Part 6

Ha van hirlap, amelyről minden tulzás nélkül el lehet mondani, hogy világra szóló, ez bizonyára a párisi _Figaro_. Nem a legjobb, nem a legkomolyabb s nem is a legelmésebbik ujság; nem a legelterjedtebb, nem a leghatalmasabb, politikai sulya meg éppen semmi. A kitünően szerkesztett Journal des Débats-val távolról se állja ki a versenyt, a jobb angol és osztrák lapokról nem is beszélve; megtestesült ellentéte a müncheni Allgemeine-nak, amely komoly, mint maga a tudomány; s ami az elmésségét illeti, nem dicsekedhetik vele, hogy akár csak a Vie Parisienne-t, ez a kis heti lapot, legaloppozná. Tizedrész annyi példányban se jelenik meg, mint a Petit Journal, hogy az amerikai számokat ne is emlitsük; az uj világ lapjainak vagy egyes londoni ujságoknak óriási befolyása mellett az övé eltörpül, s politikai dolgokban nemcsak hogy nincs oly sulya, mint a Times-nak vagy akár a párisi Temps-nak, de egyáltalában nem számit. És mégis, ennek a lapnak oly kivételes a jelentősége, aminőre semmiféle más ujság nem tudott szert tenni. Ez a kivételes jelentőség abban áll, hogy a Figaro otthon van az egész világon, hogy eljut mindenüvé, ahol csak müvelt emberek laknak. Ha kevesebb példányban, ha kevesebb méltánylással is, de olvassák mindenütt, oly helyeken is, ahol más, jóval hatalmasabb világlapoknak csak a neve ismeretes. Azt az első cikket, melyet a párisi legelőször néz meg minden Párisban megjelenő első cikk közül, másnap vagy napok multán olvasni fogják Lisszabonban és Hammerfestben, Kairóban és Tobolszkban, Berlinben és Colomboban, San Francisco-ban és Melbourne-ban. A Figaro publicitása egyetlen a maga nemében. Nem kutatjuk, mi része volt Páris világra szóló szerepének, ennek a rendkivüli publicitásnak a meghóditásában, megelégszünk azzal az eredménynyel, hogy valamennyi párisi lap közül épp a Figaro tudta meghóditani a kerek világot. Hogyan? – ennek a titkát Villemessant, a Figaro alapitója, elvitte magával a sirba; vagy meglehet, maga se tudta. Annyi bizonyos, hogy ez az ujság az, mely a legszélesebb körü köz-izlésnek tudott s tud még ma is – az 1890. évben – megfelelni, mert abban egyetért a Figaro-nak a legtöbb mindennapos olvasója, hogy ebben az ujságban van van valami, ami nincs meg a többi világlapban s nincs meg a többi párisi lapban sem. Valószinüleg innen van, hogy annak a cikknek, melyet frissiben olvasnak a boulevard-on, a Café Riche előtt, vannak olvasói a vizesések hazájában és a Fahéj-kertben is. De bármiért legyen is, annyi bizonyos, hogy a Figaro mindennapos vendég a földnek mindama zugain, ahová az angol ruhaszövet és a Pear-féle szappan elhatol.

Azért a Figaro-ban megjelent cikknél általánosabb érdeklődést semmiféle nyomtatvány nem kelt széles e világon… legalább most, az 1890. évben. Az az ötlet, mely ott lát napvilágot, megbeszélés tárgya a szélességek és hosszuságok kockáinak legmesésebbik darabján is, s igy nem csoda, ha egyik-másik ötletével különböző világrészek lapjai foglalkoznak. A Figaro paradoxonai minden földnek fényeskednek, mint maga az Igazság.

Nincs tehát semmi meglepő benne, ha az az irodalmi cikke, amelyről szólunk, visszhangot keltett messzi földeken. A cikk tárgya maga is olyan általános érdekü, hogy méltán feltünhetett mindenütt, ahol csak regényeket olvasnak. Arról van szó benne, ami a kozmopolita regénynek örök témája: a szerelemről. Ennek a témának öröktől fogva tartó uralma fellázította a Figaro cikkiróját, s arra a merész indítványra ingerelte, hogy Érosz urfit végre-valahára bele kell dugni a nagy irodalmi lomtárba.

