Part 17

Egy májusi napon hoztak a hivatalos lapok rövid tudósítást a montebelloi csatáról. Nem volt az ütközet, csupán erőszakolt kémszemlészet osztrák részről, egy tizenkétezer emberből összeállított, minden fegyvernemü hadtesttel. Mind az osztrákok, mind a francziák elég vitézül verekedtek. Egyéb részletekkel a hivatalos communiqué nem szolgált.

Én azonban egy sebes futár barátságából, a kit a csatatérről a budai hadparancsnoksághoz küldtek, kaptam egy magánlevelet is a csatatérről. – Kvatopil irta.

«Kedves barátom!

Sietve irok a csata után. Egész ezredünk tűzben volt, a franczia chasseuröket megszalasztottuk; Montebelloig üldöztük. Én könnyü sebet kaptam a homlokomon; mely azonban nem gátol a tovább harczolásban. Fővezér azonnal kinevezett kapitánynyá; harczvonal előtt megdicsérve vitézségemért. Tudasd ez örömhírt kedves feleségemmel. Neki nem irhatok. Ezer csókot mindkettőtöknek

Kvatopil Venczel; százados.»

De még utóirat is volt.

P. S. Ezt a levelemet senkinek ne mutogasd, s a kezedből ki ne add: a mint elolvastad, azonnal semmisítsd meg; mert ha megtalálják, engemet a legnagyobb bajba hozasz; miután nekünk innen a táborból absolute semmi levelet nem szabad irnunk. Azért is czímeztem ezt tehozzád és nem a feleségem nevére; mert a te discretiódról bizonyos vagyok. Ő dicsekedve mutogatná a levelemet. Égesd el azonnal.

K. V.

No már most ez a levél egyenesen kötelességemé teszi, hogy az Erzsikét meglátogassam. Ezt a hírt csupán élő szóval lehet neki megmondani.

Azt is tehetném ugyan, hogy a Kvatopil levelét megsemmisítsem, s aztán magam tudassam a nejével levélben a tények érdemleges tartalmát, de akkor meg az én levelemet fogja fűnek-fának elmutogatni, s a baj meglesz.

Ha fényes nappal megyek hozzá, minden ember meglát. Nekem nem lehet incognito járnom, mert úgy ismernek, mint a rossz pénzt. Még hozzá épen most kaptuk fel a magyar nemzeti viseletet. Egy hét óta a hányan hordjuk, mindannyiunknak a nevét utánunk kiabálják az utczán. Nagy inség az, mikor az embernek mindenütt «éljent» kiabálnak a fülébe, akárhová akarna is elsomfordálni.[6]

Ha pedig olyankor megyek Erzsikéhez, mikor a gázlámpákat meggyujtják «és» sötét lesz, akkor annál rosszabb.

S az ismét az elhihetetlen képtelenségek közé tartozik, hogy az Erzsike lakásával átellenes háznak valamelyik ablakából egyik vagy másik szomszédnő állhatatos kitartással ne lesse, hogy ki megy be a kapun? S ha egy meglátott, holnap már tudja az egész színház!

Jó lelkiismeretü férj (ilyenek is vannak) hasonló esetben nyugodt orczával lép a felesége elé s bejelenti nyiltan és őszintén, hogy «édes angyalom, egy kellemetlen látogatást kell tennem, ennél meg ennél a delnőnél, nem örömest teszem. Szeretném, ha te is elkisérnél». – Erre az asszony természetesen nagylelkü lesz, azt mondja: «csak eredj oda, fiacskám magad, tudod jól, hogy én nem vagyok féltékeny.»

Azonban a feleségem épen vendégszerepelni volt Szegeden, csak egy hét mulva vártam haza.

Ez még sulyosító körülmény az esetleges látogatásnál.

A mint így tanácskozom magam magammal, beállít hozzám egy kaczkiás leány cseléd, a piaczrajáró födeles kosarából egy levelkét vesz elő s gyanúsan körültekintgetve, kezembe adja.

A levélke illatos volt a zellertől, a mi közé el volt dugva.

Már a czimen megismertem az irást. Erzsike küldi.

Felbontottam, elolvastam. A cseléd ott állt.

Egyszer aztán megsokalta a várást s megszólalt:

– Választ kérek.

