Part 10

«Kendet bizonyosan Bagotay Muki vesztegette meg, hogy fogadja vissza a feleségét, kit ő miatta elcsapott?»

«Oh, kérem alássan, azt ne tessék mondani, hogy megvesztegetett. Én igazlelkü ember vagyok. Nekem Bagotay úr ő nagysága ajándékozott tíz darab tinót; de meg nem vesztegetett.»

A szivem elfacsarodott erre a szóra.

– Tíz tinót! Én ezért a parasztért feláldozom az egész lételemet, azt a világot, a melyben eddig éltem, ismerőseim becsülését, uri kényelmemet. És komolyan fölteszem magamban, hogy az ő kedvéért parasztnővé leszek; dolgozom, nélkülözök, nyomorgok s ha egyszer megkapom a vagyonomat, azt mind neki adom, urrá teszem, az ő saját izlése szerint! – s azalatt ez a csivasz bitang elcserél engem tiz tinóért.

(Én siettem felvilágosítani Erzsikét, hogy ez valóban a törvény által megszabott díja a házasságtörésnek, melylyel az ki van egyenlítve. Verbőczy mondja: «raptor solvat decem juvencos». (A nőrabló fizessen tíz tinót.)

Erzsike tovább mesélt:

Még aztán a Péter patriarchalis tanácsokkal kezdett szolgálni.

«Nagyságos asszony. Egyet mondok. Térjen vissza a nagyságos úrhoz. Bizony Isten, semmi sem fog történni. – No, mondd meg, te Jutka, igaz lelkedre, ütöttelek-e meg csak a kis ujjammal is, mikor visszajöttél? A nagyságos úr is azt fogadta. Ő is behunyja az egyik szemét. Úgy veszszük, mintha birkóztunk volna s egyszer az egyikünk csapta volna földhöz a másikat, másszor a másik. Egyik pofon fölmegy, a másik pofonra, a hogy gavalléros!»

(– Ne nevettessen már; mert nem tudok rajzolni, könyörögtem Erzsikének.)

– Hát mi a gutát talál ezen nevetni valót? Én még most is sirhatnám mérgemben.

– Hát hisz épen az a nevetni való.

Ekkor aztán az asszony is elkezdett szépen beszélni hozzám, a mi még boszantóbb volt.

«Béézon, édes szép nagyságos asszony, becsülje meg azt a szép nagyságos urat. Jaj de fáin egy uraság. Ha nekem a Péterem nem volna!» (De ilyen adta, ezt sokszor elfelejtetted! kiálta közbe a Péter.)

Száz szónak is az lett a vége, hogy vegyem fel az itt hagyott ruháimat s vessem le a Jutka köntöseit, a miket most jogtalanul kuszpitolok.

Ez ellen még csak kifogást sem lehetett tennem; a mi a másé, az a másé; elkezdtem a kendőt, a pruszlikot lerakni magamról, ott előttük.

Ekkor aztán a másik asszony elszégyenlette magát helyettem; «gyerünk ezzel a benyilóba», átvitt a kis szobába; ott előszedte az almáriomból az otthagyott uri ruháimat s aztán segített átöltözködnöm. Ez alatt olyan barátságos, olyan szelid lett, úgy beletalálta magát a paraszt nyájasságba, a cselédhizelgésbe: «jaj, milyen szép karcsú termet! de kár volna ezt a parasztnak ölelgetni! Micsoda szép fehér vállak! De kár volna ezeket a batyuczepeléssel megrontani! Hogy meg vannak a szép lábacskái pöczczedve a sok gyalogolástól! Alig megy fel rá a régi topánka. Minek volt már ez a nagy szeleskedés! Édes Istenkém! Ha minden uri asszony mindjárt azt cselekedné, hogy a mint az urát rajta kapja valami menyecskés dolgon, egybe összecsapja magát a legelső paraszttal. Nem kell ám ezt olyan nagyra venni. A férfi csak férfi, kivált, ha gavallér. Grófnékat is láttam én már, a kiknek az ura kikapó volt. – Hát mit kivánhat tőlük az ember? – Hiszen a csokoládés kók már csak a legjobb étel a világon, de ha mindennap csokoládés kókot adna az ember az urának, még azt is megunná. Csak térjen haza szépen, lelkem, nagyságos asszonykám, a drága jó úrához; majd meglátja, milyen szivesen fogja látni!