*

Érosz haragosát Octave Mirbeau-nak hivják. Ez a név egy nagyon elmés párisi ujságiróé, aki hasonló támadások révén vált ismeretessé. Egyszer nagy port vert fel egy cikke, melyben a szinészek mértéktelen ünneplését gunyolta ki, s keményen bánt el a mai Rosciusokkal. Ebből az ingerkedésből hosszu tollháboru, egy sereg párbaj és sok szerződés-bontás keletkezett; magának Mirbeau-nak is távoznia kellett a Figaro-tól, jeléül, hogy a hiuságában megsértett szinész mégis csak nagyobb hatalmasság, mint Mirbeau gondolta. Később Drumont-nal fogot kezet s az antiszemitizmus vörös zászlaját lengette. Majd a papi nevelést támadta meg, még pedig ugyancsak élesen s az a regénye, melybe támadását foglalta, szélesebb körü vitákat keltett, mint akármelyik pedagógiai könyv. Aztán azzal zuditotta magára egész Franciaország haragját, hogy egy regényében megsértette azt, ami a franciák legnagyobb gyengéje: a nemzeti érzést. Ez a regény azt hirdette, hogy: a háboru eszeveszett őrültség, hogy az ugynevezett szabadságharc is gonoszlelkü hatalmasságoknak a szörnyü vágóhidja, melyre lelkiismeretlenül hajtják fel az akarattalan tömeget, a népek millióit; hogy a nép maga soha se akar csatázni; hogy a hadsereg embertelen lények zsoldos bandája, mely csak a békés elem terrorizálására való; hogy a csaták állitólagos hősei mindannyian remegnek és irtóznak a haláltól; hogy a katonai bátorság és hősiesség csak rettentő, pyramidális hazugság, szörnyü világcsalás; hogy a 70-iki háboru hősei csak vágóhidra hajtott szerencsétlen állatok voltak. Semmi se kelthetett nagyobb megütközést Franciaországban, mint a _Calvaire_ lázitása; s hogy a franciák az elmésségnek mindent meg tudtak bocsátani, legjobban bizonyitja az, hogy még ez a könyv se tette Mirbeaut lehetetlenné és Franciaországból számüzötté.

Abban a cikkében, amelyről itt szó van, Marsnál is hatalmasabb istenséget támadott meg: magát a szerelem istenségét. S ha Mirbeauval szemben mindinkább jogosulttá vált az a gyanu, hogy támadásaira csak a feltünési viszketeg tüzeli és szutyongatja, tagadhatatlan, hogy cikke olyan kifakadásokat foglal össze, amelyeknek már mások is hangot adtak, s melyek az első pillanatra nem tünnek fel alaptalanoknak.

Mirbeau cikke a következőket mondja: Ma, mikor a világ óriási léptekkel halad előre, mikor a tudomány mindennap uj és uj világokat nyit meg az emberi léleknek, mikor az emberi szellemnek annyi uj fölfedezés kinál táplálékot, mikor érdeklődésünknek uj és csodás tárnák nyilnak meg: egyesegyedül az irodalom marad hátra s nem törődve a közzel, váltig csépeli megunt témáját, melynek örök tartalma az: hogy Pista és Juliska szeretik egymást s egymáséi lesznek vagy nem lesznek egymáséi. Csak ez az egy kérdés létezik számára: megkapja-e Pista Juliskát vagy nem kapja meg?… A regényhősöknek nincs más foglalkozásuk s nincs más szükségletük, mint szeretni. Szeretnek az első laptól az utolsóig s ha elvégezték az egyik könyvben, ujra kezdik a másikban. Ugy látszik, egészen más agy-szerkezetük van, mint a valóságos embereknek; azokhoz a cretinekhez hasonlitanak, akiket csak a nemi szükség foglalkoztat. Pedig hát a valóságban vannak más és komolyabb dolgok is, mint a szerelem. Ha a költők és mesemondók ezer évig nem tudtak egyébről beszélni, mint a szerelemről, ez mind igen szép volt, de most már elég. Éroszt a sutba kell dobni, komolyabb idők járnak.