– Vagy úgy? Maga is itt van?

Még egyszer elolvastam a levelet.

«Kedves gyámom!

«Igen komoly közlendőm volna önnel. Kérem, látogasson meg. Minthogy tisztelt neje most úgy is vendégszereplésen van, nem jöhetne-e el ma hozzám ebédre? Csak magunk leszünk. Erzsike».

Az indokolás a legfurcsább! «Minthogy tisztelt neje most úgy is vendégszereplésen van». – No ezt tudhatja a «Fővárosi Lapok»-ból. De a conclusio! «tehát eljöhetne hozzám ebédre». – Aztán «csak magunk leszünk!» – Ha még ez sem kisértés?

Elkezdtem alá s fel járkálni.

A cseléd csak nézte, hogy vajjon megszámláltam-e már, hogy hány lépés az ablaktól az ajtóig? Végre megsürgetett.

– Kérem. Nekem ebédet kell főznöm odahaza.

– Ahá! Tisztelem a nagyságos asszonyt, elmegyek hozzá délelőtt.

– De nekem tudnom kell, hogy eltetszik-e jönni ebédre? Mert a szerint főzök.

– Igazság! Tehát elmegyek ebédre.

Az Erzsikééknél is az lehetett a szokás, hogy hat napon át zsugorgat az asszony, a hetediken, a jour fixen, aztán parádézik a vendégek előtt.

No már most egészen benne vagyok a veszedelemben.

Ezt a meghivást nem lehetett visszautasítani.

«Komoly ügy!» – De nagyon is komoly.

Egy ifjukori eszménykép: most még szebb, mint valaha. A kinek férje van. Derék jó ember. Nemcsak, hogy nem féltékeny, sőt egyenesen megbiz vele, hogy busongó életpárját vigasztaljam. És én nem tartozom az anachoreták szerzetéhez, a kik hangyákkal rakják tele a csuhájukat, hogy a gonosz vágyakat elöljék a testökben vele.

Elismerem, hogy én is csak olyan rossz ember vagyok, mint más. Én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál. Engem ne vigyenek kisértetbe, mert én ott maradok.

Erősen kicsiptem magamat. Felvettem az új kávészinű attilámat, az antik gombokkal; himzett nyakravalót kötöttem; felhuztam az ezüst sarkantyús kordován csizmámat; az új pörge kalapom mellé darutollat tűztem, rézsodronynyal kivert nyelű ezüst fokos egészíté ki a toilettemet.

Ez volt azon év merész divatja, egy év mulva általános viselet az egész országban.

S még azután a fodrászhoz is elmentem, s dús szőke hajamat mesterséges csigákká bodoríttattam. – Csupa sulyosító körülmények!

XVIII. FEJEZET.

HIDEG ZUHANY!

Ugyancsak elővett a szívdobogás, mikor a végzetes expeditióra indultam.

A míg a lakásomtól Erzsike szállásáig elmentem: a hány érdemekben gazdag veterán szinésznő van a nemzeti szinháznál, azt mind szemközt hozta rám a sors; az mind megállított, az mind megkérdezte, hogy hová megyek? az mind észrevette, hogy de ki vagyok csipve; az mind megfenyegetett, hogy «no no, szalmaözvegy!»

De az ördög is volt velem, hogy fel kellett friziroztatni a hajamat.

A mint az Erzsike lakásának a kapuján be akarok surranni, ott meg a Sági Tóni ütközik belém. No még ez kellett! Közös jó ismerős a vármegyénkből. A világ harangja.

– Servus pajtás! De régen láttalak. Épen most jövök az Erzsikétől. Szörnyű kifordított kedvében van a menyecske. Majd kidobott az ajtón. Bizonyosan valakire vár. Talán épen te rád vár?

Végem van! Holnap minden ujságban benne lesz, hogy itt jártam. Mert «quod licet bovi: non licet Jovi».

Ha visszafordulok, még rosszabb.

Siettem fel a lépcsőkön. Erzsike a harmadik emeleten lakott. Nem volt «in natura» szállás. Az udvar felől, a folyosón kellett az ő ajtajáig végig menni. Útközben lakott egy masamód, egy fiókzálogház-tulajdonos, egy cselédszerző, annak mind az ablakban volt a feje.

