Part 2

Worüber schon manche Häupter gegrübelt, Häupter in Hieroglyphenmützen, Häupter in Turban und schwarzen Barett, Perückenhäupter und tausend andre Arme, schwitzende Menschenhäupter.

*

Igen, ha a létért való aprólékos vesződségek közben megcsap bennünket az a tudat, hogy bármint küzd is „a magyar jobblétért“ (amikép a „Busuló lengyel“ mondja): végre is be kell csukni a boltot, – bizony gyakran elgondoljuk, hogy minden csak vanitatum vanitas, és hogy ami naphosszat foglalkoztat, mind, mind nagyon közömbös dolog ahhoz képest, hogy egy szép napon itt kell hagynunk minden szépet és jót, akarva nem akarva bele kell feküdnünk egy hosszu ládába, s aztán finita la commedia. Azaz dehogy finita, a komédia tovább foly, az aktorok tovább mókáznak, csak minket bujtatnak egy kényelmetlen gödörbe, rádobálva feltett tagjainkra egy nagy rakás földet, hogy valahogy ki ne bujhassunk megint, onnan alulról.

Nem, ez nem mulatságos. S meg vagyok győződve, hogy amióta csak emberek vannak, mindig akadtak, akik e tárgyban ép ugy gondolkoztak, mint mi, kései unokák. Hogy van az mégis, hogy a haláltól való iszonyat csak most, a mi korunkban kezdi magát meztelenül mutogatni, s egyszerre, minden előkészület, roham nélkül magáévá teszi az emberek lelkét, nyilvánulván olyan kétségbeesett hangokban, amelyekhez képest a Prédikátor jajszava csak gyönge, gyerek-sirás.

Franciaországban például a legujabb időben mind nagyobb és nagyobb számmal váltják fel egymást az emberi léleknek magamagáról adott dokumentumai, amelyekben az élethez való görcsös ragaszkodás Jeremiás Siralmainak minden mérséklet nélkül való és a szemérmetlenségig őszinte hangján árulja el magát. A megsemmisülés után való nosztalgiának, a pihenés vágyának sokáig divatos póz-za egyszerre elavult, és a bonyolultabb szerkezetü müvészlelkekben is vad őszinteséggel szólal meg az elnyomhatatlan ösztön, az élethez való akarat. Ott találhatni a Guy de Maupassant „Bel-Ami“-jában, a Maurice Rollinat verseiben, az Edouard Rod „Course á la mort“-jában a Willette rajzaiban, az Incohérent-ok borzalmas tréfáiban, az impresszionisták némelyikének képein, a dekadensek egész irodalmában. (És ez a _fiatal_ Franciaország!) Angol költőkben, olasz és amerikai regényirókban szintén bőven lelhetni hasonló megnyilatkozásokat. És aki olvasmányaiban erősen szit a legujabb dolgokhoz, életének felét a haláltól való borzonkodás gondolatai közt fogja tölteni.

Ezek a gondolatok – nem áltathatjuk magunkat az ellenkezővel – először is cilinderes fejek alatt termettek meg. A parókás, a turbános, meg a csupasz koponyák előtt, ha épugy törték is magukat, nem tünhetett fel ez a „meggondolás“ a maga teljes vigasztalanságában, mert hisz nem tartották volna meg magukban kétségbeesésüket, tudnánk róla, mint ahogy tudunk egyéb nyomoruságaikról. Ó, igen, gondolkoztak róla, sóhajtoztak is, és volt közöttük néhány, aki nem tudott rezignálni, – hanem a jajszó, a tehetetlenségnek rémületben való kitörése a mi időnk szomoru kiváltsága lett. Ismerjük üknagybátyáink benső, legtitkosabb gondolatait, s van fogalmunk arról is, mily látomások kisértették a náloknál is régibb halandókat csillagtalan fekete éjszakákon, – el tudjuk képzelni, mi rezegtette meg a nemes Don Juant, mikor valamely novemberi éjjel, erdei lovaglása közben egy kopasz faág azt zizegte a fülébe, hogy: „Órád eljön, tégy akármit“, – tudjuk, hogy a derült görög fejeknek, és a stoikus római koponyáknak is voltak álmatlan éjeik: de hát ez a lidérc nem ült mindig ágyuk fejénél, – nem kisérte őket szinházba, bálterembe, és szerelmi találkozókra, – nem rontotta el legjobb falatjaik izét, – nem suttogta a fülökbe, mikor a billikomot ajkukhoz emelték: „Vegyél be inkább akonitot“, – nem jutott eszökbe, hogy irigyeljék a Mars lakóit, akiknek egy hajaszála több helyet foglal el, mint nálunk egy kápláralja katonaság, s akiknek egy percze tovább tart, mint Michel Chevreulnek és Mozes Montefiorenak az élete együtt véve – ha ugyan nem tévednek egy kevéssé a Mars bolygóról oly sok részletet tudó csillagvizsgálók és ott egyáltalán van emberi élet…

