Part 9

– Igazán nem illik birálgatnom őt, – felelt a másik lélek, – mert hisz kétségtelen, hogy még hibájában is nagy és nemes volt. De ha igazságosak akarunk lenni, valljuk meg, hogy érdeme nem került nagy erőfeszitésbe, nem volt nehéz takarékosnak lennie; megszokta ezt gyermekkorától, minden fölmenője takarékos volt. Ez az erény inkább vér, atavizmus, mint lelki energia dolga. Azok a gyermekek, akik egy huszas költőpénz helyett kettőt adnak vissza, hogy a takarékpénztárban megkezdjék szereplésüket, születésüktől ilyenek, nem a gondolkozás, a bölcs belátás és az erény szeretete birja rá őket, hogy takarékosakká váljanak. Születnek ilyen gyermekek bankár-családokban is; s ugy-e vannak fösvények, akik nem jótékonyságok céljából, nem a gyermekeiknek, még csak nem is az élvezeteikre, hanem egyszerüen ösztönből gyüjtenek, kaparnak, fukarkodnak? Ne felejtsük el, hogy az egykori piarista apró megszokásai csak ápolhatták ezt a hajlandóságot. Végre is, van igénytelenség, amely nem érdem, mert egészen természetes dolog. S ha ez a fejedelmi adakozó élete végéig sült tököt vacsorált, meglehet, hogy a sült tök jobban izlett neki, mint az entrecote madeira-mártással. Azt is mondhatnám, hogy néha szinte tulságba vitte, legalább is mintha öntudatlanul gyakorolta volna ezt az örökölt erényt. Mikor a százezer forintot képviselő értékpapirt, amit jótékony célra szánt, sietett kicserélni százezer forint bankjegygyel, mert időközben azt olvasta, hogy az értékpapirok árfolyama felment, alighanem csak a hajlandóságának, hogy ne mondjam: az ösztönének s nem valamely magasabbnemü lelki motivumnak engedelmeskedett. Ha azt tanácsolta a gazdatisztjének, hogy az árveréseken vásárolgasson, mert igy olcsóbb, s jóval több a haszon, ez azt bizonyitja, hogy amilyen szeretettel és könyörülettel volt a legszegényebbek iránt, egy cseppet sem volt érzelgős azokkal szemben, akik nem a legszegényebbek ugyan, de közel állanak ehhez a tökéletességhez. Ha a sikkasztó tisztet, aki kölcsönvett pénzzel akart segiteni magán a pénztárvizsgálatkor, lefőzte azzal, hogy a pénzt magához vette, ez legalább is valószinüvé teszi, hogy a jóért való buzgóságában a bünnel szemben nem volt lágylelküen irgalmas. Mert talán másképpen is megóvhatta volna a pénztár érdekét s nemcsak ezzel a jó ötlettel, amelylyel talán öngyilkosságra itéli a nyomorult embert. Mondom, néha kissé szigoru volt az egyes emberrel s kivált azzal szemben, aki nem büntelen. Aztán meg ugy tetszik nekem, hogy a szenvedő emberiség irtóztató testi nyomoruságához képest kissé sok templomot, dómot és iskolát épittetett. Való, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével is, s tudom, hogy az ember lelki szükségei legalább is oly jelentősek, mint testi szükségei. De mintha ekképpen aránytalanul kevesebbet juttatott volna a legeslegszegényebbeknek, mintha a jótékonyság gyakorlásának legközvetlenebb módja mégis csak ez volna: a testi nyomoruságokon enyhiteni. Tartok tőle, hogy mindig sok részben kárbaveszett dolog tulon-tul sokat költeni az emberek lelki istápolására; az iskola nem okvetetlenül javit, – olyan sok némber szaladgál a világon, akit a mennyiségtan és a földrajz nem mentett meg a romlástól s akit talán egy falat kenyér megmentett volna! – az pedig, hogy minél több hit éljen minél több emberben, nem a templomok számától, hanem talán inkább a szeretettől és a jó példától függ. Nagyon jól tudom, hogy Constantinus testvér fejedelmien sokat áldozott kórházakra, árvaházakra, szegény papoknak s más efféle célokra is, de félek, hogy az instituciónak adott pénzből sok elkallódik tisztviselők fizetésére, élelmezési vállalkozók hasznára, stb. stb.