Mikor a czímzett ajtóhoz értem, épen akkor rángatta ott a csengetyűfogantyút egy olyan fentebb leirt piros peluche-hajtókás tisztecske, a minők ellenében Kvatopil Venczel szerint nekem kellett szolgálnom madárijesztőül.

A negyedrészben felnyitott ajtón egy mérges szakácsnépofa jelent meg, röviden elutasítva a látogatót.

– Nincs itthon a nagyságos asszony!

Csaknem letapostuk egymásnak a sarkantyuját, a mint a szűk folyosón karamboláztunk.

S egy percz mulva ugyanaz a szakácsné-ábrázat, teljes nyájasságra gömbölyülve szólt én hozzám.

– Tessék csak besétálni, kérem alássan!

S egészen feltárta az ajtót.

Azt a képet kellett volna látni, a mit a piros prémes csinált. Nem volt elég, hogy a szemével, szájával rám bámult: még a czvikkerét is feltette az orrára.

Ezzel nekem holnap duellumom lesz.

Én azonban elfoglaltam a positiót.

Erzsikének a lakásába a konyhán keresztül kellett menni, az volt egyuttal az előszoba is, a hol a felöltőt fel lehetett akasztani. A szakácsné volt az egyetlen cseléd, szobaleány, mindenes.

– Csak tessék besétálni a salonba, unszolt a cseléd.

– De jelentsen be elébb. Itt a névjegyem.

– Nem vehetem el, kérem, mert csupa tészta mind a két kezem. (Valami vajas süteményhez való tésztát dagasztott.) Tessék hát ide a fogam közé dugni azt a vizitkártyát.

Azután úgy apportirozta be a névjegyemet a foga között. Egy percz mulva kijött.

– Be lehet már menni.

Én beléptem abba a szobába, a melyet a cseléd salonnak nevezett.

Senki sem volt még ott. Körülnéztem.

Nem találtam azt az uri pompát, a mi a szép hölgyet hajdan az anyai házban körülvette, de azért minden csinos volt és tiszta. Némely hölgynek megvan az az adománya, hogy a szegényes tárgyakból is tud harmonikus pompát csinálni. Sajátkezű himzések, zenetámlány hangjegyekkel és hegedűvel, nyiló virágok, egy kalitka, exotikus verebekkel, oláh katrinczák, székely cseréptálak, korsók, egy pár diszkötésű könyv, kiegészítik az egyszerüségben keresett elegans hangulatot.

A salonból nyilt egy szőnyeg-ajtó a másik szobába, az valószinüleg a hálószoba.

Az ajtó néhány percz mulva megnyilt s előlebbent a szép asszony.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy kiléptekor a fejét oldalt fordítá s a szemöldeit összehuzta, mintha valakinek, a ki oda benn maradt, csöndes maradást intene. Az a pillanatnyi ajtónyilás azt is megengedte látnom, hogy az intő tekintet irányában van a lefüggönyözött mennyezetes nyoszolya.

A mint azonban az ajtót betéve maga mögött, felém fordult, egyszerre nyájas lett az arcza a szép hölgynek. Oda sietett elém s kezét nyujtá.

– Nagyon szép öntől, hogy kérésemre eljött. Nem neheztel érte, hogy ide fárasztottam?

Most még kedvesebb volt ez a nő, mint valaha.

A legegyszerűbb házi toilette-ben, a fején semmi dísz, csak a fényes selyemhaj, egy varkocsban összefonva s tőben átkötve szalaggal.

Olyan volt, mint ezelőtt tíz évvel, mint egy tizenhat éves kis leány.

S az egész lénye mind a gyermekkorára emlékeztetett. Az az őszinte, ravaszság nélküli tekintet; azok a lelkében olvasni engedő nyilt szemek; az az ártatlan száj!

Helyet mutatott, hogy hova üljek le. Elvette a kalapomat, ezüst fokosomat s letette az asztalra.

– Hisz ön nálunk marad ma ebéden. Megmondtam a szakácsnénak, hogy ma az ön kedvencz ételét készítse.

– S tudná kegyed, hogy mi az?

– Hogyne? Babot disznófüllel. Ezt már csak minden tisztelője tudja országszerte.

Erre aztán nagyon kevély lettem. Nemzetem mégis csak elismer! Másnak babért, nekem babot.

