Part 15

Igaz ugyan, hogy a trón lépcsőin mostanában nemcsak ezek a polgári vigjátékok, hanem a tragédiák is napirenden vannak. A trón nem óv meg az emberi élet legnagyobb nyomoruságaitól sem; miért óvna meg a legközönségesebb, a legáltalánosabb gyöngeségtől, amely gyöngeség talán erő?! Egy félszázad óta annyi szörnyü esemény történt a trón közvetetlen közelségében, amennyi elég volna megtölteni agy angol rémregényt. Megértük – ha egy kicsit idősebbek vagyunk – egy mindenható uralkodónak s ezen kivül még sok királynak és köztársasági elnöknek a meggyilkolását, megértük egy országoknak parancsoló trón felforditását; láttunk egy császárt, akinek a haldoklása borzasztóbb volt, mint legutolsó alattvalójáé. Láttunk a trón lépcsőin egy daliás leventét, aki lelkében megtörve, maga emelt gyilkos kezet magára; láttunk őrült és agylágyult fejedelmeket; láttunk császári házban rut családi viszálkodást; láttunk egymás ellen csatázó rokon királyi sarjakat; láttuk apró trónok összeroppanását; láttunk elcsapott királyt, aki egyéb foglalkozás hiján a játékra adta magát; és láttunk trónörököst, aki törvényszék elé került. Bizony, mindezek után már egy cseppet se meglepő, hogy ha a trónhoz közel állók mésalliance-okat is kötnek.

Hanem azért mégis csak szemetszúró jelenség a mésalliance-oknak ez a gyakorisága az uralkodó házakban. Volt egy idő, a mikor szinte járványossá lett „a legjobb családokban“ az ilyen mésalliance-kötés. Majdnem egyszerre történt, hogy Battenberg Sándor Hartenau gróffá fokozta le magát, mert minden áron feleségül akarta venni választottját, – hogy Orth János szerelméért lemondott minden ambiciójáról és választottjával eltünt az egész világ elől, – hogy a cár unokaöccse szembeszállott a cár haragjával s akaratlanul anyja halálának okozójává lett egy szép udvarhölgyért, – és hogy a román trónörökös le akart mondani a rá várakozó koronáról, mert ennek az árán is kész volt feleségül venni anyjának azt az udvarhölgyét, a kit inkább az irodalomért való rajongása, mint a szépsége tett hiressé.

Ez a csapatos fölkerekedés nyilvánvalóvá tette, hogy a legmagasabb állásuak mésailance-a egy csepvet se ellenkezik többé az idők szellemével… a minek igen természetes a magyarázata. Régente a trón jelöltjei a hozzájok méltó nőt nem igen kereshették közvetetlen környezetükön kivül; szeretőt találhattak bárhol, nem százat, de ezret, hanem feleséget nem minden bokorban. Azok a nők, akiknek társadalmi állása nem ért fel az övékig, s akikkel a jó vagy a rossz sors mégis összehozhatta őket, a gondolkozás és az érzés világában is mélyen alattuk állotak. Ma, a nivellálódás korszakában, a sziv és a lélek kincsei nem kiváltságai többé a legmagasabb állásuaknak; s ha az álmodott egyenlőség nem érvényesülhetett az apróságokban sem – mert hisz, ha eddig robotosai voltunk, most uszályhordozói vagyunk, nem egy, hanem százféle arisztokraciának – mindnyájunk ellenére érvényesült a legfőbb dologban. Az alattvaló lelke és szive fölérhet immár az uralkodóéval; s ez a vivmány a mi sokat szidalmazott időnknek nem a legutolsó dicsősége.

Azért csak megnyugtató lehetne, hogy a polgári rend, mely egykor csak kotillon-királynőket adott a vidámabb fejedelmeknek, ujabban már sürün szolgáltatja az uralkodó-házaknak az igazi menyasszonyokat is. De most már a nép kezd nem igy gondolkozni. A román trónörökös esetében például volt egy olyan érdekes jelenség is, aminőre előbb soha se volt példa.

