Part 16

A két hölgy aztán két oldalt fogva, elkezdte kérlelni, vigasztalni, de ő csak nem birta érzelmei kitörését visszafojtani. Az őrnagy is szépen biztatgatta: «Ejh, édes barátom. Nem kell azt olyan tragice venni. Lám én is átestem rajta. Lássa milyen jól meg vagyok most a házi sárkányommal.» Ez sem volt balzsam a nagy fájdalmára. Utoljára aztán haragba jött az őrnagy: «Ezer török koponya! Főhadnagy úr! Fog ön nekünk itten produktiót tartani a magasabb érzékenységből! Bomba és gránát. Ölelje meg mindjárt szépen a feleségét!»

Az Erzsike mindig csak rám nézett, mintha könyörögne. Megszántam szegényt.

– Főhadnagy úr! mondék. Tanult ön angolul?

Az új házas meg volt lepetve.

– Igen.

– Ollendorf nyelvtanából?

– Hát igen.

– Emlékezik a 2-ik gyakorlatra: «Miért sír a kapitány?» «Azért, mert az angolnak nincsen kenyere.» No hát adjunk az angolnak kenyeret.

Erre mind valamennyien elnevették magukat. A barátom is.

S ezzel aztán vége lett a scenának. Asztalhoz ültünk, s a megkezdődött vidám poharazás között sokat tréfáltunk a fölött, hogy mily bolondos furcsa ötlet volt, Ollendorftól azt kérdezni, hogy «miért sír a kapitány?» s azzal válaszolni rá, hogy «az angolnak nincs kenyere.»

Maga ez a paradox kedélyállapot azonban megfejthetlen talány maradt előttem.

Csak több év mulva akadtam rá az igazi nyitjára.

Egészen más oka volt annak a sírásra, mint a mire a grammatikus gondolt.

XVI. FEJEZET.

KATONADOLOG.

Az idyll nem soká tartott, csakhamar felváltotta az epos.

A háboru kiütött, de nem a fiatal házastársak, hanem az európai hatalmasságok között. Az én gyámoltjaimat ez csak annyiban érdekelte, hogy Kvatopilt is mozgósították; a dragonyos ezredével együtt vitték a keleti határszélre. Természetesen Erzsike is vele ment.

Hirtelen történt az eltávozásuk. Együtt jöttek el hozzám búcsúvételre. Kvatopilnak az arcza ragyogott az örömtől s ez viszfényét találta az asszonyság derült mosolyában. Háború lesz! A katonának most virágzik a buzája!

Az évnegyedenkint megküldendő pénz végett mulhatlan volt velem tudatni a tartózkodásuk helyét.

– Czímünk egyelőre: «An Ihre hochwohlgeboren Frau Oberlieutenantin Elisabeth von Kvatopil». Egyelőre! Később valószínűleg haladunk alább és feljebb.

– «Alább» a határ felé, és «feljebb» a ranglépcsőn? mondám én, kitalálva a feladott rebust.

Az én gyámfiam (öt évvel idősebb, mint én) igen meg volt elégedve a helyes megfejtésemmel.

A legjobb kedvben távoztak el tőlem.

Én azután minden hónapban kaptam a gyámleányomtól levelet. De nincs az a lóugrással kombinált sakkfeladvány, a mely az ő járáskelésükkel kiállja a versenyt. Ma délnek, egy hónap mulva nyugotnak, aztán fel északnak, előre, hátra, megint visszafelé, olyan ismeretlen falucskákban, hogy nagyító üveggel kellett keresnem a helyet a térképen, utoljára átugrott a hadiszállás Moldvába, Oláhországba: körülugrálta Jassyt, Bukarestet, végig ugrált a Pruth mellett, utoljára megállapodott Czernoviczban, míg onnan is tovább nem kelt Przemislbe; a honnan aztán szerencsésen visszakerült, Stryn, Munkácson, Tokajon, Miskolczon, Kecskeméten, Kalocsán keresztül megint Budapestre.

Erzsike mindenütt vele járt hűségesen a férjével. Téli, nyári viszontagságokat, a mikben az ilyen fegyveres kéjutazás ugyan bővelkedik, együtt szenvedett át vele. Levelei, a melyeket ez alatt hozzám küldözött, maguk egy igen érdekes fejezetet képeznének a katonatiszti életből. Opportunitási okok tartóztatnak vissza azoknak közzétételétől: még elriasztanám vele a fiatalságot (értem a nőnemen lévőt) az Erzsike példájával.

