Part 19

Erzsike kérdezé, hogy lehet-e a lánykát falura kivinni?

– Sőt nagyon jót fog neki tenni.

Azután engemet fogott elő az én barátom, a doktor.

– Hát te hogy vagy?

– Köszönöm, nagyon jól.

– No no! A szemedből látom, hogy nagy felhevüléseid, vértolulásaid vannak.

– Voltak, de már kigyógyultam belőlük.

– Remélem, homoeopathiai úton.

– Tökéletesen homeopathice.

Az orvossal együtt én is eltávoztam.

Mikor kiléptem a kapun, megint belebotlottam Sági Tóniba.

– Corpo di Bacco! Te azóta mindig a szép menyecskénél ülsz?

– S te azóta mindig a kapuja előtt sétálsz?

Az átelleni ház ablaka tele volt kiváncsi asszonyfejekkel.

Én aztán bérkocsiba vágtam magamat. Kihajtattam az indóházhoz, estére ott voltam Szegeden.

Ott is maradtam három napig, együtt jöttünk haza a nőmmel, a vendégjátékok bevégeztével.

S e három nap alatt minden nap érkezett két-három anonym levél Budapestről a feleségemhez, ilyen forma tartalommal: «Szegény barátném! Férjed egész napokat, éjeket ott tölt a régi ideáljánál, a főhadnagynénál. Mindnyájan osztjuk bánatodat. Az egész város tudja.»

Milyen nagyokat nevettünk e leveleken! Hej! ha keresztül nem jártam volna az eszükön a «drága barátnéknak»!

… Ilyen furfangos ficzkó voltam én, a mikor még a sasok ki nem tépték a hajamat.

XIX. FEJEZET.

MEDVÉSI ÉZSAIÁS.

Csakugyan beteljesült az általam megjósolt esetek egyike Kvatopil Venczellel.

Igen sajnálom; de bizony nem segíthetek a dolgon. Igen szivesen hoznám őt vissza, mint őrnagyot, ha rajtam függne; de hát a sors könyvében az volt megirva, hogy a derék férfiu a csatatéren végezze be hősi pályafutását.

Az az egy vigasztalás, hogy legalább diadalmas csatában esett el. A míg Mac-Mahon Solferinonál Schlick deréktömegét keresztül törte, azalatt Benedek a jobb szárnynyal győzelmesen nyomult előre, San-Martinoig szorítva Viktor Emanuel piemonti seregét. Itt érte a halálos golyó Kvatopil kapitány szivét.

Pedig bizony mondhatom, hogy abban a pillanatban a szép asszony csókja nem csattant el másnak az ajkán, mint az ő elhagyott leánykájáén.

A két feleség aztán megosztozhatott békében az özvegyi fátyolon.

A bigamia nyilvánossá lett; de már a megholt férjet nem lehetett törvény elé idézni miatta. A nagy napok eseményei csakhamar elfeledtették ezt az apró botrányt. Nevezhette magát háborítatlanul Erzsike is, meg Anna is özvegy Kvatopilnénak, azzal a kis külömbséggel, hogy az egyik kapitányné, a másik hadnagyné volt ugyanazon a jogon.

Az ügyvéd közbenjárásával és az én gyámi helyeslésemmel aztán Erzsike a biztosítékát is visszakapta. Biz abba idő telt; mert elébb ki kellett deríteni a «dolus»-t; azután lemondani az esetleges özvegyi nyugdíjról. Erzsike az alatt folyvást abban a kis mezővárosban lakott, melyet tartózkodási helyéül választott. A mint a biztosítékát kezéhez kapta, abból ezer forintot Annának ajándékozott s azzal ez hazatért Krakkóba az atyjához: a megmaradt összegen pedig vett magának Erzsike abban a városkában egy csinos lakóházat, szép kerttel együtt. Én egészen meg voltam ezentúl nyugtatva sorsa felől.

Volt tehát már saját háza, tisztességes czíme: «özvegy kapitányné»; biztosan kijáró jövedelme: ezzel abban a kis városban a legjobb szerepet játszhatta. Egyúttal ezen helyzetében a gonosz világ minden csábjai ellen is tökéletesen megóva; mert abban a városban minden ember erényes, az asszonyok szigorú kormányzatot tartanak ott. Ott eltántorodni, megbotlani, bűnbe esni nem lehet; mert nem szabad.