Ez az érdekes jelenség az volt, hogy a román trónörökös választásába az előitélet predesztinált képviselői: a román király és királyné szépen belenyugodtak volna, de nem nyugodott bele a jó román nép. A királyné pártját fogta a szerelmeseknek s megnyerte frigyüknek a királyt is. Tőlük a trónörökös elvehette volna a szép költőnőt, s azért még nem kellett volna lemondania a trónöröklés jogáról. De a román nép nem igy gondolkozott. Nem kellett neki az a trón-utód, aki az ő nagyobb örömére nemzeti dinasztiát alapit. Félt a bojár-uralomtól, s fölvetette a trónörökös előtt az „aut-aut“-ot. Válaszszon a trónörökös feleséget királyi házból, vagy pedig mondjon le.

A nép tehát most már néha arisztokratikusabb gondolkozásu a királynál! És még azt mondják, hogy: nincs uj a nap alatt!

PORCIUNKULA ÜNNEPE.

Régen, századokkal ezelőtt, amikor még találkoztak olyan rakoncátlan szerzetesek is, akik ismételt feddés után sem akarták megszivlelni felsőbbségük intő szavait, a római pápa – mindegy hogy Clemens, Pius vagy Leo volt-e a neve – egy napon mélyen elszomorodék azokon a hireken, melyek a tartományokból érkezének elébe. Nemcsak azt adták hirül ezek a hirek, hogy az egész földön megbomlanék a rend s hogy a nyáj nem ismerne se felsőbbséget, se erkölcsöt, se törvénytiszteletet, de hogy az őrizők közül is többen megtévelyedének, s elvetvén minden kötelességet, egyedül Bacchusnak s más pogány Isteneknek áldoznának. Elé hivatá pedig ezen hirekre ő Szentsége első szekretáriusát és szólt:

– Eredj, fiam, csinálj rendet ezen juhok és szamarak között!

Megcsóválta azonban fejét a szekretárius s igy vette át a szót:

– Nagyobb dolog ez, Atyám, semmint erőimet meg ne haladná.

– Miért? – kérdezte ő Szentsége. – A nyáj szerte széledt; össze kell őket terelni. Az őrizők hanyagok; rendre kell őket szoktatni.

– Nem is a nyáj okoz nekem gondot – igy a szekretárius – hanem az őrizők. A nyájjal még csak el tudnék bánni valahogy, de ments meg, Uram, a felügyelőiktől!

– Ugy látom a jelentésekből, fiam – mondá kegyelmesen ő Szentsége – hogy kiváltképpen Assziszi Szent Ferenc fiai között találkoznak sokan, akik nem volnának rendben. Itt van a kulcs, fiam; végy elő néhányat szigorubb hangu mementóimból, s hozd rendbe ezen dolgot. Végre, bármily pogány módra éljenek is, mégis csak hozzánk tartoznak ők.

– Sajnos, atyám, nehéz dolog lesz eszükbe juttatnunk, hogy ők is az Egyház szolgái volnának. Az ige nem hat nájuk, s félek, nem silabizálnák ki mementóinkat, mivelhogy nagy irtózatuk vagyon minden betütől.

– Hát hogyha nem a vallás, majd Istenhez tériti őket az oldalnyilallás – itélkezett a pápa. – Dolgozzál ki, fiam, uj rendszabályokat, s vess véget ennek a hejehuja-életnek.

– Félek, hogy nem változtathatnám meg a Természetnek rendjét. Forgattam Atyám, a Természet könyvének lapjait, s ugy tanultam, hogy kétféle házi állatok vannak, olyanok, melyek huzzák az igát, s olyanok, melyek nem dolgoznak. De valamint hiába kivánnám a szedret megnövelni pálmamagasságra, azonképpen hasztalan követelném meg Assziszi Szent Ferenc némely fiaitól, hogy az égbe nőjjenek. A szederindán azért izes gyümölcsök teremnek. Ki látott, Uraim, házőrző ebet, aki a lovak helyett huzná az ekét? Ő vakkant egyet reggel, vakkant egyet este, s tőle ez is elég. A nagy Természet előtt egyformán kedves az igavonó ökör s a pásztor vidoran szaladgáló kutyája.

– Ugy látom, fiam, mintha némelyest már téged is megmételyeztek volna az eretnekségüket még gondosan rejtegető tévtanitások. Hát legyen elég a szóból annyi, hogy tovább nem türöm ezen állapotokat. Nem követelem tőlük, hogy éjente és naponta a szent könyveket forgassák – tudom, hogy ez fölötte nagy fáradságot okozna nekik – de a bálnak, fiam, a bálnak legyen vége.