*

Ezer számra zajlanak az évek, s egyszerre egy nemzedéknek, amely mától csak holnapig tart, eszébe jut, hogy megkülönböztesse magát apáitól, akik legnagyobb részben mégis csak azt vallották, amit Pangloss mester: „Minden jól van ugy, ahogy van“, és egész erejével, egész elkeseredésével felháborodjék a megváltozhatatlan ellen. Ha a római mulatók meg a renaissance élvezői épp ugy ki tudták szivni a pillanat kéjét, mint mi; ha tulfinomultságunk semmivel sem fejlődöttebb, mint az övék: az a felsőbbségünk mindenesetre megvan velük szemben, hogy a halál gondolatát távolról sem tudták ugy kiélvezni, mint a mi magasabb rendü embereink, a kétségbeesésben megközelitőleg sem tudtak ugy kéjelegni, mint a mai dekadensek és a többiek. Vajjon minek köszönhetjük ezt a szomoru felsőbbséget?

Annak-e, hogy nagy könnyelmüséggel, egyszerre megtagadtuk azokat a boldogitó, megnyugtató képzeteket, amelyekre La Placenak nem volt szüksége, s amelyek hiányát, mi, a gyarlók, most semmivel sem tudjuk pótolni? Hogy lelkünkön iszonyu rés tátong, melyet kicsinyke tudásunk nem tud betölteni? De hisz előttünk már sokan vétkeztek, akiknek sorsa nem lett hasonló vezeklés. Vagy talán inkább annak, hogy az óriás eredményekkel, melyekhez csak ugy hirtelen jutottunk, parvenük gyanánt nem tudtunk számot vetni? Elbiztuk magunkat s kezdjük belátni, hogy nem volt miért? Vagy dilettantizmusunknak, mely elhitette velünk, hogy semmiféle cél nem éri meg azt a fáradságot, amibe kerül, s mely meggátol abban, hogy egész lelkünkkel átadjuk magunkat másféle, kevésbé nyugtalanitó, kevésbé lenyügöző képzeteknek? Vagy csak elemző természetünk juttatott idáig, hozzá szoktatva ahhoz, hogy mindent számba véve, ami csak bensőnkben történik, intenzivebben érezzünk át mindent, mint a nem olyan tudatos, nem olyan kérődző lelkek? Vagy egyszerüen rabjai vagyunk idegességünknek, mely mindannyiunkba beleoltja a hipokondriát s örökké éber őre testi gyöngeségeinknek? Vagy egyesegyedül életünk módja késztet arra, hogy minduntalan az elmulás képzeteivel foglalkozzunk, sokkal inkább magunk előtt látván, folytonosabban szemlélvén a nagy átváltozás jelenségeit, mint józanabb, kevésbé lázas módon élt elődeink? Vagy mindez együttvéve? És ekkép büszkék lehetünk, hogy ezer és ezer év után elsőnek tudtuk megtagadni az emberi gondolkodás egy roppant hazugságát, jóllehet, ez az erőfeszités a kétségbeesésbe hajt bennünket? És ugy tettünk, mint az angol lord: bebizonyitni vágyva, hogy örvény tátong előttünk, belé ugrottunk?

EMLÉKBESZÉD.

