Part 5

A monda szerint Correggio halálát aranyai okozták. Forró nyári délután, hátán pénzes zsákjával, tikkadtan cipelte beteg testét Parma felé; a hőség iszonyatos volt, zsákja, melyben utolsó képe diját szállitotta, rémitő sulylyal nehezedett vállára. S minthogy nem tudta rászánni magát, hogy aranyait, amelyekért oly hosszu ideig küzködött, az utszélre vesse, el kellett vesznie. Terhe és a forróság agyongyötörték: közel Pármához összeroskadt s meghalt.

De azóta is akadnak olyan szerencsés szerencsétlenek, akiket a kincsük öl meg.

TEMETÉS UTÁN.

Afrikai utazók beszélik, hogy valahol az aequator körül élnek vademberek, akik a természetes halál képzetét nem ismerik. Tudják, hogy az élet elvész, ha az embert megölik a vadállatok, vagy ellenségei, – felfogják, hogy kigyó-csipés és növények nedve halált hozó lehet, – de annak megértéséig, hogy az elmulás szükségszerüség, hogy az életnek okozata a halál, nem képesek fölemelkedni. Ha valamelyik közülök természetes halállal vész el, azt képzelik, hogy a halott ellenséges törzsek gyilkos boszujának áldozata; valamely titkos alattomos boszué, melyet megtorolni kötelességük. Törzseiket a vérboszu emészti; alig akad köztük, aki megöregszik. Szüntelen háboruban élnek és pusztulnak el. És ezek a vadak, amikor meggyilkolják valamelyik ellenüket, megdöbbenve huzódnak vissza a halál látványától; a roppant kérdőjel, amelyet az élő a holtnak arcán látni vél, rémületet olt beléjük, – és a gyilkosok falkája mint egy felsőbb, rettegett lénytől futamodik meg a tehetetlen holttesttől.

Néha ugy rémlik előttünk, mintha a vadságnak ez aljas és oktalan gyávaságából, amely üldözi az élőt, s tisztelettől, félelemtől áthatva hökken meg a holt test előtt, megmaradt volna valamely visszafejlődött, de ki nem irtott ösztön abban a civilizált emberben is, aki pár ezer évi fejlődésre büszkén, részt követel magának a teremtés tudatos munkájából. Mikor azt látjuk, hogy a halottat éppen a tegnapi bántalmazók siratják a leghangosabban, hajlandókká válunk azt képzelni, mintha ez a kései tisztelet nem annyira a halottnak, mint inkább a halálnak szólana, annak a sokszor látott s mégis rettegett erőnek, amelynek minden megjelenése arcunkba lehelli kicsinységünket és nyomoruságunkat. Ugy rémlik, mintha ez alig sejtett és mégis őszintének látszó gyászolásban nem az a nagy gyöngédség nyilatkoznék meg, amely nem bántja a megtorlásra képtelent, hisz ez a gyöngédség tartózkodó, – nem is az a kimélet, amely nem érinti a sujtottak fájdalmát, mert ez a kimélet hallgatag, – nem az a jólelküség, amely mindent megadna a legfőbbet elveszitőnek, mert ez a jólelküség szemérmes, – nem is az igazságra törekvés, amely a megillető jóval is fizet a már leszámolónak, minthogy ez a törekvés bünvallást kiván, – és legkevésbbé az a vallásos tisztelet, mely megbecsüli a jobb világba költözöttet, nem is kell mondanunk, miért. Ugy rémlik, mintha a mult renegátjainak ez a meghatottsága alapjában nem volna egyéb, mint a halandó eszeveszett rettegése, láttára a szörnyü végnek, amely mindnyájunkra vár. Tegnap még kicsinyelték; a titok, melyet némasága őriz, egyszerre nagygyá növelte, oly nagyra, mint amilyenek a káprázat ijesztő lelkei. Tegnap még utjokban állott; hallhatta sokfelől: place aux jeunes! place aux vieux! És ma, mikor helyet adott mindenkinek, azok, akik nemrég még ugy siettek, meghőkölve, ellágyultan lépnek visszafelé.

