Part 4

Mert egyelőre senki se háborgatja ezeket az érdekes gyilkosokat. Ha akadna, aki azt találná mondani, hogy a társadalomnak védekeznie kellene az ilyen ártatlan, de nem ártalmatlan lényekkel szemben is, amint védi magát a tudatosan ártalmasok ellenében, az erő argumentumaival: ezt a naiv valakit nemes indignációval támadná meg Pickwick ur hatalmas, százezreket számláló iskolája: az a tömérdek filantróp, akikről – ebben a rossz világban – nem is gyanitjuk, hogy milyen nagy számmal vannak és hogy mennyire összetartanak. Azok a fölmentő itéletek, amelyekről az imént volt szó, erős, hozzáférhetetlen közérzületnek a megnyilatkozásai, olyan közérzületé, melyet a Pickwick-féle filozófia fejlesztett ki.

*

Minthogy az Olimpust tulnyomó részben irói halhatatlanságok foglalták el, kétségtelennek látszik, hogy az Olimpus sok kávéházból és olyan Orfeum-féle helyiségekből áll, aminőkből például a párisi Champs-Elysées. Az is valószinü, hogy az irók ott éppugy, mint a földön szokták, külön körbe gyülekeznek össze, óvatosan elkerülve azokat a halhatatlanokat, akikről hajdanta irtak, s akik némi nehezteléssel viseltetvén a csufondáros lángelmék iránt, inkább csak egymáshoz szitanak. Ha mindez igy van: Don Quijote, a derék manchai lovag, aki hajdanában kirántotta nemes pengéjét a rabok védelmére, odafenn alighanem egyazon kávéházi zugba jár Mr. Pickwick-kel, a kitünő gentlemannel, aki Dickens Károly tanusága szerint bebarangolta az utcákat, a várost, a vidéket, egyes-egyedül a végből, hogy embert szeressen. A két nagy filantróp az Olimpusban talán dominó-játékkal szórakozik; de ha ekközben ráérnek elolvasni az olimpusi „Epoca“-t vagy a felvidéki „Morning Post“-ot, ugy néha ilyenforma beszédet hallhatnak asztaluk mellett a magasban sétálók:

– Örül a szivem, ó, elmés nemes caballero – világos, hogy ez Mr. Pickwick hangja, – örül a szivem, olvasván hogyan kel ki a földön a jó mag, melyet ültetgettünk. Régi tanyánkon, ahol az én időmben még gyönge lábon állt a filantrópia, meg kell vallanom, minden idealizmusom ellenére is, bármennyire elnéző voltam az emberi gyöngeségek iránt – eszméim most már olyan elterjedtek, hogy ide s tova a szegény apagyilkosoknak sem lesz bántódása. A földlakók kezdik egymást megérteni és megbocsátnak, tudván, hogy maguk is vétkeznek. Végre is mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani. Kezdik átlátni, hogy istentelenség bántani a szánandó gyilkosokat, akik csak vérmérsékletük és a körülmények végzetszerüségének engedelmeskednek, öntudatlanul, jobb részük ellenére. Ma még ugyan csak azoknak bocsátanak meg, akikről kiderül, hogy idegen akaratnak engedve cselekedtek; de ettől már csak egy lépés, hogy szemet hunyjanak azoknak a tetteknek a láttára is, amelyek az egyéni akarat kifolyásai. Mert hát mi is ez az akarat, ha nem: titokkal teljes gépezet, melyet az ember, bár belé van rejtve, egy cseppet sem ismer és amelynek nem ura, csak tudatlan kezelője? Ma megbocsátnak annak, aki idegen akaratnak rabja, holnap föl fogják menteni azt is, aki a benne levő, de nem fékezhető rejtelmes erőnek gyönge szolgálója. Rá fognak jönni, hogy az, aki gyilkol, mert leküzdhetetlen gyilkolási hajlandóságot örökölt, épp olyan kevéssé vétkes, mint az, aki gyilkol, mert agyának idegen elme szuggerálta a gyilkosság gondolatát. A jövő századnak nem lesz hóhérja, a következőnek nem lesz ügyésze és birája sem. Érezni fogja az egész világ, hogy az ember-élet drágaság, melyet félteni kell s végül el fogja ismerni azt is, hogy nincs mit büntetni, nem szabad senkit se büntetni, mert hiszen minden önkéntelenül történik és ha sok ember sok szörnyüséget követ el, ez sajnos, de nem ők a bünösök, bünös mindig csak egy van: a körülmények végzetes találkozása, a régebben történt dolgok szükségszerü következése, vagyis olyas valami, amit nem lehet büntetni.

