Part 7

Ez volt a násznagya az esküvőjén, s ez volt az az ember, akire leginkább hallgatott. Ez volt a legjobb barátja a férjének, annak a kedves, szerencsétlen embernek, akit a legjobban szeretett az egész világon. A férjével ez az öreg ember ismertette meg, ennek köszönhette a házasságát, családi életének első boldog éveit. S Aline ugy hallgatott az öreg Closmadeucre, mint az orákulumra. Tehát, végre, előállott az öreg Closmadeuc. Elővette minden ékesszólását, s igyekezett lelkére beszélni. Aline sirva fakadt. Könnyekben uszva igérte meg, hogy gyermekei érdekében lemond vőlegényéről, szakit vele örökre, most már visszavonhatatlanul, megmásithatatlanul. Ebben a percben egy levelet hoznak Aline-nak. Csak ez áll benne: „Jőjjön rögtön, Vladimirov.“ Aline veszi a kalapját és elrohan, mint egy bolond.

„Mert ha nem: ő megöli magát.“ Vladimirov tudta, hogy ezzel a fenyegetéssel bármikor magához rendelheti Alinet, aki mindannyiszor eszeveszetten siet őt „megmenteni.“ De azt is belátta, hogy Aline nem akar többé a felesége lenni. Ugy igérte, megfogadta. Vladimirovnak pedig nem a kedves kellett, hanem a feleség. Érezte, hogy ha nem csinál egy nagy szinházi jelenetet, a feleséget örökre elvesztette. Egyet gondolt tehát, zálogba tette a gyémántos gyürüt, melyet Aline-tól kapott s a pénzen revolvert vásárolt.

Mikor Aline megkapta kedvesének a levelét, mely Ville d’Avray-ba rendelte, csak leánya, a tizenegyéves Jeanne, volt a szobában. „Hova méssz?“ – kérdezte a gyermek. „Ville d’Avray-ba – felelt az anyja. – Pierre azt irja, hogy megöli magát, meg kell mentenem. Mindjárt visszajövök.“ De nem jött vissza. A nagy szinházi jelenet nem sikerült, s Vladimirov nem kétségbeesett szerelmesként, hanem kétségbeesett vagyonbukottként fejezte be juvisy-i kalandját. Magában csakugyan nem tett kárt; mert hát azok, akik sokat igérgetik maguknak a halált, soha se ölik meg magukat. Ugy vannak vele, mint némelyik szakács az étellel: elég, ha megfőzi, ő maga nem kér belőle.

A huszesztendei kényszermunka, melyre a versaillesi törvényszék Vladimirovot itélte, csekélység ahhoz a nyolc évhez képest, melyet a szerelem varsói bolondja kapott. A párisi csirkefogó bizonyára többet érdemelt volna. Az enyhitő körülményeket aligha köszönhette egyébnek, mint fiatalságának.

És a tanulság? A tanulság kiáltó. Ez a két eset, amelyeket csak hetek választottak el egymástól, ismét figyelmeztet arra a bibliai intelemre, hogy mily szörnyü végzet várakozik azokra a szerencsétlenekre, akik képtelenek az egészséges szerelemre, arra a szerelemre, amelyben az agynak, a szivnek és az érzékeknek egyenlő szerepök van. Jaj azoknak a Tantalusoknak, akik már csak az agyukkal tudnak szeretni s akiknek egész életökben keresniök kell a szerelmet s akik a kielégülést nem találhatják meg soha. S különösen jaj a női Tantalusoknak! A férfi – ha ugyan az ilyen is férfinak nevezhető – megalkudhatik a nyomoruságával; ha pénze van, meg is valósithatja romlott agyának képtelen szeszélyeit. De a nő okvetlenül el van veszve! Minden bizonynyal rabjává lesz annak a szerelemnek, melyben legalább remélheti a kielégülést – ha nem is találhatja meg.

KÉT FRANCIA.

