Part 17

Hogy a komornyikokról általában s rólam különösen, nem volt jó véleménynyel, ezt még meg tudom érteni. Bizony, nem szép mesterség ez. Hiába, az ember csak első osztályu lakáj s ha a szabad óráinkban sok kényelemben van részünk, ezt a rövid kényelmet olyan szolgálatokkal kell megfizetnünk, amelyek az emberi méltóságérzettel élénk ellentétben állanak. És tagadhatatlan, hogy a foglalkozás ránk nyomja bélyegét; a szép foglalkozás egy kissé megjavit, a csunya, ha nem is végképpen, egy kevéssé mindenesetre demoralizál. De hát Ön, kedves, Ön Urnak tartotta magát!? Legyünk őszinték, kedves altábornagyom. Ön, mindenekelőtt, nem annyira altábornagy volt, mint inkább főudvarmester. És a szolgálattevő főudvarmester… hogy is mondjam, hogy ne sértsem az ön érzékenységét?… tehát nem mondom, hogy a miképpen a komornyik csak magasabb rendü lakáj, azonképpen a szolgálattevő főudvarmester csak magasabb rendü komornyik, – nem igy mondom. Mondjuk igy: a szolgálattevő főudvarmester egy magas állásu engedelmes közeg, aki alattvalói hüségből, hódolatból, mondjuk: őszinte lelkesedésből olyan funkciókat is végez, amelyek messziről veszedelmesen hasonlitanak a csupasz szolgálathoz s közelről se hasonlitanak az önálló rendelkezéshez. Igaz, Ön altábornagyi rangot is viselt. Igen magas állásu katona volt, aki sok kisebb állásu katonának parancsolhatott, persze csak szolgálati ügyekben. Vallja meg őszintén, sokkal kevesebb alkalma volt parancsolni, mint engedelmeskedni. A függetlenség, az uraság csak igen keveseknek adatott; mi többiek mind szolgálatban vagyunk. Különbözőképpen nevezett szolgálatban, de egyformán szolgálatban. S a szolgálatban is vannak fokozati különbségek, de a szolgálat magasabb foka még nem jelent urat; amint hogy a hő magasabb fokát helytelenül nevezzük melegnek s az alacsonyabbat hidegnek: mert ugyanaz a dolog az, nevezzük bárhogyan. A rideg valóság az, hogy mi, akik a magasban lévők szeszélyétől függünk és – bérért vagy szép tisztességekért, aprópénzért vagy dus javadalmazásért – nem magunknak, hanem másoknak élünk: in ultima analysi mindnyájan komornyikok vagyunk!

Azért nem kellett volna olyan nagyon lenéznie engem, aki sok borsot törhettem az orra alá és törtem is, nem igaz?!… Ki tudja, ha Ön valamivel nyájasabb, nem törődtünk volna-e egymáshoz? Vagy jobban tetszik az Ön büszkeségének ez a másik megoldás? Hogy elcsapták, mert a komornyikkal nem tudott összeférni?

Én is szeretnék büszke lenni, kedves uram, s nem titkolom el, hogy vannak lirai hangulataim, amikor irigylem azokat az éhenkórászokat, akik függetlenek. A nélkülözést azonban nagy árnak tartom a függetlenség luxusáért, azért meghuzom magam és alkalmazkodom a viszonyokhoz. Kár, hogy nem követte a példámat; ha karöltve járunk, a szolgálat mezején többre vihette volna.

De én nem akarom Önt elkésett tanácsokkal traktálni; amint igértem: vigasztalni fogom. Elmondok valamit, ami meg fogja nyugtatni egy kevéssé.

Nos, tudja meg, nyugalmazott altábornagy ur – most már urazhatom – hogy én sajnálom ugyan Önt, de nem csupán sajnálom, hanem egy kissé irigylem is. Én győztem, Ön elbukott, én megerősödtem hatalomban, Ön csufosan távozott. És mégis!… én nem nyertem annyit, amennyit Ön. Huszonnégy óráig nagy kéjt okozott a diadalérzet, de már kiélveztem… Hozzászoktam; nincs többé örömem benne. Az Ön öröme tartósabb lesz, bár meglehet, még nem jött meg. Mert Ön immáron egészen magáé; függetlenné, urrá lett, ha talán egy kissé későn is és nem a legkellemesebb körülmények között… Önt többé nem csöngethetik fel éjjeli három órakor, mint engem, éppen abban a pillanatban… Gondoljon erre és becsülje meg függetlenségét, ha már a szolgálatát nem tudta megbecsülni.