– De doktor! – vágott közbe a másik lélek, – ilyen érveléssel be lehet bizonyitani, hogy a legtisztább erény hibák szövevénye, mint ahogy a fehér szin a szinek összesége.

– Távol legyen tőlem az erény kisebbitése, – folytatta amaz, – mindezt csak argumentációm céljára emelem ki. A Constantinus testvér nagy szive, emberfölötti önzetlensége, példás hite és aszkéta-erkölcse fölötte áll minden magasztalásnak, s épp ezért nem szorul rá az én panegyrikusomra. De viszont adjuk meg Antonius testvérnek is, ami megilleti. Antonius testvér a maga pazarlásában, gyöngeségében, kizsákmányolhatóságában millió könnyet törölt le s mégis csak ez a legnagyobb dolog a világon. A jótékonyság gyakorlásának legegyszerübb, legigazabb, legtökéletesebb módja az, hogy: adj a szegénynek, akit a legközelebb találsz, minden szegénynek, válogatás nélkül, mindenkinek, mert mindenki szegény. Ha a szegény megcsal, az az ő baja.

Ebben a pillanatban az Elysium haloványkék ködéből szelid fénysugár bontakozott ki, hasonlatos a tőlünk legmesszebb, öröktől fogva ragyogó állócsillag tiszta, fehér fényéhez. A lelkek megrezzentek s Péter, aki előbb végighallgatta beszélgetésüket, igy szólt helyettük földi bátorsággal:

– Mondd, Uram, melyik az igazi jótékonyság?

– Ti mondtátok, – felelt a názáreti –: minden ut Rómába vezet.

KÉPEK.

A kávéházban vagyunk. Az asztalnál, ahol ülök, hárman beszélgetnek. Én a képes lapokat nézegetem. De azért hallom, hogy mit beszélnek. Az egyik igy viszi a szót:

– … Utóljára is milyen szépen bánik vele! Diadémet küld neki és üdvözli. Kiván neki minden boldogságot. A másik, a vén belga, megragadja az alkalmat s beszünteti az apanázst; pedig a tulajdon leányáról van szó. Ő nem; ellenkezőleg, bőkezübb már nem lehetne. Most is csupa szeretet és lovagias figyelem. Pedig hát mától fogva mit tartozik rá ez az asszony? Az asszony ugy akarta, hogy ezentul „vége a komaságnak.“ Megtehetné, hogy azt felelje rá: „ám legyen ugy.“ De ő nem felejti el a multat; felejtse el akárki. Neki az a mult csupa emlék; és hü marad az emlékeihez – a jóságában. Ki ne találná érthetőnek, hogyha nem tudna megbocsátani? A hozzánk való hütlenséget megbocsáthatjuk; de adhatunk-e teljes abszoluciót annak, aki el tudta felejteni a mi siratott gyermekünket? Végre is nagy, igen nagy szomoruságot okozott neki ez az asszony. Neki, akinek az élete ugyis szomoruságok láncolata! Mennyi megprópáltatás egy életen át! Az emberi képzelem nem tudná kitalálni a csapások ennyi variációját. Most meg kellett érnie azt is, hogy könnyek között, forró, keserü könnyek között találja az unokáját. És nincs annyi hatalma, hogy le tudná törölni szegény kis unokájának a könnyeit…

Egy másik kezd beszélni:

– Ő, ő, de ez a szegény kis leány!… Akinél árvább árva nincs tán a világon! Aki az apjára csak homályosan emlékszik, s aki még csak nem is gondolhat lelkének szentképére a nélkül, hogy áhitatát meg ne zavarná egy rém-mese, melyről csak suttogni hallott, s melyet nem bir, nem mer, nem akar megérteni! Eddig is eléggé árva volt; a szabályok világában, sok-sok idegen között kellett felnőnie. És most nemcsak hónapokra, egészen meg kell válnia az édesanyjától – örökre! Látnia kell, hogy anyja lemond róla, ott hagyja nevelői meg dámái között s követ egy férfit, követi azt a férfit, akitől ő a gyermeki lélek féltékenységének egész erejével idegenkedett, félt, borzadozott! Látnia kell, hogy az édes anyja meg tudja tagadni magában az anyát; látnia kell, hogy az édes anyja, ha jó anya is, de legelőször is és mindenekfelett: asszony! Asszony, aki rácáfol arra, ami neki vallás és kegyelet s dacolva akadályokkal, okossággal, kötelességekkel, megadja magát egy ismeretlen erőnek, amelyre az ő szüziessége csak undorral tud gondolni!…