Sokszor elgondolkoztam rajta, hogy ez az asszony mennyire megjósolta mindezeket magáról, mikor a komáromi sziget kis fakunyhójában egymás mellett ültünk: szalmáskunyhó, tehénistálló, ostromolt vár, casamata boltja, komédiás konyhasátora, táborozó katona bivouacja, mindenütt boldogít a szerelem; az édes illuzió tündér-palotát tud azokból elővarázsolni. S a tábort járó tiszt nem lehet valami kellemes férj. Zaklatva, boszantva, előljáróitól chikanálva, időjárástól paskolva, ellenséggel farkasszemet nézve, és soha rá nem eresztve; örök czivódásban a barátságtalan lakossággal, rosszúl látott vendég, a kinek a nyakán nehéz kölöncz a magával hordott feleség. És az mégis szerelemmel követi őt mindenfelé s türi a nehéz indulatait.

És ő ezt mind előre megjósolta magának! Mi következik még?

Hanem az előléptetési lajtorján nem történt semmi haladás. A legutolsó levél czíme is így szólt: «főhadnagyné asszonyság».

Mikor a nagy világháborúnak vége volt, mely annyi keserű kiábrándulást hagyott hátra, egy délután megint bekopogtat hozzám Kvatopil Venczel főhadnagy.

Nem volt már akkor Kálmán diákom. A «Délibáb» megbukott. A helyett a «Vasársapi Ujság»-ot szerkesztettem: a lapon megnevezett szerkesztő Pákh Albert helyett, a ki Græfenbergben feküdt betegen. Új nevem volt: «Kakas Márton». Hejh de népszerű voltam akkor! Voltak Kakas Márton pipák, tajtékból, cserépből, kakasfejű emberalakkal: a nemzet igazán szájában hordott, s ha nem is tömjénnel, de annál is becsesebb dohánynyal füstölte meg a bálványképemet. O tempi passati!

– Ah, te vagy az, kamerad! (A lakodalom alkalmával bruderschaftot ittunk.)

– Hát rám lehet ismerni még?

Az igaz, hogy a fizimiskája erősen megváltozott. A hadjárat alatt meg lett engedve a tiszteknek, hogy szabályzaton kívüli szakálleresztéseket produkáljanak. Venczelnek à la Haynau szakálla volt; a mi úgy eszközöltetik, hogy a bajuszhoz egy darab a kiborotvált szakállból hozzásodortatik, mintha a kettő egy volna, a mi az arcznak formidabilissá tételéhez nem kevéssel járul.

De még nevezetesebb korrektura volt az arczán, hogy az orra egészen veres volt. Valóságos egy darab rubin.

Azon is kezdte, hogy a mutatóujját az orra hegyére tette.

– Látod-e ezt? Ez az egész acquisitióm a török-orosz háboruból. Ez a veres orr. A mult télen a galicziai határon táborozva tettem rá szert egy kriminális muszka-szélben, künn a mezőn egész éjjel. A porrátört havat, mint megannyi varrótűt vágta az arczunkba a szél. S még csak háttal se lehetett fordulni. Reggelre ilyen lett az orrom. Azon a héten húsz emberem megfagyott a nyeregben, fele a katonáimnak a lazaretumba került, tüdőgyuladásban, scorbutban, éhségtyphusban. A századomból nem hoztam többet haza negyven legénynél. És ezt a veres orrot, mint trophæumot.

Nekem egyaránt bajos volt, akár gratulálnom hozzá, akár sajnálkoznom rajta.

– És bár legalább verekedtünk volna valahol! De végigjárni egy másfélesztendős háborut, a nélkül, hogy a kardomnak egyéb dolga lett volna, mint a szénarequirálásnál a henczegő parasztnak a hátára húzkodni a lapjával. Néha olyan közel álltunk az ellenséghez az előörsön, hogy igy nézhettünk egymásnak a szájába, s nem volt szabad egymásra rohannunk. Egyszer a törökkel álltunk szemközt, másszor a muszkával. Nekem mindegy lett volna, akármelyikre eresztenek, csak eresztettek volna. Nem! Mikor már azt hittem, hogy no most kezdődik a patália, megint csak «hüvelybe a kardot!» s megint odább masirozni. Inkább megtettem volna, hogy lóháton ostromlok sánczokat. Hát az az átkozott sok puliszka, meg a kukoricza málé! Csakhogy az is volt! De mikor az sem volt. Lóhús! félig megsülve! Köszönöm szépen!

