Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXVI. KÖTET

A TENGERSZEMÜ HÖLGY

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

A TENGERSZEMÜ

HÖLGY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897

I. FEJEZET.

A TENGERSZEM. – MONSIEUR GALIFARD. – AZ ELSŐ TŰSZÚRÁS.

Soha sem láttam életemben olyan csoda szemeket. Pedig sok szép szemekkel volt találkozásom. Egész astronomiát irhatnék róluk. De ennek annyiféle volt a szeme, a mennyiszer változott az indulatja. Azért neveztem azt el tengerszemnek. Milyen a tengerszem? A hegytetőről nézve élénk zöld, az átelleni hegyoldal szálfái félig árnyékban tartják, a nap visszaragyog a másik feléből; vidám nevetés ez. Majd meg ha végig fodrozza a szellő, haragos zöldre válik, majd barnára, bakacsinra; a felhő színét adja vissza, villámokat is lövell. Mikor leszáll az éj, fekete tükrében ragyognak a száz, meg száz csillagok; egy-egy futó fény végig ivlik benne, egy úszó vadmadár ezüst vonalat húz rajta végig: ez a megfordított mennyország. Két magas hegy vágánya közül előtünik a telehold; egyszerre aranynyá válik az egész tengerszem, fehér ködfoszlányok lebegnek fölötte, szellemalakot mimelve; elkezdenek a hullámai tánczolni, minden ok nélkül, nagy fénykarikák terjengnek a közepéből, egymást előbbre tolva; a hold megint eltünik a hegyoldal mögé: világos kék marad a tükörlap. Ha pedig egészen leszállunk hozzá, összetákolt tutajon beevezünk rajta, akkor se nem kék, se nem zöld, hanem kristály tiszta, átlátszó a tengerszem. A part mentén zöld mohát, virágos kertet látunk a víz alatt. Eddig soha nem látott növények eregetik fel hosszú indáikon napvilágon nősző virágkelyheiket. Nagy, egyenesen álló növények, alakra a fenyőhöz hasonlók, emelkednek fel a mélységből, a vízszín alatt maradva; fák, a miknek igazán meg van tiltva az égbe nőni. Csupa virágos kert a vízfenék. S e virágos kertnek nincs élő lakója. Se hal, se hüllő nem lakik benne. De egy lakója még is van: a syrén. Nem az a mythosi csábalak, hanem egy torzalakú szörny, nagy fekete fejjel, veres kopoltyuval, két békalábbal s lomha halfarkkal. Ez is ritkán jön elő a maga rejtett sziklaodujából; csak mikor nagy időváltozást érez. Én láttam egynehányszor ezt a mesés amphibiumot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor legelőszőr találkoztam a szép Erzsikével, akkor mind a ketten gyermekek voltunk. Ő tizenkét esztendős, én pedig tizenhat éves kamasz. Együtt tanultunk tánczolni.

Egy franczia vetődött a városunkba: egy vándor tánczmester, a ki az egész várost tánczra kerekedtette.

Monsieur Galifardnak hivták.

Rendkívül nagy feje volt, cserbarna arczszíne, összeérő szemöldökei, kurta lábszárai; a nagy sasorrának épen a hegyén volt egy nagy szemölcs.

És a mellett valóságos charmeur volt.

Mikor tánczolt, mikor beszélt, valami varázs szállt ki minden porczikájából, egyszerre hódító alak lett. A nőnem tagjai oda voltak érte: a kilencz évestől elkezdve, a kiszámíthatlan korszakig.

Én is örök hálával emlékszem e derék férfiura: neki köszönhetem a walzert és a quadrillt, meg azt, hogyan kell egy elejtett legyezőt felvenni s a mellett az arczot a hölgy felé fordítva tartani.

Erzsikével volt a legtöbb baja a mæstronak. Soha sem tartotta meg a tempót: nem akart az elegáns «pli»-hez szokni, szilaj, dévaj allürjeit nem tudta vele elhagyatni. Jaj volt annak a tánczosnak, a ki társul akadt vele össze. Az rendesen hajótörést szenvedett a terem közepén. S hozzá még ki is kaczagta. A mesternek is a szeme közé nevetett, s rendesen az ellenkezőjét tette annak, a mit az vezényelt.