*

Hát biz az kétségtelen, hogy a mai embert más dolgok is mozgatják, izgatják, érdeklik és passzionálják, s nemcsak a szerelem. De kötekedés azt mondani, hogy ezekről a más dolgokról a szépirodalom eddigelé nem vett tudomást. Nincs az emberi szellemnek az a fölfedezése, mely a regényt meg ne hóditotta volna. Sőt a tudományos szellem a lirikusok közül is meglepett néhányat; s akik a Maurice Rollinat verseit jól ismerik, nem mondhatják, hogy ennek a századnak a tudományos vivmányai akár csak a lira fölött is nyomtalanul tüntek volna el. A regény meg éppen kiaknázta a fölfedezéseket. Hisz egy egész uj fajtáju irodalom keletkezett, mely ugyancsak haladt a korral, s teli vedrekkel meregetett az uj tárnák petróleumából. Élvezhettünk archaeologiai psychiatriai, csillagászati, zoologiai, mineralogiai, fizikai, chemiai és még nem tudom miféle regényeket, az utazási vegyes tárgyu regényekről, meg az egész exotikus irodalomról nem is beszélve. – Nem képzelem, hogy ennek a tudomány-népszerüsitő szépirodalomnak valami megbecsülni való hatása lett volna, ha a legszerényebb dilettans-igényeket kielégitették is. Mert igen valószinü, hogy a korunkban meglehetősen általánossá lett felületességet, ami megölő betüje minden komoly munkának, nagyrészben ennek a litteraturának a rovására kell irnunk. Soha se volt még a világon annyi apró enciklopedista, mint mai nap és soha se volt az „ex omnibus aliquid“ tudóknak „ex toto“ tudatlansága semmisebb, mint most, mikor a tudomány hétmértföldes csizmákban halad. Mindnyájan ismerünk egy sereg embert, akik a kávéházban mindenről tudnak beszélni; kábitóan rengeteg dolgot tudnak bármily tárgyról s hajaznak mindenhez, ami csak az emberi elmét foglalkoztatja; annál, amit tudnak, csak az több, amit nem tudnak, ha a magunk szakmájából kezdenek exáment tenni. Igaz ugyan, hogy a mai világban a müveltség nem lehet se filozófiai, se filológiai, s nem lehet egyoldaluan tudományos sem; kétségtelen, hogy a modern müveltség az iskolázott észjáráson kivül az ismeretek bizonyos harmóniáját kivánja meg, de bizonyára alapos ismeretek harmóniáját s nem véletlenül összeszedett adatok tömegét. És tagadhatatlan, hogy a fölfedezések századában a fotográfus-müveltség az általános és uralkodó. Ugy tetszik, ez uj keletü müveltségnek három nagy faktora: az utazások olcsósága, a kiállitások és a tudományos regények. S talán az utolsó faktoré az oroszlánrész. Ezért a vivmányért nem tudok lelkesülni, s bizony nem látom be, hogy Jules Verne vagy Ebers, vagy Flammarion többet használtak volna az emberiségnek, mint némelyek, akik csak Pistával és Juliskával foglalkoztak.

*

Az, hogy a Pista és Juliska története már régóta meg van irva, megvallom, a legkevésbbé se csökkenti érdeklődésemet Pista és Juliska iránt. Mert ha régi könyveket forgatok, mást keresek bennök s nem a Pista és Juliska történetét. Az a Pista és az a Juliska, akikről a régi könyvek szólanak nekem, nagyobbára ismeretlenek s igy érdektelenek előttem. A szerelem se abszolut, mint semmi a világon. És Érosz ma nem az, aki volt, midőn átázva kopogtatott be a jó Anakreonhoz. Az egy pajkos, kedves gyermek volt; az meg, akiről Paul Bourget vagy Guy de Maupassant beszél, egy félelmetes óriás. Az emberek minden időben másként szerettek; másként szerettek minden országban; az ur sohase ugy szeretett, mint a paraszt; s még nem volt két ember, aki egyformán szeretett volna. Bizonyára a mi időnkbeli, a mi viszonyaink közt élő, s a hozzánk leginkább hasonló emberek szerelme érdekel bennünket leginkább; s ha a _Coeur de femme_ vagy a _Notre coeur_ Pistái és Juliskái iránt érdeklődünk, ez onnan van, mert ezeket a Pistákat és Juliskákat már ismerjük valamennyire.

