Part 18

Mikor Turgenyev halálának huszadik évfordulóját Oroszországban meg akarták ünnepelni, a „hivatalos Oroszország“ – azzal a sajátságos okadással, hogy mostanában igen sok jubileumot tartottak orosz földön, s az e fajta mulatságból már éppen elég volt – a holt Turgenyev ünneplését nem engedte meg. Ha a megokolás nem is volt szerencsésnek mondható, s ha Európa boldogabb tájékain bajos elképzelni, hogy arra messze miért szoktak riadozni egy-egy holt költő emlékétől: magát a tilalmat meg lehetett érteni. A nihilisták Turgenyev regényeiben szerepeltek először, jóval előbb, mint hogy a valóságban is bemutatkoztak; tanultak egyetmást Turgenyevtől, bár ez később nem igen látszott meg rajtok; az elnevezésöket is tőle kapták. Turgenyevnek ezt a rovott multját a hivatalos Oroszország még nem felejtette el; ha a holt költők néha, nagyritkán, eszébe jutnak az életben maradt jóbarátoknak, a tisztelőknek: legtovább mindig az ellenség emlékszik.

A kegyelet Oroszországban nem juthatván szóhoz, Turgenyev emlékezetét, halálának huszadik évfordulója alkalmával, csak egy bécsi uriember ünnepelte meg. Ez a bécsi uriember – a nevét igazán nem érdemes följegyezni – élt az alkalommal, s megemlékezvén Turgenyev halálának dátumáról, összehasonlitotta Turgenyevet Tolsztojjal. „Hogyan? – kezdte müvészi álmélkodással – még csak husz éve volna, hogy Turgenyev meghalt?!“ Neki t. i. Turgenyev olyan jól meg van halva, hogy a husz esztendő fölötte kevésnek tetszik. Sokkal jobban meg van halva, mint azok, akik csak husz évvel ezelőtt bucsuztak el ettől a szép világtól; annyira meg van halva, mintha legalább száz évvel ezelőtt halt volna meg. „Csak husz év! – csóválta eszmékkel tulterhelt fejét, – mennyit haladt azóta a világ! S mennyit fejlődött a regény!“ És oda konkludált, hogy Tolsztoj nagyságától Turgenyevet mintha századok választanák el, mert Tolsztojnak nyugodt lélekkel kiutalványozhatja a halhatatlanságot, ellenben Turgenyev már szörnyen elavult, sőt elavult végérvényesen, jogerősen, felebbezhetetlenül, mert ő mondja, a bécsi uriember.

Ezt az esztetikai kirohanást nem érdemes nagyobb figyelemben részesiteni. Elkövetője ugyanis meglehetősen hadilábon áll a komolysággal, ami egyéb cikkeiből is kiviláglik. Kijelenti például – más alkalommal – azt is, hogy Mérimée-nek a nevét ma senki se ismerné, ha Bizet a „Carmen“-t meg nem zenésiti. Szerinte „Carmen“-en kivül még csak „Colombá“-t olvassák, némelyek, kevesen. Szerinte az utolsó száz év francia irodalmából ma már mindössze hét vagy nyolc könyvet olvasnak. Abból, amit ir, nyilvánvaló, hogy ő ezt a hét vagy nyolc könyvet se sok haszonnal olvasta.

