Part 16

_Az utas:_ Ki az, mi az, vagy ugy?

_Nemtő:_ Semmi; állomáson vagyunk.

_Az utas:_ Azt hittem, hogy banketten. Annál jobb. (A másik oldalára fordul; magában): A látomásnak kissé nagy orra volt, de tagadhatatlan, hogy jóindulattal beszélt. (A vonat megindul s Az Utas ujra elalszik. Monotón dübörgés. Az álom koboldjai ujra elősündörgőznek a bársonyülés alól, sürögnek, forognak, integetnek és tücskön, prücskön, szöcske-szárnyon egy uj álom-alak ereszkedik le a lámpa tejüvegéből.)

_A második álom-alak:_ Barátunk! Testvérünk! Mi lapozgattuk önnek franczia nyelven megjelent regényeit, de mik ezek a regények munkáinak ama részéhez képest, mely még nincsen francziára forditva! Az ön munkáinak ama része, mely még nincsen francziára forditva, úgy tünik fel előttünk, mint valami hatalmas, piramidális monumentum, melynek idegenszerü felirását nem értjük meg. Nem értjük meg, de hiszen ép ez benne a szép! Amit megértünk, azt méltányoljuk, de amit csak érzünk, azt imádjuk! Ama munkáinak, amelyeket még nem forditottak le francziára, gyönyörüeknek kell lenniök, mert hisz csak ezek, egyedül ezek magyarázhatják meg az ön világraszóló dicsőségét. Mesterünk! Apánk! Nagybátyánk! Ne engedje meg, hogy ezeket a munkákat valaha francziára forditsák! Ne engedje meg, hogy egy forditó sánta prózában beszélje el, amiről mi oly felségeseket képzelünk! A szivét adja nekünk s ne elméjének a morzsáit! Könyveket magunk is irunk, de ah, ha ugy tudnánk szeretni, mint ön! Ön szereti a természetet, az emberiséget, a napfényt, a madárdalt, mi… ah, uram, mit mondjak önnek, mi még önt se szeretjük! Mi csak irigyelni tudjuk önt! Engedje meg, hogy meghatottságomban, lelkesedésemben, vitus-táncig menő elragadtatásomban, kifejezést adjak annak a bámulatnak, melylyel le nem forditott munkáinak adózunk, s kifordulva énemből, kivételképpen egyszerü és természetes legyek. Mester, mit kérjünk öntől? Pénzt nem kérhetünk, hisz ön nem kiadó! Tehát csak arra kérjük, fogadja el hódolattal teljes kézszoritásunkat. Bátran elfogadhatja e kezet; nincs benne semmi, szivünk e pillanatban tele van, de kezünk üres!…

_A kalauz_ (kivül): E–egy pperc! E–egy pperc!

_Az utas_ (félálomban): Önök nem fogják rossz néven venni… de nem birom végighallgatni ennyi rokonszenvnek a nyilvánitását… ez a rokonszenv sok, nagyon sok… gyönge ember vagyok, nagyon gyönge… már 1848-ban is kénytelen voltam lemondani, ha bankettre hivtak… egészségem már akkor is meg volt támadva… képzelhetik, hogy ma… (Nyöszörög.)

_A nemtő:_ Rosszat álmodtál? Ne félj, hisz csak álom volt! (A vonat tovább robog. Az álom-alakok megint feltünedeznek, eltünnek, majd megint összegyülekeznek.)

_Egy harmadik szellemalak_ (kezét zsebén nyugtatva): Nagyon örülök, uram, hogy megismerkedhettem önnel. Ön egy olyan nép fia, mely szegény, de becsületes. Mi is szegények vagyunk; szegények, de becsületesek. Ha az ember becsületes, nem lehet más, mint szegény és ha az ember szegény, mit tegyen egyebet, mint hogy becsületes marad? Ez a költészet a politikában és a politika a költészetben. Önök rokonszenvvel vannak a civilizáció iránt, mindamellett oly becsületesek, mint rokon véreik, a Párisban már jól ismert sziu-indiánok. Ezt tudtuk, uram; tudtuk, hogy Csettinyében egy bátor, harcias, hegyi nép lakik; de ön meggyőz bennünket róla, hogy bár fajuk hű maradt ősi erkölcseihez, Guttenberg találmánya máris elhatott önökhöz. Önök bemutatják nekünk haladásukat. A vitéz törzsek kiállitják kőbaltáikat, handzsárjaikat, a jatagánokat és egyéb eszközöket, amelyekkel egymást megskalpolni szokták; ön, a törzsfőnökök jelese, kiállitja munkáit, amelyek bár érthetetlenek, annál nagyobb szorgalomra és türelemre vallók. Ez igen szép, uram; csak haladjanak tovább ezen az uton, s biztositom, hogy a francia nemzet rokonszenve önökkel marad. Engedje meg, hogy ennek a rokonszenvnek a jeléül, a palmes académiques helyett, amelyet önök ma még nem tudnának méltányolni, megcsókoljam önt.

