Part 14

Mégis, mindnyájan elcsudálkoztunk, mikor az iskolában arról értesültünk, hogy a mulatságos ó-korban és a gyászos emlékezetü középkorban éltek férfiak, akik az állatok beleinek futólagos megtekintése után, avagy egy horoszkóp üveglencséjéről olvasva, megjósolták a legközelebbi csatákat és a legközelebbi szerelmeket. Nem azon csudálkoztunk, hogy egyáltalában akadtak ilyen férfiak, hanem azon, hogy az üzlet virágzott, s hogy ezek a férfiak, a szemük erejéből ettek és ittak, ruházkodtak, kirándulásokat tettek és szeretőket tartottak.

Az ember, kivált az iskolában, hajlandó lenézni a fent emlitett korokat. Gyermeki lelkünk ártatlanságában azt hisszük, hogy csakis ezek a rég letünt idők türtek meg efféle exisztenciákat. Mikor aztán kilépünk a komtempláló életből a cselekvő életbe, észrevesszük, hogy ezen a világon minden örökkön ismétlődik. Észrevesszük, hogy azok az exisztenciák, melyeken egykor oly igen elcsodálkoztunk, ma is megvannak, és bár változatosabb formában, több leleménynyel, de ma is ugyanazt a mesterséget üzik, amelyet elődeik. A haruspexek ősi fajtája ma is él s ma is megkeresi a kenyerét szemének büvös erejével. De nemcsak kitart, szaporodik is.

Azok számára, akik érdeklődnek a természethistóriai apróságok iránt, följegyezhetjük, hogy legutóbb a következő uj spécieseket különböztette meg a tudományos kutatás a haruspexek népes családjában:

_1. Az államjós betümoly. (Graphologus politicus.)_ Leginkább Németorszgában tenyészik. Ott fogták közelébb azt a hatalmas példányt is, amelyet nem ajánlhatunk eléggé az anthropologiai muzeumok figyelmébe.

A haruspexeknek ez a gyönyörü példánya nem szemlélhetvén meg ez idő szerint Vilmos császárnak a beleit, Németország legnagyobb tósztozójának _kézirását_ tette vizsgálódásának a tárgyává. Ez alapon kifejtette, hogy a császár álló betüi olyan jellemre mutatnak, melynek főtulajdonsága az, hogy csak hosszas ingadozás után határozza el magát, de viszont annál makacsabbul ragaszkodik elhatározásához. Majd kiindulva ebből az elhatározottan ingadozó, s ingadozásához makacsul ragaszkodó lélekből, visszafelé megfejtette Németország egész történetét, s megjósolta, hogy hosszas ingadozások után még egyebek is fognak történni Németországon.

A haruspexeknek ezt a remek példányát nem zárták kalitkába. Ellenben Vilmos császár megküldötte neki Aegirhez intézett dalát, továbbá azokat a pillanatfölvételeket, melyeket komornikairól készitett, s megigérte neki, hogy felséges kezeivel fogja kihuzni hü szolgája fogát, ha hü szolgájának erre szüksége lesz.

A grafológusok válfajából Magyarországon csak két kisebb rendü spécies ismeretes. Ezek: a betüző szu és az okmányszaglár döntnök.

_2. A betüző szu._ (Graphologus vulgaris.) Ártatlan és szerény. Mindennapos penzuma ilyenformán hangzik:

„Nagysád dült betüi szenvedélyes szivre vallanak. A hajszálvonások sok lelki finomságot árulnak el. Különösen jellemzetes Nagysádnál a nagy O betü, melynek gömbölyüsége annak a jele, hogy Nagysád viruló egészségnek örvend. Ebben a pillanatban arra gondol, hogy nem romlik-e meg a cseresznye-befőtt; még négyszer fog férjhezmenni, s mindig igen boldog lesz; számok: 8, 17, 63.“

A kézirat-bölcsészek egy másik spéciese:

_3. Az okmányszaglár döntnök._ (Graphologus curialis.) Köznyelven: irás-szakértő. Egész nap ujságot olvas, s komolyan hiszi, hogy délelőttönkint tiztől tizenegyig megismeri olyanok irását, akiknek soha a hirét se hallotta. Mégis lelkiismeretének a megnyugtatása végett párosával jár, s kötelesség-érzetből ellent mond a másiknak. Nem tagadja, hogy tévedni emberi dolog. Jóhiszemü; nem áltat senkit, csak önmagát. Mert ő az egyetlen, aki meg van győződve róla, hogy az ő müködése nem felesleges.

