Part 20

– Azt könnyű megtenni, csakhogy «respice finem!» «Ember teszi a fogadást, agg eb, ki megállja». És én nem vagyok olyan ember, mint más. Én nehéz természetű ember vagyok. Velem nem lehet úgy tenni, mint a nagyuri férjekkel, a kik az ujjaik között nézik el a feleségeik kikapásait. Ha én a ténsasszonyt feleségül veszem, akkor vége van a bálozásnak, a csélcsapságnak, a kurizálásnak, a kacsingatásnak. Én nálam nem bőjtöl az asszony, de nem is torkoskodik! – Én nem ismerem a tréfát. – Látja a ténsasszony itt a kezemben ezt a törökmeggyfa pipaszárat? – Ha az én feleségem lesz s én magát valami csalfaságon kapom, hát én összetöröm ám ezt a törökmeggyfa pipaszárat magának a hátán.

(Nevetnem kellett. «És kegyed szép gyámleányom elvette a rektort, a törökmeggyfa pipaszárral együtt!»)

– Vettem volna, de nem adta ám meg magát. Azt mondtam neki, hogy alávetem magam a legszigorúbb erkölcs-szabályoknak, s ha megszegem a hűséget, nem bánom, verjen meg.

(«Ezt már a paraszt asszonyoktól tanulta kegyed. A paraszt menyecske addig nincs is teljesen megelégedve a párja szeretetével, a míg az egyszer jól el nem döngette. Ez is valami új neme az élvezetnek kegyedre nézve, tudom!)

– Még ez sem hódította meg; semmiképen nem volt rávehető, hogy mellém üljön a pamlagra, sőt egyre czurukkoltatta a székét, a melyre letelepedett, a mint azt látta, hogy ostromlom. Végre kirukkolt az öreg ágyúval.

– Lássa, édes ténsasszony, én ismerem ám magának azt a tréfás szokását, hogy nem szeret sokáig egy fészekben ülni. – Úgy tesz a kedveseivel, hogy «adom s veszem». Ma itt, holnap amott. Ha megtörténik az, hogy én kegyedet valami rakonczátlanságért férji jogomnál fogva érzékenyen megfenyítem, akkor kegyed majd megszökik tőlem, itt hagy a faképnél. Én nekem aztán megvan a csúfságom. Nem olyan ám egy kálvinista rektornak a sorsa, mint más halandó emberé. Ha engem a feleségem elhágy: én a csúfságtól az ekklézsiámban meg nem maradhatok. Nekem is futnom kell innen. Ki vagyok taszítva az egész emberi társaságból. Pedig én nagyon meg vagyok elégedve a mostani conditiómmal. – Van hatszáz forint készpénz fizetésem. Azonkivül a datiám, a lukma, meg stóla felmegy másik hatszáz forintra. Megélek tisztességesen. Én ezt mind nem tehetem föl egy kártyára.

Erre én egy nagyot mondtam:

– Hát hallgasson ön rám; nekem van akkora tőkepénzem, a mely önnek a mostani fizetésével egyenértékű kamatot hoz: huszonötezer forint. Én ezt az egész összeget lekötöm önnek móringba, s kész vagyok azt elveszteni, arra az esetre, ha önt valaha hűtlenül elhagynám.

(S még erre a szóra sem capitulált az Ézsaiás? kérdeztem én Erzsikétől.)

– Három napi meggondolási határidőt kért. Én rögtön idesiettem önhöz, hogy a gondnokság megszüntetését bejelentsem.

– Tehát még két napja van Ézsaiásnak a meggondolásra. Remélem, hogy megszállja a szentlélek s nem áll kötélnek.

– Hát ön nem helyesli az elhatározásomat?

– Én is szeretem az igazmondást, egy kissé a jósláshoz is értek. Nem bánom, ha kegyed a jövendőbeli férjének leköti bánatpénzül az összes tőkepénzét, még a házát is.

– Olyan ember az, a ki azt megéri!

– Elhiszem. Kegyed ebben szaktudós! De arra az egyre kérem még is, hogy a háza melletti kertet tartsa meg a saját rendelkezésére.

– Minek?

– Azért, hogy tele ültethesse török meggyfával, mert a hogy én ismerem a kálvinista rektor természethistóriáját, úgy tudom, hogy a mit az egyszer megigér, az azt meg is tartja; – a hogy pedig a «tengerszemű hölgyek» természetrajzát ismerem, azt hiszem, hogy kegyed arra nagyon sokszor rá fog szolgálni!