A győztes ellenfél teljes kiengesztelődéssel köszönti Önt, felejtést és igazi nyugalmat kivánva,

és marad, a ki volt

_Jean_, a komornyik.

Az altábornagy a fölmentését tudató hivatalos iratot elzárta a Wertheim-szekrényébe, a komornyik levelét pedig összetépte és bedobta a papirkosárba.

A LÁNY-ARCU VESZEDELEM.

Marcel Prévost _Les Demi-Vierges_ cimü regényében egy uj fajta fillokszérára figyelmeztette olvasóinak mindinkább növekedő tömegét. Ez a fillokszéra… de könnyebb a dolgot körülirni, mint nevén nevezni a gyereket.

Tehát: a francia irodalom moralizáló szenvedelme, mely vagy egy félszázad óta szerte analizálta a családi élet minden gyöngéjét, meglepően sokáig egyetlen egy tipust hagyott épen, érintetlenül: a tisztességes kisasszonyt. A leány volt a család egyetlen alakja, akit megkiméltek a viviszekciótól; lelki világát nem bolygatták, mint egy báránykáét. Az egyetlen iró, aki megkisérlette belepillantani a leánylélek titkaiba, és aztán hozzászólni ehhez a „problémá“-hoz: óvatosan, sok gyöngédséggel s teljes tisztelettel fogott hozzá kényes feladatához. Szinte bocsánatot kért minden második sorában. (Goncourt: _Chérie_.) És a temérdek szenny között, melyet a különböző iskolákhoz tartozó lélekvizsgálók, kutatásaik közben, napvilágra hoztak, a leány alakja mindvégig megmaradt „tiszta virágnak a kietlen bozótban.“ Még a _Demi Monde_ban szereplő Marcelle is valóságos liliom; környezetéről csak a szabadszájuság ragadt rá. S a példák özönlenek, hogy mind azt a szépet, jót és nemest, amit a többi alakoktól elvitattak, még a Théátre Libre irói is pazar szivvel itélték oda a kietlen bozótok tiszta virágjának. Ha Gyp-et és Paulette d’Alaly-ját nem számitjuk – a mint nem is igen lehet, mert Gyp még elég szeliden bánt Paulette-jével s inkább csak d’Alaly urat tette felelőssé mindenért – Marcel Prévost volt az első, aki a tisztességes kisasszonyt, ezt a N’y touche-t megkritizálta. De Marcel Prévost aztán alaposan helyre pótolta a mulasztottakat s ugyancsak kemény dolgokat mondott a szegény kisasszonyról.

Ó, Marcel Prévostnak is az a kijelentés volt az első dolga, hogy ő nem általánosit, csak egy kivételről beszél, kivételről, mely azonban egyre több példányban szaladgál a világon. Akiről ő beszél, az nem a párisi leány, még kevésbé a vidéki, francia kisasszony és legkevésbbé a leány általában. Az ő hősnői – elég merészen viselkednek ahhoz, hogy igy lehessen nevezni őket – egy külön világ flórájához tartoznak, egy nagyon sajátságos világ flórájához. A szóban forgó világ pedig az a kozmopolita társaság, mely félig hotel-, félig szalonéletet él, kétes eredetü, kétes vagyonu, kétes morálnak hódol s melyen csak egy nem kétes, az a határozottság, amelylyel az élvezetnek adja magát. De először is: ez a világ sokkal inkább érintkezik, sőt sokkal többször keveredik össze egyéb világokkal, hogy sem valami nagyon különálló társaságnak lehetne elfogadni; és másodszor: Marcel Prévost ennek a species-nek sokkal több fajtáját irja le, semhogy ki ne lehetne találni az igazi gondolatát, azt, hogy a „menye is értsen belőle.“