Az emlitett spéciesek kedvelik a nyilvánosságot.

Ellenben jobbára rejtve virit s csak kivételesen kivánkozik a nagy közönség elé:

_4. A konyhai Lavater._ (Phrenologus culinaris.) Gonosz tekintetü, de különben békés ember, aki csak azért megy ki az utcára, hogy a járókelőkön a homlok és az orr szögét, a pofacsontokat, az ajkak vastagságát és a szem bennülését vagy kidülledtségét tanulmányozza. Ezeknek a megfigyeléseknek az alapján bájos naivitásokat szuggerál önmagának s a hanyagabb kereskedelmi iskolai növendékeknek. Minden szolgálójának rossz véget jósol s ezek a jóslatok részben teljesednek is. Néha kiadja munkálatait olyképpen, hogy az egész kiadást egy antikvárius váltja magához, potom áron való terjesztés céljából. Igen jó fiu és igen rossz muzsikus. Legközelebbi rokona:

_5. A fényképirtó Cumberland._ (Photographologus psychiater), mely rokona a betüző szunak is. Egyébként édes testvére az aeol-hárfának, mert nincs olyan asszonyt mutató fotografia, amely meg ne rezegtetné szive hurjait s ne ragadná ditirambusokra. Naponkint tiz-tizenöt női arcképet dolgoz fel s felhevült képzelete az erénydijakról szóló jelentések összes szép cselekedeit szétosztja az arcképek tisztelt beküldői között. Gondolat-olvasásai röpke fantáziára vallanak, mindazáltal többnyire ezzel a refrainnel végződnek:

„… Ezek a nagy tulajdonságok végre is elnyerik jutalmukat. El kell, hogy nyerjék. Szép arcának nemes nyugalma derüs jövőt tükröz. Ha megpróbáltatások után is, boldog és elégedett élet vár a tisztelt beküldőre. Örömet fog találni a hozzátartozókban, élvezetet a zenében, a szinházban, a nagy irókban. Bizonyos, hogy sokáig, nagyon sokáig előfizetője marad szerény lapunknak is.“

Végül, emlékezzünk meg a haruspexek családjának mastodonjáról, hős-cincéréről, Dalai Lámájáról. Ennek a neve:

_6. Az önmüködő zeneboncnok._ (Autometer musicalis.) Hazája Franciaország. Története az, hogy egy készüléket talált fel, melyet a zongorához kell erősiteni s mely a zongora-játszó jellemét, véralkatát, gondolatait, előéletét, édes atyjának egész multját, őseinek hőstetteit és betegségeit, kiveri egy papirlapra, a telegráf betüihez hasonló ákom-bákomokban. A készülék ugyanis olyan érzékeny, hogy eszeveszetten reagál a zongorajátszó idegerejének minden parányi nyilvánulására, konstatálja a müvész érütését, testének hőmérsékét, éveinek számát, szerelmi hajlandóságait, izgatottságának fokát, elméjének pihent vagy fáradt voltát, elhatározott ingatagságát és ingatag makacsságát, gyomrának jelen és mult állapotait és azt, hogy hány frank van a zsebében. Mindez világosan olvasható a papirlapon: csak olvasni kell tudni az ákom-bákomokat.

Látnivaló, hogy az önmüködő zeneboncnokhoz képest a többi haruspexek, a mult és a jelen összes haruspexei, angolkóros, vézna gyermekek. Az önmüködő zeneboncnok meg fog fejteni s meg fog jósolni mindent a világon. Csak olvasni kell tudni az ákom-bákomokat – ez az egész titok. Én még nem vittem ennyire s már is meg tudom jósolni, hogy az önmüködő zeneboncnoknak sok frank, sok, sok frank lesz a zsebében.

Mert ezen a világon minden csak ismétlődik s az, hogy mundus vult decipi, éppoly örök, mint maga az éjszaka.

A RAB MESÉL.

