Part 3

Rajta; hozzá fogok; megpróbálkozom azzal, ami jegyzőkönyvemben még feldolgozatlan, s a mi a legjobb benne, hogy valami olyan dolgot tákolhassak össze, amely megállja a helyét, s amit megmutathassak az orvosomnak. Kétségen kivül, nem tudná kitalálni, mennyi bajt okozott nekem ez a látszólag olyan könnyü feladat, hanem megvallom majd neki az igazat, s ez maga megteszi, főkép ha látja az elért szegényes eredményt.

A legszerencsétlenebb állapotban vagyok, a mi csak képzelhető a világon; rám nézve már minden elveszett; erőködésemnek felháboritó eredménye el nem titkolható“.

A későbbi gyakorlatokban uj erőfeszités és uj csüggedés:

„Dolgozni akarok, kisérletet tenni. Órákat fordithatok erre a küzködésre.

Már jó ideje mozdulatlan vagyok. Ellent kell állnunk, álljunk ellen. Meg kell tudnom, veszitettem-e, vagy nyertem, vagy pedig nyereség és veszteség nélkül tartottam meg azt a keveset, amit erőködésem által visszaszereztem“.

Még később, hetek mulva:

„Már nagy idő telt el; ujra hozzá fogok ezekhez a gyakorlatokhoz, s a haszontalan erőködések egy uj folyamát kezdtem meg a célból, hogy kifejezzem gondolataimat. Ha ennek is vége lesz, ujra lehet kezdeni.

Igen, hajlandó vagyok hinni, hogy gondolkodni könnyebb, mint irni, és hogy könnyebb álmodozni, mint beszélni; alig hogy megkezdtem a lapomat, már kimerültem“.

Majd ismét a végső erőfeszités hónapok multán:

„Lássunk megint munkához, ugyanahhoz a munkához, s igyekezzünk többre menni. Utoljára azon voltam, hogy megállapitsam, mi az, amit vesztettem, vagy legalább mi az, ami hiányzik belőlem ahhoz, hogy világos legyek, s botlások nélkül mondhassam el állapotomat; nehéz volt, a feladat temérdek fáradságot okozott nekem, s mindent összevéve, azt hiszem, hogy kisérletem nyomorultul ütött ki. Ez értelmemnek szomoru állapotából eredt; de másrészt onnan is, hogy testem elvesztette régi rugalmasságát, a mi minduntalan megakasztotta a gondolkozást, s meggátolta, hogy logikusan fejtsem ki gondolatomat, ha véletlenül volt gondolatom.

Sokkal könnyebb lett volna elbeszélgetni, ha feladtam volna azt a kivánságomat, hogy állapotomat nyilvántartsam; szabadjára hagytam volna a dolgot, de akkor feladatomnak nem felelek meg, s inkább unalmas akartam lenni, mint üres. Legyünk hát unalmasak, olyannyira, hogy ne maradjunk tökéletesen üresek.

Ez persze olyan konzultáció-féle, s Isten tudja milyen sulyos, gyötrelmes. Érzem, hogy mit veszitek; nem tudom világosan elmondani, de irásmódom kifejezi, stilusom pedig kiáltja. Nem kell keresnem, a dolog magától is kiderül, szerencsétlenségemre, rémitő világossággal; könnyü észrevenni, hogy a boldogtalan dolgozik, mint egy néger, hiába“.

Az utolsó fejezet:

„Szép küzdés volt ez, melynek szép emlékei maradtak; a mostani küzködésből már semmi sem marad, oly keveset találunk, ha magunkkal akarunk foglalkozni, hogy első gondolatunk: abba hagyni a dolgot.

Ezzel kezdem most is; azután ingadozom, habozok, végre lemondok végkép, megfutok a feladat elől. Nem vagyok képes többé semmire.

De hát hova lett belőlem a gondolat? Van-e még valami maradványa valahol? Hol kutathatnám fel ezt a nyomorult fölösleget? Csakugyan örök csendre vagyok kárhoztatva? A kezem maga sem akar irni; amit leküzdök, annál rettenetesebb, mert látnivaló, hogy a küzdelemnek végső eredménye rám nézve a vereség.