Akkor éjjel, amikor keresztültörtem magamat azon a kétszáz hasábon, melylyel a hazai tudósitások Napoleont, a vörös herceget gyászolták el s mellesleg elolvastam azt a hirecskét is, mely Théodore de Banville, lirai költő urnak a halálát jelentette: nagy kábultság vett rajtam erőt. Ugy éreztem magamat, mint az az ember, aki tulságosan sok röpiratot olvasott el egyhuzamban: nem tudtam gondolkozni többé. A szemem lecsukódott s mélységes álomba merültem.

Álmomban egy régóta nem látott leányka jelent meg előttem, az én első cimborám, aki olyan kedvesen rácsolta a „Korrhjohlén“ nevét, s akinek a halála annyit foglalkoztatta gyermek-fantáziámat. Margit megállt ágyam előtt és azt mondta, hogy: „Gyere.“

Lehet, hogy bolond ember az, aki az álmát másnak elmeséli, bolondabb, aki meghallgatja, még bolondabb, aki az álmát le is irja, s legbolondabb, aki ezt olvassa… De az is igaz, hogy álmainkban soha sincs egyéb, mint amit az életben valósággal recipiáltunk, hogy lehetetlenség bármit is „kitalálni“, s hogy összes képzeletünk csak emlékekből áll. Az eget is csak földi kövekből épitettük magunknak, mondja Anatole France. A legbolondabb álom alkat-elemei is csupa „átélt dolog“… Hát csak tovább mondom.

Margit tehát megállt ágyam előtt és azt mondta, hogy: „Gyere“. „Hová?“ – kérdeztem, felriadva. – „Tudd meg, – felelt Margit – hogy az éjszaka meghaltál szivszélhüdésben.“ „Mily veszteség, Margit, a hazára és az emberiségre nézve!“ – „Majd csak kiheverik!“ – felelt Margit az égiek béketürésével. És utra keltünk.

„Hol vagyunk?“ – kérdeztem vezetőmet egy kis idő mulva. Nem felelt. A sötétség és a hideg megszeppentett; kimondhatatlan hálát éreztem Margit iránt, akinek a jóvoltából legalább az utat nem kellett keresgélnem. A nagy homályosságban is észre vettem, hogy a hozzám hasonló árnyékok közül soknak nem volt vezetője. Különösen megsajnáltam egy csunya, meztelen öreg embert, aki fáradságosan, nagyokat nyögve kapaszkodott egyik fellegről a másikra.

Egyszerre, mintha levált volna rólam minden földi érzés. Nagy lelki békesség szállott meg, amiből azt következtettem, hogy a világürben vagyunk. Hirtelen egy tüzes szekér suhant el mellettünk. A szekérben széparcu öregember ült; homlokát rózsakoszoru övezte s meztelenségét virágok fedték el.

Már közel lehettünk a magasságbéli itélőszékhez, mert tisztán hallottam a könyörgő éneket:

Qui Mariam absolvisti Et latronem exaudisti, Mihi quoque spem dedisti.

Szememet elvakitotta a fényesség s a másik szempillantásban már én is ott voltam a térdeplők és éneklők között.

Hogy a földön mennyi idő telhetett el, amig én odafenn visszajutottam látásomhoz, nem tudom. Margit már nem volt körülöttem, Margit eltünt. Árnyékszomszédom azonban ugy vélte, hogy amig mi a _Dies irae_-t énekeltük, odalenn megoldottak minden szociális problémát. Szóval, amikor ismét megnyilt a szemem, egyszerre csak azt látom, hogy az előbb látott csunya meztelen öreg ember ott térdel a mi soraink élén, a láthatatlan biró zsámolyánál. A harsonák elhallgattak s a szánalmas öreg ember reszkető hangon szólalt meg:

– Uram, – rebegte – ámbátor rég ideje, hogy a beszéd adományával megáldottál, most beszélek először igazat világéletemben. Becsaptam a földön mindenkit, sőt tégedet is becsapnálak, ha ez lehetséges volna. Fájdalom, bünhődésem azzal kezdődik, hogy akarva, nem akarva, igazat kell beszélnem. Tehát confiteor. A hivságok hazájában Jeromosnak nevezének, pedig nem voltam Jeromos, és éppen ez volna egész életemnek a szimboluma. Férj, apa, s nagy dolgokra született ember voltam, de amit tettem, kicsinyesen és gonoszul tettem, férjnek rossz férj, apának embertelen apa voltam. A kis észt, melyet adtál, csak az igazság megcsufolására használtam fel. Egyébként összes zsenialitásomat kimeritettem azzal a szerencsés ötlettel, hogy igen jó családba találtam beleszületni s hogy gondosan ápoltam a család legnagyobb fiával való hasonlatosságomat. Igenis, hasonlitottam hozzá egy kissé, de csak ugy, amint a parodia az eredetihez, amint a commedia dell’ arte szájas és gyáva capitano-ja hasonlit a nagy hadvezérekhez. Katonai akadémiában kezdtem az életet, mint bátyám, akinek az arca még inkább emlékeztetett arra a nagy emberre, de nem vittem semmire, mert lustaságom és gyávaságom példátlannak tünt fel mestereim előtt. S már akkor kimutattam a fogam fehérét: rossz pajtás, perfid, áskálódó, gonosz cimbora voltam. Ami a tivornyázást illeti, fiatalságomban olyan dolgokat követtem el, amelyekre büszkék lehetnének a hinduk tudós kéjelgői is. Voltam diplomata, de csak megbizómat tudtam megcsalni, voltam altábornagy, de puskaport sohase szagoltam, voltam szenátor, de csak komédiás-szenátor, aki egy rám parancsolt szerepet, a könnyen kielégithető ellenzéki vezér szerepét játszottam, nem éppen rendkivüli ügyességgel. Forradalmárnak születtem: fellázadtam a köztársaság, a császárság tradiciói, a társadalmi rend és az egyház ellen; fügét mutattam az egész világnak, de csak a köpönyegem alatt, mert a forradalomcsináláshoz nem volt bátorságom, karakterem és zsenialitásom. Csak te ellened lázadtam fel kellő férfiassággal, ó Uram, mert Te messze voltál. Minden erőm csak a gyülölködésből állott; s szivem annyira tele volt gyülölséggel, hogy a szeretet számára egy parányi zug se maradt benne. Jótevőmnek özvegyét és fiát megfojtottam volna egy kanál vizben; hogy meg nem tettem, csak az erélytelenségemen mult. Férfikorom évei azzal teltek el, hogy az örökséget lestem. Ez az örökség csak kilátás, csak légvár, csak ábránd volt, s mégis e miatt az örökség miatt meggyülöltem, kitagadtam és elátkoztam a fiamat. Pedig őt nem az önérdek, hanem a családi érdek kényszeritette, hogy keresztülgázoljon az én képzelt jogaimon; nem ő tagadott meg, hanem a párthiveim, akik nem szerettek, amint én sem szerettem senkit. Nem bocsátottam meg se nekik, se a fiamnak; akit én egyszer meggyülöltem, az nálam nem lelt többé kegyelmet. Tudni sem akartam többé a fiamról soha. S a halálom épp olyan volt, mint az életem. Dühömben haltam meg, ó Uram. Már kiláboltam a betegségemből, mikor a gyülölt fiu, akit kórságom hirével hivattak elő, megjelent előttem; látására elfogott a méreg, s ez a düh, ez az izgalom ölt meg. Utolsó gondolatom az volt, hogy ezt a fiut, aki odalépett halálos ágyamhoz, és sirva szoritotta meg tehetetlen kezem, vajjon nem verhetném-e még pofon? – Ime, ez gyónásom. Szent Jeromos, pártfogóm, mondd el értem a védőbeszédedet!

Amire a magasból ekképpen hangzott a Szent válasza:

– Az apád jóravaló ember volt, de téged, ál-Jeromos, nem ismerlek. S ez okból a tisztitó-tüzben legyen a te lakásod.

A magasságbeli kürtök megszólaltak s egy kherub elvezette az ál-Jeromost. De ime, a másik oldalról két szent lépett elő, akik kézen fogva vezették a rózsakoszorus szép öreget. A szentekben nem volt nehéz felismernem Szent Ambrust, a zenészt, s Szent Ágostont, a bölcselőt. Mögöttük, védettjük közelében, Theodor, a hitvalló állott.

