Part 18

– Egy reggel, mikor épen fésülködtem, bejön a cseléd jelenteni, hogy egy kopottas asszony van odakinn egy serdülő leánykával, a kik a főhadnagy után tudakozódnak. Én kimentem hozzájuk a konyhába. Egy szőke, kékszemű nőt láttam magam előtt, a ki körülbelül velem egykorú lehet; annak a karjába kapaszkodott egy hirtelen felnőtt, tíz-tizenegy évesnek látszó leányka. Az asszonynak a kezében volt egy útitáska, meg egy nagy vászon esernyő. Ruházata polgárias, minden divatszerű krinolin nélkül; fején egyszerű nemez kalap; épen ilyen öltözete volt a leánynak is. Mind a kettőnek simára fésülve a haja a homlokáról hátrafelé.

A nő németül kivánt jó reggelt.

Én azt kérdeztem tőle, hogy kit keres?

A nő azt felelte: «a férjemet keresem, Kvatopil Venczel urat».

– A főhadnagyot?

– Mikor engem elvett, csak alhadnagy volt.

Én hirtelen megfogtam a kezét s bevezettem mind a kettőt a konyhából a szobába. A cseléd szerencsére nem ért németül.

Egész a hálószobámba vittem őket. Megkináltam őket, hogy üljenek le.

– Bizony jól esik, mondá a nő. Mert nagy utat tettünk. Krakkóból jöttünk ide.

– Csak nem gyalog tán?

– De egészen gyalog. Vasútra nem telt.

Rágondolni is szörnyeteg egy eszme! Krakkótól idáig, egy növendék leánykával együtt gyalog tenni meg az utat! Tud-e a képzelet ilyent teremteni?

– Ön Kvatopil Venczel hadnagynak a neje? kérdezém én az asszonytól.

– Az vagyok. Ez pedig itt az ő leánya, Marianna.

S állításának igazolásául előkereste az utitáskájából az esketési levelet, melyben a krakkói székesegyház anyakönyvének kivonata van, rubrikázva szépen: vőlegény Klatopil Venczel, hadnagy a ** cheveaux legers-eknél; menyasszony Dunkircher Anna. Tanuk: Babolszky ezredes, Kolmarszky szatócs. Eskető pap: Lubanszky Szaniszló, plébános. Nap és év 1846 február 16.

Aztán előmutatta a leányának a keresztlevelét: Marianna. Szülelett 1846 junius 29-én. Törvényes szülött. Atya: Kvatopil Venczel, hadnagy; anyja: Dunkircher Anna. Keresztelő lelkész: Lubanszky Szaniszló. Keresztapák a fentebbi násznagyok.

Még egy házassági szerződés is volt az okiratai között. Be volt ez bizonyítva jól.

Erzsike egyszerre csak nagyot kaczagott.

A szakácsné jött be, hozta a leveses tálat.

– Hahaha! Tudja ön már Ollendorf szerint, hogy «miért sír a kapitány?»

– «Mert az angolnak nincs kenyere.»

– Nézze Zsuzsi, elfelejtett a gyámatyámnak kenyeret adni. A gyürkéjéből messen neki, azt szereti.

A cseléd mentette magát, hogy hiszen a leveshez még nem kell kenyér.

Pompás leves volt, tejfeles tojásos rizsleves, csirkeaprólékkal. Erzsike merített a tányéromra.

– Köszönöm, elég lesz.

Mikor aztán a cseléd kiment, folytattuk.

(Nincs is kellemesebb tête–à–tête a világon, mint a melyet a benyitogató cseléd tíz perczenkint félbeszakit.)

– Most tudjuk már, mondám én, hogy mi oka volt annak a rendkívüli tüneménynek, hogy egy boldog vőlegény az esküvője után keservesen zokogni kezd. Szegény fiunak eszébe jutott az elhagyott régi felesége és a gyermeke.

– Az ám. Hanem azért el ne hagyjuk hűlni a levest. Tetszik önnek parmesan is hozzá?

– Köszönöm. A nélkül jobb szeretem.

– Kvatopil Venczel parmesannal szerette.

Aztán hozzáláttunk a levesevéshez.

– Kvatopil Venczel meg is duplázta mindig a rizslevest.

– Köszönöm. Én soha sem veszek egy ételből kétszer.

