Part 11

Idáig tartott az erőm. Nem birtam a lábaimon állni többé, úgy reszkettek. Testben-lélekben összetörve e rettenetes nap kínszenvedéseitől, térden vánszorogtam az árok széléig. A halálfélelem ösztöne mondta, hogy az út közepéről eltakarodjam, a hol agyongázolnának. Ott azután fekve maradtam, nekidőlve egy útszéli jegenyének s aztán néztem az előttem végigvonuló rémlátványt érzéketlenül. A menekülő szekerek hármasával, négyesével vágtattak végig az országúton, összeakadtak a tengelyeikkel; volt iszonyú káromkodás; egy-egy szekeret belefordítottak az árokba, az asszonyok, a kik rajta ültek, sikoltoztak, jajgattak kétségbeesve; némelyik szekeres arra a vakmerő gondolatra jött, hogy keresztül törjön az árkon, le az országútról a szabad mezőre; a többi követte a példáját; olyan közel gördültek el mellettem, hogy szinte elgázoltak s én nekem már annyi akaraterőm sem volt, hogy a lábamat elhuzzam a gördülő kerekek elől.

Ekkor trombitaszó vegyült a zürzavaros lárma közé. Egy csapat huszár igyekezett utat szabadítani a menekülő szekérsorok között a szénás szekereknek, melyeket, mint később meg lett nekem magyarázva, a várkormányzóság átszállíttatott az égő városból a Vágon túl fekvő Izsa helységbe. A vezénylő tiszt szitkozódott, káromkodott s kardlapozta a kocsisokat, a kik a katonai vonat útját elállták: «Átkozott pugrisok! A helyett, hogy a tüzet oltanátok, világgá szaladtok! Mi az ördög lelt benneteket? Nincs az ellenség a hátatokon! Menjetek az öregapátok lelkébe vissza!»

Nekem ez a hang olyan ismerős volt. Csak hogy ezt az arczot még nem láttam. Pörge bajusz, franczia szakáll, huszáros egyenruha, a fején tollas kalap. Soha sem láttam.

Úgy tünt fel előttem, mint a mesebeli sárkányölő vitéz.

Mind ekkorig senki sem akarta észrevenni azok közül, a kik mellettem elrobogtak, hogy az árokparton egy nyomorúlt teremtés fekszik. Akárki leánya, de magával jóltehetetlen. Senki sem ügyelt rám.

Ez a tiszt észrevett. A legnagyobb küzködés közepett megfigyelte, hogy a lovának a lábai előtt egy nő fekszik. Hirtelen visszarántotta a paripáját s a nevemen szólított:

– Elsbeth nagysám! Hogy jön ide? Az Istenért! Mi történt vele?

Erről a megszólításról ráismertem. Ezt a nevet csak egy ember szokta használni, mikor amaz emlékezetes színpadi próbákon a szerepemre betanított.

– Bálványossy úr! Director úr! – rebegtem én, örvendezve.

– Nem! Nem! Rengetegi kapitány a nevem! Hát a mama hová lett? Elfutott? Jól tette. – Üljön fel nagysám, ide az én szekeremre; majd én biztos helyre szállítom.

– Nem birok fölkelni.

Ekkor hirtelen leszállt a lováról, a kantárját az ordináncz kezébe adta s odajött hozzám; fölemelt a karjaira, úgy vitt a szekeréig s ott elhelyezett a jó illatos szénába.

Olyan érzés volt az, mintha a paradicsomba vinnének.

Aztán rám dobta a köpönyegét. Idekinn hideg volt már és szél fújt.

Még egyébre is kiterjedt a gondja:

– Ott van az elemózsiás tarisznyám, Elsbeth nagysám. Ma bizonyosan nem vacsorált; szedje ki belőle a mit talál. Valami ital is lesz a kulacsban. Az jól fog nagysámnak esni. Aztán ne féljen semmit. Ott áll még a fügétmutató szűz a vár ormán.

Azzal ismét felszökött a lovára s folytatta hatalmasan a kommandirozást, hogy a szénás szekereit keresztül törtesse a szekértáboron. – Azt hittem, hogy egy arkangyalt látok.