A bécsi uriembernek Turgenyevről szóló kis megemlékezése tehát nem érdemelne ennyi szót, ha nem adna alkalmat rámutatni egy nyavalyára, amelyben a bécsi uriemberrel együtt sokan szenvednek világszerte. Ez a sokaság jobbára a fiatalok közül kerül ki. A fiatal olvasók és fiatal irók leghamarább és legszivesebben a legujabb írókat olvassák, nem mintha ezek fölöslegessé tennének minden régi irót, – nem mintha husz év óta annyit haladt volna a világ, s annyit fejlődött volna az irodalom, amennyit amaz nem haladt és emez nem fejlődött kétezer évig, hanem mert a legujabb irókat találják legközelebb, – mert ezek beszélnek az ő nyelvükön, azon, amelyet a legkönnyebben értenek, – s mert ezek foglalkoznak azzal, ami őket leginkább érdekli, a „ma“ ideáival, azokkal az ideákkal, amelyek a levegőben vannak, amelyekkel ők teli szivták magukat, amelyek tehát már részét teszik gondolkozásuknak, énjöknek. A fiatal olvasók és fiatal irók elfelejtik vagy nem akarják tudni, hogy a „ma“ ideái husz év mulva épp oly öreg ideák, „tulhaladt álláspontok“, „elavult holmik“ lesznek, mint aminők a ma huszéves, negyven éves, hatvan éves vagy száz éves ideák; már husz év mulva is tökéletesen öreg és a száz évesekkel egyformán öreg ideák lesznek, – mert a tizenhat éves leány és a harminchat éves asszony közt igen nagy a különbség, de a 86 éves és a 106 éves öreg asszony egyformán öreg asszony; s az ideák még az asszonyoknál is gyorsabban vénülnek. Elfelejtik, vagy nem akarják tudni ezt, mert különben nem volnának olyan nagyra a „ma“ ideáival s jobban megbecsülnék a régi ideákat. Ami egyébként még nem baj, mert hadd foglalkozzanak azzal, ami a levegőben van, ami lelkükkel rokon, ami őket leginkább érdekli. A baj ott kezdődik, hogy ez az előszeretet igen sokszor egyoldaluakká, elfogultakká, igazságtalanokká és hálátlanokká teszi őket. Szaturálva vannak a legujabb irókkal, a tegnap legjobbjait már nem érnek rá elolvasni, vagy ami még rosszabb: felületesen s a teljes megértéshez megkivántató igazi érdeklődés nélkül olvassák őket és könnyelmüen itélnek róluk, anélkül, hogy jól megismernék őket, néha olyan ismeretség után, amelyet legfeljebb „látásból“ való ismeretségnek lehet mondani. Igy aztán megtévesztik az utánuk sorakozókat is, ezeknek a kárára, s nem a lebecsült holt költők rovására, mert ezeknek már mindegy.

Csunya és esztelen igazságtalanság ez, – hogy maradna meg bécsi nyavalyának!

De sajnos, a bécsi uriembernek mindenütt vannak hitrokonai. Még a vitatkozási módja is igen szokásos mostanában. Mindenfelé divatossá lett az az igyekezet, mely az egyik nagyot a másik nagygyal akarja agyonüti. Mert a gyémántot csak gyémánt karcolja.

Bizonyos pedig, hogy Tolsztoj, aki Turgenyevnek barátja volt, s élete végéig igaz tisztelője és csodálója maradt, semmiben se értett egyet bécsi kommentátorával. Abban sem, amit a bécsi ur a halhatatlanságról „tip“-el. Tolsztoj dicsőségének nincs szüksége arra, hogy Turgenyevet elfelejtsék a müveltek, s Tolsztoj mai népszerüsége nem jelenti azt, hogy a maradandóságra Oroszországban monopóliuma van, mig Turgenyevre már csak a teljes felejtés vár.

Tolsztoj élete alkonyán jutott el dicsőségének zenitjére s Turgenyevről ma kevesebb szó esik, mint husz évvel ezelőtt, mert a „ma“ irói többet beszéltetnek magukról: ez igaz. De csakis ennyi igaz a bécsi ur beszédjéből. Nem kell husz évig várnia s látni fogja, hogy mind a két nagy embernek egyformán jut ki a jövendőből.

