Part 8

Vagy ezt a szinváltozást olyanforma kiábrándulás előzte meg, aminő elődjéé lehetett, mikor megtudta, hogy atyját meggyilkolták, azt a cárt, aki az alkotmányt már ott rejtegette a fiókjában?! Az értelmetlen tömeg olyan sok akadályt görditett utjába, annyiszor huzott keresztet számitására, olyan sürün tette lehetetlenné nemesebb szándékait, hogy végképpen elhagyta a türelme, vagy legalább is igazság-érzetének, hajlandóságainak, szánalmának, sőt idegeinek ellenére, szükségesnek látta példát statuálni?! Mindez kiszámithatatlan. Csak egy bizonyos, az, hogy elbizakodottságunkban egy kicsit korán pszihologizáltunk. Ha időnkint le is vetik a katonai diszt s olyan angol szövetet öltenek magukra, amilyenben mi járunk, közel nem igen eresztenek magukhoz, s azért egyelőre még nem látunk be a királyok lelkébe.

ABBÉ ÉS MARKIZ.

Ez a rokokó-regény rövid és halvány utánzata egy hosszu és szines regénynek, melyet az a Restif de la Bretonne irhatott volna meg, akit a XVIII. század Zolájának neveztek. Restif mulasztását az Élet hozta helyre és ezt az épp oly kitünő, mint termékeny szerzőt másolom, amikor – a hős nagy nevének megváltoztatásával – közzéteszem ezt a levelezést:

I.

Laudetur Jesus Christus! Testvérem az Urban!

„Egerházy Jenő gróf“ nevére küldött leveledet felbontottam és elolvastam, mert bár cimzése hibás volt, láttam, hogy nekem szól.

Válaszul figyelmeztetlek, hogy Egerházy Jenő gróf nevü egyén nincs többé. Annak, akit hajdan igy szólitottak, a neve immáron: Pater Eugenius.

Ha csakugyan e Pater Eugeniusról tudakozódol, aki a Jézus Szent Szivéről nevezett Társaság legszerényebb szolgája, élj tovább is békében. Pater Eugenius jól van, s a következőkben ad hirt magáról:

Üdv az értem imádkozóknak és minden jó embernek! Ne keseregjetek, feleim, mert bizony mondom nektek, hogy irigyelnetek kellene engem, akinek részem van az igazak legfőbb boldogságában.

Hiányosságot csak egyben látok: testi szenvedésekben. A mártiromság öröme eddigelé, sajnos, nem adatott meg nekem. Hasztalan imádkoztam, hogy legalább a bőratka nevü, sanyaruságot keltő féreg kezdje ki silány porhüvelyemet, hő fohászaim ellenére szomoru épségben kell leledzenem.

Napestig vigan seprem cellámat, alázatosságból, és az oktalanoknak nem tetsző, látszólag alantas, de voltaképpen fölemelő foglalkozás okából. Azonban Isten óvjon a hiuság bünétől!…

Közelébb egy testvérem az Urban, meglátogatván, ily felkiáltásra ragadtatá magát: „Hogyan! Egy Egerházy! És seper!“ Fölemeltem a seprüt, s kiüztem cellám békéjéből a bomlott elméjüt:

– Apage Satanas!

Azon kérdésedre, mi igaz abból, hogy minden pénzemet átadtam a rendnek, feleletem a következő:

Mi az a „pénz“? Én nem tudom, hogy mi az. Csak annyit tudok, hogy ama hivságokat, melyeket világi életemben vagyonomnak neveztem, átszolgáltattam Jézusban Atyámnak, hogy helyezze el ama cél szolgálatára, mely egyedül érdemli meg, hogy célnak neveztessék.

Imádkozom lelki üdvödért. Ha gyors kimulás érne, fogadd áldásomat és azon örömömnek kifejezését, hogy hamar lesz részed a mennyei boldogságban. Boldogok, akik korán halnak meg!… de Isten óvjon az irigység bünétől!…

Testvéred

_Eugenius_.

II.

L. J. Chr. Kedves Testvér az Urban!

Lelki örömöt okozott nekem, hogy Ön, Kedves Testvér, szivesen fogadta testvéri vonzalmam csekély zálogát. Kempis Tamás e kiadása bizonynyal értéktelen könyvecskének tünik fel azok előtt, akik nem akarnak látni, de tartalma megbecsülhetetlen. Kivánom, Kedves Testvér, forditsa lelki üdvére Jézusban való szeretetem e kisded jelét.