_Az utas_ (felriad): El Párisból, el Párisból, el!… (Magához tér.) Hol vagyok?…

_A nemtő:_ Most hagytuk el Szobot; mindjárt otthon vagyunk.

_Az utas_ (felül s mereven maga elé néz): Igen, igen, adjátok vissza sátramat, kőbaltáimat!… Mondátok, jer Párisba, ifju pásztor!… Nem, nem! Adjátok vissza a nomád tanyát, ahol születtem; mindenütt jó, de mégis csak legjobb otthon!

AZ ÁLSZAKÁLL.

– Társadalmi kép, sőt egyszersmind jellemvigjáték, három jelenetben. –

_I. jelenet._

(Egy tekintélyes budapesti bank legszebb szobája. A bankigazgató egyedül. A tükör előtt áll és egy álszakállat próbál fel.)

_Az igazgató_ (miután hosszasan elnézte magát a tükörben): Pompás! Magam se ismernék rá magamra. Tökéletesen ugy nézek ki, mint egy bookmaker!… Azaz, bocsánat, ideje, hogy mi is magyarosabban beszéljünk… Tehát: tökéletesen olyan szinben vagyok, mint egy könyves mester!… (Csönget; a hivatalszolga belép.) János, küldje be Kónffy urat. (Leteszi az álszakállat; szünet. Egy perc mulva Kónffy ur berohan, a küszöbtől egy lépésnyire hirtelen megáll, s olyan mélyen meghajlik, hogy haja a földet söpri.)

_Kónffy ur:_ (remegve): Ppp… ppp… pparancsol, igazgató ur?

_Az igazgató_ (negédesen): Kónffy ur, tudja-e, hogy miért hivattam önt?

_Kónffy ur:_ Ahogyan igazgató ur parancsolja… Ha parancsolja: tudom, ha parancsolja: nem tudom…

_Az igazgató_ (kegyesen): Nem, Kónffy ur, ön nem tudja, hogy miért hivattam. Többet mondok: soha se találná ki.

_Kónffy ur_ (hirtelen azt gondolja, hogy az igazgató talán megőrült s deliriumában fel akarja emelni a Kónffy ur fizetését): Igenis kérem alásan…

_Az igazgató:_ Kónffy ur, ön előttem a becsületesség, a rend, a szorgalom és a pontosság mintaképe…

_Kónffy ur_ (sugárzó arccal): Ó, igazgató ur!…

_Az igazgató:_ Ne mentegetőzzék. Nem tehet róla; ilyennek született, ilyen marad. Ha valaki becsületes, rendes, szorgalmas és pontos, az magában véve még nem érdem, de legyen nyugodt, nem is hiba.

_Kónffy ur:_ Kérem alásan.

_Az igazgató:_ Szóval ön megbizható ember. Önnek nincsenek igényei, nincsenek szenvedélyei, még gondolatai sincsenek. Ne féljen semmit, gondolatokat nem is követelek öntől. Megelégszem azzal, hogy becsületes. A mai világban már ez is valami.

_Kónffy ur_ (szerénykedve): Igyekszem megtenni, ami tőlem telik.

_Az igazgató_ (kegyesen): Nem baj, nem baj!… Ismétlem, ön egyszerü, de becsületes. Önre rá lehetne bizni egy milliót, sőt talán másfelet is. Ez okoknál fogva elhatároztam, hogy önre bizom az álszakállat.