Én mindezt igen természetesnek találtam. Mikor valaki olyan szép, és gazdag és előkelő, akkor fel van jogosítva kivételt képezni mindenféle szabály alól. Hogy szép, azt az első tekintetre meg lehetett tudni, hogy gazdag, azt kitalálhatta az ember az ezüstös hintóról, a min járt, s hogy előkelő, azt lehetett kombinálni abból, hogy a mamáját mindenki nagyságos asszonynak czímezte, s a «vármegye urai» is kezet csókoltak neki. A nagyságos asszony minden tánczleczkén jelen volt, s kívüle még eljött a nagynénje is, egy nyugdíjazott őrnagyné, meg a társalkodónője, egy élte javában levő nemes kisasszony. Ily módon az Erzsike folyton hármas felügyelet alatt volt tartva, a minek természetes következése az volt, hogy azt tehette, a mit akart, mert felügyelőnői közül egyenkint mindegyik azt tartotta, hogy minek vigyázzon ő a kisasszonykára, mikor a másik kettő úgy is vigyáz? S aztán mind a három egyenkint el volt foglalva a saját ügyeivel.

A nagyságos mama még az élet naposabb oldalát kereső hölgy volt: özvegysége vigaszt óhajtott. Voltak nyilt udvarlói, többé-kevésbbé komoly szándékuak s rang és qualitás szerint megkülömböztetvék.

A társalkodónő hires nemesi család tagja, bátyjai katonatisztek. Az atyja udvari kamarás. A saját kamarájában nem igen volt neki mit keresni. A kisasszony toilettjei a legdivatosabbak voltak, maga is szépségnek tartatott, s a legjobb tánczosnő hirében állt. Azonban az idő figyelmezteté a komoly körültekintésre; mert Erzsike, a család leánya kezdett már veszedelmesen felnőni s négy-öt esztendő mulva versenytárs lesz belőle. Ennek is volt tehát a tánczóra alatt foglalkozása, a mely miatt félre kellett húzódnia, nehogy meglássák, kivel társalog és minő modorban, mert ez a sok gonosz asszonyi szem mindent kitalál egy tekintetváltásból, egy kézszorításból, s aztán «szétszólják» őket.

A nagynéne pedig leginkább kereste az ürügyeket a tánczteremből észrevétlenül eltünésre. A buffetben neki kellett minden süteményt és frissítőt legelébb megízlelni, s a hogy alapos történetbuvárok utána jártak, még az a sötét szenvedélye is megvolt, hogy tubákolni szeretett, a mi nagy titkolózással jár. Ha pedig a teremben volt és összeült valami nyelvrokon pályatársnéval, akkor úgy elfoglalták egymást a többiek megszólásával, hogy egyébre nem lehetett gondjuk.

Így aztán az Erzsike tehette azt, hogy a damensolóban csárdásfigurát tánczolt, s a tour de mainnél a vis-à-vis tánczosának a kezére ütögetett; adomákat mesélt olyan fennhangon, hogy az egész terem meghallhatta, s mikor kaczagott, a két kezét a térdei közé szorította, monsieur Galifard ismételt ellenmondásai daczára.

Egy délután főpróbát tartottak a táncziskolában. A kis leányokkal jöttek nagy leányok is; s a nagy leányokkal nagy legények. Az ilyen ficzkók különös jogot vélnek élvezhetni, hogy az olyan kezdő sihedernek, mint én voltam, a lábára tapossanak.

Szerencsémre a derék Galifard úr igen jó szivű ember volt: nem engedte a maga protegéit háttérbe szoríttatni.

– Nix cache-cache spielen, monsieur Maurice. Allons! Walzer geht an. Nur courage. Ne cherchez pas toujours das allerschlekteste Tänzerin! Fangen sie Fräulein Erzsike par l’And. Valsez la!

S azzal karon fogott, odavezetett Erzsikéhez, kezembe adta a kezét, s aztán «eins, zwei.»