Érdeklődéssel forgattam a világi könyvet, melyet az Ön gyöngédsége a lélek szórakoztatása céljából juttatott el hozzám. „Athalie“-ban, bár világi tárgyról szól, néhány komoly gondolatot találtam. De „Phaedra“ olvasása megdöbbentett. Némely sorainak szabadossága azt a nyugtalanitó kérdést keltette fel bennem: mit állhatott ki az Ön szüzies lelke, midőn a szenvedély e zabolázatlan hangjairól tudomást kellett vennie?! E gondolat sokáig nem hagyott aludni, s imámba belefoglaltam a könyörgést, hogy lelkületének égi ártatlanságát a világiasság és szenvedélyekben tobzódó anyagelviség szeméremsértő hangja soha se botránkoztassa meg!

_P. E._

III.

L. J. Chr. Kedves Nővér!

Meg kell gyónnom, mert lelkiismeretem örökkön marcangolna, ha Önnel szemben, aki oly nyilt és bizodalmas, eltitkolnék valamit. Isten óvjon a perfidia bünétől!…

Meg kell gyónnom.

Igen, Kedves Nővér, én bünös vagyok. Mert az a gondolat, hogy Önnel lélekben találkoztam ott, ahol a betük a szenvedély szavait tolmácsolták, vétkesen nyugtalanitó érzést okozott nekem…

És ez a bün nem maradt egyetlen. Aggodalommal gondoltam rá, hogy esetleg Önt ugyanily érzés foglalkoztatja, de ezt az aggodalmamat, amelynek amugy is nagyobbnak kellett volna lennie, megzavarta az, hogy nem küzdhettem le örömömet, arra gondolván, hogy közös bünöm van azzal, aki egyébként maga az ártatlanság!

Aztán a kevélység büne fogott el, azzal a reménynyel, hogy diadalmasan tudnók leküzdeni még ezt a kisértő megpróbáltatást is.

Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa.

Imádkozzék érettem!

_E_.

IV.

L. J. Chr. Drága nővérem!

Ön megbocsátott nekem! Mily végtelenül jó Ön! S mily végtelenül bünös vagyok én!

Azt kellene mondanom magamban, hogy Ön tökéletességben a Szent Szüzhöz hasonlit, mert az Ön jósága nagyobb még a vétkestől való undorodásánál is!

De nem tudom elüzni magamtól a gondolatot, hogy: hátha e bocsánat is földi eredetü?! S Ön több jósággal viseltetik a bünbeesettel szemben, mint amekkora vétkemtől való iszonyodása?! És igy Ön, legalább elnézésével (vagy talán gondolatban nem csupán elnézésével) egy kissé együtt vétkezik velem?!…

Ó szánjon meg! Mert ez büneim közül nem a legnagyobb!

A legnagyobb az, hogy a kisértés képeit nem tudom többé elválasztani Öntől, Kedves Nővér! Ön és a bün képei egygyé válnak, összeforrnak előttem! Mily rettenetes ez! Gyanitja, érti, ugy-e, hogy mily rettenetes lehet ez nekem?

De minden Isten dicsőségére történik.

Isten kifogyhatatlan kegyelmessége megengedte nekem, hogy én, ki azelőtt nélkülöztem a szenvedést (az igazak próbakövét) megérdemelt lelki gyötrődésekkel sanyargathassam magam!

És igen, én örülök bünömnek, mert meghozta nekem a lelkifurdalás, a szenvedés gyönyörét!

_Miserrimus_.

V.

L. J. Chr. Angyali Nővér!

Hogyan, Ön is ismeri ezeket a gyötrelmeket?! Ön is remeg, édes borzalomban, a szégyentől és lelkifurdalástól?!

Mily meglepetés és mily szerencsétlenség!

Felajánlhatom Önnek szolgálataimat? Nem nyujthatnék Önnek vigasztalást mint lelkiatya? Nem az ember beszél most, a vétkező ember, aki talán akaratlanul is, okozója az Ön lelkifurdalásainak, nem a bün egy másik vergődő áldozata (majdnem azt mondtam: a büntárs!)… most a lelkiatya szól.

Ha óhajtja a gyónás vigaszát, üzenjen egy szót

_lelkiatyjának_.

VI.

Markiz!

Minden Isten dicsőségére, a Gondviselés akaratából történik. A Gondviselésnek ugy tetszett rendelnie, hogy lépjek ki a rendből, külsőleg tagadjam meg szent vallásunkat, s feleségemnek nevezzem Önt, Isten és az emberek előtt.