Igy beszélhet Pickwick ur az Olimpusban, föltéve, hogy a modern türelmességi tanok hozzá is elhatoltak és emberszerető világnézetét megtermékenyitették.

És mintha a földön számtalan apró Pickwick visszhangozná ilyetén, talán ezeknél valamivel ékesebb szavait. Vannak azonban, akik másképpen tünődnek.

*

Például igy:

– Mért féltik, őrzik, dédelgetik ezek a filantrópok épp az olyan emberi életet, amely már ugyis haszontalan? Mért takarékoskodnak éppen azzal a vérrel, amelyik már mételyes? Mikor annyi egészséges vér folyik el hiába, mikor annyi jobbravaló élet pusztul el idejekorán? Miért aggodalmaskodnak azért a pár napért, amit az akarattalan nyomorultak élhetnek, mikor az épek és a jóravalók csapatosan pusztulnak el időnek előtte, igy vagy amugy, de csakis azért, mert az emberek egymással való dolgaiban valami rendnek mégis csak kell lennie, mert az embereknek mégis csak szükségük van valamelyes rendre. Mért féltik annak az életét, aki olyan jótehetetlen magával, hogy álomba merül egy szuró tekintetre s gyilkol „megrendelés szerint“? És mért nem féltik az enyémet aki nem gyilkolok s akit kitesznek annak, hogy hogy ezek a féltett lények minden további károsodásuk nélkül leüthetnek, mint egy kutyát? Engem az nem vigasztal, hogy az illetőt hipnotizálni fogják s hogy neki voltaképpen nem volna ellenem semmi kifogása. Annyival kevésbbé, mert nem fogadhatok készpénznek minden szuggesztiót. Ugyan mit szólnának ezek a Pickwickek, ha valamelyik rajta kapná a feleségét… és az asszony térdre omolva igy rebegne: „Hipnotizált!“ (hipnotizált! – fuj, mily csunya szó!) vagy: „Idegen akaratnak engedelmeskedtem!“ Végre is nem lehet vakon bizni a hipnotizáltakban; a szimulálásnak olyan nagy virtuózai vannak, akik képesek volnának egy egész orvostudományi kart ménessé változtatni. Aztán az a „beszámithatóság“! A veszett ebek sem marnak „beszámitható“ állapotban, azért ön mégis védi magát kézzel, lábbal s ha esze van, fegyverrel. S ha már annyira elfogja a világot a pickwickizmus: épitsenek ezeknek a fél-embereknek és fél-szörnyeknek a számára menedékházat vagy menazsériát, ahogy tetszik, de ne bocsássák őket szabadon, amint városokban nem bocsátják szabadon a bengáliai tigrist, amely pedig igen nemes állat.

Akik igy tünődnek, azokat a társadalom-bölcselők uj világa lenézi, pedig a szavaikban talán mégis van egy szemernyi igazság.

ÖNGYILKOSSÁG.

