Part 13

Az egyik, ami önnél bámulatba ejt: önmaga iránt való tiszteletreméltó, impozáns bizodalma. Ön bizonyos benne, hogy egy gorombaságára, legrosszabb esetben botjának egy érintésére minden betege kétségtelenül, okvetetlenül meg fog gyógyulni. A féltudós ugyan azt tartja, hogy az orvos nem gyógyithat, csak könnyithet, foltozhat, de ön feltétlenül bizonyos benne, hogy a betegeit meg is fogja gyógyitani. Mert ön, ismert aranyszivével, másképp csak nem bánhatnék érdesen szerencsétlen nyomorultakkal, ha nem tudná határozottan, hogy vissza fogja adni nekik az életet?! És ha ezek közül a kedélyesen kezelt betegek közül véletlenül csak egyetlen egy is elhaláloznék, ez az egy be volna csapva, mert hisz alkalmasint csak a gyógyulás reményében tette zsebre az ön eredetiségeit.

A másik, ami mindenekfelett imponál önben: az igénytelensége. Ön azért a végtelen tudományért, amelylyel csalhatatlanul meg tudja mondani, hogy betegének vagy ez, vagy más valami a betegsége, amelylyel csalhatatlanul ki tudja jelenteni, hogy „contra vim mortis non est medicamen in hortis“ – nem kiván egyebet, mint hogy nagyherceg és muzsik ugy tisztelje az ön eredetiségeit, mintha ezek magának a hatalmas Mors imperatornak uri szeszélyei volnának. Holott ön azt is megkövetelhetné, hogy halódó muzsikok, nagyhercegek és cárok térdepelve rimánkodjanak öntől egy kis nux vomicát. A haldokló tudvalevőleg képes minden megalázkodásra. Talán még ön is képes lesz egy kis alázatosságra abban a kritikus órában.

*

Avagy csalódnánk? S ön csak egy szegény ördög, nagyhirü tanár ur? Egy szegény ördög, aki éppen olyan, mint más s csak azért hordja a durvaság álorcáját, mert ez imponál? S csupán ugy játszsza a mumust, amint némelyik szegény béres a kisértetet játszsza, aki a padlásra jár egy kis szalonnára? Ugy volna talán, hogy ön is szeretne emberségesen bánni az emberekkel, de nem teheti, mert: élnie kell, mert: pózolt érdessége a kenyérkeresethez tartozik, mert: mundus vult decipi, ergo decipiatur? Ha igy volna, igaz részvéttel vagyok a nagyhirü tanár ur iránt.

LESSEPS.

Nem lehetett egy szó, egy hang, egy sóhajtás nélkül menni el a Lesseps ravatala mellett. Ha valami, ez a Circum dederunt még alázatosságra tanithatott bennünket. A szegény halhatatlan – mert kegyelemből a halálában is „halhatatlan“ maradt, – aki most már a mindig szives vendéglátó Pére Lachaise lakója, egy csodálatos élet szomoru tanulságait hagyta maga mögött. Valóságos mese volt ez az élet, csakhogy modern mese, amelyben sok a fantasztikum, amely azonban nem a mesebeli örök boldogsággal, hanem a végzettragédiák megrázó fordulatával záródik. Sorsának röpte már-már a csillagokat érte s az impozáns „hajtalék“ abban a mélységben végződött, ahová a szakadékok kis gnómjai is csak megdöbbenéssel tekintenek alá. Ha valamikor, ugy akkor, mikor a Pére Lachaiseben elhangzott Et cum Lazaro hirét a telegráf és a kábel szerte röpitették mind az öt világrészbe, a kereskedőktől hangos nagyvárosokba s a sárgaláz vidékeire, ahol nem laknak megfinomult emberi lények, csak vad, ős-emberek, ahol csak egy-egy magános mérnök csinálja a civilizációt nem tudni kinek a hasznáért: eszünkbe juthatott a Bossuet mennydörgése: „Csak az Isten nagy!“

*

Vajjon azok, akiknek nevét rózsalánccal köti a hir a nagy cselekedetekhez, kétségtelenül, okvetetlenül nagy emberek-e?! Vajjon Isten választottjai-e mindannyian, vagy a legtöbben csak a vak sors játékszerei?!