Ne lázongjunk a Gondviselés rendelése ellen, hanem nyugodjunk meg Isten akaratában.

Le temps est beau, la route est belle, a kocsi vár.

_Eugène_.

VII.

Tisztelt Rendfőnök Ur!

Mi van a négyszázezer bikával? Vagy nem érti? Arról a négyszázezer bikáról van szó, melyet a rendbe való belépésemkor megőrzés végett adtam át Önnek! Mert, remélem, nincs félreértés a tekintetben, hogy arany-, ezüst- és papir-marháimat megőrzés végett adtam át? Már akkor kijelentettem, hogy e vagyonnak arra a célra kell szolgálnia, mely egyedül méltó rá, hogy célnak neveztessék. Mi lehet más a cél, mint: a hivők uj nemzedékéről való gondoskodás, vagyis a család-alapitás?!

És aztán! Remélem, nem gondolja, hogy ezentul is magam fogom seperni a szobámat?!…

De élénk tudatában annak, hogy a propaganda fidei sok költségbe kerül, s ehhez mindnyájunknak hozzá kell járulnia, a barátságos egyezkedésre hajlandó

_Eugenius, Comes E_.

VIII.

Tisztelt Szerkesztő Ur!

Kérem – és követelem – jelentse ki, hogy azok az ostobaságok, amelyekkel a lapok a jezsuita rendből való kilépésemet körülteremtettézik, merőben koholmányok. Ha pedig Ön ezt meg nem teszi, levágom Önnek a fülét. Mordizom, menydörgettét, kuttyafékkom, ezer tüzes istennyila, hol az a hazug tollrágó, a kutyafáját!

_Egerházy Jenő gróf_.

_Tanulság:_

Ha az ember gróf, és ennek ellenére belépett volt a jezsuita rendbe, a legjobb, ha nem lép ki onnan, mert akkor nem költenek róla mindenféle ostoba meséket.

AZ UTOLSÓ VILÁGOS PILLANAT.

_(Történik: az endenichi gyógyitó-intézetben; idő: 1897. Egy másodosztályu cellában a beteg meg az ápolója, egymás karját fogva, tülekednek. Farkasszemet nézve birkóznak, s ugy tesznek, mintha meg akarnák fojtani egymást.)_

_A beteg:_ Hagyj meghalni.

_Az ápoló:_ Eresszen el, mert ütök!

_A beteg:_ Erősebb vagyok, mint te; megöllek, ha nem engedsz meghalni! Bocsáss el, s hagyj magamra!

_Az ápoló:_ Eresszen el, ha mondom!

_(Tovább birkóznak s a beteg földhöz vágja az ápolót. Emez segitségért kiált. Beront négy betegjavitó fogdmeg s rá rohannak a betegre. Földre teperik, nyakon fogják, hogy eláll a lélekzete, rátérdepelnek és megkötözik.)_

_Az ápoló:_ Be kell hozni a kényszerzubbonyt.

_A beteg_ _(ijedten)_: Nem, kedves jó Vazul, csak a kényszerzubbonyt ne! Jó leszek; igérem, hogy soha se teszek ilyet többet!

_Az ápoló:_ Nekem beszélhet! _(Behozzák a kényszerzubbonyt, s a beteget felöltöztetik.)_

_A beteg_ _(pár percig kimerülten liheg)_.

_Vazul:_ No lássa! Hát kellett ez?!

_A beteg_ _(most már könyörgőre fogja a dolgot)_: Kedves, jó Vazul, az Isten áldja meg, engedje meg, hogy megölhessem magam! Nézze, hisz ezzel én nem ártok magának! Leveszi rólam ezt a szörnyüséget, egy kicsit félre fordul, s megvan. Senki se fogja okolni; minden betegnek lehet egy-két őrizetlen pillanata…

_Vazul:_ Nekem hiába beszél; tudom én, hogy mi a kötelességem.

_A beteg:_ Ne legyen embertelen kötelességből! Lássa, ha gazdag volnék, pénzt kinálnék magának, annyi pénzt, amennyit akar. De, ugy látszik, szegény vagyok, szegényebb, mint gondoltam. Soha se vágytam milliókra, a pénzt mindig szemétnek tekintettem, de most szeretném, ha millióim volnának, akkor talán…

_Vazul:_ Hja, a pénz!… _(Csöndes áhitattal néz maga elé.)_

_A beteg:_ Hanem maga jó ember. Van felesége, vannak gyermekei. Gondoljon rájok, s legyen hozzám könyörületes! Jusson eszébe, hogy végre én is ember vagyok… hogy egyszer éppen olyan ember voltam, mint maga!…

_Vazul:_ Ami regula, az regula.