De lélektani alapon is egészen meg lehettem nyugodva az Erzsike jövendője felől. A ki már annyi keserves tanulságot szerzett magának a saját kárán, lehetetlen, hogy a tapasztalatokból a következményeket le ne vonja; s ha még egyszer választani fog, hát bizonyosan nem fogja magát a külső előnyök által megvesztegettetni, hanem a belső értékét becsüli meg annak, a kivel a sorsát végleg és tartósan összekötni szándékozik. Ezt a szép és okos phrasist levélben is megirtam neki: igaz gyámatyai gondoskodással. Csak arra az egyre figyelmeztettem, hogy valami «mostanában» kinevezett hivatalnokkal, vagy adóvégrehajtóval, vagy más efféle kutyafejű tatárral össze ne adja magát; mert az aztán férjnek is csak olyan provisorius lesz. Erre szavát is adta, hogy nem cselekszi.

Én aztán közel négy esztendeig nem is hallottam az Erzsikéről semmit. Azon nők sorába került, a kik nem beszéltetnek magukról. A legjobb kategoria. Évnegyedenként megküldtem neki a pénze kamatjait, azt ő megköszönte s azzal végeztünk.

De nekem is volt elég okom, nem gondolni a veszedelmes, szép tengerszemekre.

Rossz csillagok jártak!

Nem volt egy esztendő, a melyben valami nagy csapás ne érte volna a fejemet, a mi alatt össze kellett rogynom. Majd egy drága halottam volt, a kit eltemettem; majd magam álltam ki nehéz betegséget, mely szinte a halál révéig vitt; alig épültem fel, akkor megint a nőm lett veszélyes beteg. Jó barátaimnak látszó emberek könnyelműsége egész a vagyoni tönkrejutásig vitt. Éjjel-nappal ott kellett dolgoznom az iróasztalom mellett, hogy kiküzdjem magamat a mocsárból a partra; majd meg a kiadóm szökött el Amerikába; inséges esztendő jött, könyvet, lapot senki sem vett; majd meg párbajt kellett vívnom, nem a magam bűne miatt; hát még a hazám nehéz sorsa! Az elkobzott szabadság visszavívásának minden terhe, titka nálam volt letéve: én voltam az organuma a «comité»-nak; kínozva, üldözve, insultálva egy gunyolódó hatalom által. Olyan volt az, mint egy szörnyű álom! Összefüggéstelen, egyre váltakozó rémséges visiók; de örökös lidércznyomás. Mire fölébredtem belőle, azt láttam, hogy kopasz vagyok.

Egy szép tavaszon aztán azt a változatot találta ki a számomra a rémálmok tündérkirálynéja, hogy tömlöczbe csukatott.

Sorsát senki sem kerülheti el.

Politikai lapot alapítottam, magam voltam a kiadó és a felelős szerkesztő. Munkatársaim a szabadelvű párt matadorai. Nagy közönség sorakozott hozzánk. Volt dolgom elég, regényt is kellett irnom a lapba, meg vezérczikket is. Egyszer egy kitünően átdolgozott munkálat lett hozzám beküldve, mely alá a magyar főnemesi családok egyik legfényesebb neve volt irva. Én azt minden aggodalom nélkűl kiadtam. Loyalis, hazafias, alkotmányos elveken alapuló értekezés volt, egész tárgyilagosan kimutatva benne a jog és a szükség, mely Magyarország alkotmányos kormányzatát követeli.

Ezért a czikkért aztán a czikkiró grófot is, meg engemet is katonai törvényszék elé állíttatott a kormányzó. Előre megizente, hogy három hónapra becsukat mind a kettőnket.

A katonai törvényszék állt egy ezredesből, egy őrnagyból, egy kapitányból, egy fő- és egy alhadnagyból, egy őrmesterből, egy káplárból, egy frájterből, meg egy közlegényből, a négy utóbbiak csehek valának.

Én aztán tartottam az aræopag előtt egy hatalmas védbeszédet, németül. Persze, hogy azt mondták rá, hogy «abczug!» Elitélt a katonai törvényszék, a gróf munkatársammal együtt egy esztendőre nehéz vasban, kenyéren, vizen, bőjttel nehezítve, nemességvesztésre és ezer forint birság lefizetésére.