És az ő hősnői rettenetesek. Tudnak mindent, akár maga Hyrtl, cinikusak, mint a lakájok s olyan dolgokat beszélnek egymás között, amelyektől megborzadna egy csendőrkáplár is. Szivtelenek, mintha pávák és gyöngytyukok volnának, kiábrándultak, mint a régi vigjátékok nyájas öregasszonyai s haszonlesők, mint megannyi uzsorás. És azonkivül érzéki kis bestiák, akiknek csak egy gondolatuk van… de miért részletezni ezt a gondolatot?! Viseletükben, tempóikban egy cseppet sem különböznek azoktól az asszony-alakoktól, amelyeket egy félszázad óta szól meg a francia dráma. Udvarlóiknak, akik épp oly romlottak, mint ők, mindent megengednek, kivéve azt, amiről azt tartják, hogy „minden“ s előre összebeszélnek a gavallérjaikkal arra az esetre, ha majd férjhez mennek. Egyetlen álmuk, egyetlen ábrándjuk, hogy minél hamarabb találjanak egy minél gazdagabb Nanjac-ot, aki majdan leányt visz el ugyan az oltár mellől, de nem is fogja sejteni, micsoda lélek lakozik a mély tüzü, szürke szemek mögött… Bizonyára könnyü elképzelni, micsoda mételyt visz be a családi életbe egy efféle hajadon.

Marcel Prévost-nak sok felől kellett hallania azt az ellenvetést, hogy: mindez csak irodalom. Értsd: akármilyen kivételekről beszél is a szerző, a dolgok, a hatás kedvéért, tulontul nagyitva, sőt torzitva vannak. Marcel Prévost alkalmasint vállat vont erre az ellenvetésre. Ki veszi észre, hogy mit mond, ha önmaga korrigálja meg magát, ha a valósághoz hiven gyöngiti, halványakká teszi a szineket?! A fődolog az, hogy van-e valami a dologban?!… s az, hogy ennyire érdeklődnek a könyve iránt, azt bizonyitja, hogy igenis: van benne valami!… Ennyi elég rá, hogy érdemes legyen jelezni a veszedelmet.

Talán nem is szükséges egy szük körre szoritani a dolgot, hogy meg lehessen állapitani: igenis, a kényelemnek örvendő körökben az angolos nevelés, a szegényebb osztályokban pedig az élettel való közelebb érintkezés, a kenyérkereset kénytelensége, mely megtanit látni s megtizedeli az ábrándokat, ezeken kivül pedig egy sereg más ok, nagyon megdézsmálják azoknak a leányoknak a számát, akik a házasság napjáig a leányiságukkal a lelkük szeplőtlenségét is megőrizhetik. Marcel Prévost főképp a mai nevelést okolja. Hogyan lehessen másképp – hozza fel kritizáltjai mentségére, finom, elmés előszavában, – mikor a ház, amelyben élnek, tárva van minden könyv és mindenféle ember előtt?!

És ez az a pont, ahol a szerzővel egészen egyet lehet érteni. Hova-tovább be kell látni, hogy a régi pedagógusoknak volt igaza s nem az ujaknak: a vizbefulástól az uszni tanulásnál mégis csak jobban megóv: nem menni a vizbe. Prévost rámutatván a veszedelemre, megjelöli az orvosságot is s ez az orvosság – hogy növekszik a konzervativizmus!… – szerinte: a zárdai nevelés. Bizonyára a legjobb nevelő az otthon békéje és csöndje, de ha az anya nem tud lemondani a világról s nem akar egyes-egyedül a gyermekeinek élni, akkor nincs más mentsvár a leánynak, mint a kolostor. Azt lehetne mondani, hogy a zárdai nevelés egyoldalu s nem késziti elő a leányt eléggé az életre. Hogy tanulja meg, szegény a kolostorban a legnagyobb tudományt: az élet müvészetét? Ej, lehet is azt megtanulni!… felel az ellenvetésre Prévost. A férfiak elég korán belekerülnek az életbe, azért ez nem óvja meg őket, legalább a legtöbbet nem, hogy ne kövessenek el főbenjáró ostobaságokat. Ennél a kétes értékü tudománynál többet ér az, ha megtanitják a leányokat is arra, hogy az élet nem mulatság, hanem csupa kötelesség. Erre pedig csak az igazi otthon vagy a zárdai nevelés tanitja meg őket.