A gimnázium harmadik vagy negyedik osztályában Réz Jancsival megfogadtuk egymásnak, hogy annak idején aki tuléli a másikat, emlékező beszédet fog tartani az elköltözöttről és a baráti kegyeletnek minden kis részletre kiterjeszkedő aprólékosságával fogja tájékoztatni a világot arról a veszteségről, amely az emberiséget az elveszitett bajtárs halálával érte. Ugy emlékszem, azért tartottuk ezt a fogadalmat szükségesnek és sürgősen megpecsételni valónak, mert abban az időben a megvalósithatatlanságig nagyszerü tervek foglalkoztattak bennünket és gazdagon bugyogó, vitathatatlanul eredeti s tulnyomó részben fenséges eszméinket olyan nagyra tartottuk, olyan magasztosaknak értékeltük, hogy ezek már eleve örökre megirhatatlanoknak tüntek fel előttünk. De mégse tudtunk belenyugodni abba a gondolatba, hogy ennek a gigászi eszme-inváziónak semmi nyoma se maradjon az emberiség történetében.

A sors ugy akarta, hogy kettőnk közül Réz Jancsi haljon meg előbb. Az ő kicsinyke porhüvelyében lakozó szellem olyan nagy, olyan hatalmas, olyan rombolásra hivatott, és erőszakos volt, hogy egyszer csak – váratlanul – legyürte a körülötte levő anyagot. Teljesitenem kell tehát a szent kötelességget.

Te, nagy bölcsész, immár elérkeztél a legmesszebbre, ahová csak a magasravágyás vihet, egybeolvadtál a végtelenséggel, melynek egykoron oly lankadatlan kutatója voltál! Itt az ideje, hogy emlékező beszédet mondjak rólad.

*

Hogy ki volt Réz Jancsi? Olyan közömbös és feledékeny a világ, hogy ez a kérdés majdnem természetes. Réz Jancsi iró volt. Olyannyira iró, hogy azt mondhatnám: nem is élt, csak irt. Annak a tizenhat évnek, mely az örökévalóságból neki jutott osztályrészül, csak igen kevés részét forditotta az élet tudományából a legszükségesebbnek megtanulására, és ahogy a következés megmutatta, ezt a legszükségesebbet is nagyon rosszul tanulta meg. Amióta csak tudatára jutott annak, hogy gondolkozik, kiindulván ebből a pontból, mint Cartesius, – irt és felolvasott. Mindenekelőtt azonban abban különbözött a nagy Descartestól, hogy mig a bajorországi remete csak Pére Mersenne-nek olvasgatott, Réz Jancsi felolvasott mindenkinek, aki olyan szerencsés volt, hogy bekerülhetett rendes tagnak vagy vendégnek „Az Irók Köré“-be.

„Az Irók Köré“-ben ismerkedtem meg vele, akkor, amikor még nem együvé jártunk iskolába. Az a három személy, akikből a Kör alapitása első évében állott, már mint hirnévre kapott nevezetességet hivta meg társaságába, előbb csak tagnak, aztán vezetőnek. Réz Jancsi gyorsan futotta meg pályáját: folyton irt, mintha érezte volna, hogy sietnie kell.

„Az Irók Köré“-ben a szellemi munkásság igen sokféle volt. Mindenkinek volt egy különlegessége. Egyikünk abban jeleskedett, hogy más bőrbe öltöztetgette a már meglévő remekműveket: versbe szedte, ami a világirodalomban csak próza volt és prózára bontotta szét, amit más nagy elmék egyenlőtlen sorokban irtak meg. Egy másik jelesünknek a remeteség volt az ismertető sajátsága: verseket, regényeket, szinműveket, birálatokat és tudományos könyveket irt, de műveinek mindegyikében két-három vagy több remete szerepelt. Ami engem illet, akkép szándékoztam tulszárnyalni irótársaimat, hogy műveimet a képzelhető legtöbb kötetre terveztem: harminc, negyven, nyolcvan, százhusz kötetes tervek kóvályogtak vakmerő fejemben, méltó ijedségére az irántam érdeklődőknek. Réz Jancsinak az volt a sajátsága, hogy ő olvasta fel a legesleghosszabb munkálatokat: irt szótárt, életrajzot, hőskölteményt, ismerettárakat, rendszerbe szedte az egész világegyetemet, sőt egyszer az is eszébe jutott, hogy megirja az összes városok történetét. Azt tartotta, hogy a legrosszabb emlékbeszéd is többet ér a legsikerültebb epigrammánál.