MISZTICIZMUS.

Látom magamat a Csapó-utcai házban, a felső épület tornácán, egy kis zsámolyon ülve. Látom tömött, sárga hajamat s a hajtengerben elvesző apró arcot, egy engedelmes, jó kis fiu arcát. A térdemen egy könyv, s én olvasok fenhangon, a rettenetes öreg asszony pedig hallgatja nagy figyelemmel, mély érdeklődéssel. Néha közbe vág; kommentárral kiséri az olvasmányt s az én kék szemem bámulattal mered rá.

A könyv, amelyet kezemben tartok: _Az inkvizició titkai_. Arbuez, Torquemada, a gyóntatószék rejtelmei, egy pápa ur, aki kankánt táncol az édes leányával. Az öreg asszony szeme villog; ajkán a gyülölet fekete lávája. „Látod, ilyenek a papok, ilyenek mind egy szálig.“ (Valami baja lehetett egyszer a papokkal; az isten tudja mi.) Aztán int, én tovább olvasok s ezalatt drága jó nagyanyám, odalenn az alsó házban, nem is sejti, hogy az ő kis unokája, tőle husz lépésnyire az öreg szomszédasszonynál, minő veszedelemben forog. Uj fejezet jön. Bérgyilkosság, örökség-lesés, spanyol csizmák, a kinpad szörnyüségei. „Látod, ilyenek a pápisták; ilyen vagy te is.“ Nefelejts-szememben egy madár rémülete; a torkom elszorul, de a rettenetes Scarpia báróné int: „Olvasd tovább! Insistez!“ – s én engedelmeskedem, Torquemada, Arbuez, fekete álorcások, máglyák, máglyák mindenfelé…

És emlékszem, hogy a sötét khaoszban, melyből egykor talán Lélek lesz, mint földalatti tárnában a viz ezüstje, megcsillan egy érzés, melynek most már nagy idő multán, nevet is tudok adni, ezt a nevet, hogy: undorodás a vallástalanság türelmetlenségétől. Emlékszem, hogy Torquemada meg Arbuez jámbor troubadouroknak tünnek fel előttem ehhez a rettenetes öreg asszonyhoz képest, akiről az én könyvem, az a könyv, amelyet majdan egyedül fogok olvasni, azt mondja: hogy „Jaj a botránkoztatónak.“

És mert emlékszem, meglehet, hogy abban a kérdésben, amelyről itt szólok, elfogult vagyok.

*

Egy idő óta sürün emlegetik ezt a szót: „miszticizmus.“ Kiváltképpen Franciaországban. Zola Emil, aki, várván az időt, mikor majd az akadémiában tarthat szabad előadást az erényről, egyelőre, mert a párisi diákok közt gyakorolja magát a szónoklat müvészetében, már a harmadik beszédet szenteli ennek a témának. A divatos szellem-iránynak mondja a szóban forgó „izmus“-t s nem győzi ismételni, mennyire tart tőle, hogy ez az „izmus“ meg fogja gabalyitani a francia ifjuságot.

Őt hallva, az első pillanatra azt képzelné az ember, hogy a Faubourg-Saint-Germain dámái rendre flagellálják patyolat-testüket, s hogy nem is az arany-borju és az arany-bölény, hanem a csodatevő viaszképek azok, amikhez ez időtájt az emberek bucsura járnak. Utóbb azonban kitudódik, hogy nincs szó ekkora fordulatról. A miszticizmus ma még csak a képzelődésekben kisért, s ennek ismeretlen utain, egyelőre csupán az irodalmat és a müvészeteket fenyegeti egy második, nagy invázióval. Szóval, a lelkeknek az a hajlandósága, amely Zolának gondokat okoz, nem valamely renaissance-a a vallásos érzületnek, hanem inkább az az általános hangulat, amely egyre több becsüléssel viseltetik a hit dolgai iránt, s amelyet Jules Lemaitre nagyon jellemzően „a hit nélkül való pietás“-nak nevezett.