Egészben véve, mindezeknek oka a tehetetlenség, mely már majdnem abszolut. Töröm magamat, iparkodom, esztelenül faggatom magamat, s miután végtelen sokat vesződtem hiába, elbukom a küzdelemben. Mindig ugyananz a történet, amelynek nagyon is érzem, nem jutok a végére elevenen“.

Ez volt az utolsó mondata. Az utolsó „poent“!… Iró nem képzelhet rémesebb szörnyüséget.

A TÖMJÉN.

Attól fogva, hogy az 1885-iki Szalon megnyilt, egy gyönyörü Diana-szobor elé, mely Falguiére vésőjének a remeke volt, láthatatlan kéz minden reggel friss virágbokrétát csempészett. Láthatatlan, de nem egészen ismeretlen kéz, amelyről minden beavatott tudta, hogy tündérujjakban végződött: mindig pihenő, munkát sohasem ismert, urias tündérujjakban. Épp ilyen előkelő és gyöngéd, de már egészen más kéz ugyanezt a hódolatot tanusitotta egy nagybecsü képpel, a Carolus Duran „Andromeda“-jával szemben; minden nap egy rózsa illatozott, fonnyadt és hervadt el az előtt a szépség előtt, aki Carolus Duran vásznán bizonyára századokon át fogja várni a halhatatlan, a szabaditó Perseust.

Csak asszonynak juthatott eszébe: a müvészi szép iránti csodálatot igy fejezni ki. Mikor az a szép, mely a leghamarább veszendő, megjelen hódolni a másik szépnek, mely a legtovább él, mely századokon át dacol a mulandósággal: ez mindenesetre olyan kedveskedés, amely a rokokó-időre emlékeztet.

De vajjon csakugyan, egyedül és kizárólag magát a müvészi szépet illette-e ez a finom, női hódolat? Ó, nem arról van szó, hogy a két müvész személyét is illethette, már csak azért sem, mert ez a képzelődés képtelen volna. Mind a nagy Falguiére, mind a hiba nélkül való Carolus Duran tul voltak már akkor azon a koron, melyben az ilyen figyelem rosszra volna magyarázható; csak a kezdőket s nem a hiba nélkül való mestereket kisértgetik az efféle étheri kacérkodások. A kérdés az: mi ébresztett ekkora lelkesülést a két hölgyben: a művészet, mely Diana és Andromeda meztelen testeinek a kőben és a vásznon ideálisan szép vonalakat és szineket adott, vagy inkább az a rejtelmes varázs, amely ott rejtőzik magában a női test formáinak harmóniájában? Bálványozásuk igazi tárgyai a müvészet szépitette alakok-e vagy pedig egyszerüen csak a természetalkotta női test szépsége? Mert általában véve az asszonyi test szépségének a nők még sokkal inkább megértői és értékelői, mint a férfiak. Talán azért, mert természetüknél fogva fontosabbaknak kell látniok a formákat és a szineket, mint az ezekbe a formákba és szinekbe öltözött abstrakciókat.

De ha ezek az apró kedveskedések nem is csak afféle természetidámás megnyilvánulásai, hanem inkább és csakis a müvészi szép iránt való hódolat szemérmes jelei és nem Dianának, nem Andromédának szólnak, hanem Falguiére-nek és Carolus Durannak, egy uj kérdés merül fel, az, hogy vajjon megérdemlik-e Falguiére, a nagy képfaragó és Carolus Duran, az ünnepelt festő, a csodálatnak és a hódolatnak ezeket a gyermekesen és asszonyosan hizelgő, fölötte gyöngéd kifejezéseit?

És az ellentmondás ördöge azt suttogja:

– Nem. Nem érdemlik meg. Amint hogy semmiféle halandó nem szolgált rá a tömjéneztetésre, csak azért, mert a muzsákkal illetlenkedett. Nincs az a müvész, akinek joga lehetne zsebre tenni olyan bókokat, melyek egyenesen vagy közvetlen, szemérmesen, elburkoltan vagy nyiltan, arcátlanul ezt fejezik ki: „Ön lángelme!“ A kortársak itélete mindig csak gyermekesen tapogatózó; aki tele marokkal osztogatja a dicsőséget, olyanból ád, ami nem az övé. Ehhez pedig vagy rosszhiszemüség, vagy rövidlátás kell. A hiba olyan általános, hogy fel se tünik: a görvélyesek nem akadnak fenn a görvélyen. A tömjénnek bazilikákban a helye; nem a szalonokban. Igaz ugyan, hogy Michel Angelo kalapácsát királyi kéz emelte föl a földről, de Michelangelo csak egy volt s mindenekfelett: az ilyen esetek nem voltak valami gyakoriak, amit az is bizonyit, hogy a történetkét jónak látták följegyezni az utókor okulására. Akkoriban éppenséggel nem volt általános a müvész tömjénezése, pedig a müvészetnek aranykorát élték. Akkortájt a föld nagyjait tömjénezték, ami csak kevéssel volt alantasabb nemü hódolat, mint a mai bálványozás. Nevetségesebb volt-e? Nehéz eldönteni. Ki nem látja ma nevetségeseknek azokat, akik a Scudéry-ket és Chapelain-eket, a Grétry-ket és Salieri-ket, a David-okat és Delarocheokat tömjénezték? Hisz az irodalom és müvészetek történetei tudnak elég hamis istenről: Baál-okról, akiknek mindnek meg volt a maga rajongó népe. Meg kell adni, a bálványozás régente szemérmesebb volt s Baál-ok nem találkoztak olyan nagy számmal. Ma annyi a Baál, mint a képviselőjelölt: mindenki az. Az a müvész, aki valamicskét ki tudott fejezni egyéniségéből kőben, vásznon, hangjegyekben, tollal: már számot tart egy bazilikára, amelynek meg legyen a maga külön rituáleja. És csak az a különös, hogy az a világ, „amelyben unatkoznak“ s melynek hitvallása a szép, nem sokallja meg a Baál-okat, hanem egyforma őszinteséggel hódol néhány száznak, akik közül egy párnak jóformán csak a nevét ismeri. Amire nem hajthatja egyéb érdek, minthogy bizonyságot tegyen a müérzéke fejlettségéről. Hogyhogy esett mégis, hogy olyan müvészeket, mint Millet vagy Rousseau, soha se vett észre? Bizonyos-e, hogy a ma csodált Falguièreről és Carolus Duran-ról a következő nemzedék épp oly melegen fog szólani, mint ahogy a valaha megvetett Millet-ről szól manapság a „szanom-bánom“-ot hebegő mükritika? Ma még azt hisszük, hogy a Falguiére alkotásai épp olyan nagybecsüek, mint a régi nagy képfaragók remekei, hogy benne is megvan az a rejtelmes „nem tudom mi“, melynek fénye a lángelmét a közönséges tehetségtől megkülönbözteti, azt hisszük, hogy Falguiére minden jóval megáldva, csak elkésve jött a világra, olyan korban, amely a képfaragás müvészetét erőnek-erejével halódónak akarja látni és azt valljuk, hogy Carolus Duran is hatalmas legény. Hát meglehet, hogy a következő nemzedék nem fog kinevetni ezért és hasonlóképpen fog elmélkedni a maga korában. Azt is el lehet ismerni, hogy ezeknek a müvészeknek magasabb rendü erőfeszitéseit megbecsülni nem szégyen s azok a mütárgyak megérdemelhetnek egy pár virágot. De nem boszantó-e, hogy az asszonyi furfang a hizelgésnek, a tömjénzésnek egy uj, megkapó, illatosabb módját eszelte ki, még jobban elkényeztetni azt a végkép elrontott, naiv, képzelődő, magát tulságosan fontosnak tekintő, haszontalan gyermeket, akinek a neve: müvész?

*

Sainte-Beuve, gróf Noyon püspöknek akadémiai székfoglalójáról beszélvén, kedvteléssel részletezi azokat a nevetséges magasztalásokat, amelyekkel ez az udvarfi – akinél együgyübb ember sohasem töltött be püspöki széket – XIV. Lajost elhalmozta. Mindamellett, bár mulattatónak találja a hizelgésnek ezt a diszpéldányát, nem állhatja meg, hogy odavetőleg hozzá ne tegye: Azért, hogy nem lakájkodunk többé a monarchák körül, mi sem vagyunk jobbak ezeknél a derék elődöknél. Mert, – nem fölösleges tudni, – mi is igen nevetségesek vagyunk, mikor magasztalunk, csakhogy nem veszszük észre. Igaz, hogy most már nem a királyokat és a hercegeket, hanem a szinészeket, az irókat, azaz magunk-magunkat magasztaljuk; egy-egy felkapott szinésznőt olyan kifejezésekkel dicsérünk, melyek megpiritották volna a nagy Condét; s ugy beszélünk a divatos regényiróról, ahogy Turenne-ről szólni sem volna illendő. Ezt a bogarunkat még meg fogják emlegetni.