De bármennyire különbözött is munkálkodásunk: „Az Irók Köré“-t egy nagy egységes gondolat tartotta össze. Egyek voltunk az egész külső világnak, s főkép az egész kivülünk létező irodalomnak a megvetésében. Hármunknak voltak egynémely gyöngéink: kivételt tettünk egymásért, Réz Jancsiért, sőt egyéb, kivételesen tiszteletreméltó földi jelenségekért is. Egyikünk tisztelte a remetéket, másikunk családjának felnőtt irótagjait, s én, a leggyöngébbik: az akadémiát, meg kell vallanom, nem minden rejtett gondolat nélkül, s talán tekintettel egy kissé arra is, hogy voltak már az akadémiáknak kiskoru tagjaik is. Csak Réz Jancsi volt következetes. Nem engedett meg kivételt sem a remetékért, sem testvérért, barátért, sem az akadémiáért, sőt nyiltan, leplezetlenül megvetett bennünket is, akik gyönge perceinkben románcokat irtunk. Réz Jancsi megvetette az egész világot, és büszke volt, mint egy király.

*

Csak nagyon kevéssé emlékszem már „Az Irók Köré“-nek felolvasó üléseire, de egy-egy részlet mégis megmaradt a fejemben. Amig csak hárman voltunk együtt, a hivalkodásnak és a léhaságnak feláldoztunk sok becses pillanatot, de amihelyt a Körben megjelent Réz Jancsi puritán alakja, komolyan és ridegen, fején kis pörge kalappal, hónalja alatt megszámlálhatatlan mennyiségü irással, – ajkunkról elröppent a mosoly, és hallgatagon, ünnepélyesen láttunk hozzá a szellemi munkához és a szellemi élvezetekhez. Rendesen Réz Jancsi olvasott; és attól fogva, hogy elhangzott a „Született 1686-ban, protestáns szülőktől“ – amig az egyhangu felolvasás véget nem ért, bennünket megszállva tartott a tudat, hogy ime, olyan emberrel ülünk szemben, akiről, éppen igy fogják egykor olvasni: „Született 1860-ban, protestáns szülőktől“.

„Az Irók Köre“ váratlanul, hirtelen oszlott fel. Anyagiakban nem volt olyan gazdag, mint szellemiekben, és felolvasó-helyiségét is csak egy ideiglenes alapitványnak köszönhette. Egy vitatkozás után, melynek élességét és főkép hangosságát sehogysem akarta jogosultnak elismerni a házmesteri korlátoltság, az Iróknak kitették a szürét. Fedéltelen maradtunk, s elvesztettük a pontot, ahonnan megmozgattuk volna a világot.

És nemsokára ezután Réz Jancsi végképpen eltünt a látóhatárról. Csak később tudtuk meg, hogy elment néptanitónak. És mert egy néptanitó ugy se tehet okosabbat, Réz Jancsi kapta magát és meghalt.

*

Réz Jancsi összes művei sohase jelentek meg nyomtatásban. És azt hiszem, nincs az irodalomtörténetnek az az agyafurt buvára, – pedig a mi fiatal tudósainkban sok a rendőri tehetség – aki kéziratait fel tudná fedezni. Sokkal nagyobb számban és tömegben voltak, hogysem a kufár nyerészkedés fel ne használta volna alantas célokra befőttes-üvegek fedeléül vagy csomagoló papirnak. A kétségen kivül kiváló becsü művek elvesztek az utóbbi korokra nézve – ami nagyon megneheziti az én kegyeletes feladatomat.

De ha nem vizsgálhatom is Réz Jancsiban az irót, az embert olyan közelről ismertem, hogy ezekben a szerény sorokban is megkisérthetem a jellemképét adni.