Milyen bolond az ember! Ha valaki, akit egykor mindenki ismert, s akit régtől fogva mindenki elfelejtett, egy álomhozó nyári délután lecsukja a szemét, amugy szép csöndesen, önkéntelen, természeti halállal: ennek a világnak a rendje szerint épp oly siratatlanul vész el, mint a madár, mely hirtelen a bozótba hull, mig költöző társai tovább repülnek. Alig akad, aki elbucsuztassa, halálának hire is csak kicsi körben hallik. Utoljára még kijár neki egy pár sor a hirlapokban, nem az érdeme, hanem a sorsa szerint, ahogy kijárt a régiek halottjainak néhány silány obulus; s ezzel vége: mehet a Styx-en át. De hogyha ez a valaki, megtörve lélekben, mind a mellett magabiró testtel, kizarándokol a gyermeke sirjához, és ott, a szent hantokon egy utolsó vallomásban feltárja sebeit és nyomoruságát, hogy azután falhoz vágja az élet poharát: akkor utolsó sóhaja nem vész el az Isten kertjének puszta csöndjében, hanem megrezzenti a faleveleket, és ezt a rezdülést a szellő elviszi fürdők és mulatóhelyek fasorai alá. A „nyütt béklyó“-t, melyet a „lélek“ önként, szabad akaratból „széjjel tört s eldobott“, megdöbbent részvevők állják körül, és – megkönnyezetlen senki se hagyja. Ha a nyomoruság, mely ránehezedett, pár nappal előbb ledönti lábáról: halottas-háza előtt gondtalanul folyik tovább az élet árja, holtteste körül részvéttelen alakok járnak-kelnek, ahogyan egy elhullott légy teteme körül nyüzsög a légy-sereg, ügyet sem vetve a halálra: mig igy, hogy kiszállt tenger nyomorusága ellen, s véget vetett neki, megdöbbenve állunk meg a halott előtt, akár a vad-sereg, amely a cserjésben hirtelen valamely elejtett őznek holttestére bukkan. Igen, akármilyen bolond dolog, még az is szerencse dolga: megsiratnak-e bennünket, vagy nem? A szceneriától függ, nem a jellemektől; nem attól, mit értünk, hanem hogy: milyen lelki állapotban hagytuk környezőinket? Szerencse dolga; _il n’y a qu’ heur et malheur_.

Szomoru szerencse annak, akinek élete hosszu idő óta a szerencsétlenségek láncolatából állt. De ha talán frivolnak tünik is fel e helyt a szerencse szó, annyit el lehet mondani, hogy ha már a végnek igy idő előtt, s a balsorsban kellett elkövetkeznie, még jobb, hogy nem türte tovább a balsors nyügét és nyilait. Jobb, mert az, akit igy elsiratunk, rendesen azok közé a szomoru kivételek közé tartozik, akik minden örömnek csak felényire örülnek s minden szenvedést kétszeresen szenvednek át. És végre is, minden szenvedés között a legutolsó: ugy égni el, mint a mécses, melyből már kifogyott – az olaj. A nagy fájdalmak, bár erősebben megráznak, nem zaklatnak, nem gyötörnek oly folytonossággal, mint a nyomoruság. Ha máskép volna, nem szerepelnének az öngyilkosság statisztikájában olyan tulnyomóan nagy számmal olyanok, akiket mindenek felett anyagi bajok határoztak el a halálra. És a kicsinyes bajokkal való vesződségre a nem kicsinyes lelkek a legképtelenebbek. Azért jobb volt neki igy, még akkor is, ha valóban vétkezett ama bizonyos sokat emlegetett társadalmi rend ellen; hiszen megvezeklett érte jó előre. És jobb volt igy nekünk is, hogy módunkban volt megsiratni. A könnyek tisztitanak.

*

Ha még oly közönséges, csekély dolog is egy gally lehullása a rengetegben, mégis csak megremegtet egy ágat, amelyről levált. És ha még oly mindennapos, közömbös esemény is egy elzüllött ember öngyilkossága arra a temérdek élőre, akiknek figyelmét uralkodók találkozása, járványbizottságok müködése és papirárfolyamok tartják lekötve: mindig akad egy kis csapat ember, akiket fájdalmasan hat meg a régtől fogva elfelejtett ember hirtelen kidőlte.