Miben áll, s mire szoritkozik a lelkeknek ez a hajlandósága, azt sokkal szebben és rövidebben mondja el a nevezett Jules Lemaitre, mint ahogy én tehetném.

„Ez a hit nélkül való pietás – irja – nem hazugság és nem képmutatás. Hit nélkül is őszinte tisztelettel viseltethetünk ama nagy vallási doktrinák iránt, melyek a századok folyamán át fentartották és vigasztalták az emberiséget. S ha igy van, akkor szeretni fogjuk azokat az erényeket és álomképeket is, amelyek ezekből a doktrinákból fakadtak; szeretni fogjuk azzal a számtalan ismeretlennel egyetemben, akik, valaha régen, ezekben az álmokban éltek s ezeket az erényeket gyakorolták. Szeretni fogjuk továbbá a hit-gerjesztette álomképeknek szimbolikus értelmét. Mert, bizonyára, nem kell hinnünk semmiféle kinyilatkoztatott dogmában, hogy őszintén kiáltsunk egy megváltóért: „Jőjj el, isteni Messiás!“ Ha van kilátás, mely hivőnek és hihetetlennek egyformán a szive mélyéből fakadhat, ugy bizonyosan ez a kiáltás az.

Az ujdivatu kegyesség, Jules Lemaitre szerint, nem jelenti a vallásos érzület erősbödését. Csak azt bizonyitja, hogy „a mai ember lelke, vendéglátásával, hasonló ahoz a Villa Hadriana-hoz, ahol a császárok egyik legkülönbje összegyüjtötte képeit és bálványait mindazoknak az istenségeknek, melyeket az emberek valaha imádtak.

Zola nincs a Jules Lemaitre véleményén. Ő nem tartja a kérdéses pietást ilyen szelidnek. Szerinte ez a pietás nem csupán szerelem a miszticizmusba, hanem már magában is „miszticizmus“. Aki sajnálja, hogy nem tud hinni, aki szereti azokat, akik hisznek és hittek, aki nem lelkesedik a tudományért és igazságért, az már veszedelmesen közel van hozzá, hogy higyjen.

És ha megriad, ijedelmének csakugyan van annyi alapja, hogy a pietás, amelyekről beszélünk, nem oly tökéletesen pasziv, mint gondolná az ember. Annyi bizonyos, hogy a „szabad gondolkozás“ követeléseivel szemben soha egy kor sem mutatkozott közömbösebbnek, zárkózottabbnak, mint a legujabb kor, amely nem hisz többé semmiben.

*

De vajjon nem nyilvánvaló reakciója-e ez azoknak az okvetetlenkedéseknek, amelyeket elődeink a tudomány és igazság cégére alatt természeteseknek találtak? Ha a világ kezd megilletődéssel tekinteni az elhagyott oltárokra, melyeken nem lobog többé az áldozat hangja: ebben a tiszteletben aligha nincs egy kis lélekismeret, mely nem idegenkedik tőle, hogy elégtételt szolgáltasson az évtizedes izetlenkedésekért.

Mert ha mai napság a tudomány csődje a gimnazisták előtt is nyilvánvaló, ha – amint még Zola is elismeri – a világ tökéletesen kiábrándult abból a képzelődésből, hogy az igazságokat ugy lehessen szedni, mint a mezei virágokat: még mindenki emlékezhetik arra az időre, mikor a tudomány és igazság – amiképpen Floridor és Celestin – alkalmatosak voltak mindenre s általános panaceának igérkeztek köszvény, fogfájás, tulnépesedés és szerelmi bánat ellen. Mindenki emlékezhetik arra az időre, mikor, minden egyéb elfogadható magyarázat nélkül, mint hogy az üzérkedés rávetette a szemét a tudományos kutatás apró eredményeire is, valóságos diadal-mámor fogta el az embereket, s kevésbé mult, hogy kivilágitásokat nem rendeztek annak örömére, hogy a régi istenek számüzve vannak.