Nem is kináltattam magam többet. A mint megkaphattam az élelmiszeres tarisznyát, a mi elébb kezembe akadt, sonka, pogácsa, czipó, azt tömtem magamba. Úgy faltam, mint egy menageriából kiszabadult vadállat. Azt hiszem, hogy ha a mennybéli üdvösségemet kérték volna tőlem, azt is odaadtam volna azért a puha szénában fekvésért, meg ezekért a mohón lenyelt falatokért.

Mikor aztán jóllaktam, a hogy még soha sem, akkor lecsavartam a csutora tetejét s a számhoz vittem; nem ízleltem elébb, mi van benne, csak húztam, húztam, a hogy a lélekzetem birta, a míg a szomjam kivánta; azt hiszem, hogy pálinka volt. Mikor nem tudtam már tovább inni, szétnéztem; az egész világ olyan tréfás színt vett föl előttem. Az égő város egy nagy illuminatió; a közepében a kalvinista torony; nem egy torony, hanem három; a bolondos egyre tánczol, jobbra-balra lógatja a fejét s valamennyi ember és ló, kocsi, szénás szekér, azok mind ugrálnak, tánczolnak, a lakodalmas nép rikongat hozzá. Azzal elvesztettem az eszméletemet.

Mikor másnap, husz órai alvás után, fölébredtem, egy parasztház szobájában találtam magamat. Két férfi tanakodott fölöttem: a tábori orvos és «ő». – «Hogy érzi magát, Elsbeth nagysám? Ez itt az én kis szobácskám».

Ettől fogva vagyok én «Elsbeth nagysám».

Ezzel Erzsike odalépett a meredély párkányára, két kezét összetette a keblén s arczát hátra fordította felém.

– Elmondtam mindent, már most itéljen ön el. Nem szükség, hogy megtaszítson, csak a kezével intsen felém. Én elvégzem.

Én ijedten kaptam meg a kezét s elrántottam a szédítő sziklapárkányról.

– Ne kisértsen Istent! Legyen eszén. S erővel oda vontam a parázs mellé.

– De hát «élet» ez?

– Csendesüljön le. Azok a fegyveresek már itt jönnek felénk!

Nem voltak csendőrök. Két jámbor erdész volt, a diósgyőri kamarai uradalomból. Egy szürke szakállu öregebb ember, meg egy fiatalabb segéd.

Semmi ellenséges szándék nem vezette őket ide. Láthatták is, hogy igen ártatlan mulatságot mívelünk itt, a tűz mellett falatozunk. A sziklán hagyott albumomban a megkezdett tájkép.

Szép barátságosan üdvözöltek bennünket, a mit én viszonoztam. Kérdeztem az öregebbtől, hogy nem követtem-e el valami tulajdonsértést az által, hogy a más fájából tüzet raktam? Ha igen, megtérítem a kárt; – a mire az öreg azt mondta, hogy nincs semmi panasz ellenem; a targaly a szegény emberé, a ki összeszedi, idézte erről a classicus német balladát, a melyben a roszszivü erdész a szegény parasztot megfosztja a rőzse-kötegétől. Tehát olvasott embernek kellett neki lenni.

Azután azt is elmondta, hogy miért jöttek ide:

– Észrevettük onnan alulról a füstről, hogy az Örvénykövön látogatók vannak. Kötelességünknek tartottuk feljönni. Az erdőben farkasok járnak. Arra akartuk önöket figyelmeztetni.

– Köszönöm a nagy barátságot. A farkasok, úgy tudom, hogy nem támadják meg az embert.

– De most nagyon impertinenskednek, mintha tudnák, hogy a kormány beszedte mind a puskákat. Csak éppen nálunk hagyott meg egy párt. Nappal ugyan elkerülik az embert, de sötétben, vagy hófuvásban nagyon orczátlanok.

– Mi sem szándékozunk itt maradni estig, csak én akarom befejezni a vázlatomat, a miért ide felfáradtam.

– De figyelmeztetem az urat, hogy a hóesés hamarább be fog következni, mint az éjszaka. Én ismerem az időjárást; mikor ilyen nagy köd fekszik a tájon reggel s az hirtelen felszáll s egyszerre homályos idő lesz, akkor még az nap havazást várhatunk. Ez nekem régi tapasztalásom.

– Sietni fogunk haza.

– Tardonán tetszik lakni, vagy Mályinkán?