Ma a Tolsztoj népszerüsége rendkivüli s hatása szinte példátlan. De népszerüségét nem csupán zsenijének köszöni – ennek talán legkevésbbé, – hanem főképpen annak, hogy ennek az apostolnak a kiadói nagyon jól értettek ahhoz, hogy miképpen kell sokat beszéltetni a kiadványaikról és ezek szerzőjéről. D’Annunzión és Gorkij Maximon kivül senki se látta el a világsajtót annyi nefelejcs-bokrétával, mint ennek a prófétának a kiadói. Kivételes hatása pedig főképpen annak tulajdonitható, hogy tanitása, sajátosságánál és komplikáltságánál fogva, egyformán érdekli a vallásos érzésü embert, az evolució hivét, a szociálista gondolkozót s ki az, aki e három kategória egyikébe se tartozik? Husz év mulva azonban, amikor a müvei iránt való érdeklődést már nem fogják stimulálni és fokozni a személyével foglalkozó hirek, amikor tanitása, sajátosságánál és komplikáltságánál fogva, se a vallásos embert, se az evolució hivét, se a szociálista gondolkodót nem fogja kielégiteni, amikor az uj generáció gondolkozói más ösvényeket törnek s uj, legfrissebb ideáknak fognak örvendezni: mindaz, ami müveiben apostolság, el fog avulni, ellenben megmarad az, ami nem tanitás, „csak“ költészet: azok a gyönyörü alkotások, amelyeknek cimei: „Háboru és béke“, „Anna Karenina“, a „Feltámadás“.

És ugyanakkor csöndesen tovább fognak élni a Turgenyev munkái is, amelyeket csak a bécsi ur sietett elfelejteni: A vadász iratai, Tavaszi hullámok, Füst, Apák és fiuk, Első szerelem, Milics Klára, a Diadalmas szerelem éneke s a Költemények prózában. Egészben, mert csak poémák.

A LEÁNYIRTÓ.

Henry Fouquier, a kitünő franczia ujságiró, több, mint harmincz éven át mindennap négy-öt czikket irt a legolvasottabb párisi lapokba. Módjában volt tehát hozzászólni a szenzácziós bünesetekhez, s csakugyan aligha történt nevezetesebb kriminális esemény, amelyről a maga érdekes megjegyzéseit el ne mondta volna. Ezekből a finom konczepczióju, csillogó efemeridákból, melyeknek sokasága és végzete a forró napokban huszonnégy órát élő, gyönyörü alkotásu pillékre emlékeztet, sok emberismeret s egy – talán csakis egyetlen egy – erős meggyőződés sugárzik ki: az a hit, hogy a mi időnk még a legkülönb minden eddig ismert korszak közül; hogy az emberiség erkölcse az idők folyamán valamicskét mégis csak javult, mert az emberi állat ugynevezett lelke abból az embertelen kegyetlenségből, melynek az elmult századok annyi példáját szolgáltatták, hova-tovább kigyógyul…

Ez a tétel egyike azoknak, amelyeket ma a legtöbben vallanak, s akik hisznek az emberi haladásban, mindannyian egyetértenek Fouquier-val. S talán igaza volt. A haladás teóriájának tagadói ugyan azt vethetnék ez ellen a jóleső megfigyelés ellen, hogy mindez csak látszat, s hogy ha a sötét multban olyan gyakori atroczitások a jelenben már csak elvétve fordulnak elő, tisztára a jobban konstituált rendnek s az ezzel kapcsolatos elrettentésnek tulajdonitható. A tagadás álláspontjára helyezkedve, az argumentumot a másik végén is meg lehet ragadni s valaki azt mondhatná: inkább csak lazult a morális érzékünk, s az értelem finomodtával meg a fix alap (a vallás) hijján jobban megértjük, kimagyarázzuk, mentegetjük s mosdatjuk a ma történő atrocitásokat, mig a régieket, a körülmények és mótorok ismerete nélkül lévén, szigorubban itéljük meg, mint a maiakat. Nehéz volna belenyugodni, hogy igy van, s szivesebben maradunk meg amellett a meggyőződés mellelt, melyet a haladás elméletének hivei vallanak. De néha meg kell rendülnünk ebben a hitünkben: az emberi állat koronkint olyan kriminális esetekkel borzaszt el bennünket, amelyek vadul cáfolnak rá arra a megnyugtató elméletre, s a melyeket sehogyan se tudunk összeegyeztetni a mai emberről alkotott fogalmainkkal. Mit szóljunk például a leányirtás eseteihez?