A materializmus, mely a maga bájos korlátoltságában ugy örült jámbor kis hipotézisének, mint egy félkegyemü gyerek egy helyben pergő csigájának, divatossá lett, mint egy operett-énekesnő; a tudomány szenzáljai, a népszerüsitő ravaszdiak házakat épitettek és szőlőket vásároltak; s vevőik, a naiv beugratottak, mint megannyi Kinizsi Pál, fogaik közt az egyházatyák gőzölgő hulláival, lelkes diadalmi táncra kerekedtek. Hogy minek örültek ilyen rengetegül, az soha se fog kiderülni. Mégis ez a győzelmi mámor, mely bár szelidebb formában nyilvánult, élénken emlékeztetett az Ész istennőjének mult századi ünnepére, eltartott vagy tiz esztendeig. Flaubert teljességgel nem volt vallásos ember; de hogy ebben az időben a szabad gondolkozás szónokát milyen gyülöletes alaknak találta: annak a Madame Bovary Homais-je örök időkre szóló bizonysága.

A história nem hazudtolja meg magát. Azonképpen, amint türelmetlenség dolgában minden reformáció és minden szkizma tultett az orthodoxián, ugy a vallástalanság türelmetlensége is meghaladott minden vallási intoleranciát. Nem az embereken mult, csak az idők szelleméből következett, hogy ez az utolsó türelmetlenség megmaradt boszantónak, izléstelennek, otrombának s nem szolgáltatott az illusztrált ujságok számára szenzációs képtárgyakat.

A reakciónak hamarosan be kellett következnie. A vallástalanság babonáin keresztül kellett törnie a jobb meggyőződésnek, hogy ez az osztracizmussal számkiüzött világfelfogás a legeslegnagyobb ideát adta az emberiségnek, megadván neki a tulvilági életben való reménység illuzióját, – továbbá, hogy a megalázott orthodoxiánál impozánsabb és tökéletesebb koncepciót hiába keresnénk a szép dolgok sorában. Be kellett látni, hogy az erő és anyag varázsigéjével mindent megfejtő csodadoktorok csak rossz nevelés dolgában tettek tul egyéb korlátoltakon, s hogy a „szabad“ gondolkozás türelmetlenei, akiknek első ideája volt keresztes hadjáratot inditani a mult eszméi ellen, épp oly kegyetlenkedést vittek végbe a naivok lelkében, mint aminőt a vallások hajdan a máglyával és a kinzó eszközökkel. És ennek a belátásnak a terjedésével meg kellett születnie a hit nélkül való pietásnak.

Ez a pietás, bármily légiesnek lássék is, nem volt minden haszon nélkül való. Legalább javára tudhatni be, hogy minél több aggodalmat kezd okozni, annyival inkább szelidül a vallástalanság türelmetlensége. Ha ez a türelmetlenség, amint remélhető, nemsokára végképpen kikopik a világból, akkor nem kell majd tartani a miszticizmus kisértetétől sem.

MOURET ABBÉ MEGTÉRÉSE.

Mouret abbé pedig, eltemetvén Albinet, hazament a parokhiájára, s egy darabig nem lehetett a szavát hallani. Sokáig, esztendőkig, igen sovány, igen sápadt és igen hallgatag volt. Egy szép nap bezárkózott a szobájába s könyvet kezdett irni Szent Ágostonról. Eltévelyedéséről, megtéréséről és egyedül üdvözitő tanairól. Ebben a munkában bebizonyitotta, hogy hinnünk kell, mert különben roston fogunk megsülni, s hogy az életnek csak akkor van értelme, ha munkásságban töltjük el, mert különben mit csinálnánk?! Szóval, Mouret abbé megtért.

