogy ez az anyakézfonta ing volt rajtam a bűvös szövet, melyről a sorsnak annyi csapása visszapattant.

Takács és szabó a kisebbik házunkban lakott, nem szorultunk idegenre. Jó téli kabátot is az anyám rendelt számomra.

Igazán derék kabát volt. Egész sarkig betakart. Valóságos Mencsikoff kabát. Negyven évvel később egészen fess gavallér lettem volna benne. Csakhogy abban a korszakban hasonló szabásu kabátot senki sem viselt, a Benedictinusok gvárdiánján kivül.

Mikor én ebben a koránszületett Mencsikoffban megjelentem az Erzsikéék műkedvelői próbáján, minden ember körülfogott s iróniás magasztalással kérdezte kiki, hogy hol csináltattam azt? Lehet-e még ennek párját kapni? Az Erzsike azt mondta, hogy ebben ketten is elférnénk. – Én nem bánom.

Aztán mikor eltávoztam, (hazahivattak, levelem érkezett Pestről), alig tettem be magam után az ajtót, hallhattam a kitörő jó kedvet odabenn. Mikor pedig az utczára kikerültem s visszanéztem az elhagyott házra, hát minden ablak tele volt négyesében nevető arczokkal, azok között láttam az Erzsike arczát is. – De jó kedvük van ma, gondolám magamban.

Hazasietve, ott találtam a pesti ügyvéd levelét, melyben hivatalos rövidséggel tudósítanak, hogy egy jurátusi hely megürült az irodában, melyet azonnal elfoglalhatok. Ha azonban három nap alatt be nem állok, akkor az üres helyet mással fogják betölteni.

No ez szép kis vásárfia! A műkedvelői előadás jövő vasárnapra van kitűzve s ma még csak kedd van. Ha pénteken ott nem vagyok, más ül a helyembe.

De mi lesz akkor a hangversenyből? Hát az Erzsikét hogy hagyjam el ilyen – hűtelenül?

No meg a szegény rabok?

Talán enged magával alkudni az a pesti fiskális. Ád még egy pár napi haladékot?

Leültem választ irni hozzá.

«Tekintetes ügyvéd úr!»

«Nagy becsü értesítése folytán kötelességemnek tartom sietve válaszolni…»

Az ám, de mit?

Valamit kellene hazudni. Nem, nem hazugság az, csak fantázia. Valamit ki kellene találni a fantáziának. Rögtöni betegség? Ezzel nem jó tréfálni. Befejezetlen peres munka, a mivel a régi princzipálisomnak tartozom? – Ezt nem hiszi el egy pesti fiskális. – Mi ürügyet találjak ki az időlopásra?

A mint így rágom a toll szárát, bejön az anyám a szobámba s azt kérdi tőlem, «hol voltál, édes fiam?»

Én megmondtam: az Erzsikééknél.

Arra ő így szólt:

– Ugyan, édes fiam, mit szaladgálsz te azok után a nagy urak után? hisz azok téged csak kinevetnek.

Olyasmi futott rajtam végig, mint a hideglelés első borzongása.

Hisz én magam láttam és hallottam, hogy kinevettek, – és még sem tudom, – az anyám nem látta, nem is hallotta és mégis tudja!

Nem szóltam semmit, folytattam a levelemet:

… «miszerint a holnapi napon azonnal indulok Pestre, az ön által felajánlott jurátusi helyet elfoglalni.»

Azzal megmutattam az anyámnak mind a két levelet, a mire ő azzal az áldott mosolygással felelt, mely arczát oly feledhetetlenné tette.

Rögtön összepakolta a holmiaimat; kezembe adta a megtakarított pénzecskéjét, hogy a drága fővárosban inséget ne szenvedjek.

Irni akartam Erzsikééknek, rögtöni eltávozásom mentségére.

– Soha se irdogálj te azoknak, majd én magam elmegyek a nagyságos asszonyhoz s elmondom neki, hogy mi történt veled.

Másnap délben már gőzhajón ültem s harmadnap reggel megérkeztem Pestre. A gőzhajó éjszakára horgonyt vetett Almásnál, a hogy illett, becsületes, jó lelkiismeretü gőzhajóhoz.

És mindezt a rögtöni sorsfordulatot egyenesen az én Mencsikoffomnak köszönhetem.

Azért nem is válhatok meg tőle, anélkül, hogy egy illustráló körülményt napvilágra ne hozzak.

Abban az időben tökéletes divatszabadság uralkodott hazánkban, még Budapesten is.