Réz Jancsi a jók legjobbjai közé tartozott. Nem volt az alkotás embere, nagy tettek, nagy reformok nem őrzik nevét, de mint gondolkodó, méltán helyet foglalhatott volna a legmagasabbra szárnyaló elmék sorában. Lehet-e bölcsebb világnézet annál, mely a lehető legrövidebb ideig nézi a világot? Lehet-e eszményibb szellem annál, mely teljesen elzárkózik a külső világtól, és csak az irott igazság szolgálatának él? A szent tüz égett Réz Jancsiban, ugyanaz a szent tüz, amely az apostolokat, a kínvallókat, és az uttörőket hevitette önmagukat feláldozó, nemes tetteikre. És oly nagy lánggal égett benne, hogy el is emésztette. Élete a tudományé és az irodalomé volt; sem az ismereteknek, sem a költészetnek nincsen olyan ága, melyet szeretettel ne ölelt volna keblére. Életét a közjónak áldozta: mert hisz önzetlen lelkesedés vezette szüntelen munkálkodásában. Általában buzgott mindenért, ami szép, jó és nemes: barátja volt a haladásnak és a szabadelvüségnek. Müveltsége s szellemének egész iránya nemzeti volt; egy pár német gyakorlatot kivéve, semmit sem irt, ami nem nem kezdődhetett volna ezekkel a szavakkal: „Hazádnak rendületlenül…“

De hogy mit is irt voltaképpen?

Ó, Réz Jancsi, te az örökkévalóságnak irtál, és még egy félszázad se mult el nagy sikereid óta, s már leghivebb tanitványod, mikor rólad töri a fejét, nem tud visszaemlékezni egyébre, minthogy lilaszin tintával gyönyörü szép, gömbölyü betüket irtál sok, sok papirosra!

A VEREJTÉK.

Az ujságiró nyugodt, hidegvérü, kellőkép civilizált ember, hanem azért mindannyiszor feltámad benne a vadállat, ahányszor kora reggel beállit hozzá az ártatlan szedő-fiucska ilyen szavakkal: „A tördelő ur kéreti _a_ cikket“. _A_ cikket, határozott névelővel, mintha már valami létező, megfogható, megtapintható, elvihető valamiről volna szó! – noha „a cikk“ még mindössze csak homályos sejtelem, mely fölötte kezdetleges alakban rejtőzködik az ujságiró agyvelejének leghátulsó, és legsötétebbik kamrájában. Ha még kiméletes, szelid szóval illetné, ilyenformán: „Hogyha találkoznék már vagy ötven sor…“ – Vagy szeméből ki lehetne olvasni a szánalmat… ha a tekintete csak azt mondaná ijedt mozdulatlanságában: „Szegény ember, tudom, milyen érzést okozok neked… de haj, a kötelesség! ugy-e, nem csüggedsz? Bátorodjál!“…

Ez a gonosz mosolygásu növendék-Mefisztófelesz nem gondol rá, s valószinüleg az olvasó se, aki egy pillantással keresztül lát a valahogyan mégis csak megirt cikken, s hamarjában elvégzi, hogy: „üres szószaporitás, – mekkora szülési fájdalmak között szaporitja néha csenevész szavait a toll boldogtalan napszámosa. Mikor nincs egyéb gondolata, csak az a tudat, hogy köteles két óra lepercegése alatt bemázolni az előtte fekvő tiszta papirlapot, áldatlan szarkalábakkal! A toll táncol kezében, irni akar; s neki még fogalma sincs arról, hogy: micsoda tárgyról lehetne irni; ugy érzi magát, mintha valami kuplékészitő vagy regénygyáros feje ülne a nyakán. Nincs mondanivalója senkiről, semmiről; ugy találja, hogy minden jól van ugy, ahogy van; kibékül az egész világgal, csak a kötelességével nem. És azért szaporitani kell a szót: pillanatnyi elpetyhüdése idején nincs, aki helyettesitné. Meg kell bizgatnia, ráznia lomha fejét, mint ahogy némely rossz órát, ha megállt, kocogtatni kell, hogy ujra ketyegni kezdjen. S az olvasó, aki unalmában néha kapálni küldené a nyomorultat, nem is gyanitja, hányszor támad fel szivében a vágy, kapálni, kapálni!

S ezzel nemcsak azok vannak igy, akik olyan véletlenül lettek irókká, amilyen véletlenül rőföskereskedőkké is lehettek volna. Azok a kitünőségek is, akiknek a tehetségét mindenki elismeri, átélik az elernyedésnek ezeket a keserves óráit, s éppen olyan nyomorultul élik át, mint a legutolsók.