Husz év multán befejezte munkáját s elment egy párisi könyvkiadó-céghez, a Szent Atyák-ról elnevezett utcába. Kiválasztotta a papirt, az iniciálékat, a vignette-eket és a cul-de-lampe-okat, s mivel mindezzel hosszu ideig és örömmel foglalatoskodott, elhatározta magában, hogy szép és hasznos munkát végzett.

Azután hazament, megnyugodott és pocakot eresztett. Életének hátralévő évtizedeit szelid békében töltötte el.

És mikor elérkeztek az évet záró vizsgálatok napjai, magához hivatta az iskolás fiukat, lelkes beszédet intézett hozzájuk, s mindannyiuknak lelkére kötötte, hogy: „Ora et labora.“

A szép kis Albine pedig ezalatt, semmit se tudva hitről, Szent Ágostonról, egyedül üdvözitő tanokról, tudományról, igazságról, csöndesen porladozott a rózsák alatt, melyek megmérgezték.

*

Zola Emil beszédet tartott a francia diákoknak. Érdemes ezt a beszédet a részleteiben is megszivlelni, mert nem mindennap hallani vagy olvasni ilyen nyilt és őszinte szavakat.

Három dolog van ebben az alkalmi szónoklatban: egy vallomás, egy plaidoyer és egy tanács. Bizonyára a vallomás köztük a legérdekesebb, de a másik kettő is megérdemli, hogy ne ereszszük el őket a fülünk mellett, csak ugy, észrevétlenül. Kezdjük a vallomáson.

E szerint Zola immár látja a naturalizmust, vagy aki ezzel egyet jelent, önmagát a történelemben. Madártávlatból néz le a tulajdon munkásságára s megadással állapitja meg, hogy erre a munkásságra is kezd már ráborulni a Multnak mindent elfedő árnyéka. Az uj nemzedék uj igazságokat keres s vállat von az ő igazságaira. Látni ezt az irodalomnak minden parcelláján, de a festő-müvészetben is, amelyre ő mindig testvéri szemmel tekintett. A naturalizmus egy nagy reakció volt a mindenféle fajta romanticizmusok ellen, de már a naturalizmus ellen is beállott a reakció. És az uj ideák győzedelmeskednek minden vonalon. A mór megtette a kötelességét; a mór, a feltámadás határozatlan reménységével, elvonulhat az Elysiumba.

A nagy zászlótartó csöndes melankóliával, de nem minden elégedettség nélkül beszél. Látszik, hogy már a Pantheonból nézi a dolgokat.

Kellemes hely lehet ez a Pantheon annak a halhatatlannak, aki még elevenen jut belé. Bizonyára édes, langyos szellő lengedezik odafenn, mely égi derüt fakaszt a lélekben. Hová lett a régi szenvedélyesség?! Az egykori türelmetlen harcos egy bölcs s könnyedén szkeptikus öreg szerzetes szelid, mosolygó megadásával fogadja a hadviseléseiről szóló itéletet. Hiába, van valami tiszteletet parancsoló az öregkor türelmességében.

De, ime, meglepetésünkre, a zászlótartó tovább megy. Rádupláz az utókorra, s amit a nagy reformátorok eddig soha sem cselekedtek meg, kegyetlenül birálja meg a maga nagy eszméjét. Vallani kezd s elárulja, hogy sokszor és sokat vétett az igazság ellen. Mouret abbé gyónik. „Most már megvallhatom, hogy én pártütő voltam, megkisértvén átvinni az irodalom világába a tudós szigoru módszerét. De a harcban vajjon ki nem tesz többet kelleténél és ki elégszik meg a győzelemmel a nélkül, hogy ne kompromittálná győzedelmét?“ Majd: „Én már megbántam, hogy pártütő lettem, azt akarván, hogy a müvészet is a bebizonyitott igazságokhoz ragaszkodjék. Az uj jövevények megtágitották a szemhatárt, visszahóditották az ismeretlent, a rejtelmest és jól cselekedtek.“ Aztán később ugy beszél az ideálról, mint egy kis angyal, vagy mint egy akadémiai jelölt, aki mindenre kész.