Erre a szép asszony felugrott a székemből, mérgesen.

– Maga goromba szörnyeteg! Nem költő, hanem garabonczás! Jól tették, hogy becsukták! Most beszéltünk egymással utoljára az életben!

S azzal ott hagyott: elszaladt.

Én pedig nagyot sohajtottam.

– Ne adj Isten, hogy még egyszer visszatérjen!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor kiszabadultam, egy ujság hymenhirei között olvasám, hogy csakugyan végbement a házasság. A takarékpénztárból tudósítottak levélben, hogy az eddigelé gyámleányom nevére szóló összeg annak a férje nevére lett átirva.

… No! Valahára megkapta hát Erzsike is a férjek non plus ultráját. Mert valójában az a férfi, a ki harminczkét éves koráig kánoni hibában nem találtatott, a superlativusa a kincseknek, egy olyan asszonyra nézve, a ki annak az értékét meg tudja becsülni.

XX. FEJEZET.

GYÓNÁS.

Hát bizony végesvégül csak meg kell gyónnom, hogy volt énnekem egy szeretőm, a ki miatt hűtelen voltam nemcsak a feleségemhez, de még a muzsámhoz is, a ki körülhálózott a pókfonalaival s a szívem vérét kiszívta; a ki lefoglalta magának a legjobb gondolataimat; a kinek utána szaladgáltam az ország egyik szélétől a másikig s igavonó rabszolgája voltam. Gyakran a fél vagyonomat elvesztegettem rá, s vakon rohantam a bajba érte. Tűrtem miatta szidalmat, átkozódást, gyalázatot. Koczkáztattam érette az életemet, szabadságomat.

Néha, mikor megsokaltam a zsarnokságát, megpróbáltam elszökni tőle, de megint csak visszacsábított, nem eresztett szabadon.

S még ha valami szép menyecske lett volna; de egy csúf festett képű vén banya, kaczér, hűtelen, csapodár, rossz nyelvű, rágalmazó, hazug; a kinek az egész világ udvarol, s a ki minden udvarlóját bolonddá teszi; a hány kedvest számlál, annyiféle divatot hord.

Verje meg a ragya! Úgy hívják, hogy «Politika».

Volt egy esztendő, a mikor különösen az őrülésig bele voltam bolondulva. Mindent megtettem a kedvéért, a mit csak kivánt. Összeveszített egy igen jó barátommal, a ki jobb kezem volt a hirlapomnál. Egy másik jó barátommal pisztolypárbajt vivatott velem, a ki soha sem vétett nekem, s én sem vétettem neki soha, mindig becsültük egymást. «Politika» így kivánta s nekünk lövöldöznünk kellett egymásra. Aztán neki ingerelt egy harmadik jó barátomnak, a ki igen derék ember volt és magyar miniszter, hogy buktassam meg a választásnál. És én azt a derék embert megbuktattam, a kit tiszteltem, szerettem, becsültem. Így kivánta «Politika». Micsoda parádéja volt, mikor a diadalszekéren vihetett magával! Elhitette velem, hogy most én vagyok a leghirhedettebb ember az országban! – Meg is fizettette a kegyeit! Micsoda «petit souper»-k! ötszáz emberre! Milyen corso! Kétszáz hintóval. Hát még a toilettjei! Egyébbe sem akart öltözni, mint ujon alapított hirlapokba, s bebutoroztatta magának velem a «Népkör»-t. – Cora Pearl nem ruinálta úgy az imádóit, mint az a vén courtisane engem.

Hanem hát akkor egészen bele voltam bolondulva.

A nagy diadalom után csak úgy záporlott hozzám a sok üdvözlő távirat, levél. Megbuktattam egy minisztert! Nagy triumfus az! A ki csak valaha ismerősöm volt valahonnan, mind meglátogatott e fényes siker után. Régi iskolatársaim ráemlékeztek, hogy valaha együtt birkóztunk a kollégium udvarán. Az autogrammjaim iránt feltámadt az élénk kereslet. – És én mind erre büszke voltam.

Úgy, hogy meg sem lepett, mikor egy délután egy ilyen feliratú látogatójegyet hoztak be hozzám: «Medvési Ézsaiásné».