– Tudom. És a legjobb falatot mindig a tányérján szokta ön hagyni.

– Hát ezt honnan tudja?

– Még leánykoromban figyeltem meg; mikor nálunk volt ön néha ebéden. Azt tartják, hogy ez babona: a tányéron felejtett falat azt jelenti, hogy valami távollevő kedvesünk éhezik.

– Nem babona bíz az; hanem egészségi szabály, akkor hagyni abba az evést, ivást, mikor legjobban esik.

(Valóságos diætetikai értekezést folytattunk, mint a kiknek semmi egyéb kivánságuk nincs, mint késő vénséget élni és köszvénytől mentnek maradni.)

A levesben, mint említém, csirkeaprólék volt. Erzsike tányérjára került az a része a csirkének, a melyikben a «sarkantyu»-csont van.

Köztudomásu, hogy bizalmas társaságokban, fiatal hajadon leányok között az a szokás, hogy mikor ilyen sarkantyu-csontra akad valamelyik, az a barátnéját felhivja csonttörésre. Az egyik az egyik végét fogja meg a sarkantyu-csontnak, a másik a másikat s addig húzzák kétfelé, míg ketté törik. A melyiknek a sarkantyus rész jutott, az fog hamarább férjhez menni. Ez az ábrándos babona.

Erzsike nevetve mondá:

– Mikor az első ebédet megettük, ilyen sarkantyucsont akadt a kezembe. Én odanyujtottam azt az Annának: «szakítsuk el: melyikünké marad a Kvatopil?»

– Ah, önök egyszerre olyan jó barátnék lettek?

– Hát hogy ne? Mikor kettőnknek van egy férjünk! Én természetesen itt marasztottam őket magamnál. Nem is tudom, hová lettek volna, ha én be nem fogadom. Már akkor egy krajczárnak sem voltak urai. Az egész úton csak kávét ettek. Több felöltő ruhájuk nem volt, mint a mit a testükön viseltek s fehérneműt nem váltottak az egész úton. Nekem az első feladatom az volt, hogy kiöltöztessem őket. Az asszonynak jó volt az én ruhám, a leány számára a kerepesi útról hozattam neki valót. Ezt mindjárt ágyba is kellett fektetni, mert a feje fájt és erős láza volt. Orvost hivattam, az adott neki valami orvosságot, a mitől elaludt. Azóta ő alszik az anyjával együtt az én ágyamban, én magam meg a pamlagon. Nem kell önnek ez a csirke mája?

– Köszönöm. Folytassa inkább.

– Mikor a szegény asszony látta, hogy jól fogadom, elérzékenyült, a nyakamba borult, aztán sírtunk egymás barátságáért mind a ketten, mint a záporeső. Tudtuk, hogy egyikünk a másiknak a halála. De melyik lesz? Aztán csak nagy hamar elmondtuk egymásnak a magunk történetét a közös férjjel, hogy kerültünk össze vele. De furcsa szinpadi jelenetet lehetne ebből csinálni.

Én kérdem: No te Anna, mondd csak, hogyan kerültél te ezzel a Kvatopillal össze? s hogy maradtál el tőle tizenhárom esztendeig?

Anna felel: Furcsa históriája van ennek. Tudod Erzsi a krakkói köztársaságnak a történetét?

Én: Soha hirét sem hallottam én szegénynek.

Anna: Hát, tudod, ez egy nagy lengyel város, a hol hajdanában a lengyel királyokat koronázták s ha meghaltak, eltemették. Én oda való vagyok. Az apám hires keztyüs volt Krakkóban, a kinek a portékáit messzeföldre elhordták. A mi városunk volt az utolsó szabad lengyel köztársaság, mikor utoljára felosztották Lengyelországot. Huszonkét négyszög mérföld területe volt.

– Kevesebb, mint Debreczennek, vetém én közbe.

Erzsike folytatá Anna beszédét.