A magyar tollforgatók szegényes céhét is megdöbbentette az a veszteség, amely Balázs Sándor halálával érte a „bajtárs“-akat. És nem csupán azért, mert az öngyilkos valaha a legvigabb cimborák közé tartozott, mert mindenki kedves, derék embernek ismerte, s mert elvesztésével jelentékeny csapás érte az irodalmat is, amelynek az utolsóig munkabiró napszámosa volt. A megdöbbenés fájdalmas felkiáltásába belekeveredett egy fojtott sóhaj is, az önzés önkéntelen megszólalása. Mert eszükbe kellett jutnia, hogy az a sors, amely Balázs Sándor életének véget vetett, a feje fölött függ mindazoknak, akik nálunk erejöket irodalmi munkásságnak szentelik. Az 1887. évben még minden magyar iró ki volt téve annak, hogy élte utolsó tizedeiben, idejének java részét az anyagi gondokkal való küzdés foglalja majd le; s előre tudhatta, hogy mindaz, amit produkálni fog, nem teljes erejének, hanem csak annak az erőnek a müve lesz, ami ez után a küzdés után még benne megmaradhat. A hirlapirás már gondoskodott valahogy a a maga embereiről; ideig-óráig ugyan, de ellátta őket, sőt néha-néha megengedte nekik az irodalmi munkásság fényüzését is. De az, aki nem termett erre a mesterségre, mely sok minden egyebet s igen kevés irói képességet kiván, szóval, akit irói ambiciók kisértettek, az már akkor is vakmerő szerencsejátékot üzött, ha nem is rakosgatott a kis lutriba, mint Balázs Sándor. Aki ebben az időben nálunk akár valódi, akár képzelt tehetséget akart gyümölcsöztetni, idejekorán gondnokság alá kellett volna helyezni, eszeveszett pazarlás cimén. A napszámos-munkát már csak megfizették ugy ahogy, de a müvészit már csak Isten nevében adhatta hozzá, akit álmok kisértettek: ez már nem kellett a vállalkozóknak. Mint a Madách falanszterében széklábat faragtatnak Michelangeloval, az akkori irodalmi viszonyok közt nem irattak volna vele költeményt az Éj-ről, legfeljebb tárcát a hadgyakorlatokról vagy valamely páncélos hajó vizrebocsátásáról. 1887-ben épugy, mint az „előidőkben“, a magyar irodalom csak adományokból táplálkozott. Mindkét oldalról csak adományokból, de legkivált az iró részéről, aki, ha jót irt, tékozolt s aki, ha kitartóan irt, a pazarlók sorsát el nem kerülhette. S mégis megtörtént néha, hogy akadtak álomkórosok, akik addig üldözték a lidércet, mig végül kénytelenek voltak esztelenségükért a vérüket adni. Ekkor is, mint régente, vér öntözte az irodalom földjét.

Balázs Sándort nem lehetett azok közé számitani, akik a „sorsharaggal egy anyaméhből születtek“. Volt idő, mikor minden, amihez hozzáfogott, sikerült neki. És ha husz-harminc évvel korábban hal el, az a generáció, mely sikereinek hatása alatt nőtt fel, bizony-bizony, a kitünőségek sorába emeli az egykori „magyar Thackerayt“. De talán meg van irva, hogy amint a szinházak természetes vége az, hogy elégjenek, a magyar humorista természetes vége az, hogy öngyilkossá váljék.

*

Minden öngyilkosságnak bizonyára ezer és egy oka van. Lassan-lassan megtelik a pohár, aztán még egy csepp, melyet máskor talán meg se láttunk volna s azzal vége. De azt is egész biztossággal föl lehet tenni, hogy a legtöbb esetben a poharat java részben anyagi gondok telitik meg.

Az elhatározás pillanata – oh, ez nagyon keserves lehet! Nem, nem lehet gyötrelem nélkül való a legerősebb lélekre nézve sem, a leghatározottabb módon tagadni meg „az élethez való akaratot“. De a másvilág széléről visszatértek mind azt vallják, hogy az elhatározás után az ismeretlen tartományba készülőt a legnagyobb béke és nyugalom szállja meg. Az utolsó nap már nem a vergődésé, hanem a szenderé. Mikor a test közel érzi magát a másik lét köd-burkolatához, olyanféle édes nyugalmat érez, mint a magasban, a tisztább légkör hatása alatt. A szem uj frisseséget nyer, mindent meglát és mindent máskép lát, mint előbb. Raphael de Valentin mindent megfigyel, ami körülötte történik, s végig nézi egy régiség-árus összes mütárgyait. A szemlélődő lélek előtt, ily magasztos exaltációban, ily tiszta szemmel az egész világ pillanatnyi bár, de uj és hatalmas érdekességet kap.