És szólt Ágoston:

– Erről az emberről, akit ide vezettünk, azt mondta egy ellensége, hogy a praktikusság szomoru korszakában csak szavakból élt, mint ama tücskök, a melyekről azt hitték a pogányok, hogy csak énekükből táplálkoznak. Egész életét azzal töltötte, hogy a földi dolgok szépségét magasztalta ragyogó szavakkal, édes ritmusban s pompázó rimekben. Azt vallotta, hogy az embereknek épp oly nagy szükségök van a költészetre, mint a falat kenyérre. S a költészetet, fájdalom, pogány módra értette. A kételkedés nem bántotta ugyan, de sajnos, egész filozófiája csak a plasztikus szépség, a szinek, a vonalak, a szók, és a rimek imádásából állott. Érzelme sem volt más, csak a rajongó szeretet, melylyel a földi örömeket és az életet imádta. Az élet pedig nem a kötelesség komor mezeje, hanem gyönyörü álom volt neki. A valót csak mitológiai emlékek fátyolán át látta; költészetének világa hetairákból, szemfényvesztőkből, bohócokból és kóbor költőkből állott; versei tele voltak aranynyal, biborral, liliommal, rózsával, lánggal, hóval, gyöngyökkel és csillagokkal. Pogány költő vala: nem lehet tagadni. De, amint dicsekedett vele, viritó szavakat tudott találni a rózsák szinének a festésére. S ujjai hegyén ott volt az a foszfor, mely egy kételkedő filozófus szerint a nagy költők ismertető jele. És mert az élet szépségét pompázó szinekkel s csodás zenéjü versekben magasztalta, vigasztalója tudott lenni a legmüveltebb lelkü, a legszomorubb, a legszerencsétlenebb embereknek. S ezt az érdemet mi az aranykönyvbe irjuk, Théodore de Banville! Szép, bölcs és áldásos életed volt, mert csak a poézisnek éltél. S mert hivő is voltál, a felesleges számu Vénuszok meg lesznek néked bocsátva!…

Szent Ambrus nagyokat bólintott szép ősz fejével, az égi seregek örvendezének… Fájdalom, az itéletet már nem hallottam. Fölébredtem.

– Az ám – szóltam magamban, felkönyökölve a párnámra, – szép, szép, a nagy költőket méltányolni, de nekünk ujságiróknak, akik az utolsó igazságot idelenn gyakoroljuk, nincs se időnk, se terünk, hogy a költőket is hosszadalmasan sirassuk el. Az időnket is, a terünket is sokkal inkább igénybe veszik a politikai nagyságok, semhogy amazoknak is maradna. Különösen, ha az illető politikai nagyság véletlenül éppen császári herceg. Mert egy császári herceg, ha mindjárt Plon-plon is, mindig többet nyom a latban, mint a világ valamennyi költője együttvéve. Ez a felfogás nem éppen demokratikus, de hol van az a képmutató, aki ma is azt állitaná, hogy: igenis, mi a demokrácia korában élünk?!

MARABU-TOLLAK

A számüzött királyné huszonhat teritékü ebédet adott, melyen megjelent hiveinek egész törzskara. Ott volt: a diviziójától megfosztott tábornok, az idejekorán nyugalmazott ezredes, mindaketten hölgyeikkel, ott volt az ellenzék egy vezérembere, a volt polgármester, egy volt miniszter s az a bizonyos nagyiparos akivel nem árt fentartani a barátságot, ott volt néhány hölgy, akik még nemrég udvarhölgyi tisztséget viseltek s ott volt végezetül az az egy-két lelkes ifju lovag, akik egykor nem hiába olvasták a Chevalier de Maison-Rouge regényét. Mindenki el volt fogulva; az ex-diplomaták halkan, megilletődötten beszélgettek, a hölgyek sirdogáltak, a tábornok sokat evett s időnkint kövér könycseppeket hullatott a szalvétájába; a Maison-Rouge-ok hallgattak s fehérek voltak mint a fal. Csak a királyné volt élénk és beszédes. A mosoly mindig ott játszódott szép metszésü ajkán; s ez a mosoly bátoritotta a csüggedőket s további küzdelemre ingerelte a csatát vesztetteket. Mindenkihez volt egy vigasztaló szava, mindig csak ő beszélt, s mikor koronként poharához nyult, kipirult arcával dicsőitette népét, a derék, jó népet, mely tegnapelőtt oly ékesen szóló tettel mutatta meg iránta való szeretetét. És mialatt beszélt, szeme, az az éj-fekete, hosszu pilláktól árnyékolt, csodás nagy szem ugy égett és fénylett, hogy a Maison-Rouge-ok szemlesütve is látni vélték a ragyogását. Ugy tünt fel mindenki előtt, mintha a királyné csak most volna igazán elemében; meglátszott rajta, hogy ha véletlenül férfinak születik, a csatatűzben lett volna otthon s nem a kályha mellett. „Lázban van“ – suttogták egymásnak a Maison-Rouge-ok – „de ha majd egyedül marad, össze fog roskadni“.