– Mikor én tíz esztendős leány voltam, megint támadt valami lengyel forradalom; azt ismét leverték, osztrákok, poroszok, muszkák egyesült erővel s akkor a krakkói köztársaság feletti ügyelést rábizták Ausztriára. A régi lengyel szokások, tanácskozások megmaradtak; hanem a várban állandó helyőrségül maradtak az osztrák katonák. Mikor én tizenhat esztendős lettem, meghalt az anyám s akkor aztán nekem kellett a keztyüs boltban helyet állanom. Itt ismerkedtem meg Kvatopillal. Fiatal hadnagy volt: rendesen nálunk vásárolta a keztyüit. Bár maradt volna a keztyüknél! Ki veheti rossz néven egy tizenhat esztendős leánynak, hogy ha hisz? Én is hittem. És ő neki igazán jó szive volt. Mikor látta, hogy nekem nincs más választásom, mint a szégyen és a halál között, akkor oda jött az atyámhoz és megkérte a kezemet. Természetesen hozzáadtak. A lengyeleknél soha sem volt az szokásban, hogy ha egy leány katonatiszthez akar nőül menni, annak még elébb a katonai hatóságtól kelljen engedelmet kérni, keserves nagy összeget biztosítékul letenni; a pap összeadott bennünket minden kérdezősködés nélkül. Alig voltunk egy hétig férj és feleség, mikor újra kitört a forradalom. A lengyel fölkelésnek Krakkó volt a központja. Eleinte nagy sikerrel harczoltak a lengyel fölkelők. Én nekem látnom kellett, hogy kergetik az utczán végig a lengyel kaszások az én férjemnek a lovascsapatját, a kinek annyi ideje sem maradt, hogy tőlem búcsút vegyen.

– Én azt kérdeztem tőle: «te is lengyel vagy?»

Anna azt felelte: «hogy ne volnék? azért, hogy német nevem van?» Nehéz napok következtek erre. Nekem leányom született. És én nekem mindennap kétszer kellett a templomba mennem. Egyszer azért imádkozni, hogy a hazám diadalmaskodjék, másszor meg azért, hogy a férjem visszatérjen. Őrült kivánság! Hisz arra maga az istenség is tehetetlen, hogy két egymással ellenkező imádságot beteljesítsen. Férjem visszatért Krakkóba, hanem a lengyel ügy elbukott. A szabadságharczosok szétfutottak, a megszálló seregek visszatértek. Szomorú viszontlátás volt az! Krakkó e bukás után megszünt köztársaság lenni s be lett kebelezve, mint egyszerű székváros az osztrák örökös tartományok kötelékébe. Az apám sírt, én pedig örültem, hogy visszakaptam a férjemet. De nem sokára megbünhödtem a tilalmas örömért. A férjem tudatta velem, hogy nagy baj van. Eddigelé az osztrák tisztek Krakkóban nem sokat kérdezték a tábornokaiktól, hogy szabad-e házasodniok?

(Én közbeszóltam: «ez a magyar-horvát határőrvidéken is így volt szokásban; a granicsár tiszt házasodhatott kautio és engedély nélkül».)

Anna. De most, hogy Krakkó Ausztriához lett csatolva, az egész katonai törvény ki lett terjesztve mi ránk is s most már a hadnagy feleségének hét ezer forintot kell lefizetni biztositékul.

Erre pedig az én apám képtelen volt. Rajtam kivül még hat leánya volt s akkora összeget nem vonhatott el az üzletéből, a mekkora a biztosítékhoz kellett.

Az a veszedelem fenyegetett bennünket, hogy ha a férjem felsőbbsége megtudja a házasságunkat, Kvatopilt azonnal megfosztják a tiszti rangjától.

Az apám azt tanácsolta, hogy Kvatopil tegye le önként a kardbojtját és lásson valami polgári állás után. De arra gondolni sem lehetett. Ki adott volna Krakkóban alkalmazást egy osztrák katonatisztnek, a ki a lengyelek ellen fegyverrel harczolt?

Kvatopil azon időben lett főhadnagygyá előléptetve. Ez azt a örömteljes reményt lobbantá fel sziveinkben, hogy nagy gyorsan fog a rangfokozaton előrehaladni s ha egyszer azután őrnagy lesz, akkor nem kell a házassági biztosítékot letenni többé; akkor nyilvánossá tehetjük, hogy férj és feleség vagyunk. Addig ne tudja más, csak a rokonok és az ismerősök.

Ebben megnyugodtunk. Kvatopilt nagyhamar áthelyezték az ezredével Magyarországba.