Van-e igazi otthon a kozmopolita társaságban? Valóban, másutt is kevesebb, mint gondolná az ember. Mi eléggé biztos fedél alul nézhetjük szegény Franciaország sok baját, az anarkiát, a köz-erkölcs pusztulását és a többit. Mégis, nincs a világon nagyváros, ahol a Marcel Prévost figyelmeztetése fölösleges volna. Nem látjuk-e mi is, hogy vannak akik elviszik a leányaikat olyan francia darabok előadásaira, amelyeket Párisban az aszonyok is leeresztett rostély mögül néznek? Sőt, mert mulatni akarnak s mert a nyügöt nem rázhatják le a nyakukról, elviszik az alsóbbrendü mulatóhelyekre is és nem csupán akkor, amikor ott szeliditett farkasokat mutogatnak?

Ez maga is tanuságot tesz róla, hogy a Marcel Prévost figyelmeztetését nálunk sem felesleges megszivlelni… ha a _Les Demi-Vierges_ olvasásakor azt mondjuk is: „Hát ilyen Páris!… de mi közünk nekünk ehhez a Babylonhoz?!…“

EN REVENANT DE LA REVUE…

Elzüllötten, mint egy élhetetlen borbély-legény, hét frankkal a zsebében, koldussá váltan, mint egy leégett játékos, szeretője sirjára bukva, mint egy mindvégig érdeklődést leső komédiás, a minden halálok legcsunyábbikával, disztelen öngyilkossággal mult ki e világból s tünt le a história szinpadáról Boulanger tábornok, a brav’ général, a fekete paripa leventéje, az az ember, aki néhány évig ugy állott Európa előtt, mint aki nemsokára nemzetek sorsát fogja tartani merész kezében.

Régi ellenségei egyszerüen vállat vontak, mikor meghallották halála hirét. Régi szövetségesei megkönnyebbülten lélekzettek fel. És a nép, az a derék nép, mely pár évvel előbb a szavazatok milliomaival választotta meg Páris és számtalan más város képviselőjévé, közönbösen mondta el róla ezt a rövid nekrologot: „_A komédiás!_“

Pedig hát, nagyon rövid idővel a csúf vége előtt, volt egy pillanat, amikor csak egy hajszálon mult, hogy ez az ember örökébe nem lépett annak a másik illusztris kalandornak, aki egy elszánt, aljas lépéssel egész Európa diktátorává tudta tenni magát. Volt egy pillanat, amikor az egész kontinens tekintete leste ennek az embernek minden lépését, mikor a háboru és a béke kérdése az ő nevéhez tapadott, mikor népének szemefénye, bálványa, a chansonette-ek hőse és a nagyuri szalonok ünnepelt lovagja volt, mikor a nemzeti megváltó ragyogó szereplését várták tőle, legalább a naivak, a nép.

Persze, olyan pillanat nem volt, mikor a teuton félelemnek kedves lett volna. S mi, akik megszoktuk német szócsőből szerezni be az értesüléseinket, minden időben hallhattuk róla a gyülölet szavát.

De igenis volt olyan pillanat, amikor rengeteg számu ellenségeinek, akik mind gyülölték egymást, kénytelen-kelletlen szövetkezniök kellett, hogy uralma alól megszabaduljanak s amikor ez a szövetkezés gyerekármánynak maradt volna félbe, hogy ha segitségükre nem jön ő maga és meg nem buktatja magamagát. Azok a különböző árnyalatu, mindenféle fajta tehetetlenségek, melyek a császárság bukása óta folyton csak ölték és marták egymást a hatalomért, először, legeslegelőször az ő gyülöletében egyesültek „kompakt táborrá.“ És ha egyéb érdeme nem lett volna is, már pusztán ez az érdem, hogy lehetővé tette ezt a lehetetlenséget, fennen dicsérné sokat gunyolt nevét.