Mikor az ítéletet felolvasták, azt mondám az auditor majornak:

– Hát ez mi a csoda? Hisz a kormányzó csak három hónapra kivánt bennünket elitéltetni.

Arra az auditor major mosolyogva mondá:

– Igen, három hónapot az incriminált czikkért, kilenczet pedig a nagyszabású védelmi beszédért.

Az ítéletünk nem szólt ám sajtóvétségről. Oh dehogy: közcsendháborításért lettünk elitélve. Én és a grófom ablakokat vertünk be s gázlámpákat törtünk össze a kerepesi-úton.

Mint «közcsendháborítók» lettünk bedugva a hüvösre.

Olyanforma ítélet volt ez, mint a müncheni városi tanácsé, mikor egy piktor került eléje, a ki azzal volt vádolva, hogy egy női modelljének pajkosságból bajuszt festett. Ezért rá lett olvasva «20 márka birság, §: nyilvános mulatóhelyek bemocskolása miatt.»

Azonban valahogy azt ne várja ám tőlem a tisztelt olvasó, hogy én most ebből az alkalomból valami martyrtöviskoszorut akarok fonni a homlokom körül s leirom majd a velenczei ólomfödelű börtönök kínszenvedéseit! Van eszemben!

Csupa tréfa és mulatság volt az egész börtön-életem. A térparancsnok ezredes, a kinél laktam, feljárt hozzám mindennap anekdotázni s elhordott magával sétálni a zöldbe. Felvitettem a fogházba az iróasztalomat, könyveimet, faragó eszközeimet, ott készitettem el a feleségemnek a mellszobrát. Az ezredes is szenvedélyes faragó művész volt; versenyben esztergályoztunk. Szó sem volt semmiféle lánczról és bilincsről s a kenyér és víz mellé azt hozathattam a vendéglőből, a mi csak jó és drága. Délutánonkint a tisztelt barátaim a «pesti körből» feljártak hozzám tarokkozni; úgy, hogy mikor egyszer egy rebellis czimborám (Beniczky) meglátogatott a szállásomon s széttekintett, lenézéssel fejezte ki indignatióját: «nem ér az ilyen börtön semmit; hisz nincs ebben semmi poezis.»

Egyszer pláne elvittem a fogolytársamat, meg a porkolábomat magammal a svábhegyi nyaralónkba: ott a feleségem pompás vacsorát készített a számunkra; csapra ütöttük az új boromat s úgy elmulattunk késő estig, hogy mire visszakerültünk, alig akartak bennünket beereszteni a börtönbe. Szerencsénk, hogy a profósz velünk volt s azt, kétfelől támogatva, magunkkal tudtuk hozni.

Hát még aztán a látogatások!

Egész életem folyásán összevéve nem kaptam annyi látogatást, mint az alatt az egy hónap alatt, a míg a fogságom esztendeje tartott. (A következő hónapban felváltott a börtönben a kormány officiosus lapjának a szerkesztője. Azt is elítélte a haditörvényszék, közcsendháborításért.)

Feljöttek hozzánk a börtönünkbe távol vidéken lakó jó barátaink, főurak, úrhölgyek, grófnők és művésznők; néha egész cerclet tartottunk. Az is megesett, hogy egy betegeskedő mágnásnő, a ki nem jöhetett fel hozzánk a második emeleten levő börtönünkbe, lehivatott bennünket a kocsijához, ott fogadtuk el a vizitet az utczán, szegény rabok!

Nekem pedig sok volt már ez a jóból.

Ha egyik tisztelőm a másiknak adja a kilincset a kezébe, akkor én nem tudok dolgozni. Utoljára könyörgésre fogtam a dolgot, hogy zárják rám az ajtót egy pár órára; hisz azért börtön; irják fel az ajtóra, hogy mikor vannak az elfogadási órák.

Egy becsületes cseh fiu volt a szolgálatomra rendelve, ordináncznak. Ezt is Venczelnek hitták.

Igen jól kijöttünk egymással s meg tudtuk egymást érteni.

Megmagyaráztam neki, hogy bizonyos órákban, a mikor dolognál ülök, senkit se bocsásson be hozzám; kivéve, hogyha valami szép hölgy jön látogatóba.