De nem roskadt össze. Az igaz, hogy nem is kereste az egyedüllétet. Folyton kihallgatásokat adott, fogadta a részvevők, az üdvözlők és a rajongók seregét, szétszórta legédesebb mosolygásait a szegények közt, akik eljöttek megcsókolni a ruhája szegélyét, osztogatta a kéz-szoritást, a jó szót, a biztató tekintetet a merészeknek, akik ügyét a magukévá tették, két kézzel szedte ölébe a virágokat, a bokrétákat, melyekkel elárasztották, aztán egyik kezével szivére szoritva a holnap már elhervadó emlékeket, másik kis kacsójával csókot intett a siró, tomboló és zsiviót-rivalgó népnek. Csókot intett a keze, és csókot intettek a szeme meg az ajka is. „Olyan volt, mint a nap; mindenkinek volt egy sugara.“

Mikor aztán ütött az óra, bátran, elfogódás nélkül szállt fel hintójába, „mintha csak esküvőre menne“. A kocsisor megindult; s a szép asszony fogata zsebkendők ezrei között, melyek mint megannyi fehér zácslócskák lengettek, pünkösdi rózsákból rögtönzött szőnyegen léptetett tova. A tömeg „hurráh“-zott és „zsivió“-zott. A szép királyné szebb volt mint valaha. Fekete ruháját marabu-tollakkal diszitett drap-szinü kabátka födte s dús fekete haján könnyü kis fekete capote kacérkodott. Kövéres kis keze tele volt kaméliával; s ezek a baljóslatu virágok olyan különösen illettek olajszin arcához! Igy vonulhatott végig az érte rajongók között a szerencsétlen véget ért nápolyi királyné, akibe szerelmes volt az egész világ.

A hajó-állomásnál végkép elérzékenyült hódolók serege fogadta. Mindenki sirt, még a hivatalos személyek is. A nép zokogott, éljenzett; ki a kendőjét, ki a kalapját lobogtatta. Az asszonyok átkot szórtak a szép királynő üldözőire; a férfiak megindultan keresgélték a zsebkendőiket. A mater dolorosa felszállt a hajóra, még egy csók az egész világnak s a nehézkes alkotmány megindult.

Óriási zsivió reszkettette meg a levegőt s az éljenzés és zokogás szava csak akkor halt el teljesen, mikor a hajó, a marabu-tollak és a kaméliák végkép eltüntek a bucsuzók szemei elől.

Szóval a szép asszonynak olyan sikere volt, aminőt csak egészen fiatal, ragyogó szépségü és zseniális szinésznő tud elérni egy kitünő párisi szindarab első előadásán.

*

Persze, a szép Natália máskép is távozhatott volna hüséges Maison-Rouge-zsai köréből. Távozhatott volna önként, nem: legyőzetve sorsától, hanem: előre megadva magát sorsának. Távozhatott volna két héttel előbb, hódolva a józanság parancsának, egyszerü kisérettel, tüntetés nélkül, csaknem ismeretlenül. Közönséges, sötét uti ruhában beült volna egy titoktartó külön vonatba, mely irányt az ő akaratától várt, s aztán csöndesen, látatlanul pihenhetett volna el „succés de beauté“-inak a babérain…

És akkor fiának, a kis porcellán-királynak az egészsége nem maradt volna olyan aggodalmat keltő, Belgrád utcáit nem mosta volna piros vér, s nem lett volna semmi szükség arra a kegyeletes elhatározásra, hogy uj honából koszorut küld az elesettek sirjára s majdan mauzoleumot épittet a hamvaik fölé…

De akkor a bucsuzás sem lett volna ilyen szivfacsaró s a marabu-tollak emléke nem élne örökké a szerbek lelkében.