De volt még egy érdeme, melyet nem homályosithatott el semmiféle ballépésssel, semmiféle siralmas fiaskóval. Vitéz katona volt. Harcolt az olasz háboruban és megsebesült Turbigónál. Harcolt Cocchinchinában és ujra megsebesült. Harcolt a poroszok ellen és Champignynál félholtan maradt a csatatéren. Harcolt a commune ellen és megint megsebesült. S ki tudja? Hogyha végkép ott maradt Champignynál: ma talán egy szép lovas-szobor magasztalná az emlékét.

Bizonyára tulságosan szerette a pompát, a szép asszonyokat, a fehér és fekete lovakat, a theatrális dolgokat, az élvezeteket; hiu, nagyravágyó volt és önzéssel teli. Kész volt sok esztelenségre s elkövetett az esztelenségeknél nagyobb hibákat is. De a foltok, melyek nevéhez tapadnak, ugyanazok, amelyek elhomályositják a többi illusztris kalandor nevét is, azokét, akiknek a siker, a mindenható siker nevében sokat megbocsátunk. És ha a nagy faux pas-t, amely megbuktatta, el nem követi, könnyen meglehet, hogy temérdek hibájának ma nem volnának kritikusai, csak legyezgetői.

Mi birta rá, hogy azt a ballépést elkövesse? – nem olyan könnyü megállapitani. A szerelem, mely megdöntötte Iliont? A ragaszkodás hüséges szeretőjéhez, kinek olyan csodaszép karja volt? Bátorság-fogyatéka? Vagy belátás-hiánya? Mindez együttvéve?

Mindegy. De hogy ha csakugyan része volt ebben a ballépésben a merészség fogyatékának, bizonyára nincs tragikum nélkül, hogy a legkiválóbbik sajátsága éppen akkor hagyta cserben, amikor a legtöbb szüksége volt rá. Mert bátor ember volt ez, ha azok közül is, akiknek közönségre volt szükségük, hogy hősiesek tudjanak lenni.

Mikor a számüzetés, a fenyegető nyomoruság és a csapások megtörték energiáját: a régi pompázó alakból nem maradt meg egyéb, csak a kiáltó, a rut, a szégyenletes hibák. S már csak ezeknek a megtestesülése volt az a szánalmas alak, aki olyan banális, csuf véggel fejezte be ritka és viszontagságos pályafutását. Mindamellett, mikor siralmas végének hallatára mély és benső meggyőződéssel magasztaltuk a mindenható, a csodákat tevő, az isteneknek parancsoló sikert, mely hütlen szeretője volt, nem lehetett elfelejtenünk, hogy balgatag, de vitéz volt, mint a kardja.

RENAN SZOBRA.

Renan Ernőnek szobrot állitottak szülővárosában, Tréguier-ben. Tréguier tartozott ezzel Renan Ernőnek. Nem azért, mert Franciaországnak ez a büszkesége Tréguier falai között látta meg a napvilágot; ebben ő is, a cőtes-du-nordi városka is ártatlanok. Annak a követelésnek, mely terhül rójja rá a városokra, hogy mindannyiszor egy-egy emléket emeljenek, a hányszor egy-egy nagy ember kerül ki a falaik közül, a jogossága bizonyára vitás. De Tréguier adósa volt Renan Ernőnek ezzel a közép minőségü, s a világ elől meglehetősen eldugott szoborral, azon az örök jogcimen, melynek kielégitését közönségesen hálának szokás nevezni. Mert semmiféle helyről, se Veneziáról, se a felkelő nap sugárözönében uszó tündérvárosról, nem irtak soha szebbet annál, amit Renan Ernő irt a Tréguiernek nevezett szomoru kis breton fészekről. Nem irtak soha se szebbet, se melegebbet, a szülőföld iránt való szeretetnek nagyobb mélységével; és nem irtak nagyobb müvészettel se, soha. A „Gyermekkori emlékek“ első részében Tréguier megelevenedik egy másik életre, – kivüle, fölötte a rövidéletü valóságnak, – s azután manet alta mente repostum; megelevenedik több ember számára, mint amennyi Tréguierben él, több szemnek, több szivnek, olyan sziveknek is, amelyek még csak ezután fognak dobogni. Tréguierről Renan előtt soha semmit se jegyzett fel a krónika; Renan óta a Tréguier név olyan ismerős sok nyugateurópai embernek, mint ez a szó: Lakedaemon.