Hony soit, qui mal y pense!

Tulajdonképen nem is lehet alkalmasabb helyet képzelni légyottokra, mint az ilyen börtönt. Csodálom, hogy ezt a «viveur»-ök fel nem kapták.

Aztán meg az ebéd utáni szundikálásra milyen kiváló alkalmatos hely az ilyen lokalitás. Ajánlhatom mindenkinek, a ki álmatlanságban szenved: csukassa be magát. Különös jótéteménye a gondviselésnek, hogy a rabok igen jól tudnak aludni.

Egy délutáni édesded szendergésemből azzal ver föl a Venczel, hogy itt van egy szép asszonyság, a ki látni akar.

– Igazán szép?

– Ojoj!

– Ojoj?

– Ojojojojoj!

Csakugyan «ojoj» volt: az Erzsike.

Egészen gyászba volt öltözve, fekete selyemfátyol a kalapján.

Láttam a szemeiből, hogy az én sorsomat akarja gyászolni.

Bevágtam az útját egy komplimenttel: «ej de jó szinben van, szép gyámleányom! Látszik, hogy meghasznált a falusi levegő!»

Abba hagyta a megkezdett siralmas szepegést.

– No hiszen magának sem ártott meg a börtönlevegő, úgy látom.

– Hát hogy kerül most ide?

– Bizony nagy nehezen. Alig akartak beereszteni. Azt mondták, hogy az árestánsnak ma szobafogsága van. Már arra gondoltam, hogy pofon ütöm a silbakot, akkor aztán büntetésből majd ide zárnak ön mellé.

– Ez igazán nehéz bilincs volna!

Elnevette magát.

– Értem a czélzást! Egy kicsit nagyon is megerősödtem termetben. Mit csináljon az ember kis városban egyebet?

Ez csak lelki megelégedésre mutat.

Megkináltam a saját karszékemmel. Azt is czélzásnak vette.

– Ennek jó erős lábai vannak, ugy-e? szólt, mikor elhelyezkedett benne.

Csakugyan nagyon pronunciált gömbölyüséget vettek fel az idomai, a mi azonban nem ártott meg a szépségének. Az egész lénye olyan étvágygerjesztő volt.

Én bizony örültem neki, hogy látom.

– Ne tessék rossz néven venni! A szegény rabnak jól esik, ha börtöne sötét éjszakáját egy mosolygó női arcz átderengeti! Oly édesen hangzik a lánczcsörgés közepett egy vigasztalón csengő gyöngéd asszonyi hang!

– Szeretem, hogy itt is megtartotta ön a jó kedélyét, mert én igen komoly dolog miatt jöttem.

– Hogyan? Hát nem a szomorú rabságomat enyhítő részvét hozta volna kegyedet ide?

– Az is! Első sorban igen. Mindennap olvasom a «Fővárosi Lapok»-ban, hogy önt kik és hányan látogatták? úri hölgyek, szép művésznők; gondoltam, ha azoknak illik, nekem épen kötelességem. Azonban egyéb körülmény is vezetett ide.

S e szónál fürkészve nézett körül.

– Nem hallik át a szó azon az ajtón?

– Ne tartson tőle, az a szoba üres. Fogolytársam külön appartement-nal van ellátva.

– Én azért jöttem önhöz, hogy bejelentsek valamit. Én folyamodtam a gyámi hivatalhoz, hogy önt mentse fel a gyámi teendők alól.

– A mire elég jó oka kegyednek az, hogy magam is gyámság alá lettem helyezve egy esztendeig.

– De nem az volt nálam az ok. Hanem, hogy olyan helyzetbe jutottam, melyben szükségem van a tőkepénzem feletti szabad rendelkezésre.

– Kitaláljam az okát? Megint valami szerencsétlenség történt! Elvesztettük a szivünket ismét?

Erzsike eltakarta a piruló arczát a selyemfátyollal.

– Ejh, hogy ön mindent is kitalál rögtön. De jó volna vallató birónak!

– No hát ez nagyon természetes. Kegyed még olyan fiatal!

– Már jól túl vagyok a harminczon.

– Csak négy évvel. Jól tudom; ott voltam a keresztelőjén. Tehát ismét feltalálta kegyed az ideálját!