Sainte-Beuve óta ez a bogarunk, ha elefánttá nem hizott is, ugyancsak megkövéredett. Az utolsó félszáz évben egy sereg udvart láthattunk, melyek mindegyikének megvolt a maga nap-királya s megszámlálhatatlan volt a Noyon-ja. A zene-rajongók például sokra vitték ebben a tekintetben. A nagy Wagner Richard-irodalomban a tömjénzésnek olyan szörnyeteg példányaira akadhatunk, amelyektől egy satrapa is elijedt volna. Hogy közelébb maradjunk: annak a szeretetreméltó embernek, akit Liszt Ferencnek hivtak s akit közülünk még sokan ismertek, folyton maga körül kellett látnia az egyik legcsunyább emberi betegséget: az önérzet-sorvadást, mindenféle undoritó fázisában. Mert vannak mulatságos s vannak szánandó tömjénezők. Az agg Hugo Victornak az utóbbi fajtából volt ritka gyüjteménye. Aki azt mondta róla, hogy a Notre-Dame két tornya alkotja nevének első (H) betüjét, maga is költő volt. S hogyan épitették fel neve többi betüit azok, akik nem voltak költők, csak paraziták! Amint apró, élősdi növények tapadnak egy nagy fához, ugy kerekedett egész kis nyomorult irodalom nagy kiterjedésü munkássága körül.

A mi nagyjaink közt költő nem volt s csak éppen egy müvész akadt, aki hasonlóképpen apró pénzre váltva élvezte előre a dicsőséget: bizonynyal akarata ellenére, mert ő maga egyszerü és szerény ember volt. A magasztalói azonban, akik félistent csináltak belőle, vetekedhettek azzal a szétzüllött minisztrans-sereggel, mely egykor a Hugo Victor háznépét alkotta. Olyankor, amikor át meg át kellett tósztoznia Magyarországot, olyan dolgokat mondtak neki szemtől-szembe, amelyeket Lionardo da Vinci, aki ideges ember lehetett, aligha tudott volna meghallgatni. Ugy körültáncolták, hogy szinte látszott rajta, mennyire szeretett volna megszólalni: „Hátha tévedtek, jó emberek? Hátha még sem vagyok olyan rengetegül nagy? Hátha még sem verdesem orrommal az eget?! De csak állta szegény és hallgatott.

*

Azokat a kényes orrokat, amelyek nem türhetik a tömjént, leginkább bánthatja az a füstölő illatszer, melylyel az exekutiv-müvészet jeleseinek szoktak kedveskedni. Pedig épp ugy kijár nekik, akárcsak a bruttójövedelem kikötött százaléka. Nem is pianista, akinek játéka egy pár hölgyet ideg-görcsökbe nem andalitott; nem is szinész, akinek kocsijából ki nem fogták a lovakat. Ami azért ingerelheti a finnyásokat, mert nem minden ok nélkül tekintik a müvészi előadást a müvészetek sorában a legalsóbb rendünek.

Mindazáltal, ők szólván a legtöbb emberhez, az ő udvaraikban van a legtöbb és a legféktelenebb himnuszzengő. Ugy, hogy Coquelin, akiben egy fáraó önérzete lakott, méltán bocsáthatott egész proklamációkat „szeretett népéhez“: voltak, akiket nemcsak a dikciója, hanem a stilusa is lelkesitett. Duzzogása a Français-val legalább is annyira foglalkoztatta a jó párisiakat, mint annak idején a jemappesi csata szépapáikat. De ha az ember szinész, nem is kell olyan jeles Mascarille-nak lennie, mint amilyen Coquelin volt: ha tulhaladt bizonyos középszerüségen, mindig nagyon könnyen ragadhatja hiveit a szuperlativuszok használatára; a világ már jó ideje elszokott tőle, hogy a szinészt is közönséges embernek számitsa. Magunknak is mindig van egy pár népszerü csillagunk, aki minduntalan kacérkodik a „tökéletesség“-gel; van egy tucat, aki hasonlithatatlan s azonkivül még tömérdek „páratlan“. Legcsekélyebb sétájok, minden tüszszentésük: a nyilvánosságé, akár csak a monarchák apró élményei.