Nagyon természetes, hogy ő is meglátogat. Dicsőségem napsugárai felolvaszták a neheztelés jegét! Már ekkor hat esztendeje mult, hogy nem láttam.

Képzelem, hogy elhízott azóta! Jól tartva, semmi gondtól nem üldözve, semmi szenvedélytől nem háborgatva, csak az a sorsa lehet a szép ideálnak: meghízni.

Annál jobban megdöbbentett aztán, mikor megláttam őt. Egészen le volt soványkodva. A régi divatú öltözet, a mi teltebb idomokhoz volt szabva, csak úgy lógott rajta. A hajdan oly piros, derült arcz hosszukás lett és szintelen, a csalfa szerelem-gödröcskék helyén komor redők, melyek az áll alatt összefutnak. Csak a szeméről lehetett ráismerni: azok a régiek voltak.

Mikor engem meglátott, erőltette a mosolygást, de látszott, hogy az nagy munkájába kerül.

Én soha sem tartom jónak valakitől, a kinek az arcza nagyon megváltozott, azt kérdeni, hogy «talán beteg volt?» de ő maga hozta elő.

– Nagyon megváltoztam úgy-e? Csoda, ha rám ismer. – Nagyon beteg voltam. Most is orvoshoz jöttem be. Negyednapos lázam volt, a mit a mi városunkbeli orvosok nem birnak elmulasztani.

– De külömben meg van kegyed elégedve?

– Nem vagyok. Azt hiszem, hogy a testi bajom is azért olyan makacs, mert a lelkemmel nem vagyok rendben.

Megkérdeztem, hogy mi baja van?

– Épen azért jöttem önhöz, hogy elmondjam. Ön volt az mindig, a ki nekem jó tanácsokat adott s én voltam az, a ki azokat soha sem fogadtam meg. Lehet, hogy most sem fogadom meg, de legalább megkönnyebbül a lelkem vele, hogy elmondtam. – Nekem van egy titkos vágyam, a mi régóta megtölti az egész lelkemet: azzal alszom el, azzal kelek.

– Mi vágy lehet az?

– Ha az arczomra tekint ön, elgondolhatja, hogy az nem valami bűnös indulat.

– És mégis titkolni való?

– Az. Én azzal a gondolattal járok-kelek, hogy katholikussá legyek.

Engem úgy meglepett ez a szó, hogy bámulatomban nem tudtam rá mit mondani.

– Ez elhatározott szándékom. Lelkemnek csak az adhat megnyugvást itt a földön, s üdvözülést az égben, ha áttérhetek a katholikus hitre.

– S hogyan támadt kegyedben ez az elhatározás? hisz a városban, a hol lakik, nincs is katholikus templom.

– De van a közelében egy zárda; egy szép csöndes kies helyen. Én oda el szoktam járni, mikor nem veszik észre. Eleinte csak a véletlen, a kiváncsiság vitt be a templomba, mikor a szent hangokat meghallottam az ajtón keresztül; most már az áhitat vonz oda. Ah mennyivel magasztosabb hely ez, mint a mi rideg imaházunk. Bárhova tekintek, megdicsőült alakok csoportjait látom, a kik áldanak, hivogatnak. És azok a magasztos hangok, a mik az égből tetszenek jönni, majd angyalok kardalában egyesülnek, ismeretlen, óhajtott világba ragadják a lelkemet; aztán az a méla csend, a mit csak az ünnepélyes csengetyűszó szakít félbe, s aztán magának a papnak az alakja, a ki mint egy földöntúli lény, az oltár előtt beszél olyan nyelven, a mit az emberek nem, csak az Isten ért meg. Mikor kijövök ebből a templomból, azt hiszem, hogy én is az Istennel beszéltem.

Én elgondolkoztam, hogy mi lehet ez?

A nő megsürgetett.

– Mit tanácsol ön? Mit tegyek? A lelkem kényszerít rá.

– Kedves barátném! Azt tudja ön, hogy én protestans vagyok. Mint ilyen, szabadelvü és jóindulatú minden más vallás iránt. Én senkit sem biztatok hitének megváltoztatására; és senkit le nem beszélek róla. A katholikus vallást igazán tisztelem. Ritusát magasztosnak, fenköltnek találom. Szertartásaiban sok fenséges, sok eszményi van. Ha katholikusnak születtem, neveltettem volna, igen buzgó hive volnék az egyháznak. – De a kegyed helyzetében, hogy lehessen a kitérési szándékát helyeselnem? Nem gondol kegyed arra, hogy a férje belső tisztviselője a kálvinista hitközségnek?