– Tartok tőle, Atyám, hogy ezen intézményről s a vele járó étel- és ital-áldozatokról már nem fog hamarosan lemondani a hagyományhoz ragaszkodó renyhe megszokás. És miért kivágni a százados tölgyet, mely nem vét senkinek s mely Isten, ember előtt egyformán kedves? Viszont, ki tudja, a kivágott fák rőzséi mely bálványok oltárára kerülnek, hogy ott lánggal égjenek?

– Én pedig azt mondom neked, fiam, hogy: legyenek ugy, ahogy nincsenek, vagy: ne legyenek.

– Meg kell hajolnom szent akaratod előtt. Egy utolsó kegyet azonban mégis kérnem kell számukra. Minden nép és minden embercsoportosulás kialkudott magának az anyatermészettől egy napot, melyet a gondtalanságnak szentelt. Hogy a pogány dioniziákról és szaturnáliákról ne is beszéljek, felhivom kegyes emlékezetedet Szent Bálint, Szent Januárius s más szentek ünnepeire. Még az anyaszentegyház is megengedte farsang utolsó keddjének némelyes bohóságait. Assziszi Szent Ferenc fiai Porciunkula napján szokták kipihenni egyéves nyugalmukat; ezt a napot meg kellene hagynunk nekik az elmult idők emlékezetére.

– Sajnálom, fiam, de ezennel véget vetek minden dáridónak. Nehogy azonban azt mondhassad, hogy jólélekből fakadt szavaidat nem vettem figyelembe, a te kedvedért megengedem, hogy ebben az évben még ne történjék változás, s hogy a jelen esztendő legyen az, amidőn Porciunkula ünnepén utóljára hangzanék fel a csinnadratta, a kupák koppanása, az „Ez a pohár bujdosik“, s más álorcás vigasságok…

*

Igy történt, hogy Porciunkula ünnepének azon évi előestéjén, hat és hét óra között, a thélémai zárda hüvös folyosóján Pater Ambrosius és Frater Sylvester között a következő beszélgetés zajlott le:

_Frater Sylvester:_ Hej, atyám, a világ kizökkent sarkaiból!… Ki hitte volna, hogy meg fogjuk érni azt az időt, amikor a bor ugyannyira megfogyatkozik a világon, hogy lesznek elvetemedettek, akik ezt a nemes italt hamisitani fogják?!… Ha igy haladunk, atyám, utóvégre még mi is hamisitott bort fogunk inni!

_Pater Ambrosius:_ Ne légy ilyen komor, Sylvester! Ne félj, megsegit bennünket az, hogy elődeink közül az előrelátóbbak már jól megtöltötték a pincét… Tudod mit, hozz fel néhány üveget a beteg társaink számára rendeltetett ó-borból is!… A betegeknek marad egyéb, s miért legyünk mi betegek?

_Frater Sylvester:_ De a gvárdián?

_Pater Ambrosius:_ A gvárdián ma kétszer annyit fog inni, mint máskor. Az utolsó Porciunkulán!…

_Frater Sylvester:_ Sir bennem a lélek, Pater Ambrosius!

_Pater Ambrosius:_ Hát biz ezt nehezen érti meg az egyszerü és áhitatos lélek. Porciunkula ünnepei mindig javára váltak ugy a vallásnak, mint az emberiségnek. Porciunkula ünnepe után, mikor lejártak a kellő hónapok, a kereszténység mindig megerősödött És most vége az áhitatnak! Ki tette ezt, ki hozta ezt?… ki mondta ezt neki?… Tudod mit, Sylvester, hozd fel a legjobb aszut is. Mind, ami csak van!… Ugyis csak egy napig áll a világ!…

_Frater Sylvester:_ Nem esküszöm, Pater Ambrosius, de hidd el anélkül is, hogy itt lesz mind egy szálig.

_Pater Ambrosius:_ Ne feledkezzél meg az ürmösről se.

_Frater Sylvester:_ Se az ürmösről, se a bencés atyák pálinkájáról.

_Pater Ambrosius:_ Ha pedig sóért az izmaelitához kellene menned, utközben szólj be a molnárnéhoz, s mondd meg neki: azt üzenem, jőjjenek el, ő is, meg a többi asszonyok is, mert ma teljes bucsut kapnak. Ki tudja, meddig nem juthatnak ilyen alapos bünbocsánathoz?