A leányirtó mindenek előtt: tipus, s már magának a tipusnak a létezése is megzavaró. Hogy vannak emberek – ugyszólván minden év produkál néhányat, – akik az exisztencia folytathatását egy szánnivaló nyomorultnak, egy födhözragadt prostituáltnak a meggyilkolásában és kirablásában keresik. Pedig szinte foglalkozásnak tünik fel, olyan gyakori immár az ilyen szerencsétlenek védetlenségének véres kizsákmányolása. Egy pár decennium óta különösen gyakori jelenség az az ember, aki étvágyát a prostituált életének árán iparkodik kielégiteni. És csak az ilyen bünesetek alkalmával vetünk egy-egy pillantást az ilyen, áldozatnak predesztinált kitaszitottak életére. Az ilyen teremtés a legtöbbször családfentartó: keresetét megosztja övéivel; öcscse reggeliért jár hozzá. A hol lakik: szelid, jó leánynak tartják s szivesen társalognak vele: a hozzávalók. Karácsonykor a szülei meg akarják látogatni; egyik leánytestvére ugyanolyan sorsban él, mint ő, a másikat, aki szolgál, segiteni készül, hogy hasonlóképpen rendezkedjék be. Mindenki belenyugodott, hogy igy kell keresnie kenyerét; ezek a nyomorultak nem okoskodnak sokat: élni csak kell!… És mindenki kizsákmányolja ezt a szegény, sovány, büzös keresetet. A szobájáért neki annyit kell fizetnie naponkint, amennyit az „Archiduc Charles“-hotelben nem fizettetnek egy teremért; mert az ő szégyenüket minden „háziur“ kihasználja s valahol lakniok kell. Fizetnie kell az orvost; sokat kell költenie ruhára, mert nagy a konkurrencia, s ugyanez okból: a „vendégek“ olyan követelők!… Milyen siralmas exisztencia, milyen ronda kenyér! A mellett lehetetlen, hogy ne érezze szégyenét és sorsának alacsonyságát. Talán valamelyes szeretetre is vágyódik. És készen kell lennie minden utálatra egész lényével; még csak undort se szabad éreznie, mint mindenki másnak!… Az ember azt képzelné, nem lehet olyan elvetemült, aki ez iránt a kitagadott iránt, ha valami fraternitást nem is, de legalább némi szánalmat nem érez. És jön a XX. századbeli ember, cilinderben, sétapálcával, hogy a zárt ajtó mögött egy késsel levágja, mint a bornyut, a tiz forintjáért!

Nézzük csak meg a cilinderes fenevadat. Még csak nem is a kiéhezett sakál. A tiz forint nem enni: mulatságra kell neki. Életét kávéházakban, chantant-okban tölti; ha pénzhez jut, kiöltözik s dorbézol. Talán uri borravalókat ad, s a cigánynyal elhuzatja a nótáját. A büntény után komfortáblin megy haza; nem is olyan feltünő, hogy kocsin érkezik, tudják róla, hogy: ha van, bőven költi a pénzt. Ruhája, modora az „uri vendég“-é; a lányok körében szimpatiáknak örvend. Azelőtt, amikor nem lopott és nem kártyázott, egy rövid ideig, talán tanitó volt valahol, s ha pofozta a gyermekeket, pályatársai bizonyára megvédelmezték, hogy dehogy is kegyetlenkedik, csak fentartja az iskolai fegyelmet. A törvényt is ismeri valamennyire; legalább az ujságokból. Értelmes, s tudja, hogyan kell védekeznie.

Amit védekezésül előad: abban kevés a valószinüség. Tudja, hogy van előre megfontolt szándék, s tagadja az előre megfontolt szándékot. Nem akart ő rablógyilkosságot; csak kölcsönt kért a leánytól, akinek már sokszor adott pénzt. Ez nem teljesitette a kivánságát; összevesztek, s dühében ölte meg szeretőjét az ott heverő késsel. A tiz forintot aztán magához vette, mert amannak már ugy se kellett. Hát biz ezt nehéz elhinni. A kést tudniillik azelőtt soha se látták a leánynál, s a gyilkos erre azt mondja, hogy igenis: ő vásárolta neki, a lány néha komissiókat bizott rá. Csak rossz drámairók gondolnak ki ilyen szerencsétlen véletleneket.