– Én Tardonán lakom.

– Isten áldja meg az urat. Én ott ismerek minden embert.

Azt sem kérdezte, kinek hínak? Kezet szorítottunk s azzal mind a ketten odább mentek.

– Hát érdemes volt ezért a barlangba bújni? mondá Erzsike, mikor az erdészek eltávoztak.

– Van olyan ember sok, a ki a nagy veszélylyel szembe mer szállni s a kis veszély elől elbujik.

– S ön azt gondolja, hogy ez az én barátom valami vasevő? – Sokáig én is azt gondoltam. Nem volt példátlan dolog, hogy abban a rendkivüli korszakban az emberek egyszerre átalakultak. A kiről azt hittük, hogy valami anyámasszony katonája, valóságos hős lett. Lettek ügyvédekből ezredesek; a háború sok jellemre nemesítő hatással van. Én igazán azt hittem, hogy Rengetegi a nevével együtt az egész alakját elcserélte. Mikor másokat buzdítani kellett, olyan ékesszóló senki sem volt, mint ő. Én valóban büszke lehettem rá, hogy mi egymáshoz tartozunk. A mint az osztrák hadak körülzárták a várost s a legelső bombát beröpítették a városház-térre, az egész közélet egyszerre fenekestől felfordult. Nem volt már etiquette. Nagyúri családok elhagyták a házaikat, a kiké még le nem égett s a czigánymezőn állítottak fel sátorokat, azokban laktak. Odáig nem hordtak el a monostori ágyúk bombái. A bódéban megszünik az erkölcs szabályzata. Egy katonatiszt nagy tekintély volt akkor s annak a karjába kapaszkodva, menni végig az utczán, dicsőség volt. Hogy férje-e a karján vezetett nőnek, az nem volt kérdés; derék ember, vitéz ember! Ez volt a fődolog. S ha ismerőssel találkoztam, úgy mutattam be, mint jövendőbelimet. Azt mindenki tudta, hogy a válóperem meg van kezdve Bagotay Mukival. De hol van most törvényszék? prókátor? biró? Az mind kardot visel s az ágyúknál szolgál. Ha kérdezték, hol lakom? hát a várban! A várban lakás irigylett állapot! Ott bombamentesek a szobák. Azt hiszem, hogy többen irigyelték a sorsomat, mint szánakoztak rajta. Én is beletaláltam magamat a katonaéletbe. Adtunk concerteket s azokon én hegedültem, Rengetegi pedig declamált. Mikor az ellenség legjobban szórta a bombákat a várra, mi felvittük a zenekart a bástya tetejére s ott jártuk, nagy muzsikaszó mellett, a csárdást. Hadd bosszankodjék a német! Nekem hirem volt már, mint rakétás tánczosnőnek.

(Én bizony nem igen épültem ettől a beszédtől.)

Erzsike vette észre, hogy nem igen tetszenek az ő tábori viselt dolgai.

– Hát, édes barátom, azt ne higyje ám ön valamikép, hogy az én életem ezen epizód alatt csupa dinom-dánomból állt; volt abban egy kis intermezzo is. – Azt tudhatja ön, hogy a télen a komáromi dolgok nagyon rosszul álltak. A katonai kormányzó gyönge kapaczitás volt ahhoz a feladathoz, a mi egy ilyen hatalmas vár védelmezésével együtt jár; a várőrség henyélt és zugolódott. Árulásról suttogtak! Sőt a tüzérség főparancsnokát meg is fosztották az állásától. A magyar kormányt kellett volna értesíteni Debreczenben a veszélyes helyzetről és más várkormányzót kérni, a ki tapasztalt vezér. De hogyan lehessen Komáromból Debreczenbe izenetet küldeni? Ki vállalkozik arra a vakmerő feladatra, hogy a Komáromból küldött tudósítást, valamennyi ellenséges hadseregen keresztül, elvigye s az arra adott választ megint visszahozza? Egy hírnököt már elküldtek, de az nem tudott visszajönni. Ez fejben járó tréfa.

Egy este azzal a szóval jön be hozzám a casamátában levő szobába Rengetegi, hogy:

– Elsbeth! Itt az óra, a melyben búcsut kell vennünk egymástól.

Én azt gondoltam, hogy be van csípve.