– Ez úttal szentül hiszem, hogy feltaláltam.

– Csak nem valami provisorista?

– Kérem, ne sértsen meg!

– Éltem a gyanuperrel. Ahhoz nem adtam volna a gyámi beleegyezésemet. Azt kellett gondolnom, hogy kegyed ezért akar a gondnokságom alól felszabadulni.

– Épen nem! Ezentúl is kérni fogom jó tanácsát. Úgy fogadom azt, mintha atyám mondaná. Szidjon meg, ha valami hóborton kap. Engedelmes gyámleánya leszek ezentúl, ha ön el nem kerget magától. Nekem csak arra az összegre van szükségem. Higyje el, hogy nem követek el vele semmi könnyelműséget. Az összeg biztosítva marad. De kell, hogy rendelkezhessem vele a jövendőbelim iránti tekintetből.

– Kegyednek a vőlegénye talán valami jószágbérlő, a kinek az az összeg hasznos beruházásokra szükséges?

– Nem bérlő.

– Hát talán épen kereskedő? Az is tiszteletre méltó életpálya. Jó kézben a forgalmi tőke szép hasznot hajthat.

– Nem is kereskedő.

– Hát talán gyáros? Fürészmalom-, gőzmalom-tulajdonos?

– Egyik sem.

– Hát ugyan micsoda?

– Az én vőlegényem egy derék, kitünő néptanító, a neve Medvési Ézsaiás.

– Medvési Ézsaiás! De hát mi a csodának van szüksége az iskolamesternek a huszonötezer forintokra?

– Elmondom én azt önnek mindjárt. De egy kissé messze kell kezdenem. Van önnek ideje, hogy végig hallgassa a történetünket?

– Kérem. «Ma» egész nap itthon maradok.

– Nem fog bennünket senki háborítani?

– Nagyon okos fiu az ordinánczom; tudja a regulát.

– De nem fogják rám zárni a börtönajtót?

Más rendes ember erre azt felelte volna: hogy «az sem lesz baj!» én azonban kihúztam az iróasztalom fiókját s megmutattam a szép hölgynek, hogy van saját kulcsom a börtönajtóhoz. Ezen aztán nevetett. Úgy látszik, hogy meg volt nyugtatva.

– Hát azon kell kezdenem, hogyan ismerkedtem meg.

– Az Ézsivel?

– Kérem: ki kell mondani egészen a nevét, mert megharagszik. Nagyon sokat tart rá, hogy mindenkinek az egész neve és a rangját megillető czíme megadassék s azt ő maga is megtartja; engem állandóul «vitéz kapitányné» asszonyságnak tisztel. Hiába «nagyságolnak» a jelenlétében, ő kereken kimondja, hogy a «nagyságos» czím egyedül az erdélyi fejedelmeket illeti meg. «Suum cuique!» Ez a mondása. Oh én igen sokat tanultam már latinul, a mióta vele ismeretségben állok.

– Tehát latin leczkéket vett kegyed tőle: ezen kezdődött.

– Ugyan ne ironiázzon! Azért sem úgy kezdődött! Azt tudja ön bizonyosan, hogy kis városunkban igen népes kálvinista ekklézsia van.

– Azt félig-meddig tudom.

– Én pedig igen buzgó templomba járó vagyok.

– Azt már csak negyedrészben tudom.

– De bizony mi nálunk dicséretes szokás minden vasárnap a templomba eljárni, ájtatoskodni.

– És az új kalapunkat bemutatni.

– Oh engem csak az áhitat visz oda. Olyan szépek azok a szent Dávid zsoltárai.

– Hát még a szent Dávidnéi!

– Ne üzzön ön gunyt az én kegyességemből! Ézsaiás nemcsak rektor, hanem kántor és orgonista is. Gyönyörű basszus hangja van. Mikor nekiereszti, hogy «Oh mely boldog az oly ember éltében!» csak úgy reng bele a pódium. Ez a csodaszép hang volt az, mely engemet legelébb is megkapott.

– Magát az énekest természetesen eltakarja az orgona.

– De nemcsak a templomban volt alkalmam őt hallani, hanem a temetéseken is.

– Már temetésekre is méltóztatik eljárni?