Vajjon mik lehettek utolsó gondolatai a humoristának, aki annyiszor foglalkozott komolyan s annyiszor tréfálkozott a halál gondolatával, az utolsó napon, mely annyira nem hasonlitott a többiekhez, reggeli fél nyolctól esti hat óráig?

SZERELEMBŐL.

Este még beszélgetünk a legujabb szindarabról, politikáról, az adó-reformról. Aztán elválunk. „Jó éjtszakát!“ „Viszontlátásra!“ És másnap délután, mikor a kávéházban kezünkbe veszszük az estilapot, megtudjuk, hogy ismerősünk, akivel tegnap még együtt birálgattuk a dolgok rendjét, azóta agyonlőtte magát. Első pillanatunk a megdöbbenésé. Megszólal bennünk az állat, mely szüköl a haláltól. Aztán egy kissé gyorsabban dobog a szivünk, ha tudniillik van. Eszünkbe jut, hogy sok jó órát töltöttünk vele. S még rá sem érünk megsiratni, mikor már elfog az a kérdés: vajjon miért hagyta itt ezt a verőfényes világot? Találgatjuk: ez a játék is megjárja izgatószernek s határozottan különb, mint a sakk-feladványok fejtegetése. Két nap mulva elmegyünk a temetésre. Észreveszszük, hogy a gyászoló nép nagyon választékos. Hallunk magyarázatokat: alighanem szerelem volt, ami a szomoru esetet előidézte. Megrezzenünk az „et cum Lazaro“-ra és meglátjuk, hogy a szomszéd hölgy nagyon szép, de fehér kalapban jelent meg. Üdvözlünk némán s nagy komolysággal néhány urat, akik a lóversenyről jöttek s innen majd a szinházba indulnak. Egyszerre elmosódik előttünk az egész tömeg. Látásunk megakad, megmerevedik egy faágon, vagy a kápolna vonalain s lelkünket betölti az a zokogó hang, mely közvetetlen a koporsó mellől hangzik fel fulladozva, panaszosan. Annak a zokogó szava, akitől ez az eldobott élet fakadt s akit megröviditett minden szeretet, melyet ez a már nem földi lény egykor másokra tékozolt. Ezt a hangot halljuk még akkor is, mikor később, az esti tea mellett itélgetni kezdünk. S ez a hang szigoruvá tesz. Az okkal immár tisztában vagyunk, még csak egy van hátra: a nekrológ. S azzal is készen vagyunk hamar: Szánandó, gyönge ember volt szegény, mert lehet-e nagyobb gyöngeség, mint lenge asszonykegy miatt pocsékolni el a legfőbb jót, mindent, magát az életet?!

*

Hiszen majdnem mindannyian átestünk azon a betegségen, mely ezt a gyöngét elveszitette. Majdnem mindnyájan megismertük a huszas évek bárányhimlőjét és kihevertük. Ép bőrrel csak kevesen szabadultak belőle; egyikünk-másikunk otthagyta a jó arcszinét, a testi épségét, a lelki egészségét, az élethez való kedvét; mások: fogaikat, hajukat, inaikat; a legszerencsésebbek: a jókedvük épségét; de valamennyien megláboltuk.

Közös sors: el-elkábulni azokban az üvegházakban, ahol a szegfü nyilik, a szenvedélyes, a tüzes szerelem virága. Az ott terjengő illatárt minden fej megsinyli; de az ember nem hal bele, férfit nem ölnek meg virágok.

Nem, nem olyan szörnyüség az: fogolynak lenni Alcina büvös kertjében!

Néha a vénülők is, akiknek Romancero-ja már befejezett könyv, megérnek órákat, mikor tapasztalataik hideg okosságát, melyekre hétköznap komolyan büszkék, elcserélnék a régi balgaságok egy-egy cseppjéért. Akad köztük elég, aki szivesen kezdené elülről egész regényét, de olyan még elvétve sem, aki megbánná ennek a regénynek minden sorát.