_Frater Sylvester:_ Hisz azért ezután is lesz nagy bucsu, és amig lesz nagy bucsu, lesz kicsi is, nem igaz?

_Pater Ambrosius:_ Persze, hogy lesz. Ameddig ez a világ bünözni fog, mi ránk szükség lesz, viszont amig szükség lesz ránk, eladdig nekünk is szükségünk lesz frissitő italokra. De a szép sorjában felállitott négyszögletes és gömbölyü palackoknak, a pirosra sült libáknak és piruló vezeklőnőknek, a kettős ünnepek negyvennyolc órás lakomáinak, a dalnak és a házigazdának, aki nem veri ki a vendéget bunkósbottal, a mesébe való töltött káposztának és a „gurulj, gurulj hordócskám“-nak, egyszóval a teljes bucsunak, a teljes bünbocsánatnak, vége, Sylvester, mindörökre vége! A mi életünk ezentul: lencse-főzelék és savanyu bor, multak árnyéka s szentelt fájdalom.

_Frater Sylvester:_ Az jutott eszembe, Atyám, hogy talán ezentul is le lehet menni olykor a pincébe…

_Frater Ambrosius:_ Csitt, Sylvester, csitt!… ne folytass ilyen üres beszédeket! Vannak dolgok, amelyeket megtesz az ember, de nem beszél róla. A szegénység még nem jelenti azt, hogy éhen vesszünk, s a szüzesség nem azt, hogy szakállunk hozzánőjjön a Szentek életéhez. Igen, ezentul is lemegyünk oda olykor; néha, egyszer-másszor, hébe-hóba, koronkint. De ne beszélj ilyen hangosan, Sylvester; még meg találja hallani valaki, s bizony, bizony, mondom neked, Sylvester, hogy ha sokat beszélünk róla, utoljára még a pincét is kirántják a lábunk alól… amitől a kegyes ég talán mégis csak megóvja a szegény barátot!

UJ HIVATAL.

– Történik: Nápolyban, a gyászoló házban. Egy előkelő külsejü idegen beküldi névjegyét a bánatos özvegyhez. –

_A szobaleány_ (kijön a bánatos özvegytől): A kegyelmes asszony nagyon sajnálja, de gyásza annyira lesujtotta, hogy képtelen bárkit is fogadni.

_Az idegen:_ Soha se bocsátanám meg magamnak, ha a kegyelmes asszony gyászát egy pillanatra is megzavarnám, de kérem, mondja meg neki, hogy nem csupán részvétemet jöttem kifejezni, ellenkezőleg: pénzről van szó, készpénzről.

_A szobaleány_ (még egyszer bemegy és kijön): A kegyelmes asszony olyan rosszul érzi magát, hogy amennyiben Uraságod pénzért jött, tisztára lehetetlenség Uraságoddal szóba állnia. Amennyiben azonban…

_Az idegen:_ Ismétlem, hogy félreértés van a dologban. Nem pénzért jöttem, ellenkezőleg: a pénzt hozom, itt van a zsebemben.

_A szobaleány:_ Ebben az esetben a kegyelmes asszony erőt fog venni bánatán s Uraságod kedvéért megkisérti, hogy talán pár perczre mégis összeszedheti magát. Tessék besétálni.

(A szalonban:)

_Az idegen:_ Bocsánatot kérek, kegyelmes asszony, hogy, bár mélyen tisztelem özvegyi szent fájdalmát, zaklatni merészkedem ebben az órában, amikor…

_A bánatos özvegy_ (leküzdve fájdalmát, mindazáltal mély szomorusággal): Nekem kell engedelmet kérnem, de Uraságod névjegyén csak egy előttem ismeretlen név állott s igy nem sejthettem… Szabad tudnom, mily ügyben s kihez van szerencsém?

_Az idegen:_ Én az országos fő-egyezség-alkusz vagyok.

_A bánatos özvegy:_ Tessék?

_Az idegen:_ Az országos fő-egyezség-alkusz. Ez a hivatal még uj, de rég érzett hiányt pótol. Különben, ha rátérek küldetésem tárgyára, a kegyelmes asszony azonnal meg fogja érteni…

_A bánatos özvegy:_ Kérem, tessék. (Helyet mutat az idegennek; leülnek.)