– Történik: 1950-ben. Ujstilü fegyház cellája; angol kényelem. Egyszerü, de izléses butorzat. Kilátás a Montblanc-ra. –

_A porkoláb_ (benyit): Jó reggelt, apó! Alig mult háromnegyed nyolc, s ön már fenn van?

_A rab:_ A reggel oly gyönyörü! Nézzen ki csak ezen az ablakon! Az embert költői hangulatok fogják el!

_A porkoláb:_ Bizony, szeretnék önnel lakást cserélni. De egy hivatalnok nem kivánhatja azt, amit a foglyok, nem igaz? Ez az épület, végre is, önökért van s nem a mi kedvünkért… De beszéljünk másról. Mit irjak a nyilvántartási ivbe? Jól aludt, apó?

_A rab:_ Pompásan.

_A porkoláb:_ És étvágya?

_A rab:_ Kitünő.

_A porkoláb:_ Meg volt elégedve a tegnapi vacsorával? A szakács aggódik, hogy…

_A rab:_ A fácán nem volt rossz, de százszor megmondtam, hogy a Châteaubriand-t fél-angolosan szeretem, s nem egészen kisütve. És tegnap megint egészen kisütötték!

_A porkoláb:_ De ez nem hivatalos följelentés, ugy-e? Szegény szakács, már annyiszor megbüntették, pedig a jó igyekezetet nem lehet tőle elvitatni!

_A rab:_ Most az egyszer nem bánom.

_A porkoláb:_ Még egy kérésem volna, apó. A főügyész ma látogatja meg intézetünket s egész hivatalnoki jövőm ettől a látogatástól függ. Remélem, ön nem vonja meg tőlem pártfogását s kedvező jelentést tesz…

_A rab:_ Számitson rám. Ön már a tizenharmadik porkoláb, aki szolgálatomra van, de mondhatom, egyikkel se voltam annyira megelégedve, mint önnel.

_A porkoláb:_ Hány esztendeje már, hogy ön itt van, apó?

_A rab:_ Ötvenkettő, fiam, ötvenkettő. Egy pár nap mulva hetvenkilenc leszek…

_A porkoláb:_ Hetvenkilenc év! Milyen szép idő!… S ön oly kitünő szinben van!

_A rab:_ Hja, barátom, a jó levegő s a gondtalan élet!… Aztán a kényelem, meg a jó táplálkozás!… Ha nem hoznak ide, bizony, már rég a sirban vagyok. Amig az ugynevezett szabadságot élveztem, meglehetős szegénységben éltem. És semmi se öl biztosabban, mint a gond és nyomoruság.

_A porkoláb:_ Itt pedig jó élete volt, ugy-e?

_A rab:_ Elég jó. Szinházat ugyan sohase lát az ember…

_A porkoláb:_ De ebbe bele lehet törődni…

_A rab:_ Bele. Nem mondom, hogy nem jól esnék, ha egy kis kéjutazást tehetnék a tulajdon yachtomon, mais on fait ce qu’on peut.

_A porkoláb:_ De hogy maradhatott ön itt ilyen sokáig? Tudom, hogy életfogytig tartó fegyházra itélték, de ezzel a szóval: „életfogytig“ a törvény csak tréfál. Az ember kitölt husz esztendőt s ha addig csöndesen viselte magát, szépen hazaeresztik.

_A rab:_ Ó, engem is el akartak küldeni, de lármát csaptam. A menykőbe is!… mit csináltam volna odakünn? Az ember itt megszokja a jómódot s aztán tessék ott künn a semmiből megélni! Köszönöm szépen. Mikor harminckét esztendővel ezelőtt tudtomra adták, hogy: a törvény – törvény s csak menjek dolgomra, fenyegetőzni kezdtem, hogy leszurom a porkolábot, a fegyházigazgatót, a főügyészt, a szövetség elnökét – s szépen itt hagytak. Föltették rólam, hogy ha okvetetlenkednek, igazán megkéselek valakit s azóta nem boszantanak.

_A porkoláb:_ Ez érdekes. Önnek nagy tekintélye lehetett, hogy ezt ki tudta vivni. Különben az elődöm is beszélte, hogy ön nem közönséges ember, s hogy az ön ügyéről egykor sokat beszéltek. Mondja, mi is volt az, ezelőtt ötvenkét esztendővel?