A harmadik veszi át a szót:

– Ugyan hagyjatok békében! Hát ez a szegény asszony, akinek az asszonyi sorsból nem jutott egyéb, csak: a lemondás?! Akinek az asszonyisága jóformán csak abból állott, hogy: szült?! Mintha most is látnám, mikor bevonult ebbe a városba. Emlékszem selymes hajára, lágy, szelid tekintetére és leányos mosolyára, mert akkor még csak mosolyogni tudott… Azóta a buta sors egy sereg szerencsétlenséget vágott a fejéhez. Ti azonban azt követelnétek tőle, hogy azért csak mosolyogjon tovább türelmesen. Vagy ha nem tud mosolyogni, hát sirja ki a két szemét, amelyek már nem olyan szelidek, mert sok rossz nap emléke tükrözik bennük. Micsoda kivánság! Az ilyet csak mástól kivánja az ember, magamagától soha. Még a vallás is azt mondja: nyugalom a holtaknak és békesség az élőknek! Az Isten megengedi az özvegynek, hogy ujra asszonynyá legyen; csak az emberek nem akarják megengedni. Vagy azt hiszitek, hogy ez a história neki csupa vigasság: terefere, fréfa, tánc?! Pedig alighanem csinos dolgokat kellett kiállnia, mig kivivta az élethez való jogát. Utoljára is le kellett mondania mindenről, amit gyerekkorától megszokott; le kellett mondania rangjáról és jussáról, a piedesztálról, melyet szenvedésekkel érdemelt ki, övéinek szeretetéről, le kellett mondania még a gyermekéről is! Mért? Hogy ujra egész ember lehessen…

Ezalatt én az _Illustrated London News_-t lapozgatom:

– Nini, milyen bájos arc! Nézzük az aláirást: Mlle Jane Henriot. A szinésznő, aki megégett a Théatre Francais-ban! Szegény, be kár érte! Milyen gyönyörü a szeme, az orra, szájának a metszése; az egész arc maga a szépség és okosság! Haj, be kacki a kalapkája! Innen is látni, hogy drága portéka; a ruhája is akár egy hercegnőé. Vajjon az anyja csináltatta neki? Azt irják, hogy nem lakott az anyjánál: külön lakást tartott. Meglehet, hogy rossz kislány volt, szegény. Mindegy; azért mégis borzasztó, hogy ennek a szép teremtésnek igy kellett elpusztulnia, husz éves korában! Egy ostoba véletlen miatt, hogy öt perccel korábban jött a szinházba, hogy nem ismerte a járást, hogy el kellett vesztenie a fejét. Micsoda percei lehettek a tüzhalál előtt! Mert, mit lelki baj, nélkülözés, keserüség, lemondás, csalódások, szomoruság, gond – ahhoz a rettenethez képest, ami az ifju, ép testet elfoghatja szemben a bizonyos, pokoli halállal! Nyüglődések s az a sok baj, amit együttvéve életnek nevezünk… mégis csak ezt választanók mindnyájan s nem azt a sorsot, amely ezt a szegény kis leányt érte…

Amazok ekközben tovább beszélgetnek:

– Irigylésreméltó? Bizonyára irigylésreméltó, hogy meg tudta nyerni ennek a derék asszonynak a szivét. De csakis azért. Mert abban, hogy királyleányt tehetett a feleségévé, még nincsen semmi irigylésreméltó. El tudom képzelni, hogy valaki ebben az irigyelt szituációban igen boldogtalan lehet. Ne felejtsük el, hogy vannak vőlegények, akik ugy indulnak el az anyakönyvvezetőhez, mintha fogat huzatni mennének. Őszintén szólva, azt hiszem, száz vőlegény közül ötven ugy megy az esküvőre, mint a katona a csatába, mert már benne van… Jobban szeretne elszaladni, de hát nem lehet. És épp azért ültetnek a vőlegény mellé, esküvőre menet, egy tanut vagy egy nyoszolyóleányt, hogy a vőlegény ne kiálthassa oda a kocsisnak: „Hajts balra, gyorsan, hogy utól ne érjenek, hajts a vasuthoz, hajts ki a világból!…“ Irigylésreméltó, mert lehetetlen, hogy ne szeresse. De képzelje el az esetet, hogy ha nem szeretné! Ha félreértették egymást?! Ha az, amit a menyasszony szerelemnek tartott, nem lett volna egyéb, mint férfihiuság?! Akkor is csak össze kellett volna kelniök… vagy ön talán ilyen helyzetben vissza tudna vonulni? Nem, ugy-e bár? Már most képzeljen el egy igy kötött házasságot s tegye fel azt az esetet, hogy a férfi nem érez szerelmet. Lehet-e ezt sokáig titkolni? Mily csalódás s mily élet azután? Nem, ne tegyünk fel ilyen bolondokat.

Tovább lapozok a _London News_-ban: sok arckép egymás mellett:

– Mennyi ifju ember, mennyi derék tiszt! Egyik Kimberleynél esett el, a másik Bloemfonteinnél, a harmadik másutt. De mind elestek. Ez talán már a huszadik közlemény az arckép-sorozatból. Valamivel kevesebben vannak, mint a mult számban. De most is elegen. Mennyi piros vér! Husz éves hadnagyok sok, sok piros vére. Ugy látszik, ez politikai szükség. Vagy gazdasági? – nem tudom. Szóval, néha sok fiatal embernek kell meghalnia, hogy az öregeknek több pénzük legyen, vagy hogy ma még meg se született emberek meg legyenek elégedve elődeik szerzeményével. Vajjon szivesen, vigan haltak-e meg, szegények? Az olvasókönyvek azt állitják, hogy az ilyen halál dicső és gyönyörüséges. Néhányan közülök mégis azt gondolhatták, hogy még a boldogtalan hosszu élet is jobb, mint ez a szép halál. Ha nem is jobb élni, de érdekesebb.

Körülöttem már igen tüzesen vitatkoznak. Talán arról, hogy ez, vagy az a szinésznő hova szerződik; nem tudom. Már nem hallom őket. Csak nézek. Nézek magam előtt egy képet; nem egy képet, tiz képet. A francia _Illustration_ két oldala tele van velük. Közös cimük: „Az éhség Indiában.“ Fotografiák.

Férfiak, asszonyok, öregek, gyermekek: mind csupa csont és bőr. A felnőttek közül a legtöbben ülnek, csak egy öreg asszony – óh ez a kép! – feküdt már le, meg a gyermekek… Ezek nem fognak többé fölkelni. De a többiek! Ezek az arcok! Ezek a tekintetek! Leirni nem lehet ilyet, csak lefotografálni. Ó, kérem, ne mulaszszák el megnézni, hogy mi az „Az éhség Indiában!…“

Valaki pezsgőzik a szomszéd asztalnál. Annak a pezsgőnek az árán annyi szalonnát kapni, amnenyiből ezek itt egy hónapig táplálkozhattak volna. Vannak, akik délben is, este is pezsgőt isznak s Indiában ezren meg ezren halnak meg éhen: igy ni!…

Pedig ezek is emberek, mint mi, ha nem is olyanok, mint a szegény kis Henriot tollas kalapjában. De ki mondana le csak egy pohár pezsgőről is, azért, mert valahol messze, Indiában, emberi állatok éhen halnak?!

Ó, lelki bajaink, keserüség, csalódás, nélkülözés, lemondás, korai fájdalom, késő bánat, szétfoszlott ábrándok, eliramló élet, örök szomoruság, rémes tüzkeresztség, ifju angol tisztek hős halála: – terefere, tréfa, tánc.

MESÉK A KÖLTÉSZETRŐL.

I. _A költő és a sertéskereskedő._

A költő egy kissé magánkivül tévelygett az utcán. Igen kellemetlenül érintette őt, hogy a gyomra egészen össze volt zsugorodva s meglehetősen fájt, mert már több napja tartózkodott az eledelek élvezetétől. Ugy érezte, mintha ki akarnák tépni ezt a rongyos gyomrot.