A mint aztán Magyarországon kitört a forradalom, én többé Kvatopilról semmit sem tudtam meg. Hol jár, hová lett, él-e, vagy meghalt? Semmi hírt sem vettem róla. Háboru idején titokban tartják azt, hogy merre jár ez, meg amaz az ezred. Egyszer olvastuk egy hadi bulletinből, hogy az a dragonyos ezred, a melynél a férjem szolgált, résztvett valahol a Bánságban egy ütközetben. Szegény apám ekkor rászánta magát, hogy leutazik személyesen a Bánságba, megkérdezni az ezredestől, hogy él-e még a férjem? Mikor odaért, épen akkor temették nagy pompával az ezredest. Typhusban halt meg. Ez volt a násznagyunk. Ő neki volt egyedül tudomása a katonaságnál a mi házasságunk felől. Ez jól megőrizte a titkot, mert a násznagykodás a szabályellenes egybekelésnél neki is az állásába kerülhetett volna. Az alezredes pedig csak annyit tudott Kvatopilról, hogy azt a századával detachirozták valami küldetésben, a honnan nem tért vissza. Valószinű, hogy a magyar fölkelő seregek lekaszabolták, a csapatjával együtt.

Én bizvást felvehettem a gyászruhát, el is viselhettem azt; a háboru bevégeztéig semmi hírt nem hallottam a férjemről.

– Eddig szólt Anna, most én vettem át a szót.

– Hogy semmi hírt nem hallottál róla, annak az oka az volt, hogy az egész hadjárat alatt körül volt zárva az ostromolt Temesvárban a századával együtt, s onnan hirmondó sem jöhetett ki egy esztendeig.

– De hát azután, hogy Temesvár fel lett szabadítva, mért nem tudosított? Legalább annyit irhatott volna, hogy él?

– Ennek az okát könnyű kitalálni. Ő rá nézve az egész hadjárat meddő maradt dicsőség dolgában. Mint lovas tiszt, az ostromolt várban érdemeket nem szerezhetett. A hadjárat után is maradt főhadnagynak, a többi hadnagytársai mind előhaladtak a rangfokon. – Neki csak az elkeseredés maradt. A hátratett katonatiszt rosszabb a halottnál, annak a száján nem jöhet ki az a szó, hogy «hála istennek, élve maradtam!»

– De hát azután? Későbbi években. Három-négy esztendőn keresztül miért nem irt, bár csak egy sort hozzám, hogy még él és gondol reám – és gyermekére, a kit úgy szeretett!

– Annak megint én tudom a legjobb okát. Egy könnyelmű bajtárs miatt adósságokba keveredett, lelketlen uzsorások kezébe jutott, a kik folyvást mélyebben huzták bele a hinárba. Az ilyen zaklatott állapotban levő katonatisztnek bizony nem nagy kedve lehet még egy asszonyt és egy gyermeket is szorosabban fűzni magához. Most már nemcsak a biztosíték hiánya választotta el tőled, hanem az a csuf mocsár, a minek adósság a neve. Ezt nem tudta átgázolni. Ha rád gondolt és a gyermekére: az csak a kétségbeesését növelte. Ha levelet irt volna hozzád, annak csak ez lehetett volna a tartalma: «mire ezeket a soraimat olvasod, már megszüntem élni».

Anna kiváncsi volt rá, hogy vajjon mennyire vihette Kvatopil adósság dolgában?

Én aztán megmondtam neki a csinos kis összeget.

Hüh! Milyen hosszú képe lett egyszerre a barátnémnak!

Azt kérdezé hüledezve, hogy most is megvan még ez a szörnyű nagy adósság?

Olyan bohókás volt ez a helyzet, hogy minden keserüségem mellett is el kellett magamat rajta nevetnem. Kinéztem az arczából a jámbor teremtésnek, hogy ha én ennek most azt felelem, hogy «bizony édes barátném, az adósság az egyedüli tárgy a földön, a mit az idők foga meg nem emészt: Kvatopil váltói még most is élnek», (igaz is, hogy megvannak; de az én fiókomban,) hát akkor ez a szerencsétlen asszony képes azonnal kézen fogni a leányát s visszagyalogolni Krakkóba. Hanem hát megszántam szegényt. Elmondtam neki a tiszta, puszta igazságot. – Négy esztendeig nem tudósítá őt a férje életbenlétéről, a hitelezői miatt; azontul pedig én miattam. Én megismerkedtem vele; nem tudtam, hogy nős; megszerettem, felajánlottam neki a kezemet. El kell ismernem, hogy ő vonakodott azt elfogadni. Mindenféle kifogásokat tett, csak azt az egyet nem, hogy már van felesége. Ez természetesen a legsikeresebb lett volna. De már akkor annyira szájáig ért a víz, hogy nem maradt egyéb választása, mint vagy főbe lőni magát, vagy kettős házasságot elkövetni. – Úgy látszik, hogy ezt az utóbbit tartotta kellemesebbnek.