– No de hála Istennek, vége van már. Vigasztalám én.

– Vége bizony. De hát mit nyertem én vele?

Itt a gallérjára mutatott. Ott bizony még most is csak két csillag ragyogott.

– Semmi avancement. Ott vagyok, a hol voltam. Pedig az őrnagyom quietált: kénytelen volt vele, úgy tele lett minden tagja rheumával. Helyébe avancirozott az első kapitány, annak a helyébe a másodkapitány. Ez a hely most üres. Én vagyok a legidősebb főhadnagy. De semmi szó rólam. Főbe lőni való állapot.

Én komolyan intettem, hogy erre ne gondoljon. Vannak egyéb kötelességei is. A kinek olyan kedves felesége van.

– Már az igaz, pajtáskám, hogy az egy angyal! Mit állt ki ez a nő e keserves idők alatt, arra én vissza sem merek gondolni. Mindenütt velem volt, nála nélkül talán elpusztultam volna. Pajtáskám, te azt nem is tudod, micsoda üdvösség az, mikor az ember a kegyetlen hózivatarban végezte a rondeot, s a kvártélyára visszavergődött, ott találni egy tündért, a ki egy pohár forró punchcsal várja.

– Tudom, próbáltam.

– A punch soha el nem maradt. Ha aranyért volt kapható a rhum, még is megszerezte akárhonnan. Maga szánkára ült s napijáróra elment a városba, hogy bevásárolja. Gyémántszivű asszony! És aztán még most is szeret. Daczára ennek a vörös orrnak is szeret. Azt mondja, hogy az nekem igen jól áll. Még az sem bántja, hogy most is csak főhadnagynénak hivják. Ha ő nem volna, rég golyót röpítettem volna az agyamba.

Én aztán igyekeztem őt megvigasztalni, hogy egy aktiv szolgálatban levő főhadnagy többet ér a világ piaczán, mint egy generális extra statum.

Azzal végezte, hogy meginvitált magához estélyre, egy pohár punchra; mihelyt a szállása elfogadásra képessé lesz téve.

Nem mentem el.

Többször hítt, levélben is, a felesége nevében is, soha sem mentem hozzájuk punchra. Ha aztán összetalálkoztunk, találtam valami mentséget.

Egyszer azt mondtam, hogy a fejem fájt; másszor meg sürgős dolgom akadt; menmeg, hogy váratlan vendégeim jöttek faluról stb.

Venczel barátom pedig mindannyiszor azzal a keserves felsóhajtással végezé:

– Főbe lövöm magamat! Még mindig semmi avancement.

Egyszer aztán én is meguntam a sok hazudozást, s megmondtam a barátomnak az igazat.

Azaz hogy, álljunk meg csak! Ugyanis háromféle «igaz» van a világon.

Az egyik «igaz» az, a mi a barátomnak tetszik, de nekem nem tetszik.

A másik «igaz» az, a mi nekem tetszik, de a barátomnak nem tetszik.

A harmadik «igaz» pedig az, a mi a barátomnak sem tetszik, meg nekem sem tetszik, s a min aztán összeveszünk.

Hogy mindjárt a harmadikat illustráljam, hát ez az lett volna, hogy «édes kamerádom, az én házamnál alkotmányos rendszer áll fenn, a feleségem uralkodik, én pedig vagyok a «felelős.» S hogy én minden héten eljárjak a te szép asszonyodhoz estélyre, erre a törvényjavaslatra nem kapom meg ő felségétől a szentesítést.»

No hát ezt nem mondtam el neki.

A második lett volna az, hogy «édes főhadnagy, én egész más sphærában élek, mint ti. Én végtelenül tisztelem a te társaságodat, de én a te kollegáiddal nem tudok miről diskurálni.»

Ezt sem mondtam el neki.