_A beteg:_ De hát, mondja, mit vétettem én magának, mit vétettem én maguknak mindnyájuknak, hogy nem engednek meghalni, hogy kényszeritenek élni és szenvedni, az Isten tudja, meddig?!…

_Vazul:_ Talán majd meggyógyul.

_A beteg:_ Én? Soha! Tudja ezt mindenki. Tudják a doktorok, tudják maguk, tudom én is. Az, hogy engem innen a sirba visznek, olyan bizonyos, mint az, hogy az elhajitott kő leesik. És addig rám csak gyötrelem, szenny és irtózat vár. Talán sokáig, talán még egy pár esztendeig. Meglehet, hogy ez az utolsó világos pillanatom, s ezután már nem telik tőlem egyéb, mint bamba vigyorgás és végtelen szenvedés. Mi szükség erre? Kinek kell az, hogy éljek és kinlódjam? Hisz ha nem akarnám magamat megölni, maguknak kellene megölniök, irgalmasságból! Feleljen, Vazul, kinek van szüksége arra, hogy én tovább is gyötrődjem?

_Vazul:_ Hja, kérem, én egyszerü ember vagyok, de azt hiszem, az urak kivánják igy. Az urak ezt már megkövetelik. Ha én nem vigyáznék önre, s ön itt öngyilkosságot követne el, mit gondol, mi lenne a szép temetésből? Érsek bizony nem szentelné be, s némelyek azt mondanák, hogy zilált anyagi viszonyok kergették a halálba. Mig igy, egy kis türelem, s gyönyörü temetése lesz! Haza viszik, nyolc fekete lóval, a pátriájába, s ne felejtse el, hogy sehol a világon nem tudnak olyan szép temetéseket rendezni, mint a maga hazájában. Élni másutt is lehet, néha könnyebben is, mint otthon, de meghalni csak Magyarországon érdemes. Igazán passzió ott meghalni; meghalni, eltemettetni, sirattatni, ünnepeltetni! Persze, nem öngyilkos módra. Ha botor tervét végrehajtaná, megcsorbitaná a temetés diszét, fényét, ünnepi voltát. Ezt az urak nem engedhetik; sajnálják, de ezt nem adhatják meg önnek. Mondom, várjon csak türelemmel. Olyan temetést fog kapni, mint kevesen. A nemzet halottjának fogják nyilvánitani, ami piktorral még nem esett meg. Gyászba fog borulni egész Magyarország, s halála alkalmából több beszédet fognak mondani, mint egy-egy kisebb obstrukció alkalmával. De viszont önnek kötelessége várni.

_A beteg:_ Sokallom, amit szenvednem kell érte. Sokallom és megelégeltem.

_Vazul:_ Vigasztalhatja az a tudat, hogy voltak önnek szép napjai is. Gazdag volt, ünnepelték; irigylem, amit átélt.

_A beteg:_ Soha se irigyelje. Nem volt nekem abban, amiről maga beszél, semmi örömem. A palotámból csak annyi hasznom volt, hogy vendégül láthattam a honfitársaimat. Nekik többet ért ez a palota, mint nekem, mert én mindig jobban szerettem volna másutt lenni. A Tisza partján valahol, ahol tulipános ládákat csináltam volna.

_Vazul:_ Hát a dicsőség?

_A beteg:_ A dicsőség! Maga azt képzeli, hogy az olyan, mint a napsütés. Hát az igaz, hogy légies, megfoghatatlan valami. Eleinte csak a vészverődést fogja meg belőle az ember, később csak a nyugtalanságot és az aggodalmat. Kinlódunk, amig szert teszünk rá, aztán folyton rettegünk miatta, mint ahogy egy szeretett, féltős kis gyermeken aggódik az ember. Mire kenyered van, eljutottál oda, hogy mindig csak azzal kell foglalkoznod: mint fogy az erőd, mint illannak el sorra képességeid, mint válsz lassankint önmagadnak az árnyékává, mint borul rád ez az éjszaka, amely ime, itt van, fölöttem! Szomoru ember voltam világéletemben. A dicsőség, Vazul, azoknak való, akik nem érdemlik meg. Nekem, Vazul, nem volt örömem benne.

_Vazul:_ Talán már a betegség volt az.