Elismerik, hogy botlásaikért sulyos nyavalyával fizettek, de nem felejtik el, hogy amit éltek, nagyjában megérte a nagy váltság-dijat. Odáig nem okosodnak, hogy hamut hintsenek a fejükre azért, mert ittak xeresi bort is s nemcsak limonádét. Meglehet, néha szennyes volt a billikom, de meghozta a mámort.

És mikor már szinte lágyult agyuakká okosodtak, még akkor is el-elkérődznek a botor évek emlékein.

A komor percekben, mikor kamasz fiaikért váltókat kell fizetniök, eszükbe jut a tulajdon fiatalságuk s a bolondos lányok, akikkel együtt vihogtak át egy-egy tavaszt… Ó, a vidám hóbortos, kedves kis teremtések! Szinte megifjodnak bele, rájuk emlékezvén s nagy titokban megvallják maguknak, milyen kellemesen csiklandja hiuságukat, hogy Cythere hadseregével valaha olyan vigan hadakoztak.

És mégis… volnának emberek, akiket ugyanaz a bóditó szer, melynek cseppjei az erősebb fejüeket csak elkábitották, meg tudna ölni?! Ugy látszik. De ezeknek bizonyára nagyon gyönge a szervezetük.

Arra nem szoktunk gondolni: hátha az adag volt tulságos erős?

Azt az embert aki az érzéséből itt is, ott is el-elpazarolt valamicskét s aki egész életében bolyongva, kereste a pillanat örömét, megszoktuk bölcsnek és szerencsésnek gondolni. Don Juan irigységünk tárgya, vagy követendő példánk.

Nem a legenda Don Juanja, ez az erőszakos, elvetemült fickó, akit manapság hajlandók volnánk a fenyitő törvényszéknek szolgáltatni át, megfosztván előbb méltóságos alakját a a titokzatosságnak attól a tündérpalástjától, melyet századok óta spanyol lovaghoz illő kevélységgel visel.

Nem is a költők-alkotta Don Juan, az előkelő megjelenésü, ábrándozó, a délvidék _Bolygó hollandi_-ja, aki az örök, a végtelen, az égi szerelmet keresi minden leányban, minden virágban s aki vágya tárgyát nem találja meg sehol, soha.

Hanem igenis: az a derék polgári Don Juan-tipus, amelyet a konvenció alkotott meg, az a Don Juan, akinek nevét inkább Brummel Györgytől a dandyk királyától kellett volna kölcsönöznie s aki mai napság is számot tart a becsületrendre. Aki minden ábránd és filozofálgatás, de dicséretére mondva, minden törvény-sértés nélkül csapong… óh, nem csapong, csak csetlik-botlik egyik virágtól a másikhoz, mert jól esik: egy kissé a szivének, sokkal inkább az érzékeinek és legjobban a hiuságának. Ez a kicsinyes Don Juan, ez a néha érzelmes, mindig érzéki s gyakran ostoba csábitó: ez az ideál.

Az ő örömei az egész világ, a tisztességes emberek, a zártszékbérlők, a közjegyzők, az iskolaszéki látogatók örömei. Aki rendben fizeti a harmadik osztályu kereseti adót, az már számit rá, hogy a don-juankodás élvezeteiben részesüljön. És milyen sokra tartja ezeket az örömöket!

Természetesen. Az élet néha olyan sivár, hogy ezek a gyönyörüségek csakugyan nem megvetendők. A szerelmeteskedés nemcsak ingerel, vidámságot is ad; jótékony hatással van ugy az érzékekre, mint a hasizmokra. S aztán akinek van felejteni valója, felejt bele. Az ember olyankor tulteszi magát a balsors nyügén, nyilain, a pörhalasztáson és a hivatalnak packázásain, amik nem tudom mért bántották annyira a szegény Hamletet. Az sem csekélység, hogy a don-juankodás kedves képeket szerez az agyvelőnek is; a hiuságnak, ennek a bennünk lakó Molochnak, a legédesebb táplálékot adja. Élesiti képzelőtehetségünket, bár csak egy irányban: magunkat illetőleg; apránkint kielégiti legeslegmélyebben fészkelő ösztöneinket is: amelyek hajtanak, ösztökélnek, hogy minél többet ismerjünk meg ebből a széles világból, minél több ujat, minél változatosabb látnivalókat keressünk. Míveli bennünk a szép dolgok iránt való érzéket, szóval olyan szépen megszerzi a hasznost a kellemessel, hogy idővel talán részét fogja tenni a felsőbb nevelésnek is.