_Kónffy ur_ (elhülve): Méltóztatik?…

_Az igazgató_ (felsőbbséggel mosolyogva): Ön ezt nem érti, Kónffy, de majd megmagyarázom. Annyit mindenesetre tudni fog, hogy igen rossz időket élünk. A korrupció hihetetlenül elterjedt; ugyszólván mindenki gyanus, aki él. Ha az olyan nagy intézetnél, mint a mienk, csupa kivételek volnának, az csodaszámba menne. És én, Kónffy, én nem hiszek a csodákban. Azt hiszem, még ön se hisz bennök.

_Kónffy_ (szolgálatkészen): Ó, semmiesetre, igazgató ur!

_Az igazgató:_ Ötszáz ember között ugy százharmincöt-százharmincnyolcra tehető azok száma, akiknek csak alkalom kell, hogy tolvajokká legyenek. Az alkalmat pedig olyan óriási üzemnél, mint a mienk, soha se lehet tökéletesen kizárni. Hogyan zárjuk ki tehát a tolvajlásokat és sikkasztásokat? Ez csak egy módon lehető: preventiv intézkedésekkel.

_Kónffy_ (aki lemondott róla, hogy megértse az igazgatót): Természetesen…

_Az igazgató:_ Nem: természetesen, Kónffy ur, hanem: mint ezt csak élesebb szemek látják. Van önnek fogalma róla, hogy milyen preventiv intézkedésekre célzok?

_Kónffy:_ Ó, igazgató ur, hogyan találnám ki?…

_Az igazgató:_ No lássa!… A nagy sikkasztásokat és nagy lopásokat csak ugy akadályozhatjuk meg, ha a sikkasztót és tolvajt már csirájában felismerjük. Mindenki kicsiben kezdi. Már most, mit gondol, miről ismerhetjük fel, hogy valaki hozzá látott-e a dologhoz?…

_Kónffy:_ Megvallom, nem is sejtem, igazgató ur…

_Az igazgató:_ A járásáról, Kónffy, a járásáról!… Mondd meg, hová jársz s megmondom, mennyit loptál!… Az emberek azért lopnak, hogy játszhassanak, mulathassanak. A sikkasztók és tolvajok tehát mind megjelennek a lóversenytéren, az orfeumokban s az éjjeli kávéházakban. Tartsuk szemmel azokat, akik ezeknek a mulatóhelyeknek rendes látogatói, s a tolvaj és sikkasztó nem siklik ki körmeink közül.

_Kónffy:_ Igenis, értem.

_Az igazgató:_ A feladat tehát egyszerü. Megfigyeljük, hogy tisztviselőink közül kik járnak ki a versenytérre, kik járnak el az orfeumokba és az éjjeli kávéházakba, megfigyeljük, nagyban játszanak és sokat költenek-e, s ha igen, itthon soha se veszszük le a szemünket az illetők körméről. Igy aztán alig hogy hozzányulnak a pénzhez, már nyakon is csiptük őket.

_Kónffy_ (őszinte bámulattal): Soha se gondoltam volna erre, pedig milyen egyszerü a dolog!

_Az igazgató:_ A koncepció hibátlan, az eljárást azonban két tapasztalat is megneheziti. Az egyik tapasztalat az, hogy mondott helyekre nemcsak a sikkasztók járnak, s másrészt a sikkasztók menten eltünnek, ha észreveszik, hogy megfigyelik őket. Ebből az következik, hogy a megfigyelésnek fölötte tapintatosnak, hogy ugy mondjam láthatatlannak kell lennie, mert különben egyfelől igaztalanul feszélyeznők azokat a tisztakezü tisztviselőket, akik a maguk pénzén szórakoznak ezeken a helyeken, másfelől vigyázatra intenők a sikkasztókat s igy módot nyujtanánk nekik, hogy mégis kijátszhassák éberségünket.

_Kónffy:_ Valóban, ez nem jutott eszembe.

_Az igazgató:_ A megfigyelőnek tehát ugy kell e mulatóhelyeken megjelennie, hogy a megfigyelt tisztviselőtársak fel ne ismerhessék. Erre a célra adom önnek az állszakállt. Mert a mai naptól fogva ön fogja embereinket megfigyelni, ugy a turfon, mint az orfeumokban és az éjjeli mulatóhelyeken.

_Kónffy:_ Hogyan, igazgató ur…?