Az akkori walzer pedig «grundverschieden» volt a mostanitól. Ez a mostani csak tréfa; de az komoly dolog volt. Tánczos és tánczosnő a testük felső részével, a milyen messze csak lehetett, olyan tágan elálltak egymástól, ellenben a lábaikat egymásnak feszíték. Akkor aztán a test felső része egyszerre nagyot lódult; azt mind a kettőnek egy tempóra kellett tenni, a repülni indult testnek kénytelen volt a láb gyorsan utána szaladni. A tánczoló pár, mint a tenger hátán himbáló sajka, föl- és leemelkedett és sülyedezett, s mentől gyorsabban perdült, annál messzebbre tartotta magát egymástól a két hátraszegett fej. Az volt a villitáncz!

A mester folyvást kisért bennünket a körben és nem szünt meg biztatásaival lelkesíteni.

– Tres bien, monsieur Maurice. Ça va ausgezeiknet! Alten sie brav la demoiselle. Nix auf die Füsse schauen. Regardez aux yeux. Das ist riktig. Embrassieren ist besser, als embarrassiren! Pouah! Da liegst shon alle beide!

De hát azért sem «liegst!» Én láttam előre az elkerülhetetlen bukást, s hogy a tánczosnémat megmentsem, saját magamat vetettem oda áldozatul, a térdemre esve: neki még a könyöke sem érte a parquettet. A térdemért nem lett volna kár; hanem a pantallóm kiszakadt a térd fölött. Semmivé voltam téve. Nagyobb csapás ennél nem érheti az embert.

Erzsike nevetett az én kétségbeesett állapotomon. Aztán megkönyörült rajtam.

– Várjon csak, majd én összetűzöm gombostűvel.

Azzal kirántott valahonnan a ruhája fodrai közül egy gombostűt, s leguggolva elém, nagy hirtelen összetűzte vele a vadgalambszin pantallómon támadt félbeszakítást. A nagy gyorsaságban az elevenig találta szúrni a veszedelmes kisegítő szert.

– Nem szúrtam meg? kérdezé, felnézve rám igaz jó szivét eláruló nagy szemeivel.

– Nem! mondám. Éreztem is én azt a tűszurást akkor!

Azzal tánczoltunk tovább. Én csodamódon kitettem magamért. Egy gombostűvel a térdemben, a másikkal ki tudja hol? háromszor körülkeringtem Erzsikével a táncztermet; mikor visszavittem a garde des damesjaihoz, úgy tetszett, mintha harminczhárom mama, nagynéne és társalkodónő forogna körülöttem.

II. FEJEZET.

AZ ÉN ELSŐ KITÜNTETÉSEM. – AZ ELSŐ SÉRELEM. – A DAMENWALZER. – A FÉLELMES FENEVAD. – A MEGIGAZÍTOTT CSOKOR. – A MÁSODIK TŰSZÚRÁS.

És én valóban nagy hálával tartozom monsieur Galifardnak. Neki köszönhetem a legelső kitüntetést, mely az életben ért. Ez volt azon örökké feledhetetlen eset, a midőn pályatársaim, a kecskeméti jogakadémia reményteljes tagjai, az általuk rendezett jogászbálra engemet választottak meg egyhangulag «előtánczosnak.»

Ma is büszke vagyok ez elismerésre, hát még akkor!

Nyomban következett rá egy másik megtiszteltetés: ugyanazon évben a magyar tudományos akadémia, a Teleki pályázaton versenyzett szomorújátékomat dicsérettel említé fel, sőt két biráló: Vörösmarty és Bajza a pályadíjra tartá érdemesnek. A darab czíme volt: «A zsidó fiu.» Nem valami gyufát áruló suhancz, hanem Fortunátus Imre, II. Lajos király alatt magyar pénzügyminiszter, a kit az ország rendei máglyára ítéltek.

E szerint, midőn három évi távollét után szülővárosomba visszakerültem, már bizonyos «renommée» járt előttem.

Hogy minek tértem vissza, annak is helyes oka volt. Az én időmben is négy évből állt a jogászati kursus. A harmadik év volt a «patvaria», a negyedik a «jurateria». A patvariát rendes ember a saját megyéjében töltötte, a jurateriát Budapesten.