– Hisz épen ez idegenít el a vallásomtól. Hogy ott vagyok a tűzhely mellett, a hol az úr vacsoráját főzik. Milyen prózai közöny az, a mivel ezek a mi «belső embereink» szent hivatásukat teljesítik. Az ima, éneklés, predikáczió robotszerű munka náluk. A kik maguk nincsenek ihletve, hogy osztanának másnak malasztot? Ezek csak gúnyolni, csak csúfra emlegetni tudják a mások vallását; a magukét pedig megvetik.

– De gondolja meg kegyed, hogy egy protestáns néptanító hivatalát veszti, ha annak a felesége hitéből kitér.

– Ő a testi nyugalmát veszíti el; de én a lelki nyugalmat.

– Édes Erzsike! Én meg tudom érteni, hogy egy nő, a kinek az idegei túlérzékenyültek, a puritán egyszerűséget nem találja vigasztalónak. Ha kegyed az igaz áhitatban keres menekülést: szerezze meg Albach imakönyvét; az katholikus imakönyv. Abban meg fogja találni mindazt, a mi fenséges, magasztos, Istenhez vezető a katholikus hittanban foglaltatik. Imádkozzék abból, mikor egyedül van: mikor senki sem látja.

– Ez engem ki nem elégít. A vallás nem csupán imádkozásból és éneklésből áll.

– Hát talán a külső szertartások pompája hat kegyednek a kedélyére?

– Ez legkevésbbé. Van a katholikus vallásnak egy intézménye, mely annyira magasztos, annyira vigasztaló, hogy ez magában elég volna arra, hogy mindenütt elterjedjen a kerek földön, a hol csak szenvedő emberek vannak: a kiknek egyéb is tud fájni, nem csak az ütés és harapás. Ez a gyónás. – Nagy hiba volt Kalvinus Jánostól, hogy ezt meg nem tartotta a hivei számára. Nem ismerte a sziveket; különösen az asszonysziveket. – Nincs annál nagyobb szenvedés, mint mikor éjjel-nappal hordunk a lelkünkben egy rossz gondolatot, a mely üldöz, kisért, – s azt nem mondhatjuk el senkinek. A katholikus asszony talál kétségbeesésében vigasztaló szót, elbukásában felemelő kezet; annak van menekülése az önvádak elől; az, ha vétett, kérhet bűnbocsánatot s a lelke megkönnyebbül vele. De ki old fel engem? Kinek mondjam én el azt, a mi belül kínoz?

Szemei mereven néztek, mint a hagymázos álomlátóé, a ki egész rémvilágot lát maga előtt, melyet mások nem látnak, mig ugyanakkor óva emelé fel a mutatóujját, száraz, felcserepesedett ajkai elé, mintha vissza akarná tartani a hallgató fájdalom szavát.

Nagyon megszántam. Nem kellett mondania: az arczvonásai elbeszélték, mennyit kellett szenvednie életének utolsó fordulata óta.

– Édes barátnőm! Ön engem régóta ismer. Tudja, hogy mindig jóakarója voltam. Ha önnek van olyan nehéz gondolatja, a mit meg kell gyónni: mondja el nekem. A protestansoknál minden ember pap. Ez a mi alaptételünk. Gyónjon meg nekem.

Olyan csodálatosan mosolygott, – miként egy beteg szokott mosolyogni, a kit az orvosa azzal biztat, hogy meg fog gyógyulni; ő pedig gondolja magában: «várj csak! majd megtréfállak én téged. Meghalok!»

– Ön igazán elfogadná az én gyónásomat?

– S fogadom önnek, hogy épen úgy megtartom a gyónástitok szentségét, mint egy felszentelt pap.

– Legalább addig, a mig én életben vagyok. Azután nem bánom mondja el; hirdesse ki. Felhatalmazom önt rá, hogy ha meghaltam, irjon rólam regényt; ilyen regényt, mint az enyim, nem irt még ön soha. De addig el ne mondja senkinek, a mit ma tőlem hallani fog! Senkinek! még a feleségének sem! Megigéri ön? Férfiui szavát adja rá?