Azt mondtam rá, hogy én ő hozzá vissza többé nem mehetek. Sirtam szégyenemben. Elértette a menyecske, hogy miért sirok.

– Jaj, lelkem, nagyságos asszonyom, eltagadjuk ám valamennyien ezt a kis vakácziót. Összebeszéltünk már. Azt hazudjuk, hogy a nagyságos asszony csak jól rá akart ijeszteni a nagyságos urra, az egész idő alatt el volt bujva a tiszttartóéknál.

– Hát a virágárulás a piaczon? Meg a séta a vízen keresztül?

– Arra is azt mondjuk, hogy mind az csak trucczból történt. Már hogy is merné ilyen csivasz paraszt, mint az én emberem, egy ilyen drága kincsre vetni a szemeit? Bolondnak mondják az ilyen dolgot: az, a ki elhiszi. Megreperáljuk ezt gyönyörüségesen.

– Válóperünk is foly már.

– No, a felül meg már épen ne fájjon a feje a nagyságos asszonynak. Visszavonta már az instantiáját a nagyságos úr. Bizony Isten. De higyje el nekem, hogy visszavonta. Azt mondta a nagyságos úr, hogy igen nagy zavarban van. Hogy a dézsmát, meg az úrbért elvesztette: alig kap pénzt. Az urak ott Pesten meghozták a morgatoriumot, vagy mi a frányát? hogy a régi adósságot nem kell megfizetni; de már most meg uj adósságot nem lehet csinálni. Ha elválik a nagyságos asszonytól, a százezer forintot vissza kell fizetni, s akkor ő dob alá kerül. A’ bizony.

Most kezdett már előttem világosodni. Ez a fecsegő asszony kiszalajtotta a száján a titkot, hogy miért kellett az én idyllemnek bevégződni. Hisz ez a tiszta kétszerkettő! Visszavesznek engem, mint a diákot a vakáczió után az iskolába. Azért sem megyek vissza!

Mikor fel voltam öltöztetve a régi ruháimba, a gulyásné felnyitotta a benyiló ajtaját s kibocsátott a nagy szobába.

A gulyás már akkor egész parádéba tette magát: felvette az ünneplő mándliját, felhúzta az új csizmáit; úgy állt előttem, a kalapját a két kezében tartva. Alázatos volt, mint egy cseléd. Megcsókolta a kezemet, s én csak most vettem észre, hogy milyen nagyon szúr a borostás álla. Mikor megszólalt, olyan hangon beszélt, mint a hogy az égett emberek szoktak sápitozni, mikor megállnak a konyhaajtóban koledálni:

– Csókolom a kegyes kezeit, nagyságos asszonyom; engedelmet kérek, ha valamivel megbántottam volna, nem akaratommal történt. Bocsássa meg kegyesen a hibámat, soha sem cselekszem többet. Hogy most az egyszer úgy megestem…

Nem tudtam, hogy mérgelődjem-e, vagy nevessek?

Ő érzékenyedett el, s a lobogós inge ujjával törülgette a szemeit. Ő adta a bűnbánó Magdolnát.

Az ajtó mögé volt támasztva egy hosszú fűzfapálcza, azt ő kezébe vette. Csak néztem, hogy mi lesz azzal a bottal, tán nekem akarja adni a zarándokoláshoz?

– Engedje meg, drága jó nagyságos asszony, hogy én kisérhessem haza a kastélyig. Valami baja ne történjék. Rossz emberek vannak. A kutyák megugatják, a bika is megkergetheti.

– De én nem akarok a kastélyba menni, mondám neki.

Erre tátva maradt a szája: «Ah! Hát hová?»

– Az az én gondom. Alá is út, fel is út. Megyek, a merre a szél fúj.

Ekkor összeszedte a bölcseségét. Olyan kenetteljes hangon prédikácziózott, mint egy ó-testamentomi patriarcha:

– Neé tegye azt, drága jó nagyságos asszony! Neé szomorítsa meg azt a mi kedves, jó nagyságos urunkat. Nincs annál jobb ember a világon. Engedje meg, hogy haza kisérhessem. Csak messziről, husz lépésről.