Csak a szinésznő kultuszáról lehet szó és nem a szinészéről – mondhatná valaki, hozzátevén, hogy: – ez a hódolat pedig nem a mímelőt, hanem egyszerüen a nőt illeti, azt a nőt, aki fiatal, szép s akit mindenki ismer.

Nem bizonyos. Mert mindenekelőtt a szinésznő – általánosságban szólva róluk – nem szebb, mint más földi asszonyszemély, majdnem azt lehetne mondani: a diva kevésbé szép, mint egyéb Formosák. A festék tönkre teszi az arcbőrét, a mimika, a szemforgatás kivetkőzteti orcájának vonásait eredeti lágyságukból, – a lázas életmód, mely fogékonynyá teszi az idegbetegségekre, megviseli egész testalkatát. Amivel ugy leköti a kevésbé fegyelmezett ifjuságot, az nem a szépsége, hanem a szinház kápráztató fénye, a szinpad sajátos fata morganája.

Csak szinész-kultuszról lehet szó s nem a szinésznő kultuszáról.

*

Azok között a dolgok között, amelyeket a legkönnyebb megérteni és megbocsátani, egyik legelső: a müvész hiusága. A munka, melyet végez, lényegében még maga előtt is titokzatos; az örökös láz, melylyel dolgozik, nagyobbaknak tünteti fel előtte erőfeszitéseit és eredményeit, mint amilyenek a valóságban s ez az önáltatás már maga elég arra, hogy forrásává legyen a legszertelenebb képzelődésnek. És minden hiuság között legtermészetesebb a szinész hiusága. Végre is, aki megszokja, hogy esténkint néhány száz vagy ezer ember figyel rá, könnyen elhiszi, hogy az, ami tőle kitelik, valami kiválóan megejtő, ha más által nem, legalább az által: ahogyan elmondja.

Még többségben vannak, akik ebből azt következtetik, hogy ezekeet a képzelgéseket tehát tiszteletben kell tartani s odáig viszik a türelmességet, hogy a tömjént a müvész természetes jutalmának tekintik. De már találkoznak eretnekek is akik közül a legvakmerőbbek végre ilyenformán fognak megszólalni: „Elég a virágból, a koszoruból, lassabban a babérral! Végre is, önök, tisztelt lángelmék, mindannyian parvenük, – szerencselovagok és szerencselovarnők, – akik a véletlen egy termékenyitő mosolya nélkül, minden égi szikrájok mellett is, meddő cselekvésre lettek volna kárhoztatva, mint azok a pályatévesztettek, akik lelkükben talán hasonló lánggal, az alázatosak osztályából pillantanak fel önökre. És azért: sursum corda, de lejebb azzal a büszkén emelt fővel!“

PICKWICK UR FILOZOFIÁJA.