– Még, kérem, nem megszokásból. Hanem hogy a legtöbb újszülötthöz engem szoktak elhívni keresztanyának. Nálunk pedig a gyermekeknek két harmada csak azért születik, hogy nemsokára meghaljon. Olyankor aztán a keresztgyermekem temetésére el kell mennem.

– Azok felett pedig Ézsaiás szokott énekelni és búcsúztatót mondani?

– De még milyen szép búcsúztatókat. Csupa versekben.

– Tehát Ézsaiás még költő is.

– De igazán szép verseket tud csinálni. Például ez: «Kedves Julis néném, ki laksz Apostagon; – Áldjon meg az Isten téged jó vastagon». Mi lelte önt?

– Semmi sem, csak rám jött a köhögés.

– Igen: a költői irigykedés! «Figulus figulum odit», szokta mondani Ézsaiás.

– Bizonyosan Erzsébet napjára is irt valami szép onomastichont.

– Azért sem irt! Nem olyan ember az. Mert az nem szokott soha senkinek hizelkedni, inkább mindenkinek a szemébe mondja az igazat.

– Ez a kálvinista rektoroknak általános ismertető jellemvonása.

– No de tartsunk rendet. – A temetéseknél hagytam el. Nekem feltünt ez a sűrű halandóság a kisdedek között, s megindítottam egy üdvös mozgalmat a városbeli asszonyságok között egy bölcsőde felállítása végett. Az eszme buzgó pártolásra talált. Nagy hirtelen akadt szállás; fehérnemüfélét nagy számban összeadtak a hölgyek; tejet és egyéb szükséges tápszereket aláirás útján beszereztünk, pénzt pedig a rendes úton határoztuk el beszerezni.

– Azaz jótékony hangverseny útján.

– Látszik, hogy ön praktikus ember. El lett határozva a jótékony hangverseny, s annak rendezésére egy komité lett megválasztva, hét tagú bizottság. A bizottság üléseit az én házamnál tartotta; nekem volt legalkalmasabb helyiségem hozzá és egyuttal zongorám is. A bizottság minden tagjának volt valami feladat kiosztva: egyiknek szavalat, másiknak éneksolo, harmadiknak tréfás felolvasás, negyediknek zongora-tanulmány, ötödiknek magyar magántáncz; nekem kellett hegedülnöm, Ézsaiásnak pedig Nabuccóból énekelni a főpap áriáját. «A ki az Urban megbizik». – A többit azután már tudja ön.

– Hogyne tudnám: az első bizottsági ülésen megapprehendált az egyik résztvevő comitétag, a másodikon a második, az ötödiknél már csak önök ketten tartották meg a főpróbát, Ézsaiással.

– Szórul-szóra. Csak azzal a külömbséggel, hogy nem tartottuk meg a főpróbát. Ezen a napon hat tag közül négy küldött kimentő levelet. Mind valamennyi beteg lett. Valóságos epidemia. Csak a tánczos nem talált a maga számára mentséget. Az tánczmester lévén a városban, nem hazudhatta azt, hogy a lába kimarjult.

Az Ézsaiás háromszor is elment a házam előtt, a hosszú száruból pöfékelve; mindannyiszor benézett az ablakon: látta, hogy még senki sincs odabenn, s tovább ment.

Végre besasirozott a tánczmester. Láttam a vigyorgó arczáról, hogy ez is valami gyászhírt hoz. Így csak az mosolyog, a ki talált már valami ürügyet, a minél fogva megretirálhasson.

– Nagysám! Vigasztalhatatlan vagyok! (Tudtam!) Nem lehet föllépnem a concertben. A czigányaink felmennek Budapestre. «Mi dolguk ottan?» – «Hát az egész ország minden czigánybandái összegyűlnek zeneversenyre; Patikárusék, Bunkóék, Rácz Paliék, Berkesék, Salamonék, Dankóék, a mi Csicsánk is ott akar lenni. Czigány nélkül pedig én nem tánczolhatok. – Ki húzza el nekem a lábam alá a «bihari kesergőt?» – «Majd elhúzom én!» – «Ah, haha! Az nem jó lenne; egy szál tánczos egy szál hegedű mellett: hisz az valóságos medvetánczoltató komédia lenne».

Erre betoppan az Ézsaiás. Meglátva az ablakon át, hogy már nem vagyok egyedül, bátorságot vett maga is bejönni. Addig nem mert.