Még Anna maga is elismeré, hogy okosabb eszme volt Kvatopiltól ezt az utóbbit választani.

Nagyon áldott jó teremtés ez az asszony!

Én aztán teljesen megnyugtattam az iránt, hogy az esküvőnk előtt minden adósságát kifizettem a jó Kvatopilnak. Meg is mutattam neki a chatouilleomban eltett váltókat, felvilágosítva felőle, hogy azok már el is évültek s én nem fogom azokat Kvatopil ellen beperelni, a változott viszonyok után sem. – A mire a jó lélek hálakönyek között borult a lábaimhoz s a térdeimet csókolva, biztosított felőle, hogy holta napjáig áldani fogja az emlékezetemet. S e megnyugtató biztosítás után egészen helyreállt a gyöngéd vonzalma az ő szeretett Kvatopiljához.

Én megtetéztem a szivességeimet még annak a jelenetnek a leirásával is, a midőn Kvatopil, mint vőlegény, az esküvőnk után keservesen sirva fakadt; bizonyosan az elhagyott neje és leánya miatt fakadtak e sűrű könyjei.

Ez által meg egészen elérzékenyítettem a szegény Annát.

– Lássa ön, milyen jó szive van Kvatopilnak!

Akkor aztán egymásra liczitáltunk, hogy melyikünk tud több jeles vonást felfedezni a Kvatopil jellemében.

Végezetre elővettük a mi közös Kvatopilunknak a fényképezett arczképét és azt kölcsönösen kézről-kézre adva, forró csókjainkkal vetekedve elhalmoztuk; míg végre megállapodtunk abban, hogy egyikünké se legyen az arczkép; hanem adjuk azt a kis Mariannának.

(«– No hát jó volt-e a bab czuspájz disznófarkkal?» – kérdezé tőlem az e közben tányért váltani bejött szakácsné.)

(«Költői szavamra mondom, hogy még soha így el nem laktam disznófarkas babbal!»)

Azután következett valami baraczklekváros tésztanemű. Én azt is szeretem.

Erzsike folytatá:

– Hát eddig volt az idyll.

– Mi volt az? A disznófül?

– Most következik a próza. Én ezután a kellemetlen felfedezés után elmentem az ügyvédemhez s elmondtam neki a dolgomat; kérve, hogy mit tanácsol a helyzetemben? – Elébb kérdeztem meg az ügyvédet, a ki száraz, prózai ember, nincs előtte más, mint a törvény; – csak azután akartam ön elé terjeszteni az ügyet, hogy legyen közöttünk biró.

– Kik között?

– Köztem és az ügyvédem között; mert kettőnknek homlokegyenest ellenkező nézete van a jelen ügyben követendő eljárás tekintetében.

– Kegyednek is van valami nézete?

– Hogy ne volna: de elébb hallgassa meg a törvények magyarázójáét. Elébb azonban koczintsunk egyet azoknak az egészségére, a kik bennünket szeretnek.

S koczintottunk – nem mondtuk meg, kiért.

– Hallgassa ön meg, hogy mi véleményt adott az ügyvédem. «Ez bizony nagy baj, de csupán Dunkircher Annára nézve az. Ha rendes békességes időkben élnénk, akkor lehetne az a kimenetele az ügynek, hogy a katonai hatóság Kvatopil Venczel főhadnagyot, a miért hatósági engedély nélkül házasodott, tiszti rangjáról való lemondásra kényszerítse. Ez esetben a Dunkircher Annával kötött házassága érvényben marad. Ellenben Kvatopil úr, a később elkövetett bigamia vétségeért, az osztrák büntetőtörvények értelmében, két esztendei börtönre nyer kellemetes kilátást. A jelen viszonyok azonban, a midőn a lombardiai hadseregnek minden vitéz, betanult tisztjére nagy szüksége van, okvetlenül azt a választ fogja kapni a krakkói feleség, hogy az egész házassága törvénytelenül lett kötve, annálfogva «null und nichtig». A plébánost, a ki összeeskette őket, elküldik egy esztendőre valami kolostorba, fegyelmi büntetésből, Kvatopil Venczel pedig marad főhadnagynak, sőt ha vitézül viselkedik, kapitánynyá is lesz. Kegyed pedig akként lesz főhadnagyné és kapitányné; mert az előbbi házasság érvénytelensége a kegyedét teljes jogerőre fogja emelni».