_A rab_ (önérzettel): Én egy királynét öltem meg!

_A porkoláb:_ Királynét? Svájcban?

_A rab:_ Egy idegen királynét.

_A porkoláb:_ Valami zsarnoki lényt? Egy Katalin cárnőt, mi?

_A rab_ (mosolyogva): Dehogy!… Csupa jóság volt és lelki nemesség!… Egy héttel azelőtt, hogy megöltem, eszem ágában sem volt, hogy az én kezemtől fog meghalni. Egyáltalán nem is gondoltam rá, mint ahogy a templomi képekre nem gondol az ember.

_A porkoláb:_ Hát csak ugy véletlenül ölte meg?

_A rab:_ Véletlenül. Szándékosan, de csak ugy véletlenül.

_A porkoláb:_ Beszélje el, apó, hogy történt ez? Itt már nem tudja senki.

_A rab:_ Már nem is igen emlékszem a részletekre. Elég az hozzá, akkor még ifju és bohó voltam. Hittem az anarkiában, s azt hittem, hogy a király-gyilkosságok előbbre viszik az emberiséget. Most már tudom, hogy ez ostobaság, de tudja, a fiatalság és a nagy őrültségek mindig vonzzák egymást.

_A porkoláb:_ S mért választotta éppen őt?

_A rab:_ Mondom, rá se gondoltam. Egy fiatal trónkövetelőt akartam megölni, csakhogy éppen tegyek valamit. Mert mit ér a fiatalság, energia nélkül, mi? De a fiatal trónkövetelő véletlenül eltünt előlem. Tomboltam a dühtől, s ekkor pillantottam meg a királynét… És akkor az jutott az eszembe: milyen eszeveszett galádság, milyen rettenetes alávalóság volna megölni ezt a másikat!

_A porkoláb:_ Mért?

_A rab:_ Képzelje. Ez a királyné lánynak tündér volt, asszonynak: a leggyönyörübb rózsa az isten kertjében, anyának: maga a Mater Dolorosa. Mindenkivel csak jót tett s a Gondviselés a sok jóért csak szenvedéssel fizetett neki. Ahol járt, áldás fakadt a nyomában, de az áldás csak nyomon követte őt, nem haladt együtt vele, hiába imádkoztak érte népek milliói… Nem volt öröme már, csak ha az erdőben lakó istennel beszélt, de ha ez örömet akart árasztani a földön, csak ő rá bizta… Megölni egy szentet! És semmiért! Mit szól ehhez a gondolathoz?

_A porkoláb:_ Ez a gondolat csak a poklok fenekéről jöhetett.

_A rab:_ Ugy-e? Nos, nekem akkor tetszett ez a gondolat. Igy okoskodtam: mennyire fog imponálni az anarkia, mely erre a tettre is képes, semmiért, gratis, csak hogy beszéljenek róla! Megjegyzendő, hogy ez a szent akkor már közelebb volt az éghez, mint a földhöz. A martiromság megölte már a testét és a lelkét; nem élt már, csak a nagybeteg szive! Ezt a szivet döftem keresztül, car tel était mon plaisir!

_A porkoláb:_ S nem törték önt kerékbe? A fülébe nem csepegtettek ólmot? Nem hasitottak szijjat a hátából? Nem pörkölték meg elevenen? Nem törték össze a csontjait izenkint? Nem feszitették keresztre? Nem vertek szögeket a husába? Nem hagyták elpusztulni étlen-szomjan? S mit tudom én mi?

_A rab:_ Nem. A mult század végén két őrültség dühöngött, két nagyon különböző őrültség, amelyeknek azonban szükségük volt egymásra, mert máskülönben soha se tudódott volna ki, hogy micsoda őrültség ugy az egyik, mint a másik. Az egyik őrültség az anarkia volt, a másiknak ezt a szép nevet adták: humanizmus. Az utóbbi nevében olyan törvényeket csináltak, amelyek alapján…

_A porkoláb:_ Hagyja el, apó. Én tisztelem, becsülöm önt, s szivesen elmulatok önnel. De engedje meg, ön lovag-regéket beszél nekem; már pedig én nem szeretem, hogy ha valaki ugrat… Ha tréfálkozó kedvében van s bolonddá akar tenni valakit, tőlem mulathat kedvére, de keressen magának más bolondot s engem hagyjon békében. Vagy azt hiszi, hogy ha a mult század végéről beszél, elhiszek önnek minden őrültséget?