Mégis, bármilyen ügyetlen mesének tünjék fel ez a vagy hasonló védekezés, mindig szinte szeretnők hinni a valószinüségét. Akkor a rémdrámából nem hiányoznék minden emberi vonás. Mig amikor bebizonyul, hogy a leányirtó csak a nyakát védi, s hogy előadása csak civilizált formába öltöztetése a barlanglakó állatiasságnak, nem üzhetjük el magunktól azt a mélyen megalázó kérdést: vajjon az az igazság, a mely sok mai embernek voltaképpen egyetlen hite, meggyőződése, s amelyet Fouquier, ez a rengeteget dolgozó, fényes elméjü párisi ujságiró annyi ezer meg ezer gyönyörü cikkben ismételt egy életen át, nem tévedés-e?

AZ UTOLSÓ.

– A _Panama_ cimü epopeiából. –

In excelsis. Kék és fehér felhők között, a legfelsőbb sorozó hivatalban, Szent Péter jelentkezésre szólitja fel a legutóbb beidézett lelkeket; a lelkek rezignáltan felelik sorra: „Itt vagyok.“ Egyszerre a fő-kulcsos megigazitja ókuláréját, s a földiekre emlékeztető érdeklődéssel néz szét az árnyak között, szólván: „Cornelius Herz!“ Semmi felelet; a lelkek közül egy se szól, hogy: „Jelen.“ Az égi szó ujból elhangzik: „Cornelius Herz!“ – ugyanaz a csend. „Mi ez? – igy a fő-kulcsos – el tudott volna bánni még a halállal is?! Ide s tova kétezer esztendeje viselem ezt a nehéz hivatalt, de ilyesmi még nem történt velem!“ A lelkek összesugnak; nyugtalanság… mely arra emlékeztet, hogy az árnyékok csak nemrég hagyták el a földet… Végre, két fáradt szárnyu angyal egy kapálózó, prüszkölő, rugódozó lelket vonszol a legfelsőbb asszentáló hivatalba. „Sehogy se akart eljönni – hangzik a jelentés. – Először nyöszörögni kezdett; azt mondta, hogy beteg s a világért se tud megmoccanni; aztán, mikor megtudta, hogy ez nem tesz semmit, kijelentette, hogy semmi baja s hogy neki jobb Bournemouthban. Utóljára is kötélen kellett ide hoznunk!“… A lélek, azt remélve, hogy a sokadalomban angolosan eltünhetik, még egyszer el akar illanni; de lepányvázzák s megkötik egy felhőhöz.

Egy spiritiszta könyv olvasása után, másvilági képekkel teli – ezek a tudós szerzők nagyon szinesen irják le a lelkek utazását – igy képzelhetjük el Cornelius Herz menybemenetelét. Mert hogy, olyan sok viszontagság után, mennybe vitték angyalok, e felől nem lehet kétség. Bizonyosak lehetünk benne, hogy a Panama királya a másvilágon is biztositota magának a legkényelmesebb helyet, becsapván gyóntatóját egy müvésziesen eljátszott bünbánó jelenettel. Amint hogy it, a földön, a létért való diabolikus versengés közepette, az általános kajánság nagy ellenőrzése mellett is doktor, pénz-király és a becsületrend lovagja tudott lenni, diploma, egy garasnyi vagyon, s a becsületességnek halavány látszata nélkül is, – amint hogy idelenn, mikor az ujkori özönviz elsodorta valamennyi cinkosát és valamennyi áldozatát, ki tudta szoritani magának az egyetlen képzelhető menedéket, ahonnan, egy pompás esernyő alól, humorral nézte a vihart, melynek a szelét ő vetette el: azonképen bizonyára a nagy „hátha?!“ esetére is kiimádkozta, kimüvészkedte, kipanamázta magának az odaátra szóló „első osztályt“ per saecula saeculorum.