– Ezek voltak a ügyvéd szavai. Ugy-e jól megtartottam? Ismeri ön a katonai törvényeket?

– Őszintén megvallom, hogy azon számos tudományok között, a melyeket nem ismerek, ezek kiváló tért foglalnak el.

– No hát én erre azt feleltem, hogy: «Jól van! A törvények, a körülmények, a helyzetek azt indokolják, sőt okadatolják, hogy Dunkircher Anna legyen megfosztva hitvesi jogától; de hátha az emberi szív törvénye talál érvényre jutni?» – Elég jó curialis stylusban fejeztem ki magamat?

Egy kicsit nevettem rajta.

– Az ügyvéd még jobban nevetett. «Hogyan? mondá. Kegyed azt képzeli, hogy Kvatopil Venczelnek majd megesik a szive az elhagyott első feleségén? a kinek szándékosan nem irt levelet, a míg irhatott volna, nehogy az valami bizonyítékkal birjon az iránt, hogy Kvatopil Venczel őt csakugyan megesküdt feleségének és nem egy elcsábított leánynak tartotta, a kivel kötött házasságának érvénytelenségéről jól meg volt győződve? Hiszi azt kegyed, hogy Kvatopil Venczel most, tizenhárom év mulva annyira elérzékenyül, hogy a csatatéren, a harcz közepén elbocsáttatását fogja kérni; elfelejti a zászlójának, az uralkodójának adott esküjét; csak azért, hogy Dunkircher Anna számára megmenthesse a hitvesi főkötőt? Hiszi azt kegyed, hogy Kvatopil Venczel otthagyja a legjobb reményekkel biztató carrièrejét? becsukatja magát két esztendőre a fegyenczházba, hogy onnan mint megbélyegzett koldus jöjjön elő; csak azért, hogy koldusnéval tovább élhessen, törvényes összeköttetésben? És végül hiszi azt kegyed, hogy Kvatopil Venczelnek úgy megzavarodhatik mind az öt érzéke, hogy ő egy ilyen szép, fiatal feleséget, mint kegyed, egy nemes gazdag hölgyet, a ki őt kényelemben tartja, el fog taszítani magától, odadobni a világ csufságának; azért, hogy visszakapjon egy elhervadt élettársat, a kinek az arcza megránczosodott: egy jámbor keztyüsnek a leányát; a kire nézve még csak nem is előny, hogy a jóhirű «Dunkircher» név helyett a «Kvatopil»-t ragaszthatja ki a czégtáblájára? – Nem! Asszonyom. Ilyen jószivü emberben én nem hiszek. Inkább elhiszem, hogy halfarku tengeri szűzek vannak a világon.

– Nem szakítottam félbe az ügyvédet. Engedtem, hogy teljesen expectorálja magát. Mikor aztán egy kis pauzát tartott, akkor azt mondtam neki: hiszen nem a Kvatopil szivéről beszéltem én, hanem a magaméról.

– A magáéról? – kérdé elcsodálkozva; – hát az hogy keveredik ebbe a dologba?

– Nekem az az eszmém van a kinos ügy elintézésére, hogy én azt a biztosíték-összeget, melyet egybekelésünk alkalmával letettem, átruházom a Dunkircher Annára, akkor aztán az ő részéről teljesítve lesz a föltétel, mely mellett a katonatiszt házassága megengedtetik: ő hadd legyen boldog az esküdt férjével. Én magam pedig majd el tudok valamerre tünni az emberek közül. Nagy a világ!

– Az ügyvéd erre megharagudott, azt mondta: – Ha kegyed ezt megteszi: akkor rászolgál, hogy egyenesen elvigyék Döblingbe!