Hanem elmondtam azt a harmadik igazat, hogy «kedves Kvatopil! Ha te meg akarod tudni az okát, hogy miért nem haladsz előre a tiszti rangfokon, hát tudd meg. Azért, hogy velem barátkozol. Én ingrata persona vagyok a hatalmasok előtt. Épen tegnap tartott a lakásomon házmotozást a rendőrség; minden irott papirost, a mit találtak, összepakoltak, elvitték; még a rámákból is kiszedték a képeket. S aztán Prottman fél napig vallatott, hogy mit tudok Kossuth proklamátiójáról, meg a dolláros bankjegyekről? Ha te én hozzám járogatsz, irdogálsz, plane, ha még én is szüntelen ott mulatok a te katonatiszt barátaid közt, szentül azt hiszik, hogy te is benne vagy a conspiratióban. Jó szerencse, hogy a meghivó leveleidet azonnal el szoktam égetni, külömben most azokat is osztályozná Prottman.

Ez meghökkenté a barátomat.

– Hiszen én csak egy pohár punchra hivtalak.

– Punch ide, punch oda. A policzáj ezt «puts»-nak olvassa. Aztán te neked magadnak is jobb lenne, ha felhagynál a punch-ivással, mert attól lesz vörös az orrod.

(No hát ez volt az az «igaz», a mi mind a kettőnknek tetszett.)

– Gondolod? Igazad van! Magam is úgy érzem, mikor egy pohár punchot lenyeltem, mintha az orrom elkezdene egyszerre dimensiókban nyerni s világosságot sugárzana ki maga körül. Mától fogva nem iszom több punchot. Szavamat adom. Hányadik van ma? Január 23? Jegyezd fel a naplódba. «Január 23-án Kvatopil Venczel főhadnagy lekötötte nálam a lovagias szavát, hogy soha több punchot nem fog inni.»

Nem hagyott békét, a míg ezt be nem irtam a jegyzékkönyvembe.

– Még többet: «és semmiféle pálinkát, snapszot: sem bort, sem sört, egy szóval semmi spirituosumot.»

Ezt mind protokollumba kellett vennem.

– És már most esztendő és egy nap mulva majd lásd meg az eredményt. Semmit többé, mint tiszta vizet.

Esztendeig csakugyan nem láttam aztán Kvatopilt. Ez alatt az Erzsikéről sem hallottam semmit.

Egyszer azonban megint csak beront hozzám a főhadnagyom. Még mindig csak két csillag viselője.

– De már ez csakugyan főbelőni való állapot. Már megint prætereáltak! – Már ezt nem türhettem tovább. Felmentem az ezredeshez: «Uram, excellenz! Én már tizenkét éve szolgálok. Kötelességem hiven teljesítem. Soha megdorgálva nem voltam. Értem a szabályzatot. A lovagló iskolát vezetem. És mégis mellőzve vagyok. Kivánom tudni, hogy mi kifogás van ellenem?»

– No, ez férfias fellépés volt, kamerád.

– És tudod, mi választ nyertem? – Csakugyan te neked volt igazad.

– A velem fentartott gyanús ismeretség?

– Oh dehogy! Ki az ördög törődik a ti policzájotok fecsegéseivel? Nem te! Hanem ez a vörös orr! Ez itt ni! Ez áll az utamban.

S megczibálta mérgesen az útjában álló akadályt, mintha csak valami makacs remonda került volna a kezébe.

– Nem értem.

– Mindjárt megérted. – Az ezredes egész nyiltsággal felelt meg az interpellátiómra. «Kedves Kvatopil! Ön csakugyan a legjobb conduit-listával van ellátva, csupán csak az az egy hibája, a mi sulyosan vet a latba: hogy erősen neki adta magát az italnak.» – «Mit? én? az italnak? hisz több esztendejénél, hogy nem iszom mást, mint vizet.» – «Lehetetlen!» – kiált fel az ezredes; – «hát az a veres orr?» – «Ezt én a táborozás alatt szereztem magamnak.» – Az ezredes a fejét rázta hitetlenül. – «No hát én be fogom excellentiádnak bizonyítani, hogy igazat mondok, van irásbeli bizonyítványom róla.» – «No arra kiváncsi vagyok.» – Ezzel egyenesen ide rohantam hozzád. Kedves barátom, instállak, kényszerítelek a mennybéli üdvösségedre, ha engem szeretsz, ha szeretted valaha Erzsikét, ha egy emberéletet meg akarsz menteni, add ide nekem azt a bizonyos jegyzőkönyvedet, a mibe ezelőtt egy évvel beirtad azt az én lovagias szavamra tett fogadásomat, hadd mutatom meg az ezredesnek.