_A beteg:_ Meglehet. De hát mivel szolgáltam én rá erre a szörnyü betegségre? Jó és egyszerü ember voltam, és mégis szomoru, szerencsétlen.

_Vazul:_ A doktor urak azt mondják, hogy ez a zseni váltságdija. A zsenit se adják ingyen. Ez a legritkább dolog; a legnagyobb árt kell fizetni érte.

_A beteg:_ Magam is szeretném tudni, hogy ha sokat emlegetett nagybátyám annak idején hallgat a könyörgésemre, és szabóinasnak ad: nem lettem volna-e boldog, elégedett és egészséges ember?!

_Vazul:_ Ha az asztalos-inasból kitörhetett a zseni, a szabó-inas se lett volna megóva a veszedelemtől. Ennek a betegségnek, ugy látszik, ki kell törnie. Természet rendje már ez. Szenvedned kell, hogy gyöngyökkel szolgálj. Sic vos non vobis mellificatis apes.

_(Elhallgatnak. Látván, hogy a beteg immár jól viseli magát, az ápoló feloldozza a kényszerzubbonyt; a beteg fáradtan dől végig a másodosztályu ágyon. Csend.)_

_Az ápoló:_ Nem kiván valamit?

_A beteg:_ Nem kell semmi.

_(Megint elhallgatnak. A beteg mozdulatlanul fekszik; az ápoló mereven áll mögötte, mint egy alabárd. Egyszerre a beteg csöndesen fütyülni kezd; az ápoló nem érti, mit jelenthet az, hogy „Káka tövén költ a ruca.“ De azt látja, hogy a fehér mohával környezett, beesett arcon egy könnycsepp gördül végig.)_

_Az ápoló_ _(magában)_: Ahá, most jön a sirógörcs, aztán megint szelid lesz, akár a kezes bárány. Nem kell többet birkóznom vele, a lucidum intervallum-nak vége. Ej, be kifárasztott!… De talán ez volt az utolsó világos pillanata, s most már, talán esztendőkig olyan lesz, mint az állat!… Milyen különös is az Isten rendelése! Hát érdemes nagynak, igen nagynak lenni, érdemes remekmüveket alkotni – azért, hogy ide jusson az ember!…

_(Lassankint beáll a sötétség s az éjszaka eltakarja az endenichi gyógyitóhelyet.)_

MISZTÉRIUM A KÉT JÓ PÁSZTORRÓL.

A temetésen megjelentek: két főispán, kilenc nagy város küldöttsége, az ezredes és sokan a tisztikarból, a tüzoltó-testület, az egyházmegye összes papjai, a püspöki város egyesületei: a daloskör, és Apc, Báránytó, Csernyus, Dávidháza, továbbá Szakolca, Tabajd és Nagyzerind földnépe. Reggel kilenc órakor egy megyés püspök beszentelte a kettős érckoporsót, s a menet a palota kertjéből megindult a székesegyház felé. Elül az iskolásgyermekek, aztán a kis papok, majd a papság, az egész káptalan s a megyéspüspök asszisztenseivel, prépostokkal, cimzetes püspökökkel és egyéb főurakkal. A koporsót hat esperes vitte. Aztán jöttek az aula papjai, a rokonság, a küldöttségek, végül a nép. A parasztok nehézkes léptekkel haladtak előre, mintha ők vitték volna a halottat. A katonatisztek többnyire szótlanul lépegettek, s egy kicsit unatkoztak.

A székesegyházban a megyéspüspök misét mondott, az énekkar gyászdalokat adott elő, aztán levitték a halottat a kriptába. Ott négy liberát tartottak. Ennekutána a holttestet befalazták az előre elkészitett fülkébe s megkezdődött a missa gloriosa, az a rendkivüli kivételes mise, amelyet csak főpapok temetésén mondanak. Az utolsó harangszó délben némult el: ekkor volt vége a gyászszertartásnak.

A tor egy órakor kezdődött. A káptalan öt helyen adott ebédet a küldöttségnek és a hivatalok fejeinek. A püspöki palotában, a szemináriumban, a két nagy vendéglőben és a káptalani sörházban.

*

A lélek pedig ezalatt nyilegyenest fölrepült az égbe.