Az utilitárius felfogás – és ó, mennyire megnyerte és mennyiszer teherbe is ejtette ez a világnézet a mi korunkat, amelyben minden kicsinyes, kivéve az általános versengést, mely oly formidáblisan nagyra nőtt! – a kalmár-logika, a kalmár-kritika nem habozik. Neki csak egy cinosurá-ja van: a hatás, a siker s csak a kézzelfoghatóból, a készpénzre válthatóból következtet vissza az x-re, az ismeretlen erőre. Kihagyja számitásából, hogy a hatásnak, a sikernek az emberi gondolaton s az emberi energián kivül hány és hány másféle faktora van; nem törődik vele, hogy a céget jegyző emberi erő mögött a kedvező szelek s szelid vizek minő hajtó erővel dolgoztak. Csupa bók az emberi erő iránt, föltéve, hogy a siker eszkontálható; viszont az nem erő neki, mely megtört az elemek hatalmán s a balszerencse ellentállásán. A zseni, akit elvisz a sárgaláz, nem volt zseni; csak gyönge ember volt, akinek ki kellett volna tartania. Másfelől, aki valamit produkál, ha nem is tett egyebet, mint hogy megnyerte a nagy lutrit: a legrosszabb esetben ördöngősen ravasz fickó, akivel számolni kell.

És hány embernek a nevéről neveztek el már csillagokat, akiknek esetleg kihuzták a számát, akiknek véletlenül megjött a csillaguk!

Ez a történeti felfogás, a taine-izmus in absurdis; egy kis ravaszkodás azzal a sark-igazsággal, hogy mindennek ugy kellett történnie, amint történt. Ravaszkodás, mely nem lát az orránál tovább s mely ha következetes akar lenni, felállitja ezt a tételt is: „mindaz pedig, ami nem történt meg, egyszerüen lehetetlen“. S vannak, akik elmennek idáig.

Ennek a felfogásnak a kis tőkései hamar elkészültek a Lesseps Ferdinánd megitélésével. Megalkotta a Suez-csatornát, mely hasznára lett millióknak, tehát nagy, igen nagy ember volt; nem tudta megcsinálni a Panama-csatornát, amiből kára lett millióknak és millióknak, tehát gazember volt.

De hát igazán övé volt-e a Suez-csatorna minden dicsősége?! S igazán övé volt-e a Panama minden szégyene?!

*

Ugy látszik, mintha a nagyságához nem férne kétség, legfeljebb a bünösségéhez. S bünös volt-e, vagy csupán könnyelmü: ezt a kérdést, miután jogilag letárgyalták, nem bolygatták többé, hanem letakarták nagyságának a palástjával.

Előbb, miután nevét ráirta Európa mappájára, elhalmozták minden dicsőséggel. Elnevezték a nagy franciának, megválasztották „halhatatlan“-nak. Csak egy dicsőségre kellett haláláig várakoznia. Arra a dicsőségre, hogy Vilmos császár kinevezze őt a világegyetem legnagyobb emberének.

Ez is megtörtént. A kiváló tehetségű kritikus és zeneköltő, aki már sok arcképkészitőt nevezett ki festőmüvésznek, aki kinevezte Ohnet-t a legnagyobb francia regényirónak, nem tudom kit a legnagyobb káplárnak, nem fösvénykedett, mikor elérkezett az idő, hogy Lesseps-szel szemben is kitegyen magáért. Nyilván ugy vélekedik, hogy hasonlóan Szent Ágneshez, aki üres kötényéből rózsákat osztogatott, csak a zsebébe kell nyulnia, hogy annyi dicsőséget osztogasson szét belőle, amennyi neki tetszik.