– Nekem pedig ez komoly, elhatározott szándékom. Ezzel végzé Erzsike.

Én nem állhattam meg, hogy a kezére ne tegyem a kezemet.

Mennyi igaz, nemes érzés alszik ebben a szivben! Ha lett volna ember, a ki azokat fölébreszsze! Milyen derék asszony lett volna ebből a nőből, ha egy olyan férjre talált volna, a ki a legközönségesebb értelemben vett «jó ember», a milyen tíz férfi közül kilencz! – Miért kellett neki mindig, de mindig, azt a tizediket kihuzni a maga számára a sors urnájából?

Kitalálta, hogy mire gondolok e néma pillanat alatt. Azok a nagy, mély tüzű szemek lassankint megteltek könynyel. A gyémánttűz semmi a köny sugártüzéhez képest! Milyen szép volt e perczben.

Az ajkai valami rebegéshez kezdtek. Alig tudta kimondani.

– «Annak a másiknak gyermeke van».

S erre a szóra elkezdett görcsösen zokogni, egyik kezével az arczát eltakarva, másikkal az én kezemet szorítva erőszakosan.

Kicsi hija, hogy én is együtt nem sirtam vele, úgy megesett rajta a szivem.

Aztán, hogy kisirta magát kedvére, nagyot sóhajtott, felszárítá a könyeit.

– Most már tudja ön, hogy miért kérettem, hogy jöjjön ide? Legyen bíró ebben az ügyben. Melyiknek van igaza: az észnek, vagy a szivnek? Azt kell-e tennem, a mit az ügyvéd tanácsolt, vagy azt, a mit én magam gondoltam ki?

Nehéz feladat!

– Lássuk: nem volna-e valami középut? – mondám én. Hátha rátalálnánk. – Én azt tanácsolom, hogy ne tegye kegyed sem azt, a mit az ügyvéde tanácsolt; sem azt, a mit maga kigondolt. Hanem várjon egy kis ideig. – Nagy háboru indul meg: több, mint fél millió harczos áll egymással szemben. Annak egy ötöd része nem fog a háboru végén az övéihez hazatérni. Ezen országdöntő harczban vagy elesik az önök Kvatopilja, vagy élve marad. Ha elesik, akkor meggyászolják mind a ketten. Az özvegyi fátyolon nem vesznek az asszonyok össze. – Ha pedig megéri Kvatopil a háború végét, akkor ő, a vitéz, ambitióval teljes katona okvetlenül előbbre lép a rangfokozaton, a csatatér gyorsan növel! Lesz belőle őrnagy. Mint őrnagynak nem kell többé a házassági biztosítékot letennie.[7]

Akkor azután magához veheti a Dunkircher Annáját. Kegyednek pedig nem kell odaajándékoznia a biztosítási összeget, a mire magának is nagy szüksége lehet.

– Köszönöm – szólt a hölgy. – Ez igazán olyan egyszerü, mint a Columbus tojása. Tehát várni fogunk, én is, Anna is, a mig a háboru véget ér, s addig ezt a családot itt tartom magamnál.

– Még egyre figyelmeztetem. A várakozás ideje alatt kegyednek jó lesz valahová, valami kis városba félrevonulnia; a hol nincsenek ismerősei. Itt a fővárosban tarthatatlan hamis helyzetbe fog kegyed jutni. Az első feleség történetét nagy hamar megtudja a világ. – S a «szalmaözvegy» czím még elég jó czím; de a «szalmaasszony» már nem az. Kegyed költözzék mindenestől, holnap mindjárt falura s vigye magával a vendégeit is.

– Azt fogom tenni.

Alig készültünk el, midőn kopogtatott az orvos.

Az orvos elől nem tagadhatja el magát, a hinek a házánál beteg van.

Az orvos is jó ismerősöm volt. Nagy, kiterjedt praxissal birt. Homoeopatha volt. Bizonyos, hogy ez ma, meg holnap valahány patiensét meglátogatja, a nux vomica mellé mindannyinak beadja azt a legujabb hírt, hogy engem itt talált a szép asszonynál – poharazás közben: «thé complet!»

Megvártam, míg a kis betegtől visszajő.

Megnyugtatott, hogy semmi baja sincs már, elhagyhatja az ágyat.