A mai Franciaország egyik legolvasottabb s legismertebb irója: Jules Lemaître, aki egyformán kiváló mint költő, mint elbeszélő, és mint kritikus, sokáig a tekintélyes „Journal des Débats“ szinházi tárcáját szerkesztette. Olyan párisi lapoknál, amelyek hetenkint csak egyszer közölnek szinházi cikket, ugy szokás, hogy a rovatszerkesztő akkor is megirja a maga tizenkét hasábját, ha a szinházakban semmi ujdonság; természetesen: ir, amiről akar. Az invenció kiapadásának egy ilyen keserves órájában Jules Lemaître a következőket irta:

„Ebben a pillanatban még fogalmam sincs róla, mivel fogom betölteni ezt az ötszáz sornyi helyet; csak azt tudom, hogy az ötszáz sor meglesz a kiszabott időre. De mennyi töprengést és aggódást állok ki addig! Hátha semmit sem találok? Vagy jobban mondva, minthogy nincs semmi mondanivalóm, hátha hirtelen kivész belőlem a képesség: ezt a semmit kifejteni, – ezt a semmit a szóknak hosszu sorozatával fejezni ki? Alapjában véve, azt hiszem, nincs sulyosabb munka, mint azé az emberé, aki kénytelen bizonyos napon a leirt szólamok bizonyos mennyiségét állitani elő. Boldog az utkaparó, aki követ vág a nyárfával beültetett nagy uton, vagy a vincellér, aki füzfahajtással köti meg a szőlő finom venyigéjét! Boldogok azok is, akik cukrot mérnek, vagy akik szövetet árulnak! Boldogok azok, akiknek munkája csak apró, materiális cselekedetek sorozata, olyan kis cselekedeteké, melyek már ismeretesek, mindig ugyanazok, s melyekről bizonyosak, hogy teljesithetik! Belefáradnak néha, de soha sem aggódnak miatta. Boldogok még a plasztikus müvészetek munkásai, a festők és a szobrászok is! Ezek, kétségenkivül nyugtalankodhatnak, érezhetik, hogy munkájuk alatta áll annak az álomnak, amelyet megtestesiteni akartak; de munkájukban van jelentékeny mesterségi rész, melynek biztosan meg fognak felelni. Mindig lesz erejük – már akárhogy – felrakni a festéket a vászonra, s gyurni valamit a nedves agyagból. Ha nem bizonyosak is benne, hogy jót fognak alkotni, tudják, hogy csinálhatni fognak valamit. Mert munkájuk anyaga, az agyag, vagy a festék, látható, megfogható; itt van előttük, tudják, hogy nem fog eltünni ujjaik elől. Ellenben az iró olyan valamivel végzi a munkáját, amiben nem biztos, s ami mindig megtagadhatja a szolgálatot. Mindent agyából kell meriteni, pedig nem tudja, hogy mi van az agyában. Nemcsak hogy azt nem tudja, jó lesz-e, ami belőle kikerül, arra sem fogadkozhatik, hogy egyáltalán ki fog kerülni belőle valami. Mig ezt a mondatot irom, nem tudom, mi lesz a következő, sőt azt sem, hogy tudok-e majd irni ez után egy uj mondatot? Valami ismeretlennel dolgozom. Az értelmi müködés, mely bennem gondolatokat produkál, s mely aztán szókkal fejezi ki ezeket a gondolatokat, mintha nélkülem történnék; mintha jelen sem volnék, mintha semmire sem volnék jó ennél a müködésnél; s minden percben tartok tőle, hogy ez a müködés megakad; félek, hogy az öntudatlan rejtelmes munka hirtelen megszünik, s tollam a levegőben marad. Ez bizonyára megtanit bennünket arra, hogy milyen hivságos az irodalmi dicsőség, megtanit, hogy ne faragjunk magunknak belőle érdemet, ha valami türhető dolog adja magát elő a fejünkben, ami kétségen kivül, nagyon üdvös lecke; de mindamellett ez a belső munka miatt való folytonos bizonytalanság csupa aggodalommal és szenvedéssel jár. Mondd, uram, végét érem-e most munkámnak? Nem érzek magamban egyebet, csak utszéli meg zavaros gondolatok egyre-másra nyüzsgését. Rendbe hozhatom-e zavaros eszméimet? Nem szorulok-e rá az utszéliekre? S végre, találok-e szóösszetételeket, már akár közönségeseket, akár ritkákat, melyek majd kifejezik ezeket a gondolatokat? Nem, nem, nem fogok találni. Érzem, hogy mindjárt vértolulást kapok… Semmi, semmi… fekete foltok a fehér papiron… cigarettámnak csigaalakban felszálló, kékes füstje… a kemencéből áradó hőség… és egy gondolat sem, csak ez a roppant erőlködés, gondolni akármit, akárhogyan… Ah!… hogy megértem a Musset sorát: _láthatni semmittevőket, akik turják a földet!_“