Én türelmetlenül toporzékoltam, kiabáltam, hogy menjen az ajtóból, ereszszen utamra.

Ekkor a Péter kirukkolt a színével:

– Nagyságos asszonyom. Már ennek meg kell lenni. Én nekem a jó nagyságos úr, mikor azt a tiz tinót adta, hogy a feleségemet visszafogadjam a házhoz, azt mondta, hogy: «no, Gyuricza Péter! ha még az én asszonyomat is hazahozod a kastélyba, nem sajnálok tőled még tiz rugott borjut».

(Erdők, sziklák visszhangzottak a kaczagásomtól; nem birtam visszatartani.)

De már erre bennem is felforrt a méreg! Tudja? Ha engem dühbe hoznak, akkor én oroszlán vagyok. Kikaptam a pálczát a Gyuricza Péter kezéből: «Nesze, bitang, pimasz! Nesze, a tiz rugott borju!» Nem tudom, tiz volt-e? Nem számláltam. S a nagy mahomed ember hátat fordítva, szaladt előlem a szobában az asztal körül, mint a rajtschulban s ordított, mint a viziló, míg a bot össze nem törött a hátán. A felesége meg dehogy interveniált volna; felállt a padkára, onnan nézte nagy gyönyörködéssel, hogy egyszer valahára akad valaki, a ki az ő tirannusát jól elnáspángolja.

Csak úgy el ne lettem volna fáradva az úttól!

Akkor kezdtem el magamhoz téregetni, mikor már künn voltam a mezőn s a szél kifujta a fejemből a hőséget. Ez az idyll hát szépen be lett fejezve; de mi kezdődik el most?

Hogy a Bagotay Mukihoz vissza nem megyek, az az egy bizonyos.

De hát hová?

Előttem volt a szép Duna. A töltött út mindenütt mellette visz el. Oda-oda támaszkodtam egy vén fűzfához s elnéztem a nagy élő vizet. Egy-egy hal nagyot czuppantott benne, a mint felugrott a levegőbe. A viztől nem félnék, hanem a halaktól félek. Nem tudtam magamat elölni. Azt szerettem volna, ha igaz lett volna, mivel gyermekkorunkban ijesztgettek bennünket, ha a vízbe kihajolva néztünk a partról: «Vigyázz! Hátad mögött leskelődik egy ördög, az beletaszít.» De hát nem taszított bele. Nem tud már az ördög semmit. Nem állja ki a concurrentiát az ember fiaival. De hát aztán valósággal érdemes két ilyen emberért, mint a Bagotay Muki, meg a Gyuricza Péter öngyilkossá lenni? Kinevettetni a halálban!

Azt gondoltam, hogy hazamegyek az anyámhoz.

Ő csak nem dobhat ki a házából. Nem bánom, büntessen meg, megalázom, megtöröm magamat, elviselem a haragját. Ő mégis anyám, egyetlen gyermeke vagyok, kell, hogy szeressen egy kicsit. Másnál úgy sem kereshetek se irgalmat, se szerelmet. Mikor magam is gyülölöm magamat!

Ezzel a gondolattal indultam a város felé.

Rekkenő meleg volt, erős déli szél fújt, olyan száraz, forró, mintha fűtött kemenczéből jönne, a homokfelhő egészen eltakarta a vidéket s mikor egy forgószél előkapott, a fűzfához kellett menekülnöm, hogy le ne sodorjon a töltésről. Nem tudom, minő szakasza volt a napnak? Nekem, tudom, hogy délelőtt volt; még az nap nem ettem. A Gyuriczáék elfelejtettek megkinálni a «nyögvenyelővel», pedig elfogadtam volna. A szomjuság ellen egy párszor lementem a Dunához s ittam a tenyeremből. Az útfélen találtam egy virágot, a mit úgy hínak, hogy papsajt. Megkóstoltam, de nagyon rosz volt. Sietnem kellett, akármilyen fáradt voltam is, hogy mentül hamarább elérjem a várost. Jó lett volna már egy darab kenyér is, a milyent pénteken a koldusoknak osztogatnak otthon.