Ha Tréguier nincs hálaérzettel Renan iránt, s ha a breton parasztok nem tudnak arról, hogy a Renan dicsőségéből rájok is esik egy sugár: ez nem csuda; azok előtt, akik Tréguiert Renanból ismerik: természetes. Nem könnyen lelkesedő emberek azok, s dicsőséget csak egyet ismernek el: Isten dicsőségét. Nagyon érthető, hogy a szobor felállitása nehézségekbe ütközött, mihelyt a papság nem akarta, hogy Renannak, otthon, szobra legyen. A papságnak sehol sincs nagyobb hatalma az emberi lélekre, mint a földnek ebben a zugában. S a papok okos emberek. Tudják, hogy amit az öt centime-os ujságok minden eszmeirány szolgálatára kész zsoldosai csaholnak a fekete seregről, az nem hatol el a breton paraszthoz, vagy ha elhatol, a paraszt elereszti a szót a füle mellett. De ha látja a szobrot, mely olyan valakit ábrázol, akiről csak annyit tud, hogy nem hitt Jézus Krisztusnak az istenségében, csak abban, hogy istenember volt: ez bevésődik a paraszt fantáziájába. És Combes Emil doktor, 1902 – 1905-ig a francia kormány elnöke, az ő Prudhomme-ok számára kieszelt, theatrális hatásokra éhes radikálizmusával sok kellemetlenséget szerzett ugyan a papságnak, de ennek századok óta terebélyessé vált hatalmából csak édes-keveset tudott lenyesni. A Côtes-du-Nord vidékén tehát Renan szobra miatt ismét olyan jelenetek játszódtak le, aminők a szerzetes-rendek kiüzése idején, s az állami akarat csak nagynehezen tudott győzedelmeskedni. A szobor leleplezésének ünnepe is csak jókora botrányok elfojtásával eshetett meg. A parasztok kivonultak kaszáikkal, hogy megvédelmezzék az Istent, amint hogy kaszáikkal vonultak ki a nagy forradalomban is, hogy helyreállitsák a királyságot. És a Lantenac márkik egy ivadékának, Kerboisson vicomtenak a felesége, akiről higyjük, hogy éppen olyan csinos, mint amilyen hü szolgálója Istennek, jónak látta revolvert venni elő, hogy megvédje Isten dicsőségét a jó öreg Renan csunya bronz képmásától. De a revolvert elvették tőle a csendőrök, a parasztokat visszaszoritotta a katonaság és Combes miniszterelnök, ez a Numa Roumestan, akit Daudet vonásról-vonásra megjósolt, végre elmondhatta ünnepi beszédét, melynek hallatára az öreg Renan rosszul lett volna. Az állami akarat érvényesült.

S a szobor áll. Jean Boucher müve, és ha hinni lehet a francia képes ujságok reprodukcióinak, nem szolgál sem Istennek, sem Renannak, sem Jean Bouchernak dicsőségére. Jean Boucher ugyanis, ritka tapintattal, nem a Kereszténység eredeté-nek történetiróját elevenitette meg, hanem azt a barátságos öreg urat, aki nyáron Tréguierbe szokott érkezni és sokat üldögélt ama kőpadok egyikén, amelyeket Tréguier községtanácsa, semmi költséget sem kimélve, állittatott Tréguier lakosainak kényelmére.

Az emléken két alak van. Renan mögött egy beteg testü, zord arcu női alak látható, akit az első pillanatban Bellonának, vagy a Nemezisnek vélünk s akiről később kiderül, hogy Pallas Athéné. Az istennő haptákban áll; csak éppen a jobbkarját emeli fel s ebben cserágat tart. Renan, előtte, egy kőpadon ül, de egy kicsit hanyatt esve, mintha valaki oda teremtette volna; pocakja és végtelenül fáradt tekintete szánalmat kelt. Botját és kalapját is halhatatlanná tette a müvész; s ezek a legsikerültebb részletei az egész alkotásnak.