– Csak nem vesztett ön el engemet talán a kártyán?

– Kegyedet nem; de a fejemet. Elvállaltam a debreczeni küldetést. Nagy fába vágtam a fejszét; vagy hatot, vagy vakot! Ezer forintot adtak a markomba, hogy a szökésem útját teljes sikerrel készíthessem elő.

– S ön azt az este mind elkártyázta.

– Hát már ezt kegyed hogy találta ki?

– Studiumom van nekem ebben. Ismerem már ezeket a hippocratesi ábrázatokat. Már most mit fog ön csinálni?

– Megmentem a becsületemet. Elmegyek az útra pénz nélkül.

– Hallja ön! Azt hiszem, hogy ön innen, ebből a bombázott várból szivesen kimegy – hanem, hogy ide vissza is jöjjön, abban nincsen hitem. Mást mondok én önnek. Adja ide nekem azt a hivatalos értesítést, a mit el kell vinni, majd én eljuttatom azt a kormány kezébe.

– Hogyan? kérdezé Rengetegi roppantul megörülve.

– Azt még önnek sem mondom meg. Én már régen főzöm ezt a tervet. Önnek ebben csak passiv szerepet kell játszani. Ön elrejti magát Izsa faluban, melyet az ellenség nem tart megszállva, mert a vár-ütegek alatt fekszik; s ott meghuzza magát addig, a míg én visszajövök a Debreczenből küldött válaszszal.

(Én most már bámulni kezdtem ezt a nőt.)

– És Rengetegi barátom elfogadta ezt az ajánlatot?

– De nagyon kapott rajta. Beszélt nekem lélekemelő példákat a világtörténelemből, hős asszonyokról, a kik együtt harczoltak a férjeikkel, Rozgonyi Cziczelléről. Felfogadta, hogy ha szerencsésen bevégzem ezt a küldetést, azontúl «Zenobia királynénak» fog nevezni.

– Még az nap este elkészültem a tervemmel. Rengeteginek a haját, bajuszát, szakállát befestettem feketére, hogy olyan könnyen felismerhető ne legyen.

(– Ez hát a kegyed ötlete volt?)

– Azután eldugtam őt egy hetényi parasztházban, azzal az utasítással, hogy addig házi börtönt adjon magának, a míg én nem kopogtatok az ajtaján. Akkor hozzáfogtam a saját alakom átidomításához. Nekem egy czigánybanda primásának kellett lennem. Hejh, akkor festette volna ön le az arczképemet! Akkor voltam ám szép. Az arczom befestve dióhéj levével, olyan fekete lett, hogy olvasva is elmehettem a czigányok között, a hajam annyira lenyírva, hogy csak vállamig ért, az öltözetem uraságtól levetett ajándék kabát, rám nem szabott gunya, soha ki nem mosott ing; a legszurtosabb «malaczbanda» primásává lettem.

(Nem állhattam meg, hogy a kezét meg ne szorítsam. Milyen áldozatokat tud hozni egy asszony – a hazáért – meg a szeretőjeért!)

– Ez még mind tréfa! Akkor összeszedtem magamnak egy bandát. Ha egyedül jár a czigány, elfogják, mint kémet; de ha quartettben jár, akkor vígan mehet. Szereztem magam mellé egy bőgőst, egy klarinétost, meg egy kontrázó hegedüst. Könnyü volt őket rábeszélni, hogy otthagyják a bombázott várost, a hol az úri emberek mind kiszorították őket a czigányviskóikból. A hús, kenyér megdrágult s nem volt semmi kereset. Ki muzsikáltatott e szőrnyü farsangon?

Én tehát negyedmagammal neki indultam annak a hosszú, bizonytalan útnak gyalog. Szánkón csak akkor jár a czigány, ha valami uraság viteti s olyan uraság nem volt a vidéken. Útközben, ha találtunk egy csereklyével rakott szekeret, mely a nádasból fütőszert szállított, arra felkérezkedtünk: de ott meg majd elfagyott a lábunk. Megint csak leszálltunk.