A mint így sietek a város felé, egyszer csak valami sötétség keletkezik előttem az égen s a mint feltekintek, rémülve látom, hogy a városban tűz támadt, annak a fekete füstje gomolyog fel a porfelleges égbe.

A forró számum a város felé vitte a fekete füstöt. Szent Isten! Az egész város porrá fog égni!

Én elkezdtem most már futni. Elfeledtem, hogy fáradt vagyok, éhes vagyok; a rémület új erőt adott. És mentől közelebb értem a városhoz, a füst annál magasabbra gomolygott. Most már nem volt fekete, hanem veres; milliom sziporka kavargott fölfelé s egész háztető darabok repültek lángolva közötte; a hol egy cserépfedeles ház gyuladt ki, ott, mint a tűzijáték röppentyüi, pattogtak a tüzes cserepek szerteszélylyel. Egy egész utcza állt már lángban, a mint a városba megérkeztem. Ordítozó embercsoportok, vágtató szekerek, jajgató asszonynép, elgázolt gyermekek s közöttük bömbölő tehenek, ökrök, a mik vadultan igyekeztek a tűzfény láttára a sötét istállókba visszamenekülni; mind össze-vissza rohant, ész nélkül, előre, hátra. Én egy mellékutczába betértem, hogy el ne gázoljanak; azon keresztül, gondoltam, hogy eljutok a mi házunkig. Mindenütt jajgató emberekkel találkoztam, a kik házaikból a féltett holmiaikat igyekeztek az utczára kihordani. Oltásra senki sem gondolt. A zsarátnok úgy hullott, mint a zápor. A mint az anyám házához elértem, már akkor az is egészen lángokban állt. Az volt a legmagasabb ház az utczában. Egy csoport honvéd igyekezett a tüzet oltani; mások behatoltak a házba s az ablakokon keresztül hajigálták ki a butorokat. Egy aranyrámás képet láttam kirepülni: az a szegény jó apám arczképe volt. Oh, de szeretett az engem; ha ő meg nem halt volna, nem volnék én az, a mi vagyok! Csupa idegen arczok votak. Hiába kérdeztem tőlük, hogy hol az anyám? Meg sem hallották! Egyszer aztán odajött egy pléhgalléros, valami őrnagy s rájuk rivallt a tűzoltó honvédekre: «Mit oltogatjátok itt a tüzet? Érdemes rá! Itt tanyázott az az ezredes, a ki fölgyujtatta a várost! Menjetek a kórházat oltalmazni! Hadd égjen ez az átkozott fészek!» Nem tudtam, hogy eszemen vagyok-e, vagy megőrültem? Miért átkozzák a mi házunkat? A honvédek egy ezredesnek a nevét kiabálták, a ki sokszor járt a mi estélyeinkre. Még, ha felismernek, engem is a tűzbe dobnak. Egyik nehéz szekér a másik után hajtott keresztül a szegény apám arczképén, Még azt sem tudtam megmenteni. Zsibbadt kábulatomból egy iszonyu orditás rázott fel; ezernyi-ezer ember sikoltása: «Jézus Mária, a szent András ég!» Már az egyik tornya annak a gyönyörü nagy székesegyháznak kigyuladt, a másikban még kongtak a félrevert harangok. A néptömeg magával sodort, minden ember a templomot sietett megmenteni. Már késő volt! A második torony is kigyuladt, a harangok elnémultak, a templom tetőzete is égett. A szép templomi zászlókat, a miket az urnapi processiókon a czéhek férfiai szoktak nagy pompával körülhordani, félig elégve hordták ki a hulló üszkök közül. Olyan iszonyu volt a hőség, hogy nem lehetett a piaczon megmaradni. «Oda az egész város!» kiabálták az emberek; fussunk a szigetre. S azzal tódult az emberáradat a szűk utczákon keresztül a Dunapart felé. Én arra gondoltam, hogy nekünk ott van egy nyárilakunk (boldog emlék!) tán az anyámat is megtalálom ottan, lehet, hogy ő is odamenekült s mentem én is az emberárral. Mire a szigeti dobogóhídhoz értünk, már nem lehetett a megtorlott tömegtől előre hatolni. «Miért jönnek vissza?» «Azért, mert a dobogóhíd is ég!» Rettenetes látvány volt! Az egész Dunasor lángban állt már s a szigetre vezető hídon harapódzott odább a tűz; a Duna füstölgött a beléhullott gerendáktól; gabonás hajók, malmok, lángolva úsztak alá s csapódtak a jégtörőkbe. A vámszedő háznál egy csoport nemzetőr tartotta vissza a népet, hogy az égő hídra ne rohanjon. Azok beszélték el, hogy mi történt. Még a tűznél is nagyobb veszedelem. Egy császári ezred akart szép csendben bevonulni a várba. Már Tatán voltak. A polgárok megtudták s kiszedték előlük a hajóhidat. Most azok boszúból, hogy a hadicsel nem sikerült, felgyujtották a várost. Milyen átkozódás volt az! Folyvást azt az egy nevet hallottam emlegettetni. Azét a főtisztét, a ki az anyámat nőül akarta venni, ha a forradalom közbe nem jön.