Már pedig a belgrádi kis diva ezzel az elégtétellel tartozott magának. Tartozott nem az asszonyi, hanem a művésznői büszkeségének.

GEFKIN.

Gefkin Jefimovics Ávrámról aligha lesz szó még egyszer, mert ámbátor csak tizenöt évi deportációra itélték, Szibériából nem igen szoktak visszatérni az emberek, vagy ha mégis visszatérnek, rendesen elmegy a kedvök attól hogy a világsajtót ujra foglalkoztassák. De noha az ujságok nem igen fogják többé emlegetni, ez a név maradandó lesz, s a történetirás, mely, mint az enyészet, föléje kerekedik minden földi dolgoknak, II. Miklós cárról szólván, jobban fenn fog akadni ennek a páriának a nevén, mint azon a sokat emlegetett tényen, hogy a világbéke nagy eszméjét a trónról II. Miklós cár mondotta ki először. II. Miklós cár kétségen kivül nagy uralkodó, de minél nagyobb és nemesebb valamely történelmi alak, életének történetéből a hisztorikust leginkább az a fejezet fogja érdekelni, amely többé vagy kevésbbé D’Enghien herceg megöletésének nehezen érthető epizódjára emlékeztet. A hosszu kormányzatokra, idő folytán, többnyire ráborul valami árnyék; ilyen árnyék II. Miklós cár történetében a Gefkin Ávrám neve.

*

Gefkin Jefimovics Ávrám azt cselekedte, hogy dühbe gurulván egy törvényszéki itélet hallatára, mérges kis cikket irt, amelyet aztán több ezer példányban kinyomatott, hogy ingyen kedveskedjék vele Pétervár szegényeinek. A cikkben elmondta, hogy mi hozta dühbe. Szávics Misát háromesztendei fegyházra itélték, mert elkeseredésében elvert egy uzsorás őrnagyot, aki a vánkosait is ellicitáltatta s hajléktalanná tette őt és családját. Ezt az itéletet Gefkin Ávrám fellázitónak találta; egyet gondolt s elhatározta, hogy e miatt a dolog miatt meg fogja interpellálni magát az atyuskát, a cárt. Egy kicsit vastagon fogott a pennája. Igy aposztrofálta t. i. a hatalmas uralkodót:

„Atyuska, minden oroszok rabszolgatartója, kérlek, adj egy kis szobát a szegény Szávics Misa elárvult családjának! Neked nagy palotád van Péterváron, Peterhofban, Gacsinán, Moszkvában, Kievben, Carszkoje-Szeloban, Teodoziában s Isten tudja még hol. Neked ezerszámra áll üres szobád, mig mi tizedmagunkkal hálunk egy ronda oduban, ahol a nyomoruság még gyermekkorunkban megöli erkölcsi érzékünket. Te kitartasz néhány ezer léhütőt, nekünk arra se jut keserves keresetünkből, hogy embermódra éljünk. Ó, atyuska, te nem tudod, milyen mélységes megalázása az emberi méltóságnak, mikor nap-nap után kiéhezve, fogcsikorgatva járunk embertársaink között! A szegény ember sorsa: dolgozni másokért s aztán elpusztulni. Neki nem jut ki az élet örömeiből, csak gyötrelmeiből. Ha megházasodik, nem lehet boldog, mert még csak egy jó napot se szerezhet a családjának. Az elnyomottak és elhagyottak millióinak nehéz sóhajtása száll az ég felé: irgalmas Isten, tekints le szenvedéseinkre és könyörülj meg rajtunk!“

Hát biz ez bolond beszéd és ha a pétervári törvényszék felségsértést látott benne, a pétervári törvényszéknek bizonyára igaza volt. Az is tagadhatatlan, hogy a cikk nem minden tendencia nélkül emlegeti a „léhütők“-et, Gefkin Ávrám tehát osztályok ellen is izgatott. Mindez a társadalmi rendbe ütköző dolog és kétségtelen, hogy Gefkin Ávrámot el kellett itélni. És mégis, ki olvashatja meglepetés nélkül, hogy ezt a belletrista lázitót a cár egyenes utasitására, _határozott kivánságára_ itélték el?!