Három paraszt iszik a korcsmában. A bor pirosra festi képöket; s magas kedvökben megered a szó. Előbb vigadnak és busulnak, azután kötődnek, utoljára ökölre mennek. Aki birja, az marja; a legerősebbik emberségesen – vagy embertelenül? – helyben hagyja a másik kettőt. A két helybenhagyott két különböző temparementum. Az egyik szelid férfiu, aki megnyugszik az istenitéletben, a másik azonban notórius verekedő, aki a szégyent nem hagyja magán száradni. Kijelenti előre, hogy: „Ma emberhalál lesz“, s megy haza a kaszájáért. A győztes is hazafelé indul, békében és dicsőségben, ismét barátkozva a másik legyőzöttel. Otthon (a diadalmas hajlékban) ujra kezdik az ivást, és végkép eláznak. Ekkor megérkezik a harmadik, a kaszával. A háznép, vesztére, csupasz kézzel kisérti meg az ellentállást; a kasza megszabdalja a háziasszonyt, öszevagdossa tehetetlenné vált ellenségét, s egyszerüen levágja a leányt, aki mostoha apjának segitségére sietett. A lánynak menten vége. A kaszást elcsipik, s a dolog biróság elé kerül. A közrend képviselői szakértőket hallgatnak ki, a végből, hogy kétségtelenné váljék: nem volt-e a gyilkos beszámithatatlan állapotban – milyen elmés is ez a jogi kifejezés! – mikor fölöttébb udvariatlan tettét elkövette. A tudomány falusi jelesei aztán mulatságos jelentést adtak be, melyben szép koszoruba füzték a szótárakban elő nem forduló tudós kifejezéseket s megállapitják, hogy voltaképen tudni nem lehet: beszámitható vagy beszámithatatlan állapotban volt-e a vádlott, csak azt tudni, hogy részeg állapotban leledzett. Mert a tett ugyan föltételezi a premeditációt, de másrészt nagyon valószinü, hogy a vádlott az iszákosok egyik betegségében, az ugynevezett mania ebriosá-ban szenved. Amiből következik, hogy a tett elkövetésekor nem lehetett oly bölcs és megfontolt, mint egy pápai nuncius. A birák összeülnek, tanakodnak, s végezetül: a kaszást fölmentik. Mehet haza s kaszálhat békében.

Ez az eset Magyarországon, Gödöllőn történt.

Két gyerek játszik, valamelyik nagy bérház negyedik emeletén, a folyosón. Az egyik ugy tizenkét-tizenhárom éves, a másik kilenc vagy tiz. A kicsinek van szép aranyórája (nagyanyjától kapta a nevenapjára), a nagynak nincs semmije. A bársonybugyogós gyerek minden harmadik percben előszedi arany óráját, a másik, amelyiken rongyos, ex-bugyogó van, kidülledt szemmel nézi. Játékközben a nagynak eszébe jut, hogy a bársony bugyogó alatt csak törékeny porcok és lötyögő husocskák rejtőznek, mig neki kemény csontjai és erősödő izmai vannak; fölfedezi az „erősebb jogát“, s ennek alapján birtokba akarja venni az órát. A kicsi tiltakozik, de hiába. A nagy legyüri a másikat, elveszi az órát, s hogy a dolog ki ne tudódjék, ledobja a szegény kis bársony bugyogóst a negyedik emeletről, ugy hogy a gyerek tüstént palacsintává lesz. Már sötét van, senki se látta. A nagy elbuvik, elrejti az órát, s óvatosan kotlik valami sötét zugban. A gyanu mégis ráesik. Törvényszék elé kerül, ahol tagad és vitatkozik az elnökkel, mint egy védőügyvéd. Mindhiába, a bün rábizonyul. Szerencséjére: jönnek a szakértők. Kisütik, hogy a gyerek moral insanity-ben szenved; következéskép beteges nézetei vannak az erkölcs dolgaiban. Amire aztán a törvényszék re bene gesta hazaküldi az érdekes beteget; vesződjék vele apja, a házmester. Talán sikerül majd neki egy más ujabb pedagógiai rendszer, – s idővel talán alaposabb erkölcsi elveket fog csepegtetni magzatába, aki a nevelésre nem éppen alkalmas agyszövettel talált világra jönni.

Ez a történetke Bécsben esett meg.