(Én nem tudtam folytatni a rajzolást; a köd nem a tájékon feküdt már, hanem az én szememen.)

Az asszony folytatá a rémlátással teljes történetet:

Ekkor a vár fokáról három ágyulövés dördült el. Lehet hogy csak jeladás volt, a mit tűzvész idején szoktak tenni a csapatok consignálására. Hanem ez ágyulövésekre az egész néptömeg eddigi rémülete még nagyobb rémületté idomult át: «Az ellenség ostromolja a várost!» Erre az az egész sokaság, mely eddig a Dunapartot ellepte, egyszerre visszatódult az égő városba, keresztül a lángoló utczákon, az égő gerendákon. «A Vágdunára, a Vágdunára!» kiabálta mindenki. Arrafelé még van szabadulás. Azt csodálom, hogy össze nem gázoltak. Rémültömben egy hajóslegénynek a karjába kapaszkodtam s a becsületes ember, a kit soha életemben nem láttam, tűrte, hogy belécsimpajkózom, még biztatott, hogy csak jól fogjam meg, el ne maradjak tőle s aztán úgy vonszolt magával az egymás hátán tóduló sokaságon keresztül.

(Az elbeszélőnek pihenőt kellett tartani; úgy elfojtotta a keblét e rémjelenet előadása: az arczán a veriték gyöngyözött. Idő vártatva birta csak folytatni):

Soha ezt a napot én el nem felejtem. Egyik rémület a másikat irtotta ki a szívből. A félrevert harangok kongása máskor idegreszkettető hang: és volt olyan óra, a mikor vigasztaló szózatnak tetszett az égből; még egy toronyban kongtak a harangok, a kálvinisták tornyában. A többi templomtorony mind égett már, ez az egy még megvolt. A szél ellenkező irányban fujt, a tűz azon városrész felé nem terjedt. Mindenki a kálvinista torony irányában tartott. A vár közelébe eső utczákat a nemzetőri hadcsapatok elzárták a futó népség elől; az egyetlen utcza, a melyen a Vág felé menekülni lehetett, a Szombati-utcza volt. Fele annak is lángban állt; de a hol a Nagy Mihály-utcza elválasztja, attól kezdve épen maradt. Az önök háza volt a legszélső épület, melyen túl nem terjedt a tűz. De az átelleni szegletház, a vendégfogadó földig égett. Oh, ez a kedves ismerős ház! Azokkal a hűs folyosókkal, azokkal a veres márványoszlopokkal, a miknek a keresztvasán annyiszor producálta ön előttem az acrobatai gyakorlatait! Az a gondolatom támadt, hogy e nagy szorongatásomban odamenekülök. Valamikor szívesen láttak ottan! A kedvemért még új befőttes üveget is bontottak fel. Igaz, hogy sokat vétettem ennek a háznak! Szememre is hányta az az öreg asszony. Kinevettem az ő fiát! Ezzel a kaczagással kikergettem a világba! De hát a nagy szerencsétlenség idején a haragot elfelejtik. Oda menekülök az ön anyjához. Ezt gondoltam, a mint a házukat megláttam. Hát ezt a jelenetet megint nem fogom soha sem elfelejteni. Ott állt a jó öreg asszonyság a házajtóban, abban a barna ruhában, abban a fodros főkötőben, a miben ön lefestette az arczképét s a futó emberek közül, a kinek az arczát megismerte, azt megállította s azt kérdezte tőle: «nem látták-e az én fiamat?» s hogy ezt mondták, hogy: «nem láttuk!» a kezeit tördelte, keservesen zokogva: «Oh, szent atyám, én istenem! miért nincs itt az én fiam?»