– Barátném! Ez az én keblem egy kriptája az eltemetett titkoknak. Az ön titka nagyon csendesen meglesz a többi között.

– Azt elhiszem, hogy a gyónás titkát épen úgy meg fogja ön őrizni, akár egy pap; de hát feloldani tud-e ön aztán?

– Ahogy ember feloldhat embert.

– No hát hallgassa meg.

Azzal odahajolt a fülemhez, forró lehellete égeté az arczomat a míg suttogott.

– Meggyónom önnek, hogy én «meg akarom ölni az uramat!»

Megrettenve tekinték a szemébe. Sárkánytűz lövelt elő azokból. Ez a gondolat «élt»!

– A mit mondtam, azt meg is teszem, – mondá, s vékonyra szorította össze az ajkait, mig a szemeit felnyitá kerekre, fenyegető villogással.

– Az Istenért! Minő gondolat ez?

Ekkor aztán kárörvendő gúnymosolylyal tekinte rám.

– No úgy-e? Nem pap ön! Nem tud bűnbocsánatot adni?

– Bizonyára a pap se tenné azt. A pap csak a megbánt vétekért adhat vezeklést, de nem a szándékolt bűnre indulgentiát. A pap is csak azt mondaná önnek, a mit én: hogy szálljon Istenhez és tisztítsa meg a lelkét ettől a sötét gondolattól. Hogy tudott ez önnek a lelkében megfogamzani? abban az áldott jó lélekben, a mely mindig csak szeretett, soha sem gyűlölt.

– Úgy-e bár? Ilyennek ismert engem? Bolondja voltam a szeretetnek. – Önnek van egy elbeszélése, a mit én még leány koromban olvastam, abban elbeszéli egy háborodott sziv, hányféle módja van az élet kioltásának: a többek között az is áll ott, hogy ha a nádmézet sokáig állni hagyják, mig az megrothad, akkor az halálos méreggé változik át. Hát a mi «azt» a mézet illeti, a mivel egy szegény, könnyen hivő asszonynak a szive tele van, arra nézve az ön háborultjának az állítása igaz; hanem a valódi nádmézre nézve nem igaz. Azt próbáltam, nem igaz.

– Egyik sem igaz. Ne higyje el. Nincs az a tengere a keserüségnek a hitvesi életben, a mit egy cseppje a szeretetnek újra meg ne édesítsen.

– Oh, azt az ön képzelete utól nem birja érni, a mit én szenvedek. Gúny, megaláztatás a mindennapi eledelem. Gyanú kisér minden lépésemen. Ha szólok, a szavamat magyarázzák félre, ha hallgatok, a némaságomért dorgálnak, ha sirok, a könnyeimért fognak vallatóra.

– Sejt valamit talán kegyednek a férje a vallásváltoztatási eszmejárásáról?

– Annyit megtudott, hogy én a kolostorhoz többször ellátogattam; hogy egy szerzetessel többször beszéltem. Istenre esküszöm, hogy a vallásról, az áhitat dolgairól beszéltem vele! Semmi másról. És ő minő csúfsággal vádol e miatt! Azóta délben, este azzal mérgezi meg minden betevő falatomat, hogy a mi csufondáros nótát csak tud a barátokról, meg azokról a menyecskékről, a kiknek a csuha és a faczipő az ideáljuk, azt mind eldanolja előttem. Mikor hazajön, már künn a folyosón hallom a nótáját: «Hej az én rózsám a barát! Tartja a létániát!»

– De hát ezt ne vegye kegyed olyan tragice. Biz ezeket a gúnydalokat éneklik időtlen idők óta: ezek nem a kegyed boszantására lettek kigondolva a férje által. Nevessen érte a szeme közé, s azzal el lesz hallgattatva.