Én erősen huzódoztam ettől az indítványtól.

– Kedves kamerádom. Nekem ebben a jegyzőkönyvben mindenféle kényes adataim vannak feljegyezve, a mik éppenséggel nem arra valók, hogy azokat rajtam kivül más olvasgassa.

Azonban addig biztatott, hogy ő ezt a könyvecskét a kezéből élve ki nem hagyja venni, csupán csak azt a lapot mutatja meg az előljárónak, a mi az ő szent fogadalmára vonatkozik, míg utoljára is kénytelen voltam azt neki rendelkezésre bocsátani. Igérte, hogy egy óra mulva visszahozza.

Meg is tartotta a paroláját. Egy óra alatt visszakerült, átadta a könyvecskémet, megölelt, kebléhez szorított.

– Barátom! Boldoggá tettél. Czélnál vagyok. Ő excellentiája, a mint elolvasta a jegyzőkönyvedbe irott fogadást, akkorát kaczagott, hogy megszámlálhattam, hogy négy foga van plombálva aranynyal. – Szent Isten! – ő aranynyal eszi az aranyat, én pedig csonttal rágom a csontot! – Aztán, hogy magához tért a nevetésből, a vállamra ütött s azt mondá: «Főhadnagy úr! Önnel csakugyan nagy méltatlanság történt; ön nem iszákos, tévedés volt a dologban. Ennek reparáltatni kell! Most már szavamat adom önnek, hogy a legközelebbi avancementnál megkapja ön a harmadik csillagot.

Az én barátomat már ez az igéret is a hetedik égbe emelte. A remény visszaadta neki az életkedvet.

Hát ez a katonaélet speciálitása.

Ebből az örömből mi fakó civilisták nem kapunk. – Kivált holmi jámbor poéta! Annak csak egy csillaga van. Az is a feje fölött magasan. Ha elérheti, megfoghatja, az övé; – ha maga el nem éri: mástól meg nem kapja.

XVII. FEJEZET.

NE VIGY MINKET A KISÉRTETBE.

A legszebb üstökös csillag, a melyet én láttam, volt az 1858-iki. Két hétig volt látható az égen. Október 1-től 15-ig s ez alatt folyton a legderültebb idő volt, még csak egy felhő sem volt az égen. E közben az üstökös folyvást közeledett a földhöz, egyre nagyobbodva, alakja tökéletesen hasonlított egy török kardhoz, utoljára fényes nappal is látható volt már.

Nagy okom van erre az üstökösre ilyen jól visszaemlékezni.

Ezen év szeptemberében mellvérzést kaptam. Fiatal korban vésztjósló jelenség.

Házi orvosunk, az áldott emlékü Kovács Sebestyén Endre, azt mondta, hogy «nem kell neked semmi orvosság, hanem eredj utazni, s asszonyhoz ne közelíts.»

Megfogadtam az utasítást s ősz kezdetén vállalkoztam egy merész útra, lóháton bejárni Erdély nyugati havasait. Régi jó barátom Török Gábor, (a szabadságharcz alatt kormánybiztos) és a két fia voltak a kalauzaim, a kik már máskor is bejárták ezt a gyönyörü vidéket. Tizennégy napig mindennap öt-hat óra hosszat nyeregben, néhol úttalan erdőkön keresztül, meredek sziklaösvényeken fel és le, patakokat, hegyi folyamokat átusztatva, ugyanazon vastagtalpu bagariákban a tiszteletünkre rendezett bálban tánczolva, a melyekben a lovon ültünk, útközben a deres gyepen szalonnát falatozva, s törkölypálinkát kortyogatva hozzá, ezt nevezem radicalis curának – mellvérzés ellen.

Nekem használt.