_Az idegen:_ Én a kormány küldöttje vagyok, kegyelmes asszony. A kormány értesült róla, hogy Exczellencziád boldogult férje, hazánk nagy fia, emlékiratot s ezekben az emlékiratokban… hogy is mondjam?… tehát röviden s kissé népiesen szólva: ezekben az emlékiratokban olyan büzöket hagyott hátra…

_A bánatos özvegy_ (felsugárzó arccal): De még milyen büzöket, uram! A miniszterek, pártvezérek, bel- és külföldi államférfiak csak ugy prüszkölnek majd tőlük! Biztosithatom, uram, egyesek meg fognak pukkadni s lesznek, akik megérezve, hogy mi jelenik meg róluk, háromszor is megfordulnak sirjukban.

_A kormány küldöttje_ (mosolyogva): Tökéletesen értem, kegyelmes asszonyom s ha szabad hozzátennem: ez a dolog előttem nem szokatlan, mert uj hivatalomból kifolyólag már több nagy hazafi hagyatékát volt szerencsém összevásárolni. (Önérzetesen emelve fel a fejét:) Röviden, a kegyelmes asszony annyi büz temetőjét látja bennem, hogy e tekintetben bátran kiállhatom a versenyt bármely olajjal szagtalanitott müintézettel.

_A kegyelmes asszony_ (szerényen): Mi csak egyszerű emberek voltunk, de igyekeztünk megtenni a magunkét.

_A kormány küldöttje_ (respektussal): Értesültem róla, kegyelmes asszonyom, hogy hazánk nagy fiának, a boldogult kegyelmes urnak a rekordja ebben a tekintetben is meghalad minden eddig ismert eredményt. Ha szabad igy fejezni ki magamat: a boldogult kegyelmes ur a büz világbajnoka volt.

_A kegyelmes asszony_ (meghatottan): Megvallom, ez az elismerés nagyon jól esik. És mennyire jól esnék szegény megboldogult férjemnek, aki ebből is meggyőződhetnék, hogy fáradozása nem volt hiábavaló…

_Az idegen_ (komolyan): A kormány érdeme szerint méltányolja a nagy hazafi tevékenységét s látatlanban is sokra becsüli emlékiratait. De ne feledje, kegyelmes asszonyom, hogy a kormánynak a Lex Cantelli értelmében joga volna a hazafiak után maradó minden büzt egyszerüen lefoglalni…

_A kegyelmes asszony_ (könnyein át is mosolyogva): Csakhogy a mieink már biztos helyen vannak, igen tisztelt uram!

_A kormány embere:_ Erre el voltunk készülve, kegyelmes asszonyom. Éppen azért a kormány mellőzni kiván minden erőszakosságot s azt reméli, hogy az egyezség gyümölcsöző mezején Excellenciád részéről némi előzékenységgel fog találkozni, cserében azért a figyelemért, hogy a haldoklás örömeit holmi házkutatással stb. nem rontotta meg. Szóval a kormány kétszázezer lirát ajánl fel Excellenciádnak az összes büzökért, hangsulyozom: az összesekért, mert abba, hogy az apróbb büzöket a kegyelmes asszony alattomban másutt értékesitse, nem egyezhetnék bele.

_A kegyelmes asszony:_ Ön tréfál, uram. Egy német kiadó máris háromszázezer lirát ajánlott fel boldogult férjem emlékirataiért; véletlenül itt a levele. De hisz ön ezt természetesnek fogja találni. Európa összes botrányamatőrjei sóvárogva lesik a _haut gout_-t, mely ezekről a papirokról szerteárad, s Európa nem fog csalódni, azt mondhatom. Nos, uram, ha egy egyszerü kiadó, ki még virágot téphet minden ágról, egy egyszerü kiadó, egy szegény, rongyos ember, háromszázezer lirát kinál a boldogult papirjaiért, akkor az a kétszázezer lirás ajánlat – az állam részéről! – őszintén szólva: smucigság.

_A kormány embere:_ Beszéljünk érthetően, kegyelmes asszony Mennyit követel?

_A kegyelmes asszony:_ Ötszázezer lirát, egy petákkal se kevesebbet.

_A kormány embere:_ Ötszázezer lira, az nagyon sok!