_Az igazgató:_ Igen, Kónffy, ön ezentul ugyanazzal a pontossággal fog megjelenni a versenyeken, a szinházakban stb. stb., mint eddig a hivatalban. Viszont gondoskodni fogok róla, hogy a bankban egyéb munkával ne terheljék meg önt.

_Kónffy:_ Attól tartok, igazgató ur, hogy nem vagyok alkalmas ember erre a megtisztelő feladatra. Olyan idegen vagyok a szórakozás világában…

_Az igazgató:_ Majd beletanul. De még figyelmeztetnem kell valamire. Mondottam, hogy a megfigyelés munkáját két tapasztalat neheziti meg. Az egyiket már emlitettem; a másik tapasztalat a következő. Bármilyen uj ez találmányom, máris előre vetette árnyékát. A tisztviselők tudják, hogy rossz szemmel nézik őket, ha fogadnak, játszanak, pezsgőznek s korhelykednek. Azért ugy a sikkasztók, mint a tisztességesek, mindent elkövetnek, hogy kijátszszák éberségünket. Többnyire álszakállban járnak a turfra és mulatni, hogy társaik föl ne ismerhessék őket. Az álszakállas alakokat tehát különös figyelmébe ajánlom. Fel fogja ismerni kollégáit akkor is, ha álarcot öltöttek?

_Kónffy:_ Igazgató ur, ha egyszer nekem valamit megparancsoltak, akkor én vakon engedelmeskedem. Fel fogom ismerni őket, mert ez a parancs.

_Az igazgató:_ A jutalom nem fog elmaradni. De most munkára! (Óráját nézi.) Mindjárt egy óra; háromnegyed háromkor már a versenytéren kell lennie. Menjen. Vigye magával bizalmamat és ezt az álszakállt!

_II. jelenet._

_Kónffy_ (egyedül): Nem is rossz félkettőkor az utcán sétálgatni, mialatt a többiek még a bankban görnyednek… Spitzer három óráig se lesz kész a munkámmal s én már nyugodtan meg is ebédeltem… (A kirakatok tükreiben nézegeti magát.) Ez az álszakáll határozottan tekintélyes külsőt kölcsönöz nekem… Az arcom olyan, mint egy diplomatáé, csak a ruhám árul el… Mindenesetre elegáns ruhát kell csináltatnom ehhez az álszakállhoz, mert különben észreveszik, hogy nem vagyok az, aminek látszom… De mért ne ülnék konflisba, mikor a bank fedezi költségeimet?!… (Ugy tesz, amint gondolkozik, s megérkezik a versenytérre.) Egészséges mulatság ez, nagyon egészséges… Nini, már felhuzzák a lovak számait!… Ha már itt vagyunk, ne kockáztassunk meg mi is egy ötöst?… Az ördög nem alszik, hátha bejön ez a Taral vagy kicsoda?… Annyit beszélnek róla, valaminek mégis csak kell lennie a dologban… (Az első futamot lefutják.) Taral jön!… Szoritsd Taral!… (Orditani kezd.) Gyere, az apád teremtését!… Hurrá!… Brávó Taral!… (A verseny után.) Harmincöt forintot nyertem!… Nem vagyok barátja ennek az erkölcstelen intézménynek, de az tagadhatatlan, hogy nyerni nem kellemetlen… Legalább lesz mit költenem éjjel az Orfeumban… Mért ne innám egyszer pezsgőt én is, először, egyetlen egyszer életemben!… (Reggel félötkor egy éjjeli kávéházban): Puszild meg álszakálamat, Miczi, ne félj semmit, soha se halunk meg!…

_III. jelenet._

(Egy félév mulva.)

_Az igazgató_ (magában): Megint ötvenezer forint hiány!… Egy vagyont költöttem álszakállra és mégis ujabb lopás!… Kónffy legutóbbi francia álszakálla annyiba került, hogy egy szegény ember frakkot vehetett volna rajta és ennek dacára ismeretlen tettesek ellopják a bank pénzét!… Hallatlan!… (Megjelenik a bank titkára s Kónffy, két detektiv között.)

_A titkár:_ Itt hozzuk a gazembert.

_Az igazgató_ (diadalmasan): Ugy-e, mondtam, hogy idegen lopta el?

_A titkár:_ Hogyan, igazgató ur nem ismer rá erre az emberre?