– Jól van! Hát az, a mit az én kicsufolásomra tesz, az legyen neki megbocsátva; de a mióta sejti a lelki állapotomat, mindent elkövet, hogy az áhitatomat megzavarja. Ha délben, este, mikor a zárda harangszava áthangzik hozzánk, én önkéntelen összeteszem a kezemet, ő felkaczag rá: «hahá! te harangszóra imádkozol?» – A kálvinisták nem harangoznak déli imára, sem az angelust nem csengetik meg. – És az nekem olyan nagyon fáj! Jobban, mintha sárba dobnák a kenyeremet, hogy úgy egyem meg. Ez a folytonos gúnyolódás úgy tapad hozzám, mint a deget: megfullaszt, émelyegtet. Olyan érzést támaszt, mintha egy enyvtengerben kellene úsznom. Minek beszéli előttem azokat a maszatos adomákat a szent alakokról? – A minap, egy szombaton, egész délelőtt esett az eső, én nekem ki kellett volna mennem a városba. Ő vette észre a nyugtalankodásomat s nevetve mondá: «Ne búsulj, asszonyi állatom! Délutánra kitisztul; mert a szűz Mária akkor szárítja a Jézuskának a vasárnapra felvevő ingecskéjét!» – Szerencséje, hogy kiment a szobából, mert közel voltam hozzá, hogy a kést a szivébe döfjem!

Én csitítottam a felindúlt hölgyet; hogy az bizony ámbátor nem valami áhitatos tréfa, de hát nem az Ezsaiás találmánya; ez a szombat délutáni napkisütés, a maga indokolásával, általános szójárás a magyar népnél s komolyan véve nincs benne valami kegyeletsértő; mert hisz azt a mindnyájunk által tisztelt, szent alakot úgy mutatja be, mint gondos anyát, népies felfogásban.

– Nem szeretem, ha nevét a szájára veszi. Egy régi cselédemet csak azért küldtem el, mert «Marcsa» volt a neve s az uram mindig úgy kiáltotta be, hogy «Mária!» Olyankor mintha mindig tőrt szúrt volna a szivembe.

Láttam, hogy ez a nő csakugyan szenved. Ennek valami heroicus gyógykezelés kell.

– Édes barátném. Én nem tudom a kegyed férjét kárhoztatni. Ő rá nézve lét és nem lét kérdése ez a kegyed vallásos rajongása, a mit erősen előmozdíthatott a hosszas, ideggyöngítő betegség s a mediczinák, a miket a provinciális doctorok kegyeddel összeitattak. Ha kegyed a szentekbe kapaszkodik, a szegény Ézsaiásnak kiesik a földteke a lábai alól. Kegyetek egymáshoz vannak kötve. Kegyed az által, hogy más templomban keresi a mennyországot, otthon a saját házában a poklot installálja. Hisz a férje, ha azt a szándékát megtudja, dühös őrült lesz s kegyedet széttépi! – Menjen kegyed fürdőkre és igyekezzék az idegeit megerősíteni.

– Hm, hm. Ön nem ismeri az én bajomat. Azt gondolja, az csak olyan asszonyi baj, a minek fele affektálás. Nézze meg ezt a reczeptet. A leghiresebb fővárosi orvos irta a számomra. Hozzá mentem, megvizsgált; azt mondta, hogy azok a falusi orvosok nem helyesen gyógykezeltek. Teletömtek chininnel. Pedig a bajomnak nem az a gyógyszere, hanem ez itt ni. Olvassa el.

Én a reczipén e szót olvastam: «arsen».

– Az orvos azt az utasítást adta, hogy első nap vegyek be hat cseppet belőle, aztán minden nap egy cseppel többet, fel húszig, aztán megint lefelé cseppenkint kevesebbet, hatig. A lázam nem fog visszatérni többé. De szigorúan a rendelethez tartsam magamat: mert ez igen komoly szer. Úgy-e az?

– Az.

– Már el is készíttettem, itt a józsefvárosi gyógyszertárban.

Azzal elővonta az üvegcsét a zsebéből és megmutatta.

– Ez nekem való. – És most azután sorba járom ezzel a reczepttel a fővárosnak mind a tíz patikáját s mindenütt megcsináltatom azt a szert. Tízszeresen csak elég lesz!

Én elszörnyedve ragadtam meg a kezét.

– Mit akarsz tenni, szerencsétlen! orgyilkos akarsz lenni? A férjednek a testét mérgezed meg, nekem pedig a lelkemet? Én valahányszor rád gondoltam, a régi tiszta szerelemben megdicsőülve láttalak magam előtt, s most az utálatot, a förtelmet akarod ennek a helyébe állítani? Add ide azt a recipét!