Még egy eldicsekedni valóm van. Üres óráimban arczképeket festettem. Olajminiatüröket. Az ó-szőnyi tiszttartót, a nélkül, hogy előttem ült volna, úgy eltaláltam, hogy mindenki ráismert; de még annál is nagyobb sensatiót gerjesztett a főfiskálisnénak az arczképe, a kit a legszebb asszonynak tartottak a városban.

És még is az történt, hogy mikor a következő farsangon a főispán bált adott a megyeházán, (még akkor olyan főispánok voltak) hát abba nem engem szólítottak föl «előtánczosnak.»

Háládatlan haza!

És aztán ki volt, a ki miatt engem ez a keserű mellőztetés ért? Egy stuczer, egy arszlán, nem a városunkból való: valami Bagotay Muki. Csak annyit tudott felőle a világ, hogy Párisban is kinn járt, s igen «jó partie.»

Boszuból elhatároztam, hogy nem fogok tánczolni a főispáni bálon; bár a meghívót én is megkaptam.

Nevelte az elbúsúlásomat az a körülmény is, hogy az előtánczosnak hivatalosan designált tánczosnőjéül, épen Erzsikét nevezte meg a közhir.

No, de utól is érte őket a Nemesis!

Erzsike azon a bálon à l’anglaise frizurát viselt, a mi határozottan nem illett az arczához. Előre örültem annak a balesetnek, a mikor ezekkel a szerteszét repkedő fürtökkel egyik-másik tánczosnak a frakkgombjába bele fog akadni.

A Bagotay Muki felől pedig, a mint legelőször megláttuk, mind nekem, mind az ifju barátaimnak az az általános véleményünk támadt, hogy ilyen szépnek lenni már valóságos impertinentia. Ilyen tökéletes férfialakot csak egy regényirónak van joga megteremteni; de a valóságban az nem létezhetik. Én azzal vigasztaltam magamat, hogy az ilyen szép fej ostoba. Még akkor nem tudtam, hogy az ostobaság épen a haut gout. Az arany pengése rekedt hang.

Még akkor nagyon tapasztalatlan ifjoncz voltam. Az arczomon még semmi szőr nem volt, dohányozni nem tudtam, bort nem ittam volna egy világért, s asszonyt még csak a szemeimmel láttam.

No, de utolérte őket a Nemesis!

A tánczrend walzerrel kezdődött. – Ha engem decretáltak volna előtánczosnak, hát a «körmagyarral» kezdtem volna. Hja, a körmagyar! Az a valami! Azt nem elég eljárni, ahhoz lelkesülés kell; – vagy nyolcz pár járhatja, vagy tizenhat. S mind a harminczkettőnek össze kell tanulva lenni színpadi pontossággal. Az nem olyan könnyü feladat. Hanem hát Bagotay Muki a walzert protegálja. (A «pecsovics»!)

No, de van Nemesis!

Hát az történt, hogy rendes bevett szokás szerint a zenekar minden táncz előtt a következő számból tiz-tizenkét tactust eljátszik, s aztán öt perczig abba hagyja. Ez arra való, hogy a közönség tudja meg, mi következik? polka, quadrill vagy walzer.

Ezt a Bagotay Muki nem tudta (ugyan mit tud hát?) s a mint a jelző zene megszólalt, ölre kapta a tánczosnőjét, s elindult vele keringeni, a míg egyszer aztán a zene abba maradt s ők ott találták magukat a terem tulsó végén, a szárazon: elfogyott a lábuk alól a nóta. Aztán úgy kellett nekik szégyenszemre visszagázolni, a honnan elindultak, a bálanya tribune-jéig. Erzsike úgy pörölt, Muki úgy szabadkozott; a ki látta őket, azt hihette, hogy félesztendős házasok.

Úgy kell nekik!

Nem is néztem aztán, hogy tánczolnak; leültem egy szögletbe s a meghívó jegyemnek a hátlapjára carricaturákat rajzoltam. Majd bementem a buffetbe mandulatejet inni, magam körül gyüjtöttem még három-négy életunott, blazirt fiatal embert, s azokkal együtt vitatkoztam a «védegylet» czélszerüsége fölött. Tessék nálunk nélkül mulatni odabenn a fényes uraságoknak.

Egyszer csak a vállamra üt valaki legyezővel; de már akkor a hangjáról is ráismertem: Erzsike volt.