_Kónffy_ (rendkivül elgáns. Simára borotvált arc, angol ruha, harminc forintos cipő): Ugy-e, igazgató ur, nem lehet rám ismerni? (Sirva.) Nagyon, de nagyon megváltoztam!…

_Az igazgató_ (elképedve): Ki ez az ember?

_A titkár:_ Kónffy! Kónffy testestől-lelkestől!…

_Az igazgató:_ Az lehetetlen!

_Kónffy_ (sirva): Pedig én vagyok! (Felteszi az álszakállt.) Ha jobban megnéz, igazgató ur, rám fog ismerni…

_Az igazgató:_ És csakugyan!… Ráismerek álszakálláról!…

_Kónffy:_ Nem gondolta volna, ugy-e, hogy ide jutok?!… S mindezt az álszakáll tevé!…

_Az igazgató_ (mélyen megrendülve): Ó, Kónffy, Kónffy!… Hogy igy kellett egymást viszontlátnunk!…

A METAMORFÓZISOKBÓL.

– Kortörténet levelekben. –

I.

_Eleméry Zoltán, III. oszt. tanulónak._

Kedves Zoltán! Leveledet kaptam, de hiába, nem segithetek rajtad. Ezért nem fogadtalak akkor, amikor személyesen jelentkeztél. Én rendkivül tisztelem azokat az irókat, akik nem irnak, de ki nem állhatom azokat a tanulókat, akik nem tanulnak. Te a latinból és a matézisből megbocsáthatatlan hanyagságot tanusitottál. De hová gondolsz, mi lesz belőled?!

Határozatom megmásithatatlan. Kénytelen vagyok felszólitani kedves atyádat, vegyen ki az iskolából, s adjon kadétnak vagy matróznak, mert te nem arra születtél, hogy a kenyeredet a fejeddel szerezd meg. Remélem, uj pályádon kitartóbb léssz, mint voltál az iskolában.

Javulásodat kivánja

jóakaró tanárod:

_Vaskalap Bálint_.

II.

_Eleméry Zoltán országgyülési képviselő urnak_

Nagyságos Képviselő Ur! Kegyes pártfogóm! Abban a reményben, hogy Nagyságod még nem felejtkezett meg hajdani tanárainak legszerényebbikéről, aki legeslegelőször jósolta meg Nagyságod fényes jövőjét, mély tisztelettel vagyok bátor fölkeresni alábbi soraimmal. Alulirottnak régi hő óhajtása, vajha Bucsányból a fővárosi XII. ker. kir. áll. főgimnáziumhoz helyeztetnék át, hogy a központ éltető levegőjében egész lélekkel szentelhetné szerény exisztenciáját a tudományoknak és az irodalomnak. Tudom, hogy Nagyságodnak csak egy szavába kerülne, s beteljesednék eme legfőbb óhajom. Azért alázatosan kérem, ne vonja meg tőlem kegyes pártfogását, s nagy sulyu szavát a miniszter és az államtitkár urak előtt érdekemben fölemelni ne terheltessék. Reménységet meritvén ama körülményből, hogy Nagyságodnak dicső emlékü iskolai pályáján szerencsés voltam apró szolgálatokat tehetni, mély tisztelettel maradtam

alázatos szolgája:

_Vaskalap Bálint_, középiskolai tanár.

III.

_Tánczos Béla I. oszt. tanulónak._

Kedves öcsém! Gratulációdat nevemnapjára szivesen vettem. Jobban szerettem volna ugyan, ha szivből eredő jó kivánataidat nem kisérik olyan célzatok, amelyek ezt a lépésedet gyanussá teszik, de igy is jó.

A mi közelgő születésnapodat illeti, nem kételkedem, hogy Atyád a kért fa-lovat meg fogja számodra szerezni, de egyszersmind figyelmeztetlek, hogy én nem lovallak fel, s hozzám intézet kérésedet nem fogom teljesiteni. Még csak az kellene, hogy a te korodban valaki mancsettát és gallért viseljen, mint a felnőtt emberek! Arról pedig, hogy kaphatnál-e még az érettségi vizsgálat előtt égszinkék nyakkendőt? – nem is beszélek. Tégy le ezekről a vágyakról, melyek nem a korodhoz valók. Különben szivesen üdvözöl

_Soma bácsi_, orsz. képviselő.

IV.