– De már akkor itt maradok.

– Kvatopil idejében nem főzhettem soha babot, mert ő azt állítja, hogy attól ostoba lesz az ember.

– Ellenkezőleg. Pythagoras bizonyítja, hogy a bab ugyanazon alkatrészeket tartalmazza, a miket az emberi agyvelő.

S miután a babnak a becsületét ekként helyreállítottuk, rátértem a tulajdonképeni czéljára az idejövetelemnek.

– Én kegyedet hivatlanul is meglátogattam volna mai nap.

– Volt valami oka rá, hogy eszébe jussak?

– Olaszországból kaptam egy levelet, melynek tartalma kegyedet nagyon érdekli.

Ennél a szónál olyan hidegen nézett rám, mint egy alabástrom szobor.

– Engem érdekel?

– Úgy hiszem. E hó 20-án ütközet volt a Mincio mellett, a melyben a kegyed férje is kitüntette magát.

– Úgy? mondá a hölgy gépiesen.

– («Úgy?» Furcsa! – No de tovább.)

– Sőt a küzdelem hevében meg is sebesült.

(No már ennél a szónál szentül számítottam arra a drámai hatásra, hogy a gyöngéd feleség rémülten fog felugrani, elsápad, ájulásra kezd s a kezeit tördeli; míg végre zokogva tör ki ajkain az imádott férj neve: oh Venczelem! oh, Kvatopilom!)

Az bizony még a fejét sem vetette hátra.

– Igen? szólt egész hidegvérrel.

Mintha az csak olyan mindennapi dolog volna, hogy egy szeretett férj a csatában sebet kap.

Meg voltam botránkozva. Ilyen háládatlan közönséggel még nem találkoztam soha.

Már most hogyan folytassam tovább? – Én arra számítottam, hogy majd mikor már jól kisirta, kikiabálta magát a kétségbeesett hitves, akkor előállok neki a vigasztalással.

– Ámde megsebesülése annyira nem életveszélyes, hogy a hadjáratot tovább folytathatja vele.

– Elhiszem. Veté oda félvállról az asszony.

No, de ez már alligátori érzéketlenség! Hát rhinoceros idegeink vannak? Ilyen fogadtatásra nem voltam készen. «Elhiszem!» Ez az egész?

No hát ha gyöngéd érzelmeink ennyire be vannak capsulázva, talán majd az örökké érzékenynek maradó indulat megmoczczanik a drastikus hatásra. A hiuság nem zsibbad el soha!

Előjöttem az öreg ágyuval.

– A főhadparancsnok Kvatopil Venczelt, a csatatéren tanusított hős magaviseleteért, ott a harczvonal előtt kinevezte kapitánynyá.

S a szép asszony még arra a szóra sem ugrott a nyakamba.

De még hangot sem adott rá, hanem a szája két szegletét lefelé húzta.

Hát ez már micsoda?

Mikor egy főhadnagynénak azt mondják, hogy mától fogva «kapitányné» a czíme, hogy a ki csak találkozni fog vele az utczán, mindenki gratulálva fogja mondani: «Frau Rittmeisterin!» titkolt irigységgel a még főhadnagynői rangfokon elmaradt pályatársnők; hogy azonnal új látogató-jegyeket nyomathat változott rangczímmel: ha még ez sem idézi elő azt a hatást, hogy a cseresznyeajkak egyszerre szét vonuljanak, a csillogó fogsort gyönyörre nyitva meg s a hajnalderűs arcz közepébe szerelemgödröcskéket ásva? A helyett az a csunya, lefelé görbített, összeszorított száj! S aztán még tokát csinál hozzá! Nincs rútabb, mint mikor egy szép asszony tokát csinál. A kettős áll vénít!

Egész zavarba hozott. Már most én ezt mivel mulattassam? Az időjárásról beszéljek?

– Szabad kegyednek gratulálnom? mondék a keze után nyulva.

De nemcsak hogy nem szorította meg a kezemet, a hogy illett volna, sőt izetlenkedve vonta azt vissza, s félrefordította a fejét.

Egyszerre világosság támadt a fejemben! Mértéknélküli önhittségem gyujtotta meg azt. Mit magasztalod te most itt a távol levő férjet, mikor te magad közel vagy? Hát azért hittak téged ma ide ebédre, hogy Kvatopil Venczel hős tetteiről énekelj?