S ha ismerjük őket egy kevéssé, bizony jobban érdekel az esetük, mint bármi más dolog, ami az embereket mozgatja. Mert ha a nóta elkopott is, az élet mindennap ujra kezdődik a világon, az uj nemzedék ismét szeretni kezd s neki ez az ezeréves dal a _legujabb_ és a legfontosabb dolog az egész világon. Ha az ujonnan jöttek ezer különféle járatban futnak s fáradnak is a földtekén, ha még olyan érdeklődéssel csüngenek is a jelen vivmányain, melyek számukra napról-napra módositják a lét föltételeit s teszik kényelmesebbé az életet, mindez másod-, tized- és századrendü előttük. Mert hazugság azt mondani, hogy nem a szerelem a legkomolyabb dolog a világon.

S hiába minden bölcselkedés, erről a legkomolyabb témáról az irodalom sem fog lemondani soha. Mindig akadhatnak álmodozók, akik a Villiers de l’Isle Adam regényhősének példájára, eszmékből alkotnak maguknak asszonyt, de azért a világ a naiv Pistáé marad, s Juliska a következő ezer év multán is danolászni fogja azt az ötven-hatvan ezeréves nótát, melyhez Offenbach _Szép Helená_-ja igy mondja a szöveget:

Dis-moi, Venus, quel plaisir trouves-tu De faire ainsi cascader, cascader la vertu?…

Pista és Juliska halhatatlanok.

BARTENYEV ÉS VLADIMIROV.

A varsói törvényszék nyolc esztendei kényszermunkára itélte Bartenyev huszár-hadnagyot, aki Vizsnyovszka szinésznőt megölte. A hadnagyot egy külvárosi lakásban fogták el, mely láthatólag pásztorórákra volt berendezve. A szinésznő holtan feküdt szeretője mellett; a golyó mely neki volt szánva, megtette kötelességét. A második golyó azonban, melyre hasonló szerep várt, ott maradt a helyén. S Bartenyev magyarázatul csak annyit mondott, hogy kettős öngyilkosságot, terveltek, de mikor arra került a sor, hogy magát is megölje, cserben hagyta a bátorsága. Amig az ember mámortól homályos szemmel néz bele a pezsgő gyöngyös nedüjébe: az ott ugrándozó halálfejecske valóságos amorettenek tetszik; de a vér látása szörnyen józanitó. Ha az előbb oly rejtelmes szemek kifejezés, csáb, lélek nélkül, üresen merednek rád: a romantikának vége, az ember leoldja kardját, s bután néz maga elé.