_Tánczos Béla országgyülési képviselő urnak._

Mélyen Tisztelt Öcsém! Midőn harmadik parlamenti párbajodhoz, mely vidékünkön általános feltünést keltett s mindnyájunk keblét büszkeséggel töltötte el, őszinte szivből gratulálok, remélem, nem veszed rossz néven, hogy egy szerény kéréssel is alkalmatlankodom s veszem igénybe drága idődet. Egy kis ügyem-bajom van, melyet csak a Te szives jóakaratod, ismert befolyásod és számos becsületbiróságban kipróbált tekintélyed fordithat jóra.

A mult héten fináncok jártak nálam, elvitték minden szüzdohányomat, s még hozzá ezertizenhét forinttal meg is birságoltak. Most, a választások után, ezt a birságot kidrukkolnom annyi volna, mint vért izzadnom. Kérlek alázatosan, beszélj a pénzügyminiszterrel, hogy ne bolondozzék.

Tudva, hogy időd mennyifelé van elfoglalva, nem mernélek terhelni; de Rajtad kivül igazán nincs kihez fordulnom. Tudod, magam nem akarok a miniszterhez menni; a miniszterek nem szeretik az olyan képviselőket, akik elég merészek voltak kibukni. Az uj embereket pedig nem ismerem; nem voltam iskolaszéki tag, s nem jártam soha se a bál-bizottságokba, se biliárdozni a kávéházakba, se az egyetemi olvasókörbe.

Bizom benne, hogy nem felejtkezel meg róla, mennyi szerető gonddal vettünk körül gyermekségedben, s nem hagyod el bajban levő családodat.

Kérésemet megujitva vagyok

szeretve tisztelő nagybátyád:

_Tánczos Sámuel_, volt orsz. képviselő.

V.

_Ifj. Bojti Ernő földbirtokos urnak._

Igen tisztelt földbirtokos ur! Gyula fiacskáját ápolásom alá vettem, s megnyugtatásul előre is kijelenthetem, hogy baja bár huzamosabban fog tartani, nem veszedelmes.

A fiucska betegsége nagymérvü emésztetlenségből származik, s ugyanez a baj okozta testi és szellemi hátramaradottságát is, mely bár feltünő, mégsem akkora, hogy aggasztónak tarthatnám.

Remélem, két-három hónap mulva annyira helyre áll, hogy bátran beadhatja az óvódába.

Kiváló tisztelettel

_Borzas Károly_, doktor.

VI.

_Ifj. Bojti Ernő földbirtokos urnak._

Igen tisztelt földbirtokos ur! Szives soraira válaszolva, büszkén értesithetem, hogy a nagyságos képviselő ur egészségi állapota napról-napra örvendetesebb. A képviselőház levegője csakugyan jót tett neki, s az, hogy beszédeit elmondhatta, nagy megkönnyebbülésére vált. Már ismét kezd járni, s szellemi fejlődése is figyelemre méltó. Ma azzal örvendeztetett meg, hogy sorra elmondotta az összes házi állatok neveit, s remélem, a jövő héten megkezdheti már az abéce tanulását is. A számjegyek iránt szép fogékonyságot tanusit. Tizig máris hibátlanul el tud olvasni, csak a kilencet ugorja át.

Kiváló tisztelettel,

_Borzas Károly_, doktor.

ALTÁBORNAGY ÉS KOMORNYIK.

Hohenbrunn gróf, altábornagy, a trón lépcsőjén legmagasabban álló főhercegek egyikének főudvarmestere, azzal az irattal együtt, mely tudatta vele, hogy a szokásos legfelsőbb elismerés mellőzésével mentették fel hivatalától, ezt a levelet találta az asztalán:

„Kedves gróf!

Kegyes akarok lenni Önhöz, két okból. Először – mit tagadjam? – jól esik önt lesajnálnom. Másodszor: komolyan sajnálom Önt, mert részvétet érzek a legyőzött ellenféllel szemben, és általában: szánalmat a gyöngék iránt, én már ilyen vagyok, apám.