Közelebb húztam a széket a pamlaghoz, a melyen Erzsike ült, s a kezemmel a felfrizirozott hajamat borzoltam végig.

Erzsike észrevette ezt a mozdulatot, s hirtelen felém fordította az arczát. Valami hamis mosolygás villant át egyszerre az arczán: olyan mosolygás, a melyből egy pillanat közén egy egész fejezetet olvas le az ember. Ez ám a stenographia.

– Ah uram, hát ezzel a gondolattal jöttünk ide? Felsütöttük a hajunkat? Felcziczomáztuk magunkat ellenállhatatlannak?

Ezer csúfolodó, halfarkú vizitündér ficzkándozott ezekben a tengerszemekben.

Ez a mosolygás megölt.

Észrevettem a visszás helyzetet. Én itt (szokásom ellenére) felcziczomázva jelenek meg, akár csak egy «petit maitre»: ő pedig, az asszony, legegyszerűbb házi öltözetben, perkál ruhában fogad el, minden pipere nélkül, s mosolyogva lövi ki ellenem a nagy költő mondását: «hiuság, a te neved – férfi!»

De hát miért hivott akkor ide?

Miért kergette el az egyik látogatóját? miért tagadta el a másik előtt honlétét? ha nem az én kedvemért?

Ohó! Tertium «is» datur! Talán egy harmadikért, a ki már előbb jött? Mikor kijött a boudoirjából, valakinek inteni látszott a szemöldökeivel.

Hirtelen rendbeszedtem magamat. Azt hiszem, hogy nagyon elpirultam a megszégyenüléstől, (a mi jól meg volt érdemelve).

Azt láttam, hogy a don Juan szerepében nem aratok sikert, a Tartuffe szerepére kezdtem vállalkozni. Játszszuk hát az erkölcsi birót.

– Talán nem jó időben jöttem kegyedhez most?

– Sőt én kértem, hogy épen most látogasson meg.

– Egy komoly ügyben?

– Rám nézve nagyon komoly.

– De hisz az is igen komoly ügy, a miről én beszéltem kegyednek.

– Úgy látszik.

– De kegyed olyan különös arczczal fogadta.

– Elég komolyan hallgattam.

– De annak örvendetes része is volt.

A szép hölgy boszusan csettentett a nyelvével.

– Hát nem érdekli kegyedet Klatopilnak a hőstette, megsebesülése, kitüntetése, rangfelemelése?

– Nem! vágta keresztül a szavamat határozottan. Huh, hogy lángoltak a szemei, akár egy kigyuladt naphta-tó.

– Nem? Ismételtem én elbámulva. Kegyedet nem érdekli már a férjének sem jó, sem balsorsa? Nem érez miatta sem hideget, sem meleget?

– Nem!

Megint «nem!»

– Hiszen a legnagyobb szeretetben váltak el, mikor neki el kellett a csatatérre mennie.

– Igaz.

– S annak még alig múlt egy hónapja.

– Csak huszonnyolcz nap. Számláltam a napokat.

– S azalatt beállt a tél?

– Be.

Ekkor aztán elkezdett pajkosan nevetni. Felugrott a helyéről, s az öt ujjával ő is felborzolta a bodros hajamat.

– Hagyjuk ezt ebéd utánra. Majd akkor elmondok mindent. Most ne rontsuk el a jó ebédet vele. Ön most egészen el van szörnyedve fölöttem, s azt hiszi, hogy én önt most valami kelepczébe csaptam. Majd meglátja, hogy bohóság az egész, az az én komoly ügyem. Hagyjuk ezt a fekete kávé után.

Megint életre keltem. Szeszélyes az asszony! Az illik neki.

– Én azon voltam, hogy önnek jó ebédet adjak. Tartozom a revancheal, olyan régen volt, hogy együtt ebédeltünk. Legutoljára ön vendégelt meg engem. Tudja? ott a pogányoltáron! Soha sem ettem jobb izüen. Milyen pompás pirított kenyér volt! Fáin sült szalonnával. Ma is a számban a jó paprikás ize. Ma én akarok önnek olyan vendégséget adni, a mire visszaemlékezzék sokáig.