Végig jártam úti kiséretemmel, mely utóbb tíz főre felszaporodott, a Bihar hegységét, rátaláltam a sziklasirra, mely alatt a hős halált szenvedett jó barát, Vasváry Pál nyugszik, voltam a magyar Californiában, Abrudbánya, Verespatak aranytermő bányavidékén; lefestettem a csodaszép bazalthegyet, a Detonátát, a melyhez hasonló érdekes földtani alakzat alig lehet; voltam a Csetátye Máréban, a római uralom e megdöbbentő emlékében: egy óriási hegy, mely aranyat termett; azt kivájta egészen egy leigázott nemzet rab-keze. Mikor még alább túrták az aknákat, a kivájt hegy teteje beszakadt, maga alá temetett rabot és rabtartót. Most ott tátong, mint egy körhegy a holdból.

Ezen kedves emlékü utazás alatt kisért folyvást az égen ama bámulatos szép üstökös.

Az út eredménye az volt, hogy én egészséges tüdővel tértem haza. Az üstököstől pedig azt az eszmét kaptam, hogy egy humoristicus hetilapot kezdjek meg, s azt «Üstökös»-nek czimezzem. Ez nekem huszonöt esztendei munkát adott.

Akkoriban nagy befolyása volt annak. Előleges és utólagos censura mellett egy igaz szót, egy biztató szót csak versben, csak anecdota alakban lehetett elmondani. – Néha egy sajtóhiba is megtette. Például: erre a kérdésre: «mit csináljon most a magyar ember?» – ez a válasz: «várjon és türjön», hanem a «türjön» sajtóhibából két «r»-rel szedődött, s ebből az olvasó azt vette ki, hogy «Türr jön!» – S ezt kiegészíté az országszerte énekelt népdal: «Hoz Türr Pista puskát!»

Még más jelentése is volt az üstökösnek. A néphit háborút jósolt belőle.

Akkoriban ez volt az általános imádság: a háború.

S a következő év csakugyan meghozta azt.

III. Napoleon historicus újévi köszöntője előre jelzé az év nehéz sorsát.

Egy napon ismét meglátogatott az én főhadnagyom; még mindig gyámatyja voltam. Az arcza ragyogott az örömtől.

– Barátom, Isten hozzád!

Furcsán kezdi!

– Talán már a zsebedben az előléptetés?

– Az még nincs; hanem az indulási parancs. Megy az egész ezredünk Lombardiába, s onnan tovább. Háborunk lesz az olaszszal. De kérlek, el ne mondd senkinek; mert ez államtitok.

– Tudom én ezt régen.

– Honnan tudod?

– Hát magától a rendőrfőnöktől. Egy napon valamennyi budapesti lapszerkesztőt felhivatott magához, s kemény parancsot adott ki, hogy a bekövetkezendő hadjárat előkészületeiről egy betüt se merjünk irni. És igy a leghitelesebb kútforrásból értesültünk a hadjárat megindulásáról.

– No azt okosabban csinálhatta volna.

– E szerint jövendőben hová czímezzem az utánatok küldendő pénzesleveleket?

– Oh, kedves barátom, sehová sem. Erzsike itthon marad; az asszonyát senki sem viheti magával, még az ezredes sem. Nekem pedig, attól a naptól fogva, a mikor hadilábra állunk, dupla fizetés jár. Hát csak add át az Erzsikének magának a pénzét.

– Majd elküldöm neki.

– Én azt mondtam, hogy «add át.» Vidd el neki magad személyesen.

– Nagyon megtisztel ez a bizalmad.

– Ez több, mint bizalom. Én kivánom, hogy a míg én oda leszek, járj oda hozzá, légy nála mindennapos vendég, találd otthon magadat!

– Mennykőt is! Hát csakugyan olyan nyámnyila ficzkónak tartasz engem, a kire egy szép asszonyt – à outrance – rá lehet bizni?

– Au contraire! Az ellenkezőről vagyok bizonyos. Az ilyen dologban tudom, hogy nincs érvénye a becsületességnek. A mit az ember a jó barátaitól kivánhat, az egyedül a discretio. Jól vagyok értesülve mindenről. Az asszony nekem mindent meggyónt. A kis fa-kunyhót a komáromi szigeten, aztán meg a látogatást az udvar-szobában, – a találkozást a pogány-oltáron… Hehehe! Jól ismerünk minden körülményt!

(Ez már hallatlan! Hogy egy szép asszony maga blaguirozzon!)