Az eset nemcsak Varsóban keltett nagy izgalmat. Vizsnyovszka kisasszonyt sokfelé ismerték. Néhány évvel a halála előtt hónapokat töltött Párisban; s mindent elkövetett, hogy francia szinésznővé lehessen. Pailleron, aki nagy müvésznőt látott benne, meg is tett érdekében minden lehetőt, de a terv nem sikerült, mert Vizsnyovszka nem tudott leszokni szlávos kiejtéséről. Annyit azonban elért, hogy Párisban is, mint előbb Oroszországban s később Varsóban, méltó föltünést keltett excentricitásával. Vizsnyovszka kisasszony hirhedett volt lármás szerelmeiről, s lehetetlen hóbortjairól. Mindig „volt mit beszélni a városban“, ahol ő tanyát ütött. Varsóban bolondultak érte. Szerelmes volt belé az egész város; főkép a garnizon. S ő nem vetette meg egyik imádóját sem; mint jó Lecouvreur Adrienne, kedves volt még a szintársulat Michonnetjával szemben is. Világos, hogy egy katonai városban találkozott Szász Móric-a is. Ez a Szász Móric Bartenyev volt. S ha Vizsnyovszka magáénak mondhatta a város apraját-nagyját, Vizsnyovszkát bizonyára csak ez a Bartenyev nevezhette a magáénak. Bartenyev volt az _amant de coeur_. Megszolgálta ezt a kitüntetést. Mig a szép szinésznő szerelmi kis tréfáiból juttatott az egész világnak, Bertenyev egy esztendeig epedett hiába. Megtanulta, hogy azok a nők, akik semmit se tagadnak meg senkitől, csak ugy különböztethetik meg a választott lovagot, ha mindent megtagadnak tőle. De ez se tarthatott örökké. Regényükben egy banálisabb fejezet következett. S a Bartenyev tüze nem csillapult. Elhatározta, hogy feleségül veszi imádottját. Nem engedték meg neki. Előkelő családból származott s bár arra fenn hercegnek lenni nem valami nagy dolog, de végre egy hercegi apa ott is ur a maga szemetjén. És Bartenyev katona volt; a katonának pedig nem engedik meg, mint a polgárembernek, hogy a fejével neki mehessen a falnak. Bartenyev átkozta a sorsot s fenyegetőzött, hogy megöli magát. Vizsnyovszka jó leány volt s a házasságról ugy vélekedett, mint a mi ultramodern szindarabjaink hősnői, akik az esküvőről csak annyit mondanak, hogy: „Minek?!“ Biztositotta a szerelmes hadnagyot, hogy egyházi áldás nélkül is szeretni fogja. S ha Bartenyevnek alkalmatlan az ő sok látogatója: egyszerüen kibérelnek egy alkalmatos szerelmi fészket; az ilyen titkos lakásoknak mindig meg van a maga varázsa. De Bartenyev, ugy látszik, nem tudott belenyugodni az osztozás gondolatába. Különféle követelésekkel állott elő, melyeknek mindig egy volt a refrainje: „mert ha nem, ő megöli magát.“ A hadnagy utolsó ötlete igen rossz ötlet volt. Azt kivánta kedvesétől, hogy olyan valamit adjon neki, amit csak neki ad meg, senkinek se másnak. Ha az életben nem lehetett egyedül az övé, legyen egyedül az övé a halálban. Ennek a kivánságnak egy levélben adott kifejezést s ez a levél az örök refrainnel végződött. Hogy a leány, mikor ezt a levelet olvasta, mit gondolt és mit nem, csak az isten tudja; bizonyára nem sokat gondolkozott, hanem elrohant, hogy megmentse a regényhőst. De emez kerekedett felül. S folytatta mint regényhős, hogy aztán megálljon az ut közepén, mint egy diák. _Slavus saltans_.

A közvádló a tárgyaláson azt igyekezett bizonyitani, hogy a szinésznő nem önként ment a halálba, hanem Bartenyev egy féltékenységi rohamának esett áldozatául. A dráma szinhelyén ugyanis apró papirszeleteket találtak s az ezeken olvasható összefüggéstelen szavakból egy levél volt összeállitható, melyben Vizsnyovszka följelenti gyilkosát s azt vallja, hogy tőrbe csalták. Ha a vád föltevése alapos volt, ugy az eset hasonlósága ahhoz a másik drámához, melynek részleteit elmondani szándékozunk, még inkább szembe szökő.

A ville-d’avray-i drámában is egy fiatal ember a főszereplő, aki hónapokig fenyegeti a kedvesét öngyilkossággal s aki szintén azzal végzi, hogy megöli a szeretőjét, ő maga pedig életben marad.