_A kegyelmes asszony:_ Gondolja meg, hogy ezekben a papirokban mindenki kompromittálva van: az összes főméltóságok, le egészen az utolsó kecsketolvajig. Gondolja meg, hogy nincs az a disznóság, amelyről ezek az emlékiratok ne szólnának. Gondolja meg, hogy boldogult férjem mondhatni csak azért élt, hogy ezeket a disznóságokat a nemzeti Pantheon számára megörökitse.

_A kormány embere:_ Parbleu, kegyelmes asszonyom, ha a nagy hazafi ebbeli érdemei nem volnának általánosan ismeretesek, ugy én most nem háborgatnám önt emberfölötti gyászában. Csak nem képzeli, hogy alagyákért vagy bökversekért ajánl fel a kormány ilyen tiszteletreméltó összeget? De szó sincs róla, a kormány nem engedheti, hogy ez a nemzeti kincs külföldre vándoroljon, s amit a német kiadó kinál, az állam is ki fogja izzadni, ha máskép nem lehet: csatornázási költségek cimén.

_A kegyelmes asszony:_ Mint jó honleánynak minden igyekezetem arra irányul, hogy férjem hagyatékát megmentsem az ország számára. De megjegyzem, uram hogy én, ragaszkodva a boldogult intencióihoz, melyek előttem szentek, a német kiadó ajánlatát nem fogadtam el, még csak nem is feleltem neki.

_A kormány embere:_ Kegyelmes asszonyom: mondjunk háromszázötvenezret. Ezt is csak azért, mert sietek. Időm ki van mérve; még ma két más, bár kisebbszerü botrányt kell örök áron megszereznem…

_A kegyelmes asszony:_ Másrészt nehéz belenyugodnom abba a gondolatba, hogy mindaz, amit boldogult férjem, ez a nagy idealista, mint örökbecsüt följegyzett, egyszer s mindenkorra elveszszen az örökkévalóság számára Nem, uram, ön be fogja látni, hogy ragaszkodnom kell ahhoz, amit kimondottam.

_A kormány embere:_ Higyje el, kegyelmes asszonyom, hogy a kloákának minden szennye se ér többet négyszázezer liránál. Azt hiszem, eddig az összegig még elmehetek, bár félek, hogy főnököm, a miniszter dezavuálni fog…

_A kegyelmes asszony:_ Az a vén, többször büntetett betörő? Azt ugyan ne higyje! Ha meghallja, hogy az elhunyt emlékiratai nemcsak az ő nagyobb stilü utonállásait cikkelyezték be, hanem legbizalmasabb hölgyismerőseiről is válogatott pikantériákat őriznek, majd engedékenyebb lesz!

_A kormány embere:_ Vannak fizikai lehetetlenségek, kegyelmes asszonyom. A fél millió lira fizikai lehetetlenség.

_A kegyelmes asszony:_ Csak a természet ismer lehetetlenségeket, a politika nem. Végre is egy nagy hazafiról van szó, akinek a hagyatékát nem piaci árak szerint, hanem érdemeinek alapján kell megitélni. Ami nagynevü férjem után maradt, annak vásári értéke csekély, de _pretium affectionis_-a óriási. S ne felejtse el, uram, hogy a megboldogult nem hagyott hátra egyebet, csak azt, amit ön a rövidség okáért büzöknek nevez.

_A kormány embere:_ Bocsánat, de ugy tudom, hogy hazánk nagy fia tevékenyen müködött közre mindenütt, ahol pénzt osztogattak s részt vett mindenféle pnamában, ugy a nagystilüekben, mint a középfinomakban és közönségesekben.

_A kegyelmes asszony:_ Sajnos, amit a két keze keserves keresményével szerzett, mind visszalopták tőle. (Könnyeit törülgeti.) Áldott jó, könnyenhivő ember volt, szegény; amilyen ügyes a szerzésben, épp olyan ügyetlen a megőrzésben. S igy számomra, aki utolsó, bár nem legszebb éveinek osztályosa voltam, az emlékezet virágain kivül nem hagyott egyebet, mint életének ezt a fő-müvét, az utolsó század pikantériáinak ezt a páratlan potpourriját. Nem, uram, azt, ami nekem mindenem… hitem, álmom, imádságom és szerelmem volt… azt, ami az ő drága lényéből örök időkre fenmaradt… gyermekreményim s bánatim emlékét… nem, uram, mindezt nem adhatom oda fél millió lirán alul. Ezért a kerek összegért azonban odaadok mindent… mindent, ami nekem eddig kedves és drága volt… mindent, még az emlékezet virágait is.