– Magának nem elég, hogy maga elszökik a teremből, hanem még a többi tánczosokat is visszatartja. Jőjjön hamar! Damenwalzer van!

A hölgykeringő privilegiuma előtt kénytelen voltam capitulálni. Az obligat tourt megtéve a felhívó tánczosnővel, visszavezettem Erzsikét a mamájához, megköszönve a felejthetetlen kitüntetést. Neki rögtön menni kellett, az előtánczos vezényszava hangzott, «cotillon.» A párok repültek villisebességgel. A mama pedig ott marasztott. Egy üres szék volt mellette.

– Ön egészen elhanyagolja a régi ismerőseit, mondá nehéz lélekzéssel. (Kövér volt és asthmában szenvedett.) Felénk sem jön, a mióta olyan híres emberré lett.

Híres ember! vajjon ő is tudná már, hogy a szomorújátékomat megdicsérte az akadémia? – Nem! Nem! A másik hírem jutott el hozzá. A piktori sikereim.

– Láttuk azt a gyönyörű arczképet, a mit festett. Igazán olyan volt a Müllerné – ezelőtt tizenhat esztendővel. Miért nem festette ön le inkább a leányát, az sokkal szebb? Ön nem szeret leányokat festeni, fél, hogy elveszti velük a játszmát, ugy-e?

(Az úrhölgynek különös kifejezései voltak.)

Erre már csakugyan lehetetlen volt mást mondanom, mint hogy igen is nem félek, s ha megengedi, nagy örömömet fogom benne találni, ha Erzsi kisasszonyt lefesthetem.

Kegyes volt beleegyezését adni hozzá.

Csak azt kellett megállapítani, hogy mikor? Rögtön nem lehet, mert bál utáni napokon a hölgyek rosszul néznek ki; azután megint új tánczestélyre készülnek, el vannak foglalva; vasárnap templomba kell menni. Végre kikalkuláltunk egy tehermentes napot, a melyen Erzsike nekem ülni fog.

Még az a kérdés is megvitatás alá került, hogy vajjon elefántcsont lapra fessem-e az arczképet aquarellben, vagy vászonra olajban? «Az elefántcsont azért jobb, ajánlám, hogy az ember letörölheti róla egy vizes szivacscsal az aquarell képet, a mikor akarja.»

Az úrnő elérté az öngúnyt s kegyes volt azt neutralizálni ez ellentmondással:

– Tehát inkább olajban, mert mi azt akarjuk, hogy az a kép örökké megmaradjon.

Fölöttébb le voltam kötelezve.

Ez alatt vége lett a cotillonnak; Erzsike visszatért a mamájához; a társalgónő is helyére került: ő rá várt az általam bitorlott szék; én azt jogos tulajdonosnőjének átengedve, búcsuzni akartam; de az úrnő még feladatának tartotta engemet bemutatni a mai nap uralkodó planetájának, Bagotay Mukinak, ki tánczosnőjét hazakezelte. S egyuttal művészi minőségem megismertetése után közhírré tette, hogy e napokban le fogom arczképezni a leányát, még pedig olajfestékkel; a mire Bagotay Muki rögtön kész volt a bókjával.

– Ha én festeném le nagysádat: én a szivem vérével festeném.

A mire Erzsike azt felelé nevetve:

– Akkor én csupa veres lennék.

– Kérem! Nekem kék vérem van!

Óh, hogy szerettem volna a peniczilusomat az oldalába bökni: hadd lám: indigo jön-e hát ki belőle? (Az anyja bárónő volt: attól volt olyan kékhetnémje.)

A kitűzött nap délutánján megjelentem Erzsikéék házánál. A festékes ládámat és a vásznat előre elküldtem a cselédünktől.

Nem találtam semmi szolgálattevő lelket, se a corridoron, se az előszobában. Kénytelen voltam ott állni és várni, míg valaki előkerül, a ki bejelentsen.

Ez alatt azonban óvhatlanul meg kellett hallanom, a mit a közvetlen szomszéd szobában beszélnek.

– Maga semmirekellő gazember! – Gyalázatos szemtelen!

Az úrnő hangját ismertem fel.

Arra egy protestáló rikácsolás felelt.