De hát ha a jövevények jól cselekedtek, ha az, amit a naturalizmus lényegének hirdettek, tévedés volt, miféle győzelemről beszél a zászlótartó? A személyes sikereiről? Hisz ezek a sikerek és a naturalizmus két külön fejezet. A Zola-regények mindig eleven cáfolatai voltak a Zola-féle tantételeknek. És jóhiszemüségében csak azért nem kételkedett senki, mert egy babona azt tartja, hogy a zseni öntudatlanul alkot. Nem lehet itt szó a személyes sikereiről. A küzdelem, amelyre visszatekint, nem lehet más, mint azoknak az elveknek a harca, amelyeket ime ő maga is megtagad. Hol itt a győzelem? És mit szóljunk ezek után a theoretizáló munkáihoz? Mit azoknak az összes munkásságához, akiket ezek az elméletek tévesztettek meg, a naturalizmus egész ifju gárdájához, mely következetesebb volt az elvhez, mint maga a mester?! Szerencséje ezeknek, hogy már előbb kiábrándultak s még idejekorán megugrottak a zászló alól, mert most vezér nélkül maradnának.

Vagy talán azt kell értenünk győzelem alatt, hogy a vezér is visszakoncentrálta magát emezek után? Akkor ugy járhatott, mint a Fronde ama bizonyos kapitánya, akiről ezt a rövid párbeszédet jegyezte fel a krónika: „Hová szaladtok, nyomorultak?!“ – „Szaladunk, kapitány ur, az ellenség elől!“ – „Várjatok, gazemberek, én is hadd szaladok veletek.“

Nem, nem győzelem volt ez, hanem csatavesztés. Se baj, véráztatta mezőkön terem a legjobb gabona. De, mint történelmi adatot, érdekes följegyezni, hogy Zola ebben a beszédben végképp leszámol a naturalizmussal. Ne vezessen félre az, hogy győzelemről beszél. Olyan ez, mint mikor egy városi tanácsos sirján azt mondják, hogy a dicső elhunyt örökké fog élni. Azt kellene mondani róla, hogy nem is élt soha.

*

Hanem, hiába, soha se tagadja meg az ember a multját egészen. Az akadémiai jelölt sem lehet el a nélkül, hogy a régi, kedves árnyékok koronkint meg ne látogassák.

És ugyanakkor, mikor az irodalom nevében nyilvánságosan elválakozik a Tudománytól és a bebizonyitott igazságoktól, nem állhatja meg, hogy galánsul sikra ne szálljon megvédelmezni az imént cserben hagyott Tudományt.

Voltaképp azt hinné az ember, hogy a tudományt nem kell megvédelmezni, abból az egyszerü okból, mert nem igen támadja meg senki. De Zolának azok sem tetszenek, akik a bebizonyitott igazságok iránt nem viseltetnek többé a régi lelkesedéssel.

És ünnepies anathémát mond azokra, akik reménységüket nem vetik többé a tudományba. Akik a század végén belefáradtak a megismerés lehetetlen munkájába. Akik azt tartják, hogy a tudománynak szerénynek kell lennie. Akik a lelki szegénység boldogságát magasztalják. Akik elvesztett hitükön siránkoznak és kimérák után sóhajtoznak. Akik arról álmodoznak, ami nincs, s vágyódnak a rejtelmes virágok közé, melyeknek illata elaltatja a fájdalmakat.