A kapuk kapuja magától kitárult s Péter, kinek adománya, – jutalma, vagy bünhődése – hogy földi szemmel látja az égieket is, egy magas termetü, de meggörnyedt, sovány öregember alakját pillantotta meg. A jelenésen Péter szeme zöldes patináju, kopott reverendát és viseltes télikabátot látott, melynek több gombja hiányzott. Továbbá ugy tetszett neki, mintha az érkező magastetejü, fölötte ódon kalapot viselt volna, mely a maga részéről szintén bizonyos halhatatlanságot arrogált.

A lelkek sorából az érkező elébe sietett valaki, kinek földi arculatát Péter szelidnek, jóságosnak, kereknek, de már nagyon kicsinek látta, s Péter igy szólt:

– Lám, lám, a jó Constantinus testvér is megérkezett és lám, elődje a jó Antónius testvér üdvözli őt.

Ezenközben pedig két idvezült lélek volt jelen Péter páholyában. Két egyház-doktor, kiknek megadatott, hogy az örökkévalóságban is folytathassák kedves vitatkozásaikat Isten szolgálatának és az idvezülésnek legtökéletesebb, legjobb utjáról-módjáról. A két egyház-doktor örömest élt a kapott örökjutalommal s Péter, kinek a földet végképpen sohasem lehetett elfelejtenie, szivesen hallgatta tudós értekezéseiket.

E kegyes lelkek most igy bölcselkedtek:

– Ugy vélem, – szólt az egyik, – két kiváló érdem üdvözli egymást. De mig Antonius testvér a földön több szeretetet fakasztott, az örök szeretetnek Constantinus testvér lesz a választottja. Mert ő volt a jobbik pásztor.

– Ez a vélemény nem az enyém, – felelt a másik lélek. – Nekem ugy tetszik, hogy ámbár a földön Constantinus testvér érdemeit jobban értékelték, Krisztus szerint Antonius testvér élt tökéletesebben.

– Ezt nem ismerhetem el, – vette át a szót az, aki a vitát kezdte. Mert először is: Constantinus testvérnek nem voltak gyöngeségei és másodszor ő gyakorolta igazabban a jótékonyságot. Antonius testvér kitünő férfiu volt, de valamint jóságában, ugy jótékonyságában is volt némi gyöngeség. Antonius testvér préda volt, préda az anyagiakban és préda szivében. Szétszórta a pénzt szegények között; adott fünek-fának, érdemes, vagy érdemetlen rokonainak, élelmes és nem élelmes szegényeknek, bünösöknek csak ugy, mint igazaknak, mindenkinek, aki hozzáfordult. Bizonyos jóravaló restség volt ebben a pazarlásban, mert végre is amit érdemetleneknek adott, azoktól vonta el, akik adományára jobban rászorultak s akik adományát jobban megérdemelték. Azonképpen szivével is. Nem fordulhatott hozzá senki, hogy jóságánál fogva meg ne ajánkozta volna szivével, de éppen azért nem maradt szive, hogy az egyetemességre gondoljon. S mi az egyes ember a szenvedő emberiséghez? Mennyivel tökéletesebben gyakorolta a jótékonyságot Constantinus testvér! Az egyes ember többnyire hiába fordult hozzá, de mennyit enyhitett az általános szegénységen! Szigoru volt mások iránt, mert szigoru volt maga iránt is, meg tudta tagadni az obulust, mert maga-magától megtagadott mindent, fukarkodott, de csak azért, hogy királyi módra adakozhasson a legszentebb célokra. Az ő kezéből nem jutott érdemetlenekre. Nem ez a jótékonyság az okosabb? Nem ez a tehetősebb? Nem ez az igaságosabb? S nem ez az érdemesebb? Van fenségesebb jótékonyság, mint azé a fösvényé, aki mindent nélkülözött, aki aszkéta módra élt a püspöki palotában, aki mindent megtagadott magától, – még a hála kézcsókjait is! – csak hogy igazán jótékony lehessen? Van fenségesebb jótékonyság, mint azé a fukaré, aki nem törődött vele, ha gunyolják, ha birálgatják, ha félreismerik, aki nem adott hiuságból s nem adott az adakozás öröméért se, csak hogy több jusson oda, ahova semmisem elég? Azonképpen szivével, mint pénzével. Igazságos, sőt szigoru volt azokkal szemben, akiket a véletlen közelébe hozott, nem gyakorolta velök szemben azt az elnéző jótékonyságot, mely sok részben gyöngeség s voltaképpen csak pazarlás, de van-e magasztosabb altruizmus, mint azé, akinek a szive a szenvedő emberiséggel van tele, s aki szegényesen, nélkülözve csak az igazi szegényekért, az árvákért és a betegekért élt?