(Jajh! Mi esett a szemembe?)

Az asszony folytatá:

Mikor az ön anyjának ezt a szavát hallottam, megint új rémület fogott el. Nem jutott eszembe, hogy önnek még egy bátyja is van, a ki városi közgyám s annak most a városházán kell helyt állni s a míg a tető ég a feje fölött, az árvák vagyonát megoltalmazni. Nem mertem az utczának azon oldalán végigmenni; áttértem a másik oldalára. Hátha engemet is megragad s én tőlem is azt kérdezi: «hová tetted a fiamat? Ha ezek a te átkozott színváltozó szemeid nem volnának, most itt volna ő mellettem, nem volnék magamra hagyva!» Nem mertem a színe elé kerülni, inkább a saját anyámnak a haragos arczát viselem el, mint az ön anyjának a könybelábbadt tekintetét. Eltakartam az arczomat s úgy futottam el mellette.

Nem birta tovább mondani. Odafektette az arczát az ölembe, úgy zokogott. Ez igaz volt…

(Hajh, hajh! A mit egy nevetés szele elfúj, azt egy könyözön sem hozza vissza többé!)

XIII. FEJEZET.

HOGY VOLT TOVÁBB?

Mikor újra felemelte az arczát, olyanok voltak a szemei, mint egy álomjáróé, a ki a holdvilágba bámul. Csaknem feketéknek látszottak, úgy ki voltak tágulva a pupillái. Halkan beszélt:

Még most is, mintha előttem volna az egész kép. A város legnagyobb része lángban állt. Estének kellett lenni: a kálvinista toronyban az óraütés belevegyült a félrevert harangkongásba. Az óra ütött nyolczat, a félrevert harang ötöt, az emberek számlálták, épen tizenhárom. Nap nem sütött már, de az egész égboltozat világított, a sürű füstfellegek tűzverőfénye csinálta a pokolbeli nappalt s ebben a rettentő világításban, mint valami rémbálvány, emelkedett ki a kálvinista templom tornya, szörnyeteg nagy réztetejével s annak a csúcsán a nagy aranygombbal és csillaggal. Csillag és gomb úgy ragyogott, mint egy túlvilági tünemény. A tűz ropogását túlordította a tizezernyi rémült ember kiáltozása, az állatok üvöltése. A város megyercs-utczai részéből, a hol a szekeresgazdák laknak, mind összetódultak a kocsik, lovak, tehenek, gazdáikkal együtt a Rozália-térre s a «czigánymezőre». Mozdulni nem tudtak egymástól. Ekkor a jajgató, szitkozódó, átkozódó sokaság közé odaomlott az az embertömeg, mely a Dunapartról törte magát az égő városon keresztül, azzal a rémorditással, hogy: «betört a városba az ellenség!» A rémhír akkorát nőtt, mire idáig jutott, hogy már látták az ellenséges katonákat a városba berohanni. «Ölnek, pusztítanak! Fussunk! Fussunk!» Némelyek még azt kiabálták hozzá, hogy: «most már a várból fogják bombáztatni az ellenségtől elfoglalt várost!» Egyszerre tele lett minden utcza, mely a Vág hídjához vezet, menekülő szekerekkel. A kik elébb akartak odajutni, azok a «kis piacz» szűk utczáján igyekeztek előre. Én rémületemben egy ilyen vágtató szekérnek a saraglyájába kapaszkodtam, úgy futottam lélekszakadva a szekér után. A könnyü topánkák mind ki voltak már szakadva a lábamon s tele lettek kavicscsal. Nem értem rá, hogy megálljak és kirázzam belőlük. Abba a szekérbe igen jó lovak voltak fogva s a kocsis nem kimélte az ostort. A kocsiülésben két asszony ült paraszt szürben. Én csodálkoztam rajta, hogy burkolhatják be magukat azokba a szürökbe s a fejüket a nagy kendőbe, mikor olyan pokoli hőség süt köröskörül, földről, égről, mindenünnen.