(No ez már megint kellemesen biztató nyilatkozat! Valóságos macskafajta, hizelkedik, törleszkedik, azonban folyvást tartani kell tőle, hogy egyszer csak megkarmol.)

– No jöjjön, segítsen felteríteni. A szakácsné nem ér most rá.

Nekem aztán segítenem kellett neki az asztalterítésnél. Ugyanaz a salon volt az ebédlő is. A pamlag előtti asztalról elébb el kellett hordani a könyveket, porczellán vázákat, chinai csecsebecséket, azután felteríteni az abroszszal.

Kiváncsi voltam rá, hogy hány teríték lesz?

Csak kettő volt. Két tányér, két evőeszköz, két pohár.

Hát az a harmadik, ott a hálószobában? Vagy nem jól értelmeztem volna az arczkifejezést?

Már azt kezdtem hinni, hogy az egész csupán idiosyncrasia volt.

Egyszer azonban egy félretolt szék zöreje hangzott át a boudoirból.

Látszott a hölgy összerezzenésén, hogy az kellemetlen volt ránézve. Összeharapta az ajkait boszusan.

– Van valaki kegyednek a szobájában? kérdezém én szigorú, biráló hangon.

– Van! felelé ő daczosan.

Kezdtem a neheztelést affektálni: «asszonyom!»

– Akarja ön megtudni, hogy ki van odabenn? kiáltá ő ingerülten.

– Nem vagyok rá kiváncsi, mondám én, s nézegettem a kalapom és a sétapálczám után.

– De én akarom, hogy tudja meg! kiálta ő, utamat állva indulatosan s megragadva a kezemet, oda vonszolt a hálószobája ajtajáig; azt hirtelen felszakítá és kitárta. A szobában egy szőke fiatal hölgy állt előttem, nagy bámuló kék szemeit rám meresztve.

Erzsike bemutatta a hölgyet:

«– Kvatopil Venczelné asszonyság Krakkóból.»

Azután félrehuzta az ágy függönyét. Ott pedig egy gyermekleányka feküdt, valami tizenegy éves.

– Ez pedig Kvatopil Venczelnek a leánya. Beteg. Hagyjuk őket magukra.

Én úgy éreztem magamat, mintha valami magikus hatalom egy percz lefolyása alatt körülkeringette volna velem hosszában a földtekét, a jégsaroktól az egyenlítőig és megint vissza.

Azt sem tudtam, hogyan kerültem megint vissza a másik szobába.

Még folyvást előttem állt annak az ijedten rám bámuló asszonynak és leánykának az arcza.

A hátam mögött sírást hallottam.

Erzsike sírt. A pamlagra borult le arczczal, így zokogott.

– Mennyire szerettem én ezt az embert! milyen igaznak, milyen tökéletesnek tartottam. Azt hittem, ez az eszményképe a férfinak. Még most sem tudom őt vádolni. Nem ő volt a hibás, egyedül én. Az ő vétke egyedül az én bűnöm. Eh! Bolondság. Beszéljünk a helyzetről komolyan. Ön már most megérti, úgy-e bár, hogy miért kértem, hogy látogasson meg? Tanácsára van szükségem.

Én oda ültem mellé.

Erzsike letörlé a könyeit s aztán egész higgadtan beszélt:

– Engem az egész világ balul itél meg. Azt hiszik, könnyelmű vagyok. Pedig ha én nekem valami fáj, az azután hosszan elfáj. Azóta, hogy «ő» eltávozott, én se társaságba nem megyek, se látogatásokat el nem fogadok. Ha a régi ismerősök közül látogat meg valaki, azt mondom, nagy takarítás van a háznál, nem lehet nálam leülni. A cselédemnek meg van hagyva, hogy ha látogató jön, egy ember kivételével, mondja mindenkinek, hogy nem vagyok látható. Hogy ki az az egy kivételével? azt ön, ha akarja, kitalálhatja, ha nem találja ki, az sem baj. Mikor «ő neki» oly hirtelen útra kellett mennie, egészen érzékeny kedélyállapotban volt. Meg akart esküdtetni, hogy nem leszek hozzá hűtelen, a míg ő távol lesz. Idehozta a feszületet elém. Látta, hogy kinevetem vele. Akkor aztán azon rimánkodott, hogy ha már megcsalom, legalább ne tegyem azt holmi jött-ment barázdabillegetővel, sőt egyenesen kijelölt a számomra egy kiváló férfiut, a kire nem lenne féltékeny. Erre én azt mondtam neki komolyan, hogy a mint én ismerem azt az embert, az képes arra, hogy szerelemből megöljön valakit, de hogy meglopjon valakit, arra nem.