Egy ötgyerekes ember özvegyen marad, s hogy a porontyai kellő gondozásban részesüljenek, bonne-t fogad melléjök. A bonne egy megbizható emberének ajánlatával érkezik hozzá. Nincs ideje panaszkodni az ajánlónak, mert egy szép reggelen nem ébred fel, se ő, se az öt gyereke. A bonne kitekeri a nyakukat, magához veszi a pénzt és az értékes dolgokat, melyeket kezeügyében talál, s odább áll. Az igazság gyors lába nyomában. Egy nagyon fekete, szuró szemü ifjuval él boldog mézesheteket, amikor elfogják. Kihallgatják, de nem tud semmit semmiről: se özvegyről, se gyerekekről, se pénzről. Minden ellene vall. Már-már vége; de valahára megérkeznek a szakértők. Ezek a nagytudományu férfiak aztán kideritik, hogy a bonne a legmagasabb foku hisztériában szenved, és mint ilyen, rendkivül könnyen hipnotizálható. Be is bizonyitják a tárgyaláson érdekes produkcióban. Amely produkciókat különben hasonló sikerrel folytathatnák a jelenlevő hölgyközönség egy jelentékeny részén. Mindegy; nyilvánvaló, hogy a vádlott azért nem tud semmiről, mert öntudatlanul, más, rejtelmes akaratnak engedelmeskedve gyilkolt és rabolt, hipnotikus álomban. A bünt talán a szuró szemü ifju szuggerálta, aki különben eltünt az igazságszolgáltatás haragja elől. „Igazán különös“ – mondják a hivatalos személyek. – „Milyen nagy lépésekkel is halad a tudomány!“ – sóhajtják az esküdtek s nem tartozván többé rájok a dolog, elküldik a bonnet oda, ahova neki tetszik. Fölkeresheti a szuró szemü ifjut, akit a rendőrségnek nem sikerült kézre keritenie. Mert amily végtelen a tudomány, olyan véges az igazságszolgáltatás hatalma.

Ez a história Párisban esett meg, ugyanakkor, amikor a másik két eset.

Már jó ideje, hogy a törvényszéki tudósitók sürün irkálnak ilyen vagy efféle apró novellákat, melyek mindegyikében növendék Rocambole-ok és Montepin hősnők, elképzelhetetlen rémtettek, őrangyal-féle szerepet játszó szakértők és meglepő fölmentések fordulnak elő. Valaki elkövet egy csomó szörnyüséget, melyek lassankint rábizonyulnak; fölébred a gyanu, vajjon lehet-e ép észszel, egészséges szervezettel ekkora rémségekre vetemedni; kiderül, hogy a gonosztevő valamely nagy lelki betegségben szenved, mely bénitólag hat akaratára; finále: a tudomány apotheózisa, a vádlottat szélnek eresztik. Az eset kezd mindennapossá válni, ott is, ahol birák, ott is, ahol esküdtek itélnek. A Claretie Jean Mornas-a, melyben először volt szó olyan szerencsétlenről, aki hipnotikus álomban, szuggesztió következtében gyilkol, nem regény többé, hanem csak: „hir a városból“.

Mindig voltak veszedelmes exisztenciák, akik csak azért váltak félelmesekké, mert nem igen volt féltenivalójuk. Veszedelmesek voltak, mert nem volt nadrágjok, mert nem volt fedelök, mert nem volt munkájok. Ezeknek az exisztenciáknak van immár egy uj fajtája: akiknek nincs akaratuk. Azokra nézve, akiknek sok a féltenivalójuk, bizonyára félelmesebbek a régibb nélkülözőknél. Mert azok, ha nem kockáztatták is a nadrágjokat, a fedelöket, a keresetöket, kockáztattak valamit, ami szintén ért egy keveset: az életöket. Az „akarattalan“-ok nem tarthatnak ettől a veszteségtől, életöket biztossá teszi a közfelfogás. Hála korunk humánus gondolkozásmódjának, teljesen és tökéletesen mentek a megtorlás minden veszedelmétől. Lehetnek félelmesek, a nélkül, hogy félniök kellene bármitől is. És mert igy van, bizonyára módjukban lesz, hogy egész az elhatalmasodásig félelmesekké váljanak.

Az akarattalanok, első szereplésök bevégeztével, néhány érdekes és mulatságos tárgyalási jelenet után, szétmennek a nagy világba, s beteg lélekkel, de nyugodtan várják azt az időt, amikor az idegen akarat uj tettekre készteti egészséges karjokat. Családot alapitanak s kiköltenek néhány csemetét, akik mind hajlandók lesznek a hipnózisra, s talán kereseti forrásul is használják a szuggesztiót, akkor értékesitvén idejöket, amikor éppen beszámithatatlanok. Utoljára többen lesznek, mint azok a halandók, akik csak közönséges módon tudnak aludni, annyival hamarább, mert ezek az utóbbiak ugyancsak meg fognak fogyni a szuggesztió következtében, hacsak addig valami módot nem találnak: ártalmatlanná tenni a szegény lelki betegeket.