Az a kocsi szerencsésen eljutott a vágdunai hídhoz, mielőtt a többi menekülő szekerek eltorlaszolták volna az utat. Ott a révnél meg kellett állnia, mert a vámszedők a hídpénzt követelték. Az, hogy ég a város, ő reájuk nem tartozott! azért a hídvámot meg kell fizetni. Az egyik asszony odaadott egy száz forintos osztrák bankjegyet. Abból meg a vámos nem tudott visszaadni. Furcsa parasztnők ezek, a kiknél nincs aprópénz, csak száz forintos bankó. A míg ezek itt alkudoztak, nekem eszembe jutott, hogy hiszen az uri ruhám van rajtam most s annak a zsebében mindig szokott lenni egy ezüst tizes, hogy ha koldussal találkozom, odaadhassam neki. Odaszóltam a pórnőknek: «Én nálam van egy tizes, odaadom a vámszedőnek, csak arra kérem, hogy vegyenek fel a kocsijukra, van hely a kocsis mellett. Nem bánom, vigyenek akárhová». Erre az egyik asszony hirtelen odakiáltott a kocsisnak: «Ne engedje felülni ezt a leányt, nem veszszük fel!» Aztán meg a vámszedőnek mondá, hogy tartsa meg hát azt a százast, ha nem tud visszaadni belőle, csak a kocsijukat ereszsze tovább. Én elszörnyedtem ezen az embertelenségen. Micsoda szivtelen asszony lehet ez, a ki ilyen veszedelem idején egy menekülő nőt fel nem vesz a kocsijára? Parasztasszony létére inkább százas bankót veszteget kárba? Felgerjedésemben megkaptam a parasztasszony fején a bebugyoláló nagykendőt s lerántottam az arczáról. – Majd jéggé fagytam! – A saját anyámat ismertem meg. – «Anyám, édes anyám! Hát nem ismer rám? Én vagyok a kegyed lánya, az Erzsike!» Erre az anyám a szűr gallérját vonva arcza elé, parasztossá elváltoztatott hangon mondá: «Menjen innen, hagyjon békét! Nem ismerem a kisasszonyt. Én nem vagyok magának az anyja. Ereszsze el a kendőmet!»

Azt hittem, hogy megőrülök. Nem ismer rám az anyám! Nem akar a kocsijára felvenni. Mint a villám, úgy lobbant át a lelkemen az a gondolat, hogy hisz ő az, a kit a nép így átkoz. Bizonyosan igaztalanul átkozzák, de az ilyenkor nem segítség. A kire a népdüh kimondja: «ez az!» az el van itélve. Nekem nem szabad itt az anyámat elárulnom. Hirtelen odadobtam az ezüstpénzt a vámszedőnek, hadd bocsássák útjára a szekeret. Gondoltam, hogy ha egyszer a hídon túl leszünk, akkor nem kell többé az anyámnak az üldözéstől félni; felvesz majd magához a szekérbe. Azzal a hátulsó lőcsbe fogózva, futottam tovább a szekér mellett, a míg a fortificatio sánczain túljutottunk, ki az országútra. Ott aztán ismét elkezdtem lelkendezve könyörögni, a hogy fulladozó hangom engedte: «Anyám, édes, jó anyám! Vegyen fel a kocsira. Odavagyok. Nem tudok tovább menni». Nem ügyelt rám. Szidott, kergetett: «Takarodj! Pusztulj! Marsch innen!» S hogy még sem akartam elmaradni, utoljára megfogta a lőcsbe kapaszkodó kezemet s erővel lefeszegette az ujjaimat a lőcsről s aztán nagyot taszított rajtam, hogy én végig estem az útfélen. A szekér tovább robogott.