*

És, akik már elhullatták a csikófogaikat, minden nappal közelebb jutnak ahhoz az állapothoz, mikor a munka miatti aggódás, töprengés krónikussá válik. Az „ismeretlen“, amivel számolniok kell, napról-napra megbizhatatlanabb, s a pálya végén egy rémmel több vár rájuk, mint a náluk szerencsésebb halandókra; nekik van a legtöbb kilátásuk rá, hogy tulélik magukat, hogy megérik azt az időt, amikor még eszmélnek, de már képtelenek gondolkozni. Mindannyian el lehetnek készülve rá, hogy meg fognak ismerkedni azzal a képzelhetetlen gyötrelemmel, melyet csak az érez, aki számot képes adni arról, mint halnak el benne az intellektuális képességek, egyik a másik után. Számitaniok kell azokra az évekre, melyekben nem marad lelkükben egyéb, csak az a szomoru képesség, hogy még megfigyelhetik a bennük végbemenő pusztulást; s el kell szánniok magukat arra, hogy utolsó törekvéseik a kétségbeesés erőlködései lesznek, amelyeknek vége: legjobb esetben a halál.

Annak a lelkiállapotnak, mely ezalatt a céltalan erőködés alatt szállja meg az ex-irót, szörnyüségesen érdekes dokumentumát találjuk a Féval Pál utolsó följegyzéseiben. A párisi „Figaro“, mely ezt a naplótöredéket kiadta, méltán sóhajtott fel: „Ime, igy végzik azok, akiknek mestersége a közönséget mulattatni“, – mert a dokumentum, a céhbeliekre nézve, csakugyan megrenditő hatásu.

Ez a Féval Pál valaha nagyon olvasott francia iró volt; temérdeket termelő, rendkivül ügyes fej, amelynek leleménye kiapadhatatlannak látszott. A sokaságnak szólt, mert az anyagi sikernek ez a legbiztosabb módja, Franciaországban épp ugy, mint másutt. De élt benne becsvágy is: és az a két kötet, melyet a válogatós olvasóknak irt, – „Le drame de la jeunesse“ és „Annette Laïs“ – bizonyságot tesz a tehetségéről.

Ime a „kimerithetetlen termékenységü“ iró utolsó fogalmazása, melyet orvosának rendeletére irt:

„Ujra munkához látok: megkisértem elhinni, hogy még gondolkodom. A gondolkodásra képtelenné válok; engedd, Uram, hogy elmuljék rólam ez az állapot, engedd, hogy mindenható segedelmeddel visszanyerjem régi épségemet.“

Ez a pár sor egy egész napi gyötrelmes erőfeszités eredménye. Az orvosa talán azt képzelte, hogy a beteg iró pusztulásnak indult agya az ellentállás, a még meglevő lelki erők kifejtése, szóval némi szellemi gimnasztika által visszanyerhet valamit korábbi erejéből; vagy akképpen gondolkozott, hogy betege, ha összeszedi magát, ez által legalább is késleltetni fogja baja fejlődését. Meghagyta, hogy igyekezzék valamit komponálni, akármit; mondja el papiron, amit napközben látott vagy gondolt; foglalja összefüggő elmélkedésbe, ami foglalkoztatja. Az orvosnak, ugy látszik, az a reménye volt, hogy ezekből a szegényes fogalmazásokból lassankint a kúra sikerességét fogja kiolvasni.

Másnap ennyi volt az eredmény:

„Az orvosom itt volt; rendelvényét szükségesnek tartja; nagyon komolyan megigértem, hogy ezt a rendelvényt végrehajtom. Arról van szó, hogy elmondjak valamit, amint szegény agyvelőm sugallja, akármit, ami csak fogalmat ad arról, mi történik ezen a világon.