Némi szomorusággal állapitja meg, hogy ez a betegség már általános. „A zene már megadta magát, az iradolom igyekszik kielégiteni az ujmódi szomjat, a képirás is a divatos utra tér.“

Mindez nagyon nem tetszik neki. Szerinte a tudomány nem igért boldogságot, amiben igaza van. De mit adott hát? Igazságokat. A „nayakas vén pozitivista“, ha igazán pozitivista, el fogja ismerni, hogy ezek az igazságok nem nagy számuak. Mi a tudomány? A matematika, továbbá a fizika és a kémia ismert törvényei. A biologia és a szociológia, a Zolának oly kedves tudományok, már, ha ugy tetszik, fantazmagóriák, mint a Viktor Hugó versei. A bebizonyitott igazságok igen szép dolgok, de épp arra a két dologra, amelyekről szó van, hogy t. i. kárpótlást nyujtsanak az elveszett hitért s forrásul szolgáljanak az irodalomnak és a müvészeteknek, bizony nem elegendők.

S ameddig lesznek emberek, akik vigasztalást keresnek, a kimérák nem is fognak kimenni „a divatból“. Az irodalom és a müvészetek pedig a vigasztalást keresőkkel fognak tartani s aligha fogják beérni a „lassu haladás“-nak azzal a csöndes szemlélésével, amely lehet igen fölemelő érzés, de kissé sovány kárpótlás az elveszett paradicsomért.

A narkotikumok keresése örök, bármint reménykedjék is filozófusunk egy okosabb jövőben. Olyannyira örök, hogy ő maga sem lehet el nélküle. Tessék megfigyelni csak a tanácsát.

*

Azt tanácsolja a francia fiataloknak, hogy: higyjenek a munkában. A rendszeres, a mindennapi munkában. Nemcsak azért, mert ez az élet egyetlen értelme, nemcsak azért, mert nincs olyan csekély munka, mely hasznos nem volna, hanem főképpen azért, mert ez az egyetlen igazi szórakoztató, mert csak ez tarthatja fenn az embert kétségei és bajai közepett, mert ez a vigasztalásunk minden nyomoruságunkban.

A tanács nem uj s a vallás nem beszél másképpen. De ime, hogyan hangzik ez a tanács a mi pozitivistánk stilizálásában! Igy felfogva, a munka sem egyéb, mint narkotikum. Ez „altat el“, mondja, hogy ne érezzük bajainkat; ez „óv meg“ az álmodozás veszedelmeitől. Tehát altassuk el magunkat, hogy ne álmodozzunk. Az életnek mindenképpen álomnak kell lennie, hogy kibirhassa az ember.

Nem lehet kifogás a tanács épületessége ellen, de bizonyára olvastuk már a munkának ennél szebb dicséretét is.

*

A Pantheonból szónokló nagy „munkás“ a maga példájával bizonyitgatja, hogy a munka milyen kitünő narkotikum. Megérzik a szaván, hogy szeretné hozzá tenni ezt is: „Vegyetek példát rólam; látjátok, milyen magasra lehet jutni ezzel a pompás szórakoztatóval!“ Azt hiszem, ha ez csakugyan ott van a sorok között, a példa nem világos. Azok a diákok ismernek még nagyobb munkásokat, akik nem vitték semmire, s akiknek a munka nem is volt kiváltképp szórakozás. A diákok közül egyiknek-másiknak eszébe juthat, hogy a nagy munkást aligha a munkája s talán nem is a zsenije vitte a Pantheonba – ki törődik például Leconte de Lisle-lel, aki pedig elég nagy költő? – hanem meglehet, az az okossága, hogy kitartóan udvarolt az emberek legnagyobb gyöngéjének s tulontul sokat értekezett egy narkotikumról, mely a legáltalánosabb és legörökebb a világon, de amelynek nem Munka a neve.

… És tartok tőle, hogy a francia diákok, látván, hogy az igazság néha csak husz évig igazság, nem fognak hevülni a bebizonyitott igazságokért sem, másrészt pedig narkotikum és narkotikum közt válogatva, egyelőre nem a munkát, hanem a szegény kis Albinet fogják választani. Mindegy; ha majd vénülni kezdenek, visszatérnek a munkához. Minden út Rómába vezet.

A DETRONIZÁLT SZERELEM.