TRISTIA.

A szó embere és a cselekvés embere között első pillanatra szinte regényesnek látszik az ellentét. A renyhe gondolkodás előtt azonegy mesebeli királykisasszony kérői ők, csakhogy egyik a fehér, másik a fekete kérő; egyik a széphangu, szőke, északi, másik a kevésszavu szerencse, akinek nagy fekete keze olyan fenyegető lassusággal bontakozik ki a fehér burnusz alól, mint roppant oroszlánfej a barlang-szádából. Ellentéteknek tünnek fel ők, mint: észak és dél, mint: nő és férfi, mint: negativ és pozitiv; sokkal inkább ellentétnek, mint ezek, mert a természet nem határol olyan durván, mint a lomha képzelet.

Micsoda csekélységgé zsugorodik össze ez a képzelt nagy ellentét a mindjárt el nem fáradó megfigyelés előtt! Az ellentéteknek általában nincs szerencséjök; rendesen kiderül róluk, hogy voltaképpen egyek ők, mint a hideg és a meleg, melyek között tudvalevőleg csak fokozati a különbség. És itt is rá kell jönni, hogy ugyanaz az energia adja meg a szó hatalmát, amely a nagy cselekvésekre teszi képessé az embert. Nem lehet bizonyitani, hogy a nagy szónokokban talán nagy adminisztrátorok vesztek el, s azt sem, hogy ebben vagy abban a nagy költőben talán nagy épitőmester lappangott. De másfelől egy elég nevezetes jelenség illusztrálja a dolgot. Az, hogy a legnagyobb cselekvők, a hősök s a providenciális emberek, feltünően sokszor s rendkivüli mértékben rendelkeztek a szó hatalmával is. A legtöbbször épp oly müvészei voltak a beszéd formáinak, mint amilyen nagyok voltak az alkotásban, s épp ugy különböztek a közönséges emberektől kifejezéseiknek világitó erejével, mint ahogy feléjök emelkedtek a cselekvéseikben. IV. Henrik bizonyára maga volt az akció, ha ugy tetszik: az akció minden áron. És elméssége, beszélő müvészete semmivel se kisebb, mint históriai sezreplése. Mint egy kovácsmühelyből a szikrák, ugy pattognak nála a gyujtó szavak. Tessék elolvasni gyönyörü leveleit, melyeket a tudós Young bocsátott közre. Ha nem Navarra urának, hanem szegény embernek és a mi időnkben születik, a kifejezés csodálatos adományaival ma alkalmasint egyik kitüsősége a francia irodalomnak s tagja a Francia Akadémiának. Napoleonnál ugyanez az eset. A különös korzikai ember, aki sohase tanulta meg tökéletesen kedves Franciaországának a nyelvét, talált mondatokat, melyeket korának egész irodalma megirigyelhetett tőle. És Bismarck. Milyen sápadt a legujabb német irodalom beszéde, az ő szónoklatainak energiája, fénye, őserőtől duzzadó, hatalmas stilusa mellett! S ez a nagy gazdagság meglátszott minden csekélyebb nyilatkozatán; husz sorában több volt a „litteratura“, mint a nyugtalan berlini irodalom félnagyságainak akárhány kötetében.

Bizonyára nem csupán ez tette gyakori megnyilatkozásait olyan nagyértéküekké. Mikor félretolták a nagy alkotások olvasztó kemencéje mellől, s penzionált öreg urrá degradálták, a nagy ember, aki különben sohase volt zárkózott, még inkább hozzáférhetővé vált. Beszélt sőt sokat beszélt, a mi talán szenilitás, de az bizonyos, hogy nem szenilis dolgokat beszélt. Hála ennek a közlékenységnek, jobban megértette magát, mint valaha; végre is, nemcsak az utcai kiváncsiság hallgatta. És minő formában beszélt! Egy shakespearei hőst láttunk, aki az ötödik felvonást éli át előttünk, s ez a nagystilü ember, méltón magához, shakespeare-i képekben beszélt.