Cornelius Herz, ez a név, melyet mintha E. T. A. Hoffmann talált volna ki valamelyik ördögi alakja számára: ó, ez a név maradandó lesz!… azon a jogon, melynél fogva hosszu emlékezés illeti meg minden fajtának – lett légyen ez a fajta bárminemü és bármicsodás – legkiválóbb képviselőjét. S ő legkiválóbb képviselője volt annak az emberfajtának, mely nem fehér, nem sárga és nem rézbőrü, mert egyszerüen arcbőr nélkül születik, s amelyet – ahogy a mérges kigyót megkülönböztetjük az ártalmatlantól – a zoologiának ilyen néven: a Kártékony Ember (Homo Perniciosus) meg kellene különböztetnie a másik kaukázusitól: a közönséges Homo Sapienstől. Legkiválóbb képviselője annak a századunkban elsokasodott speciesnek, mely a civilizáció vivmányait a barlanglakó étvágy, a troglodyth önzés csillapitására aknázza ki, melynek értelme bámulatosan kiélesedett, moralitása azonban visszafejlődött olyan fokra, hogy hozzá képest a bizonyos zsivány-szokásokat respektáló pápua (akinek a szokás nem arravaló, hogy kijátszsza őket) immár erkölcsi lény. S amiképpen megőrizzük múzeumainkban az óriás csörgőkigyó kitömött bőrét, ez a név: Cornelius Herz, alias: a testet öltött számitó ész, mezitelen önzés és sterilizált lelkiismeretlenség – megmarad az emlékezetben, hosszabb időre, mint a Rinaldo Rinaldinié.

Vajjon mit fog szólni a nagy számadás órájában ez a kapálózó lélek, mely a bournemouthi villa elégedett tulajdonosából annyira akarata ellenére lett puszta lélekké?! „Quid sum miser tunc dicturus?“ – ha majdan fel fogják szólitani, hogy terjessze elő védőbeszédét:

– Panama hőscincérje! Ön ifjukorában hiéna volt. Kirabolt egy sulyosan sebesült katonatisztet, akit az ön orvosi gondjaira, ápolására biztak, s ennek a pénzével kezdett operálni, mert a tudományával ugyan nem operálhatott. De ez önnél csak gyermekjáték számba megy; Richelieu első kardforgatása az egész… később azonban kifosztott egy egész világot: halottakat és élőket, válogatás nélkül, nemcsak gyerekes eszü férfiakat, hanem valóságos gyermekeket, árvákat, akik nem is sejtették, hogy, ha később sinlődniök kell, ez azért történik, hogy önnek a villája pazarabb kényelmü legyen. Panama-hős!… Ön tönkre tett ezreket a becsületükben s halálát okozta ugyanannyi ezernek, Panama-király! Öné a dicsőség, hogy nincs ma név, amelyhez több vér és több átok tapadna, mint ehhez a névhez: Cornelius Herz! Mit szól ön ehhez, szép kis öregur?!…

Ó, védekezni fog! Ahol valami elérhető, kieszközölhető, ott mindenkor elemében lesz ez az agilis lélek. Hiszen ha komolyan hitte volna, hogy Bournemouthban még nincs vége a dolognak, hogy jó volna egy kis üzletet kötni a másvilágra is!… Olyan rendbe hozta volna a szénáját, hogy maga a biboros testület is kifogástalannak találja a passe-portját. De az utolsó számvevőszék mégis csak meglepetés…

Azért nem jön zavarba, s bár jobb lett volna odalenn, Bournemouthban, ha kellemesebbnek találja, hogyha véletlenül a magasságban is csak in contumaciam itélik el: agilis lelke nem fog nyugodni, mig meg nem leli a kibuvót, a végső refugiumot.