Tehát kegyes akarok lenni Önhöz, és megirom ezt a levelet, tudván, hogy én vagyok az egyetlen, aki Önnek, mai siralmas helyzetében, némi vigaszt nyujthatok. A barátok vigasztalását – nem tudom, a legutóbb történtek óta maradtak-e még barátai? – a hasonló esetekben nagyon megrontja a mellék-iz: vagy igen sok szemrehányás van benne, vagy tulságos adag néma lenézés. Az alantabb állók vigasza mindig sértő. Ha ment is a kárörömtől, okvetetlenül benne foglaltatik az a boszantó észrevétel, hogy: „Most már közelebb vagyunk egymáshoz.“ Felülről nem fogják Önt vigasztalni. Ön talán azzal áltatja magát, hogy felülről egyszerüen elejtették Önt. Nem. Felülről eldobták Önt, mint egy szennyes zsebkendőt, amelylyel többé a csizmáját se törli meg az ember. Fent ezt igy szokták. Azok közül, akik felül maradtak, én vagyok az egyetlen, aki a vigasztalásra hajlandó is, képes is, mert ezt az én vigasztalásomat nem sózza el semmiféle bántó érzelem.

De nemcsak a jóindulat vezérel Önhöz. Ugy vélem, tartozom Önnek azzal az elégtétellel, amely ezekben a soraimban foglaltatik – s én szivesen teljesitem a kötelességemet.

Ön alul maradt a kettőnk közt lefolyt küzdelemben, s mióta a harc eldőlt, vádakkal illetik Önt, amelyeket nem érdemelt meg. Tartozom Önnek azzal a kijelentéssel, hogy ezeknek a vádaknak legnagyobb része merő igazságtalanság. Azt mondták, hogy Ön indiszkréciókat követett el, hogy paktált gazdájának ellenségeivel, s hogy legutóbb, mikor rendreutasitásban részesült, udvariatlanul felelt a leckére. Én tudom legjobban, hogy mindez nem igaz, s szivesen nyugtatványozom, hogy Önben ártatlant vádolnak. Különösen ami az utolsó pontot illeti, a legszebb bizonyitványt kell kiállitanom Önnek. Ön és udvariatlanság! Mesebeszéd. Mikor volt udvariatlan a leforrázott ember? Soha, se Ön, se más.

Nem, kedves gróf, én jól tudom és hitelesen bizonyitom, hogy Ön nem bünös, Ön csak tragikus hős. Az ön tragikuma abban állott, hogy tulbecsülte erejét, s vakmerően provokálta a világrendet, melyet nekem volt szerencsém Önnel szemben képviselni. Ön semmibe se vett engem; arra se akart méltatni, hogy észrevegyen. És mikor látnia kellett, hogy: igenis, vagyok, makacsul megmaradt oktalansága mellett. Önhittségében nem akarta tudomásul venni az ellenséget, pedig már gyanitotta, hogy ez az ellenség erős és kitartó. Méltóságán alul valónak találta, hogy rendes csatába bocsátkozzék velem s az én sokféle fegyverem ellen csak a lenézést hozta a küzdőtérre. Ugy gondolkozott, mint a felületesen nézők: „Altábornagy és komornyik! Hogyan kerülnek ezek össze?!“ De Önnek okosabbnak kellett volna lennie, mert ismeri a mi világunkat, a szolgaság világát, figyelmeztetésben is volt része, mert én megüzentem a harcot, de Önt vakká tette az elbizakodottság.

Az elbizakodottság volt az Ön tragikuma, derék gróf, amint hogy a legtöbb tragikus hőst ez a végzetes hiba buktatja el, ugy a históriában, mint a szindarabokban. Most már hiába mondanám Önnek, Jago szavait forgatva ki eredeti értelmükből: „Kerüld az elbizakodást! Kékszemü szörny az, nyájas külsejü és mézes szavu, aki orozva, az álom óráiban fojtja meg a legerősebb embert!…“ Most már hiába mondanám. Önnek erre a figyelmeztetésre nincs többé szüksége. Most már lehet elbizakodott, ha kedve van hozzá.

Az elbizakodottság alapjában véve szép dolog s ha Coriolanus elbizakodott, ez nekem esztétikai gyönyört okoz, mert higyje el, az arisztokratikus érzéseket megérti, elképzeli, értékeli a komornyik is. Csakhogy Coriolanus igazán ur volt. De hogy lehetett elbizakodott Ön, kedves altábornagy ur, aki ha grófnak született is, bizony messze esett Coriolanustól?! Mi tette elbizakodottá? Mire volt olyan gőgös?