Itt csak azokról a megnyilatkozásairól emlékszünk meg, a melyekkel életének alkonyán a diákok és az oldenburgiak üdvözlő küldöttségének felelt. Természetesen ekkor is talált egy pár felejthetetlen mondatot. Nem, nem hiszi, – mondta – mintha Dantenak igaza volna a hires sorokkal. A régi szép napokra visszaemlékezni, akárminő körülmények között, nem fájdalom, inkább jóleső. És nem is bántja őt, hogy elveszitette a hatalmat. Jobb nem engedelmeskedni senkinek, mint parancsolni az egész viláknak.

Ugy hangzott ez, mint egy „mot de la fin“. Mint megnyugtató végszavai a vas-ember tragédiájának. Mi, a galéria, megnyugszunk benne, hogy jobb a független tétlenségnek, a közönbös kontemplációnak élni, mint a hatalom örömének, de vajjon csakugyan megnyugvással fogadta-e ezt a véget maga a shakespeare-i hős is? Vajjon nem áltatta-e önmagát?! Ha nem érezte a veszteség nyomoruságát, miért foglalkoztatta a Dante Nessun maggior doloreja? Ha nem volt benne keserüség, miért mondta, hogy ő csak öreg császárját akarta szolgálni? _Csak_ szolgálni akarta, de _csak_ öreg császárját akarta szolgálni. Ha olyannyira belenyugodott sorsába, miért méregette, mi jobb, mint parancsolni az egész világnak?!

Nem volt-e meglepő ez a hang, minden hangsulyos békéjével, azok után, amik történtek?! A mult eléggé tisztázva van: két dudás nem férhetett meg egy csárdában – ez volt a dráma. A trón uj embere, ha másképpen cselekedett is, gondolkozásában nem volt hálátlan. Nem volt ostoba sem, ismerte riválisának értékét, s tudta, hogy senkitől ezen a világon nem várhat becsesebb szolgálatokat. De császár akart lenni, császárabb, mint elődei a közel vagy a rég-multban; mert nagyobb hatalom fiatalembert még soha se kisértett. S hogy célját elérje, nem lehetett más választása, mint amit hálátlanságnak bélyegzett az egész világ. Mikor még indulatát korbácsolta az a tudat, hogy ezen a hatalmas akadályon csak egy morális csatavesztéssel teheti tul magát, a szenvedély igazságtalanná, kicsinyessé és jobb meggyőződése ellenére hálátlanná tette; de ez a háboru. Ugy találta, hogy kettejük közül az egyik ezen a földgolyón felesleges. Utóbb, mikor leszámolt lelkiismeretével, s tulesett könnyü győzelmének első mámorán, igyekezett, amennyire tudott, igazságos lenni a legyürt riválissal szemben. Megadott neki mindent, ami a bukott titánra nézve még értékes lehetett; csak a hatalmat nem, azt megtartotta magának. Talán a dolgok rendje volt ez; talán szükségképpen igy kellett történnie. Ha igen, a dolgok rendje nem szép, de a dolgok rendjét meg lehet érteni. A vénség megbocsát az ifjuságnak, mely őt eltemeti, elsiratja és siet elfelejteni.

Ki tudná, – az utolsó lucidum intervallumok előtt – vajjon ebben a bocsánatban mennyi a megnyugvás?! Hogy vajjon a lemondásnak mekkora fájdalma az, amit a méltóság eltakar?! Nos, mintha ez az erőszakos lelkü, makacs, a maga értékét nagyon megbecsülő hatalmas lélek egy kis bepillantást engedett volna ennek a fájdalomnak a mélységeibe.

A hatalom! Igen, utolsó lehelletéig ez volt az egyetlen gondolata, mint a gutaütött admirálisnak a tenger, mint a paralitikus költőnek a sejtelmes képek, a betegnek az egészség, a sorvadó szerelmesnek az érzéki öröm a világ minden szép asszonyával. A hatalom! Mit értjük azt, mi a galéria, hogy mi a hatalom?! Micsoda fogalmunk lehet arról a kivételes gyönyörről: játszhatni, mint fuvolán, az emberek lelkén, játszhatni a dolgok iszonyu holt masszáival, hegyekkel, mint a gigás Enceladus?!