Fényes nappal volt, de a költő előtt homályosnak tünt fel minden, mintha alkonyodott volna. Kábultan támolygott előre és nem tudta, hogy mit csinál.

Ekkor egy nagyon kövér ember jött vele szembe, kis táskával a kezében. A költő odakapott a táskához és el akart futni vele, de nem tudott, mert a lába nem vitte.

A kövér ember sertéskereskedő volt és igen megharagudott. Rendőrért kiáltott, elfogatta a költőt, s a merénylőt törvény elé állitották, hogy feleljen róla: miért akart rabolni?

A vádlott a biró előtt nem tudott beszélni. Csak suttogott, de a hangja nem hallatszott. Mikor a biró megkérdezte: miért nem szól hangosabban, azt a feleletet adta, hogy: már régen nem evett.

Védőügyvédje ugyanis, akit hivatalból rendeltek ki számára, kezességet vállalt érte s a költő a tárgyalás napjáig szabadon maradt. Ugyanettől a védőtől azóta többször kapott segitséget, de az utóbbi időben már szégyellt hozzá fordulni.

Mindezt egy pohár konyak következtében adta elő, melyet a biró hozatott számára. A biró tudniillik mindenáron tudni óhajtotta, vajjon a költő készült-e a rablótámadásra?

Felszólitotta a költőt, hogy adja elő egész élettörténetét. Ezt a biografiát, minthogy a Brockhaus-féle „Conversations-Lexicon“ nem reflektál rá, csak igen kivonatosan lehet közölni. Tehát:

A költő egykor napidijas volt Berlin város köztisztasági osztályánál. Ekkor az a bolond gondolata támadt, hogy Leander álnéven több költeményt tett közzé német szépirodalmi lapokban. Az álnév felköltötte az irodalmi körök kiváncsiságát. Persze, mikor kiderült, hogy Leandernek mi a polgári foglalkozása, kissé elröstelték az emberek, hogy ugy felültek az inkognitóban rejtőző napidijasnak, s az ujságok rögtön áthelyezték verseit azok közé, amelyek közlésére alkalomadtán majd rákerül a sor.

De mert a költő rendkivül fiatal volt, otthagyta a biztos másfél márkát és elszegődött ujságirónak.

Csak öt hónapig maradt ujságiró. Ez idő alatt belátta, hogy a kőnyomatosok forditásának semmi köze az Olympushoz, s többször eltünődött, hogy vajjon mit szólt magában Anakreon, mikor a szerkesztő egy nap háromszor is leküldte szivarszipkáért a trafikba? Minthogy pedig mindennap két márkányit kellett forditania, az öt hónap alatt nem irt egyetlenegy verset sem.

Azt hitte, hogy terméketlenségének az ujságirás az oka, s otthagyta az ujságot is. Szabad ember akart lenni, de világos lévén, hogy ez nem szegény embernek való ábránd, hosszas hányattatás után végre a törvény kezébe került.

A biró sehogy se akarta megérteni azt a tébolyt, mely a költőket szüli és igy tudakozódott:

– Miért hagyta ott a városi szolgálatot?

– Nem tudtam hozzászokni ahhoz az alantas munkához s a lenéző bánásmódhoz. Ugy éreztem, hogy jobbhoz van jussom.

– Hát az ujságnál mért nem maradt meg.

– Nem voltam odavaló, meg aztán azt hittem, ha ott maradok, vége a versirásnak.

– Azóta miből élt?

– Amig jó ruhám volt, kaptam itt-ott rövid időre való munkát, ahogy azonban rongyos lettem, nem állt szóba velem senki.

– Nem volt senkije, aki érdeklődött volna sorsa iránt? Testvér, rokon, barát?

– Senki se törődött velem. Ha lett volna valakim, akkor minden másként történt volna. Csakhogy én rám soha se sütött a nap. Nem szeretett senki se, s mivel igen érzékeny voltam, szeretet nélkül nem tudtam boldogulni.

– Hm – szólt a biró, s belátta, hogy az ifju beteg.

Aztán megkérdezte a sertéskereskedőt, kivánja-e a szerencsétlen fiatal ember megbüntetését?