– De, édes kamerádom, becsületemre…

– Itt nincs becsületről szó. Te szerelmes voltál bele s a ki egyszer az Erzsikét szerette, az azt többé el nem felejtheti. Jupiter főfőisten is volt, a legszebb asszony férje is volt, még sem tartotta meg a tíz parancsolatot. Jobb, ha tiszta bort töltünk a pohárba.

– De én ismétlem, hogy semmiféle bort sem töltök a poharadba.

– Lirum-lárum! Ismerjük ezt már! Az Erzsike minden emberből bolondot csinál, gúnyt üz az imádóiból: egyedül te rólad szól mindig elragadtatással. Mikor a te neved kerül elő, akkor nagyot sóhajt s azt mondja: «és én az övé lehettem volna!»

– No hát ez legjobban bizonyítja, hogy minden vonatkozás egészen plátói természetü volt közöttünk.

– Nagyon jól adod! Hiszen épen az tetszik nekem te nálad legjobban, hogy ilyen komoly arczczal tudod a magad álláspontját fentartani. Más ember a te helyzetedben dicsekednék a nagy szerencséjével; te pedig nemesen eltagadod. Nem kompromittálsz senkit. Ez az előnyöd valamennyi jó barátom fölött. Inkább te rád bizom őt, mint bárki másra.

– De hát bízd őt saját magára. Tartsd fenn a hitvesi hűség érzetét nála. Irj neki mindennap levelet a táborból.

– Jaj, barátom, a levél nem teszi meg. Nem is lehet ottan irkafirkálni, ábrándozni. Erzsike nem is afféle sentimentalis asszony. Te tudod, hogy milyen sok temperamentuma van…

– Én bizony nem tudom.

– De én tudom bizonyosan, hogy a mint a jobb lábamat átvetem a lovon, már hűtlenné fog lenni hozzám. Ez neki a természettől adatott, mint nekem a hadakozás, neked meg a versirás. Ha én egy nap lovon nem ülhetek, beteg vagyok, ha te egy nap regényt nem irhatsz, beteg vagy; ha egy szép asszonynak egy nap nem udvarolnak, migrainet kap. – No kezet rá, hogy meglátogatod az én Erzsikémet, a mig én távol leszek. És vigasztalni fogod.

Valósággal könyek jöttek szemeibe.

No ez is olyan helyzet, a milyennel még soha olvasó nem találkozott regényben. S azt még csak el fogja hinni nagy nehezen a tisztelt olvasó, hogy egy háborúba induló férj erőnek erejével rá akarja birni a jó barátját, hogy távolléte alatt vigasztalja a csoda szép feleségét; de hogy a jó barát kézzel-lábbal tiltakozzék e rengeteg nagy szerencse ellen, már ennek az elhitelére nem tudom, hogy hol találok jóakaratu publikumot.

– Barátom! – szólt végre, könyeit letörülve Kvatopil, s a közben az egyik kezemet erősen fogva tartá a kezével. – Tudod, most mink mind lemegyünk Olaszországba, derék lovasok, dragonyosok, uhlánusok; a huszárok már ott vannak. Ide jönnek helyettünk a garnizonba az «önkéntesek». Ezek a harkályok a piros peluche gallérral. Ezek fognak itt graszszálni a mi távollétünk alatt. Ha én rajtam megesik az a gyalázat, hogy egy ilyen piros prémes cichoriahuszár foglalja el a helyemet, én képes vagyok előbb főbe lőni magamat, azután a feleségemet. Ugy-e nem engeded ezt megtörténni. Hogy engemet holmi töltöttkáposztafaló, kötényostromló jézusmáriahuszárhadnagy családi szentélyemben meggyalázzon. – Ha egy ilyen kakadu meglátja az előszobában a fogason lógni ezt a te astrakánprémes bundádat, ezekkel a nagy chalcedon gombokkal, úgy megijed tőle, hogy elszalad.

Nagy nevetés lett mind ennek a vége.

Szépen elbucsuztunk egymástól. Kvatopil a legszebb reményekkel távozott el a dicső pályára, mely neki hírt és előmenetelt kinált.

Ország-világ feszült figyelemmel leste a csatatéren történtekről jövő hireket.

Ez a bucsujelenet ápril végén történt közöttünk.