Hogy Petőfi Csokonai-mentét viselt s hozzá kurta carbonári köpönyeget, azt mindenki tudja. – Egressy Gábornak virágos atlaszból volt attilája, a minőből paplant varrnak s ránczba tűrt magyar csizmája hozzá. – Lisznyay Kálmán világoskék viktoriában járt, öt sor apró ólompitykével, tulipiros hajtókával és gombos rájthúzliban. – Vasváry Pálnak fűzöld Kossuthkája, rózsaszín bélésü bő ujjakkal s nagy zöld köpönyege eléggé ismeretes. – Sükei Károly oláhországi costumeöt hordott, hol egy kéménymagasságu cilinderrel, hol pedig egy veres török fezzel a fején. A princzipálisom zsemlyeszín kabátban járt, melyen csak négy gyöngyház gomb volt; de azok akkorák, mint egy szivarhamutartó. Dobsa Lajos nevezetes volt az amerikai gumilasztik köpenyegéről, Várady Tóni a pengős sarkantyuiról, Podmaniczky Frigyes az exorbitáns Vatermördereiről; csak Irinyi Józsi ragaszkodott a párizsi divathoz, fekete frakk, rövid szárnyakkal, hozzá fehér mellény: így járt csikorgó télen is az utczán; Pálffy Albert is fekete frakkot viselt, de az már angol szabásu volt, hosszú, keresztbe fekvő fecskefark-szárnyakkal; fél szemüveg s a bajuszát támogató hegyes inggallér egészíté ki a megjelenését.

És senkinek sem jutott eszébe a másiknak a viseletén megbotránkozni. Ugyan ki akadt fel Bérczy Károlynak a fényes, borzas szőrü castorkalapján? vagy Vahot Imrének a veres mellényén, aranyrojtos nyakravalóján? Kuthy Lajos épen valami extra ideális jelmezt talált ki a maga számára. S mind ezt a quodlibetjét a szabad divatnak, sűrün tarkította a juratus sereg scythiai viselete, mindenféle traditionális mintázatokban.

Csak nekem nem volt szabad a Mencsikoffomat viselnem. A fölött még Obernyik is megbotránkozott.

Egy napon Petőfi és Várady Tóni összeesküdtek ellenem. Koporsót csináltattak a Mencsikoffom számára, belefektették, kivitték a Rákosra, eltemették, el is prédikálták, nekem csak a fekete szegélyes pártéczéduláját hozták el.

Nyugodjék békével! Nekem igen jó barátom volt.

V. FEJEZET.

OLYMPI HARCZ.

Ha Homérnak elnézi a világ, hogy egy olyan hiábavalóságról hőskölteményt írt, mint a szép asszony köténye miatt támadt trójai háboru, akkor ráadásul még ezt a mi olympi harczunkat is csak vegye be, mert ennek legalább olyan czélja volt, a mely megérdemelte a küzdelmet.

Gyönyörű kis társaság volt az, mely az «én időmben» a «közvélemény asztalát» délutánonként körülülte. Csupa fiatal írók. Pálffy Albert, Bérczy Károly, Pákh Albert, Obernyik, Lisznyay Kálmán, Degré Alajos; – néha, Pestre vetődtében, Tompa Mihály, aztán Irinyi József, a «Külföld» vezérczikkírója, Emődy Dániel, a «Belföld» vezetője a «Pesti Hirlap»-nál, Királyi Pál, a «Jelenkor» főmunkatársa. No meg a groteszk humor képviselője, Lauka Guszti. Mind megannyi «név». De legismeretesebb valamennyi között Petőfié. – Az ő bevezetése mellett nekem is szorítottak helyet a «Közvélemény asztalánál». Így hítták a Pilwax kávéházban, a pénztár közelében levő hosszú asztalt.

«Ez az igazi franczia.» E szóval mutatott be Petőfi az ifju seregnek. – Ez volt a lehető legnagyobb magasztalás abban az időben. Francziaország felé volt fordulva minden szabadságvágyó nemzetnek az arcza; onnan várták egy új korszak hajnalhasadását. Franczia könyveket olvastunk, Lamartine Girondisták története, Tocqueville Democratiaja volt a bibliánk. – Petőfi Berangert imádta, én Hugo Viktorban találtam eszményképemet. Pálffy Albert volt a Sue Jenőnk, Degré a Paul de Kockunk, Irinyi Józsi a Girardin Emilünk, Pákh Albert a Jules Janinunk. – S az iskola könnyen veszedelmessé válhatott volna az adeptusokra nézve, ha szerencsére hozzá nem járult volna az új, eddig még járatlan irány, az irodalom népiessége. – Ez ideig az volt a magyar író feladata, hogy valami olyan stylusban írjon, a mely a közélet nyelvétől dicséretesen külömbözik. A mi csoportunk indította meg azt az eszmét, hogy a magyar írónak épen azt a szófűzést, eszmejárást, szólásmódot kell érvényre juttatni a költészetben, a mit a mindennapi életben használnak, sőt magát az eszményi szépet, a költészetet, a népéletből kell kifejleszteni.