De bármint vélekedik, szép tőle, hogy juttatott a készletéből Lesseps Ferdinándnak is. Annál szebb, mert alighanem ez az utolsó dicsőség, amelyben a suezicsatorna hőse részesült.

Még el sem földelték szegényt s a nagyságot máris megkezdték visszalármázni róla. A rögtönzött biografiák kisütötték, hogy a legjobb esetben is, ezt a nagyságot nem jelentette előre semmiféle signum, semmi ama prodigiumok közül, amelyeket Livius emleget. A zsenialitás kissé későn tört ki rajta, s ha esetleg hatvan éves korában talál meghalni, a neve örökre ismeretlen marad. A diplomata mesterségbe született bele, de erről a pályáról, a dicsőségnek minden aprópénze nélkül, önkéntelenül kellett lemondania. Valóban alig képzelhető tökéletesebb bukás, mint az, amely a Lesseps első „karriér“-jének véget vetett. Odillon-Barrot olyan megbizással küldötte Rómába, amelynek céljával minden francia ujságolvasó tisztában volt. De Lesseps félreértette instrukcióit, s ugy diplomatizált, hogy a francia érdekek csak ugy rittak bele. Oudinot generális, a francia csapatok fővezére, nem is hederitett a szerencsétlen küldött intézkedéseire, s mikor Lesseps ezért kérdőre vonta, a teljhatalmu megbizott urat egyszerüen ostobának nevezte. A diplomata kardot rántott, s a katonáknak ki kellett nevetniök a szegény diplomatát. Lesseps panaszkodó levelet küldött haza, s mig Rómában, amelynek eddig csak szivességeket tett, minden bajért őt tették felelőssé s gyilkossági kisérleteket követtek el, ellene, a külügyi hivatal nem is felelt a levelére, ellenben elmozditotta az állásából, bolondnak deklarálta, fegyelmi eljárást akasztott a nyakába, s hivatalosan megállapitotta, hogy Lesseps az ő utasitásai ellen cselekedett, ami meglehetősen ritka dolog a diplomácia botránykrónikáiban.

De ha a _Lehrjahre_ nimbusza szétfoszlott a detektivszerepre is vállalkozó tájékozódó-kedv tolvajlámpájának világosságánál, ime, a _Wanderjahre_ dicsősége sem teljes többé. Kiderül, hogy a szuezi csatorna ideájának atyja tulajdonképpen Lepère tábornok, Bonaparte egyiptomi expediciójának vezérkari főnöke volt, s ezzel az ideával, mely megfordult már a fáraók idejében is, Lesseps csak a Lepère könyvei révén ismerkedett meg. Kiderül továbbá, hogy a szuezi csatorna munkálatainak valamennyi terve egy osztrák mérnöktől való – ki tudná a nevét?! s az egész plánumot, melynek végrehajtása akkora dicsőséggel járt, Lesseps meg a szuezi csatorna-társaság csak _megvásárolta_. Sem az idea, sem a tervezet nem a Lessepsé; Lesseps ennek a kanálisnak inkább csak a Vespucci Amerigo-ja volt. De miben állna hát akkor nagysága, ez a világraszoló nagyság? Övé a _végrehajtás_ érdeme. A vállalkozásnak temérdek akadálya volt: a porta bizalmatlansága, az angolok féltékenykedése, az általános kishitüség. Ezeket az akadályokat győzte le a Lesseps hite, szivóssága és akaratereje.

Csakhogy – mint az _Ál-jó-emberek_ Bassecourt-ja mondaná – _csakhogy_ hová lett volna ez a hit, ez a szivósság és akaraterő a Szaid pasa barátsága, az Izmail pasa financiális zavarai, s a Napoleon császárnévá felcseperedett Montijo Eugéniának holmi apró udvariasságokkal meghóditott, szives jóindulata nélkül?! Sors bona, nihil aliud.