(Nagyon veres lehetett az arczom ennél a szónál.)

– Ekkor aztán «ő» mystikus hangulatba csapott át; tudta, hogy ez hat rám legjobban. Azt mondta: «ha te engem más férfiért megcsalsz, én abban az órában meghalok. Ott állok naponta-éjente, a hol a halált osztogatják. A mely perczben egy csók elcsattanik a te ajkadról egy más férfi ajkán, abban a pillanatban roppanik nagyot az engemet kereső golyó az én szívemben». Irtózatos mondás! Ez a szó aludnom nem hagyott, álmomból felriasztott. Ha idejött hozzám egyik-másik barátném látogatóba, belejöttünk a csevegésbe, tréfáltunk, nevetgéltünk, egyszerre csak végig futott az egész testemen valami hideg borzongás. Mikor én nevetek, ő talán akkor a lovak lábai alá taposva küzd a kínhalállal. Minden jóizűen esett falat a torkomon akadt, ha arra gondoltam, ő most talán éhezik, szomjazik, s mikor a szél rázta az ablakot, arra gondoltam, hogy ő most kinn a viharban áll védtelenül, fázik. És én nem takarhatom be.

Egész álomjáróvá tett a fenyegetése. Utóbb már a barátnéim elől is eltagadtam magamat. Egész kedélybeteg lettem. Azt hittem, hogy nekem nem szabad jókedvünek lennem. Egy nap tízszer is bementem ahhoz a feszülethez, a mire ő meg akart esketni, s letérdeltem elé imádkozni, fogadásokat tettem, hogy védje meg, hozza épen vissza. Pedig kálvinista nő vagyok. De a feszület az övé volt. S ahhoz ő hű maradt azért, ha kitért is. Legszebb úton voltam a pietistaság felé. Kezdtem igen szépnek találni az erkölcsös életet. Nagyon szerettem volna, ha ön hébe-hóba meglátogatott volna; de csak azért, hogy megmutassam, hogy én is olyan erényes vagyok, mint ön. Én magasztaltam volna ön előtt az ön nejét, ön pedig az én férjemet. Ez lett volna az én ambitióm.

Félbeszakította az ömlengést a szakácsnő.

– Bevihetem már a madámnak a becsináltat?

– Ha készen van, vigye be.

Aztán felém fordult, felvilágosítva a körülményekről.

– Ezeknek a számára külön kell főzetnem, mert ezek a mi magyaros ételeinktől halálos betegek lennének. Azért nem teríttettem az asztalhoz harmadiknak. A mi önnek kedvencz étele, a németnek halál.

A szakácsné behozta a csirkebecsináltat.

Erzsike belekóstolt egy kanálkával, hogy nincs-e nagyon megsózva? nem tett-e bele a szakácsné petrezselymet? Mert az orvos, a ki idejár a leánykát gyógyítani, homeopata; tiltva van minden füszer az ételben. Aztán maga fölszeletelte a kis leány számára a zsemlyét; vizet töltött neki egy pohárkába s azt a két tenyere közé fogva meglangyította egy kissé. Sőt egy égő parazsat is hozatott be, s ezt a pohár vízbe fojtotta, a hogy szokták gondos anyák a beteg gyermek számára a vizet megójtani. A leány anyjának pedig felnyittatott egy korsó pilseni sört, azt küldte be neki.

S csak azután, hogy azok megebédeltek, hozatta fel a mi ebédünket.

Addig nem is folytatta a félbeszakadt beszélgetést: a cseléd szüntelen keresztül járt a szobán, az előtt nem szólhatott. Azután is, hogy az ebédhez hozzáültünk (mondhatom, hogy keserves ebéd volt!) valahányszor a szakácsné bejött az étellel, vagy tányért váltani, mindannyiszor félbeszakította a beszéd fonalát, s háziasszonyi nyájasságra fordította a dolgot, mintha a kinálkozás magyaros szokását gyakorolná.