A szinhely: egy vendéglő külön szobája, a szereplők: két kiránduló. A kaland kezdődik egy revolverlövéssel, melyet a kirándulók tréfából a levegőbe sütöttek el s végződik négy uj lövéssel, amelynek hallatára a vendéglői személyzet betör a szobába. Odabenn egy szép asszony holtteste, meg egy fiatal ember, aki előadja, hogy az ő neve Vladimirov, hogy ő volt az, aki a négy golyót menyasszonyának, Madame Didának, a szivébe röpitette, hogy ezt azért tette, mert mind a ketten meg akartak halni, hogy rá akart lőni önmagára is, de tévedett, mert a revolver csak öt golyóra volt töltve s nem hatra, amint ő gondolta, hogy tehát az ő számára nem maradt golyó. Ville-d’Avray-ban ugy találták, hogy Vladimirov tulságosan pazar volt menyasszonyával s tulságosan fösvény önmagával szemben s megnyugodtak benne, hogy a dolognak folytatása lesz Versaillesban, a Seine-et-Oise-i törvényszék előtt.

Az eset csak Juvisyben, ahol Madame Didának a szülei és gyermekei laktak, okozott nagyobb feltünést. A Magois család és barátai, bár Vladimirovtól, akit mindnyájan ismertek, nem vártak semmi jót, ily drámai megoldásra éppen nem számitottak, s le voltak sujtva. A környéken mindenki ismerte és szerette Madame Didát, mindenki óvta Vladimirovtól, s általános örömmel fogadták azt a hirt, hogy a házassági terv felbomlott. Annál meglepőbb volt a katasztrófa, s az eset Juvisyben nagy szörnyülködést keltett. De a ville-d’avray-i dráma iránt szélesebb körben csak akkor kezdtek érdeklődni, mikor a tárgyalás Versaillesban megkezdődött. A pör részleteiben olyan sok érdekes volt, hogy egy hétig egész Párisban csak ez a tárgyalás foglalkoztatta az embereket.

Madame Dida, a ville-d’avray-i áldozat, körülbelül harminc esztendős, szép asszony volt, tisztességes, derék és gazdag szülők gyermeke. Neki magának is voltak gyermekei, hanem azért a családban még mindig ő volt az elkényeztetett gyermek, a dédelgetett és féltett baba, aminek a magyarázata az, hogy Aline nagyon beteg kis baba volt. A betegségét egy szerencsétlen házasságban szerezte. Imádta a férjét, s a férj eleinte meg is érdemelte ezt a szerelmet. De egy muló betegség rettenetes utóbajt fejlesztett ki benne: a morfinomaniát. A szerencsétlen nem tudott többé leszokni a morfinról. S minthogy a morfin tudvalevőleg elaltatja az érzékeket: a boldogtalan ember félteni kezdte a feleségét. S hogy megtartsa magának, büntársává tette. Mikor meghalt, Aline-ra két gyermek meg egy rettentő örökség maradt utána. A család mindent elkövetett, hogy a szép özvegyet megmentse szörnyü bajából. Egyik gyógyitó intézetből a másikba vitték, megkérdezték azokat az orvosokat, akik maguk is szenvedtek valaha a morfin-betegségben, elkisérték délre, a tengerpartra stb. S nehéz küzködések után, melyek alatt Aline kétszer is visszaesett bajába, sőt már-már végkép elveszettnek látszott, mert utoljára kokaint kezdett szedni, végre ugy hitték, hogy meg van mentve. A család föllélekzett. Aline-nak Arcachonban, ahová üdülni ment, hassankint visszatért régi egészsége. Látszólag teljesen meggyógyultan utazott el Arcachonból, s ült fel a vasutra, hogy Juvisybe menjen. De a pár óra alatt, amig a vonat Juvisybe érkezett, a vasuton megismerkedett Vladimirovval, s Vladimirov rosszabb volt rá nézve, mint a morfin és kokain együttvéve.