A legelső faluban, Ó-Gyallán már ott találtuk az osztrák cernirozó sereg egy csapatját, a vasas németeket. A czirkáló patrol bekisért bennünket a parancsoló őrnagyhoz. Az kegyetlen uraság volt. Majd megevett, úgy ránk förmedt, hogy mertünk kijönni a városból? Mi persze egy szót sem értettünk németül; s mind a négyen, czigány szokás szerint, egyszerre elkezdtünk szabadkozni, hogy nem lehet ott maradnunk a városban, a honvédek minket állítanak ki a bombák elé s úgy muzsikáltatnak velünk a sáncz tetején; minden ágyú mi felénk lő; ezt a czigány ki nem állja! «Was sagen die Spiczbuben?» kérdezé az auditorától az őrnagy. Az tudott magyarul s tolmácsolta neki. «Nix da, gazemberek. Kémek vagytok! Meg kell őket vizitáltatni. Le kell vetkőztetni.» Ugyancsak megszeppentem! Nem a velem hozott sürgöny miatt. Az olyan helyen van, hogy rá nem találnak, de fölfedezik, hogy nő vagyok s csak a képem meg a két kezem czigányfajta, a többi európai. Akkor el vagyok veszve. Hirtelen odaszóltam a czigányoknak valamit. Arra egyszerre mind előkaptuk hangszereinket s rázendítettük con fuoco a Gott erhalte szép hymnusát. Erre a hatalmas úrnak kiengedt a fagyos ábrázatja. «No jól van, semmirekellők, minthogy tudjátok a tisztességet, hát nem veretek rátok, de itt nem maradtok a faluban, hanem rögtön mentek odább. Itt nem muzsikáltok senkinek. A ki tánczolni akar, csak nekem szóljon, majd megtánczoltatom én! Ott a deres.» A klárinétos tréfás ficzkó volt s azt nem birta eltitkolni: «Áldja meg a devla ezt a nagy urat, de nagy bankóval fizet;» – «Was sagt der Kerl?» kérdezé a major. – «Gott soll segnen den grossen Herrn, der zahlt mit grossen Banknoten.» Erre még a nagy úr is elnevette magát. «Hanem azért takarodjatok innen rögtön Érsekújvárig meg sem álltok, ott aztán muzsikálhattok.» Mi kezét-lábát csókoltuk, hogy csak az éjszakát engedje itt töltenünk, félig meg vagyunk fagyva, egy falat sincs a gyomrunkban, egy hét óta «jeget eszünk, vizet iszunk». Nem ismert irgalmat. Bekötteté a szemeinket, szánkóra rakatott s úgy kisértetett ki a faluból lovas őrjárattal. Hisz épen az volt az én kivánságom, hogy minél hamarább keresztül juthassak az ércz ővön, melylyel az ostromolt vár körül volt zárolva. Ha egyszer kijutottunk a világba, ott azután nem kell félteni a czigányt, hogy eltévedjen. Keresztül hegedüli az magát egész Európán, ha ráveti a fejét. Így vegyegtünk végig a Duna mentén, egyik várostól a másikig s keresztűl élveztük a vándor-czigányélet minden regényességét, a mi télen különösen szapora szokott lenni.

(– De hát nem találkozott kegyed Görgey magyar táborával, hogy annak az oltalma alatt utazhatott volna tovább? szóltam én közbe).

– De nagyon is találkoztam. Hanem az volt utasításomba adva, hogy a küldött sürgönyt egyedül a magyar kormány fejének adjam át, másnak senkinek, még egy hadvezérnek se. Azt megtehettem volna, hogy a magyar derék sereggel vonulok tovább, ott szivesen látták a czigányzenészt. A jó kedvét a honvéd soha sem hagyta el, csakhogy az a fősereg fölfelé vonult a görbe Tótországba s az én feladatom az volt, hogy minél elébb Debreczenbe jussak. Nem volt ott más választás, mint egyenesen keresztül csuszni az ellenséges táborokon, a míg a Tisza partjáig eljutunk, ott azután megint barátságos világ van.

(– Hová rejtette el kegyed a küldött sürgönyt?)

– Az a hegedümnek a fenekére volt belülről felragasztva. A czigánynak a hegedüjét csak nem szedik széjjel, a mivel a mindennapi kenyerét keresi. A mi pénzt az egyik városban kerestünk, az elég volt arra, hogy szánkót fogadjunk, a mi elvigyen a másik városig. Minden város szélén laknak czigányok, azoknál otthont találtunk, azok nem kérdezték, honnan jövünk? Ha pedig valahol vallatóra fogtak, hazudtunk mi akkorákat, hogy csak ember kellett hozzá, a ki elhigyje. Ön emlékezni fog arra a rettenetes téli útra a mult télen?