*

Nincsenek többé királyok – hirdeti Jules Lemaitre _Királyok_ cimü szép regényében – s ez a szó „uralkodó“ immáron nonszensz. Az egyes, akinek akarata szab törvényeket, végzést, életet vagy halált, békét vagy háborut – a történelemé. A fejedelem ma már nem parancsoló, csak végrehajtója annak, amit a tömeg ereje és a dolgok rendje diktál neki; egy magas állásu tisztviselő, akinek nincsenek kiváltságai, csak igen terhes kötelességei. Csupa jólelkü, részvevő szivü, nemes szándékkal teljes s azért sajnálatraméltó ember ül a trónokon, akik épp ugy igyekeznek, dolgoznak, csalódnak és vergődnek, mint az alacsony sorban élők, akik épp oly szentimentálisan érzők és épp oly tehetetlenek az emberi nyomorusággal szemben, mint mi magunk, s akiknek minden jó szándéka, amelylyel az általános inségen enyhiteni akarnak, megtörik a dolgok fatalizmusán s a nagytömeg értelmetlenségén. A régi vérségnél és neveltetésüknél fogva a legfinomabb lelkü emberek közöttünk, épp azért a legkönyörületesebb szivüek is; ugyanez okoknál fogva tudatában vannak minden nagy feladatuknak, s nem unottan cipelik ezek terhét, ellenkezőleg önfeláldozással, kényelmük, hajlandóságaik, vágyaik, néha egész énjük megtagadásával szentelik életöket királyi kötelességeiknek, De mert akaratuknak még több a korlátja, mint a miénknek, tenni nem tehetnek többet, csak többet szenvednek, mint más.

Mindenki ismeri a példákat, amelyek igazat adnak ennek a föltevésnek. Mig a köztársaságokban jobbára tolvajbandák vagy a jobbik esetben érdekszövetkezetek osztoznak ha nem is „hatalmon“, de a kormányzás feladataival járó előnyökön, kétségtelen, hogy a trónokat (kivált az igaziakat) világszerte nemes törekvések foglalták el, nem egyéni ambiciók s nem önző, tirannusi hajlandóságok. Mindnyájan ráismerünk Lemaître fantasztikus regényének nemes alakjaira; mindnyájan láttunk királyt, aki sorra látogatta a kolerában haldoklókat, királyt, aki rémitő csapások sulya alatt csak fejedelmi kötelességeinek élt, királyt, aki egy jobb kor, ma még meg nem született emberek érdekében, meg akarta mozditani a hegyeket. Az utóbbi épp azt volt, akihez a Gefkin vakmerő sorai szóltak. És, különös, eddigelé épp ő, az egyetlen „abszolut“ uralkodó, illusztrálta a legszinesebben a Lemaître tételét, attól fogva, hogy a trónra lépése után való napon a koronázás áldozatait, a tömeg falánksága miatt elveszett szegény emberi állatokat siratta, egészen addig a nevezetes napig, amikor a világbéke nagy felkiáltó jelével lepte meg a civilizált emberiséget. (A finnekkel ugyan egy kicsit ridegen bánt ekközben, de e tekintetben talán nem ő volt rideg, hanem az „állam-rezón“.) Mily fordulat azóta a nagy szinpadi meglepetés óta! Ez az ujabb meglepetés, hogy a Tiborc módra kesergő Gefkin nem talált nála kegyelmet, sőt oly haragot keltett benne, mely kifejezésében veszedelmesen hasonlit az irgalom nélkül való, nyers igazságtalansághoz, egyszerre rácáfol a Lemaître optimizmusára: mintha mégis volnának királyok.