– Persze, hogy kivánom! – felelt a kövér ember. – Ha nem volt mit ennie, ugrott volna a vizbe!

Igy aztán a birónak ki kellett mérnie a törvényt a kövér embernek, s két hónapi börtönre itélte a költőt.

_Tanulság:_

Ne légy költő; légy sertéskereskedő.

II. _Az érdemrend._

Verdaguer, spanyol költő, utolsó óráját élte.

Szeme ugy forgott, mint egy asszonyé, akit erős karok ölelnek; az orvos és az ápolók türelmetlenül járkáltak körülötte. Verdaguer elgondolkozott, azzal a kicsi észszel, amije még maradt.

– Ugy látszik, el kell patkolnom. Bánja az ördög! Mit ér már az én életem?!… Örökösen kinlódni a nyavalyával, naphosszat vesződni egy taposómalomban a száraz kenyérért, dolgozni még akkor is, mikor az álmosságtól már majd leragad a szemem, türni a sok nélkülözést, koplalást, a sikertelenséget, a megaláztatásokat, a gonoszok rugásait, utálatos emberek társaságát, látni, hogy az asszonyok mily szerelmesen kapaszkodnak a fiatalabbak nyakába s mily szánakozással fogadják gyöngéd pillantásaimat, látni, mint nyomorognak és mint halnak rendre, akiket szeretek és akikhez ragaszkodom, látni, mily tehetetlen az ember s mily kegyetlen vak és brutális a világrend, nyüglődni, pihenést nem ismerni, összerezzenni minden zajra, várni, mikor mulik el a fájdalom, s aggodalommal lesni, mikor tér vissza… eh, hát nem jobb ennél, ha aludhatom, s nem tudok magamról többé soha?!… Csak azt az egyet sajnálom, hogy olyan keveset éltem! Egyszer már közel voltam hozzá, hogy fiákerezni fogok; ekkor betoppant hozzám az adóvégrehajtó s elvitte az utolsó pesetámat is. Mióta az eszemet tudom, mindig az volt a legfőbb vágyam, hogy egyszer egy nikkelórát veszek magamnak. És tessék, meg kell halnom a nélkül, hogy valaha órám lett volna, amin nézni lehet, hogyan mulik az idő, s amit be lehet adni a zálogházba!…

Idáig jutott utolsó ábrándozásában, amikor valaki barátságosan felrázta agóniájából. Meg volt irva, hogy utolsó órája se lehet zavartalan.

Az orvos volt, aki egy papirlapot lobogtatott kezében.

– Örüljön, örüljön, Verdaguer mester! – kiáltozott az orvos vidáman. – Nagy szerencse érte önt, kimondhatatlan szerencse! Mert bár egy félóra mulva meg tetszik halni, olyan kitüntetést visz a sirjába, amely önön kivül csak a nagy José Echegaraynak jutott! Ő Felsége ugyanis, dicsőségesen uralkodó királyunk, értesülvén róla, hogy ön utolsó óráit éli, elhatározta, hogy meg fogja édesiteni a költő utolsó perceit, s táviratban az ujonnan alapitott XII. Alfonz-rend nagykeresztjét küldi önnek. Tessék, itt a távirat, fogja meg a papirosát! Meglássa, sokkal könnyebben fog meghalni!

A haldokló vonagló ajkain a boldogság mosolya futott át.

– Hogyan? nyögte. – Ő Felsége?… dicsőségesen uralkodó királyunk?… Alfonz király?… legkegyelmesebben… tudomást szerzett róla, hogy létezem?… illetőleg, hogy egy óra mulva megszünöm létezni?… Nem álom ez?… Mily kitüntetés!… mily szerencse!… Tehát… tehát… mégse éltem hiába!…

S a következő percben már nem volt se nikkel, se utolsó órája.

_Tanulság:_

Nincs az az ostobaság, melynek egy költő ne tudna örülni. A költőt még az érdemrend is boldoggá teszi, mint a parasztleányt a szines kaláris.

III. _A csodagyermek_

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy orvos, aki éppenséggel nem volt csodaorvos, és mégis csodagyermeke született neki.