Azért élvezzünk minél többet s minél felületesebben, ebben rejlik a szerencsés élet nyitja, – igy oktat minket követendő példánk, a polgári Don Juan. – Minden virágból szivjunk egy kis mézet, de ne vesztegeljünk sokat egy-egy virágnál. Csak a szerelem, csak a szerelem – ahogy a költő énekelte – a többi sár! De a szerelemből csak az egy napig tartó, a vidám, a nevető szerelem, mert a másik megrontja erőnket, eszünket, szerencsénket. Éljünk pillangó-életet, többre a bölcsek köve sem tanithat. A legnagyobb filozóf a klasszikus sirásó, mikor igy dudol:

Hajdanta, mig ifju valék, Tartottam szeretőt, Kényemre hej, kedvemre hej Töltöttem az időt.

Mikor megvénülünk, nincs mire visszaemlékeznünk, csak könnyü, derült, bolondos szerelmeinkre. Utolsó, világos perceinkben, bizonyosak lehetünk benne, ebből a hosszu, tarkasággal tele életből semmi se fog eszünkben maradni, csak egy csók, melyet az erdőben alvó széptől raboltunk, – vagy egy mosoly, szivárványa azoknak a könyeknek, melyeket mi okoztunk – meg az a felejthetetlen látomány: mikor a him győzedelmi érzetével néztük, mint távozik tőlünk utjára az első szerető, vonszolva fáradt testét, mint sebzett madár, az a leigázott, beszennyezett lény, akinek előbb azt mondtuk, hogy ugy imádjuk, mint a csillagos eget.

Ez az erősek, a bölcsek, a szerencsések élete. Ez a boldogság.

Igy a polgári Don Juan.

*

Néha-néha azonban megfordul ezen a földtekén olyan ember is, aki nem ugy érez, mint az egész világ. Aki egy életen át csak egyszer tud szeretni. Akinek a kedves nem utszéli, pótolható eszköz, mely módot ad, hogy eljátszhassuk a szerelem édes zenéjét, hanem maga a szerelem. Aki talán beteges, de azért csodálatos hallucináció erejénél fogva a végtelenséget tudja látni egy leányban. Aki nemcsak koronkint érzi a mámort, hanem lázban éli át egész életét. A gyönge, az oktalan, vagy talán beteg.

Csakhogy ez a gyönge, oktalan, vagy mondjuk: beteg nem minden esetben szerencsétlen. Néha irigylésreméltónak találja a gyöngeségét s hitványaknak, apróknak, alantasaknak a Don Juan örömeit az ő gyönyöréhez képest. Mert az ő gyönyöre, ha szenvedéssel jár is, nem szünetel, nem csillapul soha, addig tart, mig maga az élet. Az ő gyönyöre: az örök vágy.

Ez a vágy annál hatalmasabb, minél kevesebb kielégülést talál. És nincs az a földi öröm, mely a teljes kielégülés zuhanyát önthetné az ilyen vágy tüzére.

Nem is olyan nagy szerencsétlenség: ha egy csókot sem kaphat soha. A kielégüléssel talán megsemmisülne a szerelme. Vagy lefokozódnék kicsinyes jóérzéssé.

Ha megismerjük azt, aki benne ezt a mindent legyőző érzést felköltötte, mosolygunk rajta. A bálvány pisze!

De ő szépnek látta. Nem abban a világban élt, amely hódol a fizika törvényeinek, hanem olyanban, melyet maga teremtett magának.

Néha meg kell halni az ilyen szerelemtől. Egyszer azért, mert gyönyöre tulságosan sok szenvedéssel jár, máskor azért, mert az ilyen nagy izgalmakat a test nem birja ki. De mit tudjuk, hogy az, amit az öngyilkossága napjáig átélt, nem érte-e meg, hogy föláldozzon érte egy pár évet, melyet különben ügyiratok rendezésével vagy kávéházi beszélgetésekkel töltött volna el?