(– Nagyon emlékezem. Magam is ott jártam akkor feleségestől együtt.)

– Milyen derék lett volna, ha véletlenül összetalálkozunk. Én játszottam volna az önök ablaka alatt notturnot. Hahaha! A legkeservesebb állapotom volt, a míg Kecskeméttől eljutottam a Tiszáig. A városban feküdt Jellacsics, az egész táborával, széltében elfoglalva az alföldi sikság városait, Nagy-Kőröst, Szabadszállást. Itt kellett magunkat keresztül dolgoznunk. Részem volt abban a nagy szerencsében, hogy játszhattam esténként ő nagyméltósága, a vitéz banus előtt. Igen meg volt velem elégedve. Kitünően tudtam a bandámmal együtt exequálni azt a szép indulót: «Szláva, szláva, mu mu mu: Jelacsicsu nas omu!» a délczeg «kolo» tánczhoz is tudtam nótát húzni s különösen kivívtam a megelégedését a melodiateljes «Schneider Fáni» polkával. Mondhatom, hogy egészen el voltam kényeztetve. Volt pénz, bor elég s ha nagy volt a lelkesedés, daczára a fekete pofámnak s a belőlem kisugárzó fokhagyma bűznek, a tiszt urak mind összecsókolgattak.

Erzsike nem mondhatta ki ezt a szót, hogy rögtön a két arczára ne borítsa a tenyereit. Én aztán kimentettem:

(– Ezek a csókok nem számítanak, akkor ön férfi volt.)

– Hát itt egészen olyan dolgunk volt, a milyennek csak képzelheti magában a czigány a paradicsomot, de az volt a nagy baj, hogy nem tudtunk ebből a paradicsomból kiszabadulni. A lovagias bán ránk parancsolt, hogy el ne próbáljunk szökni, mert akkor haditörvényszék elé állít és főbe lövet. Éjszakára, mikor a kötelességünket elvégeztük, bezártak bennünket egy kis mellékházba s annak az ajtaja elé egy szerezsánt állítottak puskával.

Egy éjjel megszöktünk a kéményen, meg a szomszéd háztetőn keresztül. Azaz, hogy csak mi hárman tudtunk kimenekülni; én meg a klarinétos és a kontrás. A bőgő nem fért ki a kéménylyukon. S a brugós czigány azt mondta, hogy inkább guzsnak hagyja magát csavarni, mint hogy a szerszámát ott hagyja veszni. Őt hát ott hagytuk bajra. Bandára különben sem volt már szükségem, a Tisza négy óra járásnyira volt már.

– A tisztektől hallottam, hogy a Tisza melletti füzes erdőben, a Szikra csárda körül, magyar felkelő guerillák tanyáznak. Csak egyszer azok közt lehessek!

Jó szerencsénk volt, hogy a horvát bán táborában nagyon laza volt az előörsi szolgálat. A város végén volt egy földbevájt putri, a minőben a földbérlők szoktak nyáron át lakni, az előörsre küldött granicsárok mind benn ültek a putriban, a puskáik mind oda voltak támogatva az ajtónak. Az egyik czigány azt mondta: «Lopjuk el a puskáikat!» A másik azt mondta: «De az öregapám se furulyázott puskával soha.» Én meg biztattam őket, hogy csak inaljunk odább. Közel voltak a homokbuczkák. Egy sivatag, nagy szaggatott terület, a hol egyik domb a másik után következik, némelyiket félig kivájta a szél, a völgyeik gyéren benőve csenevész nyirfákkal. Kisérteties vidék! A kopár homokoldal fehér, a rá hullott hó még fehérebb s minden faderék fehér, a lecsüggő ágak zuzmarától aláhúzva.[2] Ezen homokbuczkák között bugdácsoltunk mi alá-fel; letérve a rendes országútról, hogy ha üldözni találnak bennünket, meglapulhassunk előlük. A síkon végig seprő szél rögtön betakarta a lábaink nyomát hóval.