Szó sincs róla, ebben a kritikában nagyon sok a tulzás. Ez a kritika nincs távol attól, hogy ekképpen nyilatkozzék: „Istenem, hát olyan nagy dolog az emberiség életében, ha az indigót valamivel hamarább lehet áthozni Indiából?! Láttunk már ennél nagyobb szeleket is!“ Amivel bizonyára csak a legfrivolabb felfogás állhatna elő. De ha sok is a tulzás ebben a kritikában, jegyezzük meg, hogy ez a kritika soha se a gondolkozás, hanem mindig csak az akció nagy embereit ostromolja, akik, valljuk meg, soha se lehetnek meg, soha se boldogulnak kitünő dolgozótársak, véletlen segitségek nélkül, amelyek, legyenek hatalmas pártfogások vagy kedvező szelek, soha se alkalmatlankodnak, mikor arról van szó, hogy a szerencsés cégjegyző besöpörje a dicsőséget.

S valóban csak ez volna az emberi nagyság, ez a mindenre kész vállalkozási kedv, mely el van szánva rá, hogy hatot vagy vakot vet, ez a különös energia, melynek legfőbb erénye a csökönyösség, s mely oly nyomorultul függ a hatalmasok pártfogásától, a kicsiny emberek hitétől, s a kedvező szelektől?! Nem, valóban láttunk másféle nagyságokat is. Darwinnak, hogy megváltoztassa az emberiség egész gondolkozását, hogy eltörölhetetlen nyomot hagyjon maga után, nemcsak a térkép egy kis pontján, hanem ezen a kerek földgömbön mindenütt, nem volt szüksége kedvező szelekre. Lavoisier-nak nem volt szüksége a hatalmas pártfogókra, s Laplace-nak nem a kicsinyek hitére.

Igenis, van egy emberi nagyság, mely független a klima kegyétől vagy kegyetlenségétől, melyet nem törhetnek meg a kedvezőtlen szelek, melynek jótékonysága nem függ az apró véletlenektől. Igenis, van emberi energia, mely különb a közönséges energiánál s mely vetődjék erre a térre, vagy amarra, jó és balszerencse közt, mindig életjelt fog adni s theatralis sikerekkel vagy azok nélkül, mindig kivételes és ritka emberi energia marad. S talán csak ez a nagyság az, amely igazi.

A természet az erőket nem egyenlő méretekben osztogatta szét, s végtelenségének pazarságában nem törődött vele, hogy a különböző erők minő emberi célokra fognak szolgálni, s minőkre nem. Az erőhöz nem kötötte azt a föltételt, hogy okvetetlenül földi sikerek atyja legyen; s ha erő a füszeres munkája, amely gyümölcsözik, bizonyára hatalmasabb erő az óceán hullámverése, mely haszontalanul törik meg a part fövenyén. A természet neveti az utilitárius elméletet.

*

A megindult reakció máris perspektivát nyit arra, hogy a történetirás, amint nálunk sokkal hidegebben fogja tekinteni a szuezi-csatorna megalkotójának dicsőségét, másrészt sokkal enyhébben fogja megitélni azt, amit mi a Lesseps szégyenének neveztünk.

Nem, a világegyetem legnagyobb emberében nem volt meg a világegyetem legnagyobb találékonysága. Még mindig elég szivósnak érezve magát, egy csodálatos presztizs-zsel gazdagabban, másodszor is meg akarta csinálni Szuezét, milliók és milliók hasznára; ugy tett szegény, mint az a szinmüiró, akit a siker karjára vett, s aki nem tud egyebet, mint még egyszer megirni ugyanazt a darabot. Ugyanazzal a hittel, ugyanazokkal az eszközökkel és sokkal több chance-szal látott ugyanahhoz a dologhoz; és ebből lett: Panama.