Hatalmas előharczosa volt ez iránynak Szigligeti, ki «Szökött katoná»-jával a magyar népszínművet diadalmasan vezette be a színpadra. (Ő sem kapta meg a művével a 100 aranyas akadémiai jutalmat; valami «Kalandor» cziműnek itéltek oda; a darab megbukott, a szerzője nevét elfeledtem.) Szigligeti azonban nem járt közénk; ő már akkor négy gyermekes családapa volt; az ujszülöttének én voltam a keresztapja; ő nála laktam, valóságos második otthonom volt a családjánál.

Szintén a magunk táborához kell számítanom Czakó Zsigmondot, ki a modern drámát honosította meg a színpadon, sensatios sikerrel; és végül Csengery Antalt, a «Pesti Hirlap» szerkesztőjét, ki maga nem írt ugyan szépirodalmi műveket, de magas műveltséggel és általános irodalom-ismerettel birva, egész csoportunkra jótékony befolyást gyakorolt.

Biztatva, buzdítva, velünk tartott az öregek közül Vörösmarty és Bajza, de különösen Nagy Ignácz, a kire most is olyan édesdeden emlékezem vissza. Ő volt a «Budapesti rejtelmek» szerzője.

Testben megbénult már. Ritkán lehetett látni az utczán, neje által karon vezetve. Egész nap otthon ült, az íróasztala mellett és írta azokat az élethű rajzokat a budapesti kis világról, a melyek olyan derült kedélyről tanuskodnak. Akkor láttam először, a mikor hozzám izent, hogy a «Hétköznapok»-ról akar velem beszélni. Megdöbbentő arcz volt, sötétveres foltokkal, egész fel a túlmagas homlokáig, melynek fényes kopaszságát, simára kent fekete paróka szakította félbe. Hozzá egy elképzelhetetlen nagyságu veres orr,[1] de a melyen nem ért rá az ember elálmélkodni, annyira megigézte az a szélylyel kancsalító szempár, melyek közül az egyenesen ránk néző egészen kőmerevnek látszott. – A hangja pedig hasonlított egy beteg gyermekéhez. És ezen visszataszító külső alatt élt a legnemesebb lélek, e béna testben a legerélyesebb jellem. Jóságosabb tekintet idegen arczról nem nézett rám soha, mint e hal-merev szemekből. S az a beteg hang hirdette nekem a legelső örömhírt. – Az ő ajánlatára elfogadja Hartleben az első regényemet kiadásra s ád nekem érte háromszáz hatvan ezüst forintokat. – Az akkor – és nekem – egy egész kapitális volt! – nem kellett többé az ügyvédi irodában körmölnöm naphosszant, hat forint havidijért.

Még tovább is kiterjedt rám atyai gondossága. Beajánlott Frankenburghoz színházi birálónak. Az «Életképek» szerkesztője épen akkor megvált a színbirálójától, (a ki kegyetlenül bánt a művészekkel) s kapott az új munkatárson. Jutalmul igértetett egy szabad zártszék és tiz forint hópénz. – Én nekem azonban az első héten már kitelt az esztendőm. Hogy jóvá tegyem azt a vétket, a mit az elődöm elkövetett, én meg úgy feldicsértem valamennyi művészt, a hogy csak a lelkesedésem dictálta. És mondhatom, hogy szívem szerint irtam. Akkor láttam életemben először balletet. Szentül azt tartottam, hogy mély hálával tartozom annak a jeles hölgynek, a ki termetének bájait ily szabadelvü nyiltsággal közszemlére bocsátja. No iszen lett nekem ezért mit hallgatnom Frankenburgtól. «Bájos sylphid! Az ám! Gólya!» Ez még hagyján. De a «Londoni koldusok»-ban meg Szilágyi Lillát magasztaltam fel Smike szerepében, azt írtam róla, hogy «szeretetreméltó csemete». S fényes jövendőt jósoltam neki a művészi pályán. «Hagyd ott, a hol találtad! Hiszen nincs neki szíve!» – mondá a szerkesztő. «Hát majd lesz neki!» – feleltem rá. – «De belőled nem lesz kritikus.»

És így én Szilágyi Lilla miatt lemaradtam a kritikai pályáról, pedig nekem volt igazam, ő csakugyan híres művésznő lett: «Bulyovszkyné». De már most áldom a sorsot, hogy így következett. Rettenetes gondolat! Ha én most valami hírhedett kritikus volnék!

Néhány nap mulva azonban új pályakör nyilt előttem; Királyi Pál felszólított, hogy nem állnék-e be a «Jelenkor»-hoz ujdondásznak? (Pákh Albert csinálta e szót: hadd maradjon, a míg benne tart.) Fizetés harminczöt forint havonkint. Hogyne fogadtam volna el? Az ujdonságirás nagyon háladatos feladat volt akkoriban. Hetenkint háromszor jelent meg a lap; ma napság egy huszonnégy óra alatt több gyilkosság, önkivégzés és betörés történik, mint akkor egész esztendőben.