Az orvos tudniillik sohase foglalkozott irodalommal, s olyan nőt vett feleségül, aki azt se tudta, mi fán terem a litteratura. És lám, a jó isten gyermekkel áldotta meg őket, leánygyermekkel, aki alig érte el tizedik esztendejét s már csodálatos szindarabokat irt.

A csodagyermeket persze Párisba vitték mutogatni. A kikiáltó karjaiba vette a gyermeket s igy ismertette a csodát:

– E leánygyermek neve: Carmen d’Assilon: spanyol hangzásu neve ellenére tősgyökeres francia szülők gyermeke. Ez a tizéves szerző eddigelé hét darabot irt tizenegy felvonásban, s vidéken ahol darabjai eddig szinre kerültek, nagyon jól ismerik nevét. Darabjait nemcsak irja; játszik is bennök. Egyik darabját legközelebb Párisban is előadják.

Az emberek fejöket csóválták és többen igy szóltak:

– E gyermek fejlődése titkát nem lehet megmagyarázni. Ebben az esetben még az átöröklési elméletre se lehet hivatkozni.

Sardou mester volt az egyetlen, aki nem akarta elhinni a csodát, hogy ilyen ifju drámairó is létezhessék. Erre bemutatták neki a kis Carmen d’Assilon-t, s a vén csodaróka elolvasta a kis lány darabjait.

Ki találná ki, hogy a történet hogyan végződik? E történet ugy végződik, hogy Sardou mester közbenjárására a kisleányt bevették a francia szinpadi szerzők egyesületébe.

_Tanulság:_

Szakitsanak a pajzánságokból élő szinházak Feydeau-val meg a tanitványaival s adassák elő a Carmen d’Assilon darabjait. Igy elháritják magukról azt a vádat, hogy legfőbb igyekezetük: folyton-folyvást sértegetni a jó erkölcsöket. A tizéves leányka darabjai nem adhatnak alkalmat arra, hogy a vád ismétlődjék. Ámbár meglehet, hogy a csoda még csak itt kezdődik.

IV. _Szabadság a hó alatt._

Gorkij Maxim meghalt.

Gorkij Maxim üdülés céljából családjával Livádiába utazott.

Gorkij Maxim jelenleg két regényen és egy szindarabon dolgozik. Két előkelő orosz szemlében pedig novellát tesz közzé.

Gorkij Maximot egy röpirata miatt elfogták.

Gorkij Maximot végre-valahára kieresztették a börtönből, ahol már két év óta sinlődött.

Gorkij Maxim utolsó óráit éli, de halálát a hatóságok el fogják titkolni.

Gorkij Maxim a pétervári akadémiában, melynek legközelebb tagjává választották, óriás érdeklődés közepette tartotta meg székfoglalóját.

Gorkij Maxim hollétéről semmi hir. Valószinü, hogy a rendőrség Szibériában tartja fogva.

Gorkij Maxim legujabb szindarabját Moszkvában fogják előadni. A szerző, Sardou példájára, maga vezeti a próbákat.

Gorkij Maxim akadémikussá választása miatt Konstantin nagyherceg kegyvesztetté lett, aminek következtében a foradalmár hajlamu nagyherceg, aki ma Oroszország első lirikus poétája, eszét vesztette.

Gorkij Maxim előrehaladott tüdővészben szenved s legfeljebb hónapokig élhet. Barátai rajta vannak, hogy a haldokló költő hátralevő idejét valamely külföldi fürdőhelyen tölthesse.

Gorkij Maxim legujabb regényéhez a cár is gratulált. Pobjedonoszcev közbelépésére a levél közzétételétől elálltak, de a gratuláció megtörtént.

Gorkij Maxim akadémikussá választását megsemmisitették. Ez nem csökkenti a kitünő iró munkakedvét. Még sohase dolgozott ilyen jó erőben. A legközelebbi napokban három kötete jelenik meg egyszerre.

Gorkij Maximra feladták az utolsó kenetet.

Gorkij Maxim a jövő héten tartja esküvőjét.

… Egyetlenegy héten mindössze ennyit olvastunk Gorkij Maximról a különböző hirlapokban.

_Tanulság:_

Végre a költők is megtanulják a kereskedőktől, hogy a jó bornak cégér kell.

V. _Strindberg, a nőgyülölő._

Strindberg negyedik felesége egy szép napon megszökött az urától.