A szelek ezuttal nem kedveztek. A tervezet nem volt olyan jó, mint az első, s a szoros százszor több pénzt nyelt el, mint a Szuez-kanális. Sokkal több millió állott rendelkezésre, mint akkor, de még több kellett, mindig több, képtelenül sok millió. Azzal, ami megvolt, nem lehetett se előre menni, se hátra. S az akció embere, a praktikus ember tudta, hogy mikor minden pénzforrás elapad, akkor csak egy energia, egy modern erő van, amely pénzt teremthet a föld alól is, s ez a modern erő: a reklám. Hogy tehát megmentse a már elveszett pénzt, visszaszijja a részvényesek hasznát a pokolból, s visszaszijja dicsőségét a tenger fenekéről, egy pár gyertyát gyujtott az ördögnek, a reklám ördögének (szép kis kivilágitás volt, annyi bizonyos), s megszerzendő a milliárdokat, feláldozott néhány milliót a Moloch céljaira. Ő maga egy garast se látott ebből a pénzből, talán nem is tudott az egész históriáról, csak aláirta a nevét, oda, ahová kivánták, talán közben dajka-nótákat dudolt az unokáinak s a paralitikusok boldog mosolygásával dadogta el, hogy aláir mindent, csak hagyják békében… De hát visszaélt a részvényesek bizalmával. Ha a dolog sikerül, ő a világür legnagyobb embere, de a szerencse cserben hagyta, mint Law-t s Lesseps Ferdinándot „csalás“ miatt öt évi börtönre itélték.

Sors mala, nihil aliud.

Ennek a nyolcvankilencesztendős paralitikus öreg embernek a nevét ugyanaz a _Hit_ mocskolta be, mely esztendőkkel ezelőtt a frazőrök előtt megtette őt a világegyetem legnagyobb emberének.

KILIÁN KIRÁLY.

Württemberg tekintetes királyáról, szégyenemre vallom meg, édes-keveset tudok. Minthogy a velünk barátságos lábon élő Németországban a jobban javadalmazott hivatalok egyikét tölti be, meg vagyok győződve róla, hogy tele van minden magán- és közjogi erénynyel, sőt megvannak benne a würtembergi géniusznak kedves, saját külön nemzeti erények is. Ugy hiszem, kitünő s többszörös családapa; ugy hiszem, hogy szigoruan alkalmazkodik a német birodalom ügyviteli szabályaihoz, s aláirásaiban nincsen restancia; ugy hiszem végre, hogy mint a jó asszonyoknak, neki sincsen története. Némi igyekezettel elképzelem, hogy egyik legkedvesebb foglalkozása: fényes csákóban és fényes gombu uniformisban az ablaknál állni, s nézni, hogyan egzecéroznak a katonái, akiknek a gombjai szintén fényesek. Elképzelem, hogy szereti a sört, hogy a _De bello gallico_ csak egy kinos, fölötte kinos emlék rá nézve, hogy korán kel és korán fekszik, s hogy kedves nótája: „Die Deutschmeister, die Deutschmeister…“ A nevét azonban már csak hosszas habozás után tudom megmondani. Mindent összevetve, abban kell megállapodnom, hogy bizonyosan Kiliánnak hivják. Mert: ő megy legelül, a nagy csizma ő rajta van. Aztán meg: néprajzi bizonyosság, hogy a würtembergi anya mikor felocsudik fájdalmából, könnyei között mosolyogva nem azt kérdi, hogy „Fiu?“ – hanem azt, hogy:

– Kilián?

Igen, őt bizonyosan Kiliánnak hivják… és amikor a közönbös Klio rávéste érctábláira, hogy: V. Károly császár fölvette a földről a nagy szobrász leejtett kalapácsát, a Sors könyvén dolgozó szomoru párka bizonyára a következő szavakat iktatta albumába:

„Ennek az esetnek a pendant-ját – párját és egyben ellentétét, kiegészitő felét – 1895-ben Würtemberg egy szülöttje fogja produkálni, akinek neve természetesen Kilián lesz.“