– Hol van egy bot? Kiáltá az asszonyság.

S ugyanazon rikácsoló hang válaszolt:

– Madame, vous êtes une friponne!

Szép conversatio. – Ugyan roszkor jöttem ide.

Ezenben kinyilt az ajtó, s kijött rajta az inas, az egyik kezével a másikat tapogatva. Fájt neki.

Én hüledezve kérdezém.

– Önt ütötték meg?

A mire az boszusan felelt:

– Engem megharaptak.

Hogy az inast megharapták!

– Tessék hát besétálni a tens úrnak. Várják.

A mint aztán beléptem, egyszerre világos lett előttem a rejtélyes állapot. A kinek a nagyságos asszony azokat a becsületbevágó megszólításokat osztogatja, s a ki oly becsmérlő válaszokat felesel vissza: – egy szürke papagály, a ki épen most harapta meg az inasnak a kezefejét, s e kihágásért megfenyítésben részesül.

Az egész társaság lázas emotióban volt tartva. Nagy frequentia volt jelen: hölgyek és urak; az utóbbiak között egyszerre szemet szúrt nálam Bagotay Muki. De főszemély volt a papagáj. Ez a szürke libériás, veres farkú, nagy orrú szörnyeteg ott állt a kávés asztal közepén, fenyegető positióban. Valahogy kinyitotta a rézkalitkája ajtaját s egyszerre csak ott termett a kávézó-társaság közepett, a terített asztalon. «Jaj, csak a fejemre ne repüljön!» sikongatott egy éltes asszonyság, az oldal hajcsigáit takarva a két kezével. Senki sem mert támadólag fellépni. Az inast, ki el akarta a szökevényt fogni, már harczképtelenné tette a szárnyas lázadó. A szobaleány azt nyilvánítá, hogy hozzá nem nyúl, ha azt a házat neki adják is. A házi asszony egy kurta spanyolnáddal ütögetett feléje, becsületsértő czímeket osztogatva; de a harczias kegyencz mindig elkapta a spanyolnád végét erős csőrével s alig adta vissza; ellenben a szidalmakat visszaadta kamatostól.

Mikor én velem is megszaporodott a társaság, alig vettek észre. Az úrnő arra a szavamra, hogy «csókolom a kezét, nagysám,» azt mondta, hogy «infamer Halunk». De hozzá tette: «no nem magának mondtam». – «Selber áner!» kiáltotta vissza a hős madár.

– No rhytmuscsináló uram, erre találjon cadentiát! apostrophált, egyenesen engemet értve, Bagotay Muki.

Még rhytmuscsináló!

– Oda ne menjen! – kiáltott Erzsike, – mert a maga kezét is megharapja, aztán majd nem tud festeni.

Az kellett még, hogy ijesztgessenek. Azért is odamentem a madárhoz. Hátha maga lett volna az orosz kétfejü sas!

Divinatio volt talán, hogy eltaláltam, mit kell az ilyen embernyelvü állatnak mondani?

– Add ide a fejedet!

S erre a szóra a félelmes lidércz egyszerre lehajtotta a fejét, úgy, hogy a görbe orrára támaszkodott; én aztán a mutató újjammal megvakargattam a fejét, a mi annyira tetszett neki, hogy a szárnyaival repesett.

Akkor aztán ezt a második mondást koczkáztattam:

– Add ide a lábadat!

És akkor, közbámulatra, felemelé a kajdács azt a furcsa három ujju lábát s a mutató ujjam körül fonta a karmait, azután a másik lábával is átfogta az ujjamat s engedte magát az asztalról felemeltetni. – Még ez nem volt elég. A mint a kezemen tartottam, mint a lovagkori vadászok a sólymot, az orrát a kezem fejére nyugtatva, elkezdett csókokat osztani. De úgy végig csinálta az a csókolásnak mindenféle változatait, hogy az valóságos botrány volt. A hölgyek nevettek. Kitől tanulhatta? «Még a boldogúlt férjem életében jutottam hozzá.» Magyarázá a háziasszony.

Végre a meghódított sphinx bizalmasan közlé velem, hogy őt kinek hívják: «Kokócska! Kedves Kókócska!»