– Jaj csak farkasokra ne bukkanjunk! mondá fogvaczogva a kontrás.

– Hogy járnának azok itt, mikor annyi katona van, biztatám én a morét.

– De szeretnek azok a «lóger» körül járni: mert ott mindig van «deg».

A hol a buczkák elvégződnek, kezdődik egy messzeterülő lapály, a távolban valami romféle rémlett. Vékony köd fedte az egész tájat, melyben minden tárgy nagyobbnak látszott a rendesnél; a tele hold sápadtan világított, széles nagy udvart kerítve a ködös égen.

(Az a híres alpári sikság, magyarázám én Erzsikének, a hol az ősmagyarok a honfoglalás döntő ütközetét vívták Zalán ellen; az a rom pedig a szentlőrinczi pusztatemplom fala.)

– Hát rám nézve is emlékezetes ez a puszta. A mint nagy igyekezve bandukoltunk előre, kurta köpönyegeinket a szél ellen fordítva, egyszer csak azt mondja a legelsőnek lépdelő kontrás:

– Verje meg a devla azt a sok varjut! Mért nem alszik ez most mind a kálvinista templom tetején?

Én azt kérdeztem tőle, hogy mért kellene a varjunak épen a kálvinista templom tetején alunni?

– Hát a kálvinista varju a kálvinista templom tetején, a pápista varju a pápista templom tetején, a hogy dukál.

Én nem értettem ezt a felekezeti külömböztetést a varjak között; a czigány megmagyarázta:

– Hát az egyik varju hamuszinű, a másik fekete; az egyik nem eszik hust, csak magot. Ez a pápista varju. A másik hússal él; megeszi a földi férget, meg az elesett lovat: ez a kálvinista; mert nem bőjtöl.

Aztán figyelmessé tett, hogy amott az előttünk levő nagy halom fölött egy sereg varju hol felzúdul, nagy károgással a magasba, hol megint leszáll ugyanarra a helyre, a melyről felrepült. Ott valami «deg» lesz.

A mint a domb tetejére felértünk, nagy ijedelmünkre láttuk, hogy a czigány balsejtelme helyes volt:

Alant az országút mellett, az árok parton hever valami nagy fekete tömeg, egy elesett lónak a hullája. Annak a maradványai fölött vitatkozott egy sereg holló és varju, öt ordas farkassal.

Valami ötszáz lépésnyire lehettünk a rettenetes fenevadaktól.

Azok is egyszerre megláttak bennünket s arra rögtön ott hagyták a hullát s csunya, éles hangu csahintásokkal ösztökélve egymást, elkezdtek felénk száguldani.

– Jájh! végünk van! jajveszékelt a kontrás. Megesznek bennünket a farkasok!

A klarinétost még ebben a halálveszedelemben sem hagyta el a czigány-humor:

– No akkor ugyan furcsa formában érjük meg a feltámadást.

Én azt mondtam nekik, hogy ne jajgassanak, hanem siessünk egy nagy fűzfára felkapaszkodni, oda nem jöhetnek utánunk a toportyánok.

Az egy vén lebotolt fűzfa volt, a minek az ágát minden évben le szokták vagdalni, úgy, hogy a koronája csak egy nagy buczkó, körülnőve új hajtásokkal.

Engem, a ki fára mászni nem tanultam, előre feltoltak a czigányok, ők aztán hirtelen utánam kapaszkodtak.

Mikor a fa tetejében voltunk, akkor vettük észre, hogy annak a közepén egy nagy nyilás van, a fa belseje egész odvas, úgy, hogy egy ember elfér benne.

– Teérted, primás, legnagyobb kár, te bujj le az oduba, mondá a kontrás. Én megfogadtam a szót s a fa koronájának a nyilásán át leereszkedtem a mély oduba. A hosszú gyapot nyakravalómat azonban elébb hozzákötöttem egy ágcsaphoz, hogy annálfogva megint fel tudjam húzni magamat; mert a fűzfa oduja egész a gyökeréig ért. Egy régi, vastag ág helyén azonban az oldala is ki volt odvasodva a fának úgy, hogy azon egy jó ökölnyi nyilás támadt, melyen keresztül, mint egy padlás ablakból ki lehetett látni.

Az öt farkas nemsokára megérkezett.