A nő elrémülve, rám meredt szemekkel, minden izében reszketve rogyott térdeire, s mikor azt mondtam neki: «eddig az imádságaimba foglaltalak, azt akarod, hogy ezután megátkozzalak?» akkor elkezdett mosolyogni.

– Ön először tegez életemben… Megengedi, hogy viszonozzam? Nem! Nem tehetem. Nem jön ki a számon ez a szó. Ne emeljen fel. Hadd térdeljek még itt. Csak sírni tudnék, de nincs már könnyem. Itt van ez a reczept. Tegye el. Őrült vagyok. Nem tudom, mit beszélek. Igaza van. Ha nekem fáj az élet, akkor nekem kell meghalnom.

– Az is bűn, a mit most mondasz! A lelket, az istenszikrát, nem azért adta nekünk az ég, hogy azt visszadobáljuk neki. Tanulj megnemesülni a szenvedésekben. Mindenkinek megvan a maga keresztje, a mit Isten rámért, viseli mindenki; egyedül a saját fiának a vállára tett az Isten oly nehéz keresztet, hogy összerogyott alatta. Ha hinni akarsz a szentekben, kövesd a példájukat! Légy martyr, ha Isten úgy akarta: – ez az igazi pápista vallás.

A térdein csúszott utánam, úgy köszönte meg a dorgálásomat.

– Oh mi jó volt, a mit ön mondott! Már tudok sírni ismét. Nem fáj úgy a szivem. Ön nem irtja ki az emlékezetemet a lelkéből; ön engem védelmez. Ön megtisztít engem a sártól, a salaktól, a miben fetrengek. Ön azt mondta, hogy imáiban megemlékezik rólam. Oh ne felejtsen ki ezután sem. Én is megtanulok imádkozni. Megveszem Albach imakönyvét. S aztán majd azt képzelem, hogy valahol mégis csak találkozunk, a hol senki sem tudja, csak a jóságos Isten!

Én aztán nagy nehezen elhagyattam vele a zokogást. Aztán elláttam mindenféle jó, házisütésű tanácscsal, hogy a jó asszonynak hogyan kell alkalmazkodnia a férjéhez, nem kell annak a hibáit biráló szemmel itélgetnie. Igyekezzék kedvében járni inkább. Hozza el egyszer hozzám, hadd ismerkedem meg vele. Talán, ha én hatok rá: ő is fog engedni a rigolyáiból. Lehet, hogy bizhatok rá valami szellemi munkát, a mi lelkének nemes elfoglalást ad, felkölthetek benne tán valami ambitiót, a mi cynismusából kihüvelyezi. Hiszen becsületes, jó ember az, a kinek csak irányadóra van szüksége, hogy előre haladjon.

A sok jó utasítást mind csendesen, fejbológatva fogadta az én tengerszemű hölgyem. Annyi hálát tudtak kifejezni a szemei. Úgy tetszett, mintha az arcza is visszanyerte volna az én szavaim hatása alatt az elvesztett pirosságát.

Ah nem! Hiuság! Nem az én szavaim tették azt. – Valami más.

Felállt, felegyenesedett, rendbeszedte magát.

– Jól van. Megfogadom. Türök, engedelmes leszek. Leteszek minden rossz gondolatról. Megmutatom, hogy tudok jó feleség lenni. Ön meg lehet felőlem nyugodva. – Hanem egyet mondok önnek. Az az ember engem azzal fenyeget, hogy megver. Ha ezt meg találja tenni, akkor Isten legyen irgalmas neki is, nekem is!

Most már tudtam, hogy miért pirúlt úgy ki az arcza.

– Ha engem az uram csak egy ütéssel is meggyaláz, esküszöm a boszuálló Jehovára, hogy én felkapom a vadászfegyverét és agyonlövöm!

Azzal kifutott a szobámból.

Úgy jött nekem, mintha utána kellene kiáltanom: «ne menj többet haza, szerencsétlen asszony!»

Későn volt. Már kinn volt a kapun.

Eltünt előlem, mint az álomlátás.

XXI. FEJEZET.

MÁRIA-NOSTRA.

Hejh, de tenger idő mult el azóta, hogy ez történt. Idestova húsz esztendeje lesz! Elszédülök, ha visszatekintek rá.

De sok rossz esztendő; de sok nemszeretem-nap.

De sokan elköltöztek mellőlem, a kiknek öröm volt az élet, a kikre mosolygott a jövendő. És én itt maradtam.