Én aztán az ujjamra szedett Kokócskát hazavittem a kaliczkájába s rátettem a függő karikájára, melyet ő el is fogadott, az orrával lépvén előre. Valóságos három lábu állat. S onnan egy mély bókot csinálva felém, naiv hangnyomattal hallatá ez üdvözlést: «alászolgája!»

– No ez valóságos csoda! – hálálkodék a nagyságos mama; – önnek igazán állatszelidítőnek kellene lenni.

– Az leszek.

– Hogyan? Miféle állatokat akar szelidíteni?

– Embereket.

Ezt nem értette senki.

– No, poéta uram, ez a ballada sikerült! – tréfálkozék Bagotay Muki. – Majd meglássuk, a pictura is úgy fog-e szuperálni?

– Hogyan akarja ön azt meglátni?

– Hát így ni. – S azzal felcsiptette a szemüvegét az orrára.

– Csalatkozik, ha azt hiszi. Mikor én arczképet festek, akkor nem szabad senkinek a szobában lenni, csak nekünk kettőnknek.

Az egész társaság el volt ámulva. Mindenki azt hitte, hogy itt most nyilvános productio lesz; azért csődültek össze, hogy meglássák, hogyan, mi módon lesz az embernek szeme, szája, füle? Egy nagy kerek asztal volt a számomra elkészítve, hogy jó sokan körül könyökölhessék s aztán dirigálhassanak, hogy ezt a szemet egy kicsit feljebb, azt a hunczutkát alább! Ide egy kis pirosat még! Amoda több fehéret!

Én azonban categorice kinyilatkoztattam, hogy sokaság előtt nem festek; ez a festői regula. Mikor arczképeznek, nincs másnak helye az atelierben, mint a festőnek és a modellnek. Ezt Barabás is így csinálja.

Imponált a magamtartása a társaságnak. Csak szép dolog az, mikor az ember tud valamit! Bele kellett nyugodniok, hogy Erzsike én velem egyedül üljön egy mellékszobácskában, a melynek csak egy ablaka van. Még annak az ablaknak az alsó részét is el kellett takarni spanyolfallal, a világhatás végett. És senkinek, a míg az ülés tart, bennünket háborgatni nem szabad.

Az első ülés nem tartott sokáig. Olajfestménynél elébb alá kell festeni a képet; szennyes, közönyös színekkel; primfestésnek még én nem hallottam hírét. Ilyenkor az arczkép még nem megnézni való. Valósággal csunya. Annál rosszabb, ha a hasonlatosság megvan. Nem is engedtem azt senkinek megtekinteni; még Erzsikének sem. A megkezdett képet elzártam a festékládámba; miniatur mű volt. Ezuttal elég volt, ha a beállítás sikerült; az alak féloldalvást, az arcz pedig egészen szemközt; az árnyékok felrakva, a háttér hozzávetőleg megkisértve; a ruházatnak az alapszíne kipuhatolva. Mindenki tudni fogja, hogy ez a legnehezebb.

A társaság nagyon meg volt csalatkozva a várakozásában, a mikor megtudta, hogy semmi megmutatni valóm nincs. Mindenki azt várta, hogy legalább a szemét, vagy a száját csak elkészíthettem másfél óra alatt. – Gondolták magukban, hogy nem is lesz abból semmi.

– No, de csak szép lesz az Erzsike ebben a ruhában? – kérdezé a mama.

Bamba képet kelle csinálnom erre a kérdésre. Hát tudom én, hogy szép ruhája van-e az Erzsikének? Azt tudom, hogy kell hozzá «krapp», meg «angol lakk», «nápolyi sárga» és «velenczei fehér» és nagyon kevés «égetett okker».

– Hallja! Ez nagyon unalmas mulatság volt, – mondá Erzsike. – Egy kicsit errébb az arczát! – Ne olyan komolyan! – Ne olyan nevetősen! – Ne üljön olyan egyenesen. – Emelje fel a mutató ujját. – Ne mozogjon annyit! – Aztán mennyi medveczukrot felfestett a képemre: azt hiszem, czigányleány leszek.

Én aztán megbiztattam, hogy az csak alapfestés volt; majd holnap vigabban fog menni a munka.