Ugy látszik, mindenről lemondhat az ember, de a hatalomról soha. Az ember elfelejti kedveseit; megnyugszik benne, hogy elhagyják az apró örömök, amik az élet füszerei voltak, hogy elhagyják a szeretett lények, akik nélkül az életnek csak a salakja maradt meg, s hogy elhagyja végre az egészség is, ami nélkül az élet maradéka már csak nyomoruság forrása. Belenyugszik mind ezekbe a nyomoruságokba, s az állat ösztönével alkalmazkodik. A vakok nevetgélnek a templomban; a süketnémák kávéházba mennek és vigan társalognak, ujjaikkal gimnasztizálva. Beletörődik az ember mindenbe, csak a hatalom elvesztésébe nem. A raffinált öröm, mely mintha egykor félistenné tett volna, rabjává tesz, mint a morfin vagy a hasis. Folytatni vagy beléhalni: nem marad más választás.

Jaj a számüzötteknek. A Tristium liber-ek a megmondhatói, micsoda átok, lemondani sorra mindenkiről és mindenről, aki és ami valaha kedves volt előttünk. Nem az őrült az élőhalott, hanem a számüzött, aki tudja a halálát, aki érzi a megsemmisültséget minden pillanatban, aki elszunnyad, fölébred, s mindennap meghal ujra.

De még inkább jaj a számüzött királyoknak. Árnyéknak lenni, a Tantalusz olthatatlan szomjuságával, s tudni, hogy soha többé!

Ne irigyeljük a nagyokat. Föléje emelkedni az embereknek, bizonyára a legraffináltabb öröm a világon, de a váltsága emberfölötti fájdalom.

KORONÁT SZERELEMÉRT.

Lantosoknak, hegedősöknek mindenkor kedves témája volt az ismeretes mese a királyfiról és a kosárkötő lányáról. A nép, ez a nagy gyermek, örökkön vigasztalását lelte benne. Jól esett folyvást megemlékeznie róla, hogy közte és a föld hatalmasai közt, akik különböznek tőle mindenben, beszédben, gondolkozásban és cselekedetben, ruházatban, életmódban és erkölcsökben, mégis csak volt, van és lesz egy közösség: az emberi test, mely a maga teljes pompájában épp ugy belejuthat a kunyhókba, mint a palotákba, s melynek varázsa meg tud dönteni minden választófalat, s meg tudja nyitni a hét lakattal elzárt vaskastélyok ajtait. Abban az időben, mikor a születés után már csak egy volt hátra: a rezignáció, ez is megjárta vigasztalásnak. És éppen azokban a korszakokban, amelyekben az uralkodók legközelebb érezték magukat az istenekhez, az alattvalók élete pedig a legközelebb jutott az állati tengődéshez: szóval az abszolutizmus fénykorszakaiban hajtotta ez a legenda legszebb virágait. Akkor, mikor a monarchák sorsa a korláttalan önkényeskedés, a kormányzottaké pedig a csúszás-mászás vagy a szenvedés volt, mikor a trónhoz legközelebb állók az uralkodónak csak egy intését lesték, hogy a magas szeszélynek elejébe vessenek minden szép női testet, mely nem trón közelében született: a világ tele van pásztorkölteményekkel, melyekben koronás lovagok pásztorlányokat vesznek feleségül. Valami őserő volt ebben a mesében; és birta is lélekzettel századokon át. Régi történet volt, mely mindig uj maradt, mert mig egyrészt a legpregnánsabban fejezte ki a szerelem mindenhatóságát, másrészt egyetlen vigasztalója volt azoknak, akiknek a mindenható erőkből csak a szerelem jutott.

Sajátságos, a dal azóta kezd elhallgatni erről a témáról, amióta a mese mind közelebb jut a hétköznapos valósághoz. Bernadotte és a libapásztor leány regényével a mese kezd már realitássá válni; de azóta csodálatosképpen szerényebben és ritkábban szól a nóta is. A meráni postakocsis románca talán az utolsó virága ennek a poézisnak. Pedig legujabban, az uralkodó, a királyfi, aki a szeretett leányért lemond a hatalomról, s a hatalomnak minden előnyéről: mostanában már éppen nem ritkaság. A szerelmes, aki egy koronát ad a boldogság szalmakunyhójáért, éppen olyan gyakori jelenség lett, mint a követelőző tenor vagy a szeszélyes primadonna.