_A kormány embere:_ Excellenciád meggyőzött s a kivánt összeget ki fogom eszközölni. De cserében ezért s azért a készségünkért, hogy hazánk nagy fiának, munkáinak megsemmisitését ellensulyozandó, szobrot emelünk: kérdem Kegyelmességedet, mi biztosit bennünket, hogy üzletünk perfektuálásával minden büz, még a legapróbb is, megsemmisül?

_A kegyelmes asszony:_ Mi biztositja önöket? A józan ész, uram, a józan ész! Egy fél millió nem sok, de elég arra, hogy az ember hátralévő éveit nyugodtan őrölje le. Egy fél millióból, szegényesen bár, meg lehet élni s ha végre visszavonulhatok kastélyomba és szép hazánk egy kies zugában kertemet müvelem, csak nem fogok ilyen szennyes dolgokkal foglalkozni?!…

_A kormány embere:_ Kegyelmes asszony, az ön alázatos szolgája meghajlik az ön lelki nagysága előtt!

_A kegyelmes asszony:_ Még egyet. Mondja meg őszintén, könyörtelenül, hogy ha átszolgáltatom önnek ezeket a drága papirokat, mi fog történni velök?

_A kormány embere_ (ünnepiesen): Felöltözöm pestis-öltözékembe s gummi-keztyüs kezemben egy csiptető vasat tartva, a drága papirlapokat egyenként adom át a Tüz istenének…

_A kegyelmes asszony:_ Akkor meg fogja engedni, hogy még egy bucsu-csókot lehelhessek e drága sorokra?

_A kormány embere:_ Kegyelmes asszonyom, mindig voltak gyászoló özvegyek, akik nem féltek a hullaméregtől. De én leborulok az ön szive előtt!

AZ ORIENT-EXPRESSZEN.

(Történik: a Párisból Konstantinápolyba robogó luxusvonat egy első osztályu kupéjában, éjjeli két órakor. Az _Utas_ alszik, de néha nyugtalanul hánykolódik a hármas ülésen, amelyen végig terült. Fölötte, a podgyász-tartón bőrládák, sok kalap-skatulya, egy csomag ujság és sok babér-koszoru. A másik hármas ülésen, szemközt az _Utassal_, a _Nemtő_ virraszt és patience-ot játszik. A vonat egyhanguan zakatol; magában a waggonban mély csend. Egyszerre a sötétben megjelenik egy álom-alak.)

_Az álom-alak:_ Tisztelt uram, mindnyájunk mestere! Az ön nemzete mindig rokonszenves volt előttünk, francziák előtt; az önök nemzeti hősei régebben eszményeink voltak, most bálványaink. Tisztelni, becsülni tanultuk Leonidást, Curtiust, Scaevolát, de szivünk feldobog, ha Attila, Eau de Janos és Sobri nevét halljuk. Uram, magyar és franczia mindenkor testvérek voltak, de immár egy félszázada nem testvérek, hanem egyek vagyunk. A lehanyatlott század derekán mi fegyvert ragadtunk, hogy felébresszük a népeket; önök felkeltek, s csodálatos magukviselete lefegyverzett bennünket. Az emberiségnek mindig voltak titáni harczai, de az önök szabadságharcza maga a szinarany legenda. Le a kalappal! – mint az önök Tyrtaeusa, Körner, oly szépen mondja. Mester, ön akkor a küzdők, a héroszok között volt. Mikor az országban körühordozták a véres kardot, ön is kirántotta villogó gatyáját, s ön is követte a dicső Ponyatovszkit, a szent felkiáltással, hogy: „Életünket és vérünket!“ Ahol legsürübben hullott a bomba, a hol bömbölt az ágyu s csattogott a kard, ön, mint a villám, azonnal ott termett hős czigányainak élén, s fokosa jobbra-balra osztogatta a csapásokat. A jogászok és kanászok nemzetére, mely… (A vonat megáll, s a waggon egyet zökken. Az _Utas_ felriad, s az álomalak eltünik.)