Bajos kitalálni, kinek lesz öröme ebben az emlékmüben, ha csak nekünk magyaroknak nem, akiket vigasztalhat, hogy a franciák is tudnak rossz szobrot csinálni. Tréguier parasztjainak mindenesetre igaza volt, hogy kaszával védekeztek ellene és ha nem sok háládatosságra vall is az eset, igazat kell adnunk Tréguier városának abban is, hogy Renan szobrát nem ott kellett volna felállitani.

Nem volt ember, aki kevésbbé áhitozott volna arra a dicsőségre, hogy szobra legyen, mint Renan. A ma is divatos ikonolatriát nem igen tudta megérteni; a régiek ikonolatriáját se nagyon értékelte, csak felhasználta, mert végre is emberi dokumentumokat adott. Egyetlen egyszer tudták rávenni, hogy lefotografáltassa magát… de nem érdemes többet mondani erről, mert senkiről se olyan nyilvánvaló, mint róla, hogy nem volt se a külsőségek, se a hiuság embere. Azonkivül az ő dicsőségének nincs is szüksége emlékmüre; és nincs senki, akinek akár a lelkéhez, akár egykori fizikumához olyan kevéssé illenék az, hogy szobra legyen. Az az érzés, mely megkivánja a szobrokat, – legyenek ezek bármily szépek, – ez az érzés alapjában voltakép naivitás: és az ő lelkében nem voltak gyermekességek. Aztán, végezetül, mennyire fájt volna neki, ha megtudja, hogy az ő szobrának gondolatával feldulják Tréguier békességét! Mennyire értette volna a szegény breton parasztot! És meg is védelmezte volna Combes és elvtársai ellenében.

De ha már mindenáron szobrot akartak emelni Renannak, a szobrot nem Tréguierben kellett volna felállitani, hanem Párisban. Egy Renan-szobornak még itt se akadna méltó helye. Renan nemcsak a francia nemzet dicsősége, hanem az egész világé; az emberi szellemé, mely eddig ismeretlen magasságokba tudott emelkedni. Olyan helyen kellene emelkednie az ő szobrának, aminő a new-yorki Szabadság-szoboré; alant millió küzködő ember, előtte a végtelen, a tenger.

Mert soha se élt nagyobb szellemü ember és mélyebben érző lélek; soha se foszforeszkált az övénél ragyogóbb értelem, és soha se dobogott nemesebb sziv. Nem volt, aki jobban átértette volna az összes földi dolgok egybefüggését, az anyagi és lelki világnak titokzatos és szövevényes láncolatát, a törvények egységességét, az erők egyazonosságát, az embernek az egyetemeshez való viszonyát, az anyagi világ törvényeinek az emberi lélekben, az istennek a földi életben való megnyilvánulását: és nem volt, akinek a gondolkozása, érzésvilága, egész élete tökéletesebben harmonizált volna a nagy mindenséget átfogó örök törvényekkel. Aligha volt nála nagyobb francia irómüvész, s kétségtelen, hogy egyike volt minden idők legnagyobb történetiróinak; de mindenekelőtt filozófus volt, vagy ha ezt a szót lefoglaljuk a részletekben vizsgálódók számára, az uj idők egy „látnok“-a. És bár a bölcsészet kis bogarászai nem ismerik el filozófusnak, aminthogy a filozófiát csak kreálta, de nem gyakorolta s annál kevésbbé üzte iparszerüleg, egy teória kaptafájára ráütve bármi bolondot; bár filozófiája hasonlitott a Pyrrhonéhoz s igy a bölcsészek közül a legszerényebb mellé sorakozott: a hegyi beszéd óta nem hallott a világ magasztosabbat, se nagyobb mélységek fölött járót, se nagyobb magaslatokra szárnyalót, mint aminő az „Ima az Akropoliszon“. Akik csak a magukét tartják hitnek s minden egyéb hitet megtagadnak, az mondják, nem hitt Istenben. Mily tévedés! Ő megtalálta és látta az Istent!

TURGENYEV EMLÉKE.