És alighanem igy vagy ilyenformán fog védekezni:

– Meglep, hogy a magasban, ahonnan tisztán látni a földi dolgokat, ennyi mozgalmat idéz elő egy gazember megpillantása. Gazember voltam, és pedig első osztályu gazember, az bizonyos, de hisz az a planéta odalenn tele van gazemberrel, kicsinyekkel, nagyokkal, középszerüekkel. Nekem módomban volt némi emberismeretet szerezni; mondhatom, a majoritás a miénk volt minden ponton s mindegyik társadalmi osztályban… És azok közül is, akik becsületeseknek látszanak, hányan vannak, akik adott alkalommal, ha a bőrükről van szó, evezőkkel és csáklyákkal verik vissza a menekülő asszonyokat és gyermekeket, mint a Bourgogne katasztrófájánál, vagy botjaikkal szoritják hátra, esetleg agyongázolják ideáljaikat, ahogy a párisi bazár-égésnél történt?!… Minek köszönhetem hát ezt a kivételes resszenzust? Hogy nagyobb gazember voltam, mint a nagy emberek?! De hát akkor bünöm: nem az elvetemültség, hanem: a nagyság az elvetemültségben. Rosszabb volt-e III. Rikárd, mint azok a kemény legények, maguk is fenevadak, akiket eltett az utjából? Nem, csak vakmerőbb fickó, nagyobb zsivány volt náluk. És a világ sora, amit – szégyenkezve mondom – nem én eszeltem ki, az, hogy a nagy gazember kifosztja a kis gazembert, a nagy fenevad megfojtja a kisebbet. A nagyobbik gyerek felpofozza a fiatalabbat, az erősebb ember félre rugja a gyöngébbiket, a rabló hatalmába keriti, amit a kis tolvajok összeharácsoltak. Az én kiválóságom csak az, hogy ki tudtam fosztani a legnagyobb tolvajokat s meg tudtam fojtani a legnagyobb gazembereket is. Hogy gyerekes eszü gyöngék s özvegyek és árvák is kerültek az áldozataim közé? Ezek előre áldozatok voltak; ha én nem, más fosztja ki őket, amint hogy nem is én voltam a kéz, mely vagyonukat eltüntette, én csak a nemezis voltam, mely a zsákmányt magához ragadta. És ha van valami, ami elégtételül szolgálhat a kicsinyeknek, ami megvigasztalhatja őket, akik arra születtek, hogy áldozatok legyenek, ugy ez a valami az a tudat, hogy van, aki a természet rendeléséből kifosztja a nagy kalózokat, megfojtja a nagy zsiványokat, szóval: boszut áll értök! Az a tudat, hogy nincs az a szennyes áradat, melyet végezetül el ne nyeljen az örvény, nincs az a rablott pénz, mely átokká ne válják a rabló kezében, mig elérkezik a legnagyobb rablóhoz a világon, aki a nagy zsákmányból vásárolt müremekeket mélán nézi kuckójából, ahonnan nem lehet moccannia, mint ahogy a kis tolvaj éjjel viseli a lopott süveget.

Igy vagy ilyenformán fog védekezni. És meglehet, a legfőbb instancián is kieszközli magának az utolsó sikert: az „enyhitő körülmények“-et.

POST SCRIPTUM.

Amint a _Vezető elmék_ és _Nagyvárosi képek_ cimü köteteim egyes darabjainak összegyüjtése közben is – amikor az itt olvasható kötet sajtó alá rendezésével foglalkoztam, többször kellett számot vetnem azzal a kétséggel, hogy az itt felhalmozott és annak idején a napnak irt karcolatokat érdemes-e és szabad-e másodszor is, s most már könyvalakban kiadnom? Érdemes-e még egyszer kérni az olvasó figyelmét olyan dolgokra, a melyeknek először sem lehetett több súlya, mint a mennyit a jóhiszemüség, az elfogulatlanságra törekvés és az őszinteség ad nekik? Szabad-e egy könyv kiadása alkalmával megfelejtkezni az idő rohanásáról és például – mint ebben a kötetben történik – Strindberg emberi gyöngéiről szólni akkor, amikor Strindberg már halott? Tisztán látom, mennyi kifogás érheti és senki se itélheti meg nálam szigorubban ezeket a köteteket. Ha mégis megjelentek, ennek magyarázata vagy mentsége: az a hitem (vagy talán csak képzelődésem), hogy ezek a zsörtölődések, tréfálkozások vagy mélázások tulajdonképpen nem naphoz kötött, hanem hosszu időn át ujra meg ujra ismétlődő, általános jelenségekről szólnak.

_A. Z._

TARTALOM