Vladimirov, aki a tárgyaláson nem valami gavallérosan viselkedett (többek közt rábizonyitották, hogy az egyik szerelmi kalandja, amelylyel dicsekedett, hazug dicsekvés volt), Vladimirov tehát a tárgyaláson azt erősitette, hogy ő még a vasuton tökéletesen meghóditotta Madame Didát. A dolog nem egészen bizonyos; a morfin-betegségből gyógyultnak a képzelete nagyon fel lehet tüzelve, s azért könnyen lehet nagyon szerelmes, de viszont az érzékei a gyógyulás után is olyan sokáig alusznak, hogy mint egy szakértő a tárgyaláson mondta, Madame Didának csak _igen passziv_ szerepe lehetett a szerelemben. Aztán meg a viselete mindig s mindenütt olyan kifogástalan volt, hogy legalább is meglepő a dolog, ha Vladimirov igazat mondott. De hát – ki tudja?! Annyi bizonyos, hogy Vladimirov mindjárt az első látásra meghóditotta Madame Didának a képzelmét. Ahogy megérkezett, bemutatta Vladimirovot a szüleinek s kijelentette, hogy feleségül megy hozzá. Öreg szülei csak a fejüket csóválták és nem szóltak semmit.

Ez a Vladimirov vagy husz esztendős fiatal ember volt, aki azonban legalább is huszonnyolc évesnek látszott. Nagyon elegánsan volt öltözve, grófnak mondta magát, s azt hazudta, hogy az apja nagykövet. S a nagykövet fia mindjárt az első látogatásai alkalmával pumpolni kezdte menyasszonyának az apját, sőt magát Alinet is. Az öreg Magoisnak sehogy sem tetszett a dolog. A vőlegény nagyon különösen kezdett viselkedni. Megvallotta, hogy a nagykövetség csak a holdban van, az apját közönséges kalandornak mondta, s nem valami hizelgően nyilatkozott a mamájáról sem. Azt állitotta, hogy az az urinő, akinek a nevét viseli, voltakép a nagynénje, továbbá, hogy az ő mamája kisasszony, s hogy őt csak becsempészték az aszonytestvér családjába. A Magois-családban nagyokat néztek ezek hallatára. A többit, amit még nem tudtak, nem volt nehéz kitalálniok. Tudakozódtak utána, s az információk nem szóltak róla valami kedvezően. Multja annyi volt, hogy vagy tiz iskolából kicsapták, s jelene: hogy nincsen semminemü foglalkozása. Abban a gyanuban állott, hogy kölcsönöket csalt ki jámbor emberektől, akiket nem létező birtokainak emlegetésével vezetett félre. Felköszönt a palotákba, s megjegyezte, hogy most a mamáját üdvözölte, az üresen várakozó landaukról azt mondta, hogy ezek az ő kocsijai, s ilyenkor soha sem mulasztotta el apró kölcsönöket venni fel az együgyü cimborától, akivel véletlenül együtt sétált. S ez a csirkefogó már azon a ponton állott, hogy befurakodjék az ő tisztes családjukba! Az öreg Magois kétségbe volt esve. Eleinte nem mert ellenkezni beteg gyermekével, de aztán könyörgőre fogta a dolgot, ő is, a felesége is. Aline jó leány volt, s megingott elhatározásában. Gyermekei utálták Vladimirovot: ez rábirta, hogy engedjen szüleinek s lemondjon Vladimirovról. De Vladimirovnak elég volt megjelennie, s vége volt minden jó szándéknak. Az egész család, a ház összes barátai szembeszállottak a vőlegénynyel. Még a bizalmas komornája is szüntelen izgatta Vladimirov ellen. De az orosz védekezett. Tudta, hogy Aline akkor az övé, amikor akarja. De neki nem szerető kellett, hanem feleség. Feleség, azaz: vagyon, biztos jövő, s pozició a világban. És nem hagyta magát. Fenyegette Alinet, hogy ha elszakad tőle, megöli magát. Pózokat vágott, s forgatta a szemét. Aline megrémült a gondolatra, hogy vőlegénye elemészti magát. Meg akarták győzni, hogy jobb, ha önmagát félti; az orosz képes boszut állni rajta, ha meghiusitja nagyravágyó terveit; ami az ő kedves bőrét illeti, abban ugyan nem fog az kárt tenni. Aline, mikor a veszélyre figyelmeztették, mosolygott. „Sokkal jobban szeret, semhogy meg tudna ölni“ – ez volt a válasza. És csak a kedveséért remegett. Végre a család megszólaltatta az öreg ágyut.

Alinenak volt egy öreg barátja, akit imádott.