(Én közbeszóltam: aligha nem ismerem én ezt a kegyed Ézsaiását. Ezzel történt az meg legatus korában, hogy az egész ebéd alatt a pap leánya mellett ülve, egy szót sem mert hozzá szólni, hanem délután felment a toronyba s annak az ablakából kezdett el kurizálni a szép kisasszonynak.)

– Valószinű, hogy ő volt az. Én aztán ott marasztottam őket ozsonnára, hogy legalább a kávé meg a kuglóf ne veszszen kárba. Ahhoz hozzá is ültek s hozzáláttak az ozsonnához. Falatozás közben meghánytuk-vetettük a módszereket, melyek segélyével meg lehet még tartani a zátonyra jutott jótékony hangversenyt. – Egyszer aztán a tánczmester az órára nézett. «Jézus Mária! Már hat óra! Nekem a főbiróné gyermekeinek a tánczpróbáján kell lennem». Azzal ugrott, kezet csókolt s elpirouettirozott.

Ekkor aztán Ézsaiás is felállt az asztaltól, leverte a kuglófmorzsákat a kabátjáról s azt mondta, hogy «áldás, békesség». – Ez az ő búcsúzási formulája. Azt, hogy «alászolgája», vagy hogy «ajánlom magamat!» soha az ő szájából nem hallotta még a főkurátor sem, de még a superintendens sem, mert Ézsaiás nem alázatos és nem szolga s nem is ajánlja magát senkinek, hazugságot pedig még szójárásból sem mond.

Én aztán az «áldás, békesség» szóra azt mondtam, hogy hát ön is el akar menni? Önnek csak nincs iskolája este hat órakor?

– Az nincs. De hát minek maradjak itt, ha nem lesz énekpróba?

– Hát én nálam épen csak énekelni lehet az embernek?

– Embere válogatja. Felelt rá Ézsaiás.

– Hogyan értsem ezt? kérdezém nagyot bámulva.

– Hogyan értse? mondá ő, a pipaszárával ütögetve a csizmaszárát. Hogyan értse? Hát nagyon jól értheti. Ha egy fiskális, egy doktor, egy földesúr idejön a ténsasszonyhoz s itten mulat, akár muzsikaszó mellett, akár a nélkül, hát azt a kutya sem ugatja meg érte, de ha a rektort látják ide bejönni délután öt órakor s aztán azt látják, hogy itt maradt utolsónak, mikor a többi vendég mind elment, hát abból olyan lárma lesz Izraelben, hogy engem megköveznek érte.

– Olyan rossz hirben állok én?

– Én nem mondtam, hogy a ténsasszony rossz hirben áll. Annyi bizonyos, hogy a verses könyvébe több név van beirva, mint a Trattner Károlyi kalendáriumába. De ez egy szép asszonynak nem árt. Megmondta már Krisztus: «bocsássatok meg neki, ha sokat vétkezett, mert sokat szeretett». De én nekem nem bocsát meg az eklézsia. Ha én jövök hirbe, engem kihordanak a határra, azután mehetek peregrinálni.

– Tehát a kálvinistáknál is van cœlibatus?

– Az nincs, hanem van kánon. A mit kálvinista papnál, rektornál «kánoni hibának» neveznek, az csupa veszedelem. Lehet valaki «aranyszáju szent János», de ha kánoni hibában találják, ott reked «Bergengócziában».

– S ön soha sem esett kánoni hibába? kérdezém én tőle.

– Soha! Viszonzá ő határozottan. S egészen vörös lett az arcza. Olyan büszke volt arra, hogy ő erényes.

(S ez valami új dolog ugy-e? szóltam én közbe, a mi még nem volt a világon. Egy férfi, a ki erényes s azt nem szégyenli bevallani!)

– «Unicum!» Én pedig erre a szóra megfogtam a kezét és visszatartóztattam. A szemeiből láttam, hogy először érzi asszonykéz szorítását. Ön őszinte volt, én is az leszek. Ön nem közelíthet más nőhöz, mint a kit az oltár elől hozott haza. Hát vegyen el engem feleségül.

Még csak meg sem volt lepetve ettől a szótól. Az arcza mozdulatlan maradt, mint a bálvány.