*

A pendant megvan. Kilián király udvari páholyában ült, s tekintete ez egyszer nem katonái fényes gombjain édelgett, hanem a szinpad felé irányult. Kabátját érdemrendek boritották, s az érdemrendek alól mély meghatottság készült kitörni. A szinpadon egy halovány, festetlen arcu hölgy zokogott, az ajtófélfára borulva; bizonyos Duval Armand urat siratott, aki elég izléstelen, elég balgatag volt elhagyni a halovány, festetlen arcu hölgyet. Kilián király jóakaratulag nézett az elhagyott Ariadné-ra, táborkara helybenhagyóan bólingatott a szinpad felé; a földszint figyelme megoszlott a valóságos király s az álmok királynője között; majd legördült a függöny s egy alig észrevehető kegyes jelre a hadnagyok és kadétok ugyanolyan hévvel verdesték össze tenyereiket, aminő hévvel táncolni szoktak az udvari bálon.

S a következő percben Duse Eleonórát rendkivüli kitüntetésről értesitették. Sziveskedjék megjelenni az udvari páholyban az a szerencse várja, hogy ő felsége személyesen fog gratulálni mai sikeréhez.

A Kilián király szép és tartalmas életében bizonyára voltak meglepetések is. Például, igen meg lehetett lepetve 1871-ben, sőt valószinü, hogy ebből a meglepetéséből még most sem tért egészen magához. De még ez a meglepetés is csekélység lehetett ahhoz a lelki állapothoz képest, amelybe előkelő személyét a Duse asszonyság felelete ejtette. Ez tudniillik igy hangzott:

– Minthogy az udvari páholytól a szinpadig éppen csak akkora az ut, mint a szinpadtól az udvari páholyig: amennyiben ő felsége ismerkedni kiván, ne terheltessék a szinpadra fáradni.

A felelet szövegezését kiválóan elmésnek éppen nem mondhatni. Hogy a velencei népiskolák a stilus iránti érzéket nem fejlesztik valami tulságosan, s hogy a nagy tragikák sem felejtik el egyhamar a kis komédiásnék nemzetközi jargonját: ezt a régi tapasztalatot a fentebb idézett madrigál bizonyára csak megerősiti. De ha az üzenet nem arrogálhatta, hogy az arany mondások között foglaljon helyet, egy jó tulajdonsággal mégis dicsekedhetett. Impertinensen világos volt, annyi bizonyos.

Kilián király inkább csak ezt a jó tulajdonságát méltatta s kevésbbé vetett ügyet a stilus gyöngéire. Mert nem sietett le a szinpadra, nem kereste elő legédesebbik mosolyát és elragadtatásának legesleginkább olvadó hangjait, nem tette koronáját a bájos Kevélység festékes bödönkéje mellé, nem támasztotta királyi pálcáját a Földközi-tenger pingált másához, nem hajolt meg a Duse asszonyság stilusa előtt, mint Musset a Rachel ortografiájával szemben, nem köszönt a tűzoltóknak, a statisztáknak és a ruhakosaras öreg asszonyoknak: hanem haragra lobbant s kiadta a parancsot, hogy Duse asszonyság többé nem léphet fel; Duse asszonyság sziveskedjék beszünni vagy legalább is máshol játszani.

És másnap Duse asszonyság elutazott, változatosságban és dicsőségben gazdag életének legnagyobb diadalával, mely a maga nemében bizonyára első a szinjátszás történetében.

*

Ha Kilián király haragra lobbant, akkor valószinüleg igy gondolkozott:

– Mégis csak hallatlanok ezek a komédiásné ténsasszonyok! Ugy nőnek ki a földből, mint a dudva; a ghettók, a nagyvárosok szennyes utcái, a házmesterlakások teli vannak jövendőbeli star-okkal. Felnőnek isten nevében, mint a paréj, távol a nagy betüktől, a szép dolgoktól, a tiszta emberektől, a templomtól és mindentől, ami civilizáció. És egyszer csak előállanak azzal az arroganciával, hogy ők majd művelni fogják a kedélyünket s megmagyarázzák nekünk a rejtelmesen szépet. Nincs egyebük, csak a beszédes szemük, mely lelket hazudik, a fiatalságuk, mely rendkivül gyorsan kopik, mert a szinpadon s a háboruban töltött évek duplán számitanak, no meg az asszonyiságuk, mely rendesen kiáltó, s mely náluk számos esetben még nem jelenti a nőiességet. Pertu vannak a tűzoltókkal, szobalányul használják a mamájokat, elfogadják a jutalomjátékukra gyüjtött emlékeket, alkusznak az imprezáriókkal, mint a kupecek s megfigyelik az édesapjok halálát, hogy „reálisabban“ játszhassanak. De mert az ujságok mindennap nagyokat hazudnak róluk, mert a gyerekes kiváncsiságot szolgáló sajtó minden lépésöket regisztrálja, mert exaltált emberek áradozva magasztalják a mókázásukat, avagy tragikus rikkantásaikat, mert a tömeg, abból a csekély művelődésből, amit a szinházban szerezhetni, nem igen őriz meg egyebet a személyökre való emlékezésnél: utoljára maguk is elhiszik, hogy ők valakik. És noha jogot formálnak azokra a dolgokra is, melyekről az uri társaságban élő nőknek le kell mondaniok: nem elégesznek meg bukétákkal, a rajongók, a kiskoruak, a léhák és a tömeg hódolatával, hanem megkövetelik a tiszteletet is. Pedig minden dukálhat nekik: a tapsok, a luxus, melyet megszerezhetnek, az imádat és a szerelem, melyet tömegesen keltenek, minden, ami tetszik, csak a tisztelet nem. Mert, ha olykor a személyök méltó is minden tiszteletre; ez a tisztelet soha se illetheti meg a mesterségöket. De ime, nem elég, hogy olyan föltétlen respektust követelnek, amelyet a világtól csak gyöngédségből kaphatnak ajándékba: ha valamire viszik, immáron ők tagadják meg a tiszteletet azoktól, akiknek ehhez törvényadta joguk van, s akik elődeikben már századokkal ezelőtt fényes csákókban nézték az ablakból katonáik csillogó fegyverét. Hát ez hallatlan és én megmutatom ennek a Reklám-királynénak, hogy velem nem packázhat.

Ilyenformán gondolkozhatott Kilián király és mert az előitéletekben mindig van egy szemernyi igazság, nem mondhatni, hogy nem volt oka némi boszuságra. A Sudermann Magdája, aki oly roppant magamegelégedéssel sétáltatja meg az apai házban pompás toilette-jeit meg az idegenben ráragadt francia szavakat és fesztelenséget, néha igazán kiállhatatlan. Ez a hölgy másféle mértékkel mér magának és másféle mértékkel a kivüle eső emberiségnek. S a tiszteletet, melyet magának megkövetel, csak az asszonyi szeszély jogán tagadja meg attól a gondolkozás-módtól, mely elüt az övétől. Ez nem szorul bizonyitásra.

Mindamellett tévedésben volt a boszus Kilián király. Egy pillanatra megfelejtkezett róla, hogy: a nemesség kötelez s minél dicsőbb nemesség, annál többre, annál inkább határtalanul. Megfelejtkezett róla, hogy a história mindig különösen kegyelte azokat a királyokat, akiknek az udvariassága elég gazdag volt rá, hogy ne csak egyes udvarhölgyeknek jusson belőle, hanem minden dámának: A _Nő_-nek épp ugy, mint a Favoritáknak.

Tévedésben volt továbbá, mert a szóban forgó asszonyság, ha másképp gondolkozott a nagyvilági szokásokról, mint ő, viszont nem várt és nem kért tőle tiszteletet. Ez a különös asszonyság nem igen kereste se a tömeg, se az ujságirók, se az imprezáriók, se a főranguak hódolatát, ugylátszik, a királyokét sem. Nem követelt tőlük se figyelmet, se elismerést, se poziciót a társaságban, semmit. S ha nem volt kegyes kedvében, ugylátszik, viszont nem is adósa senkinek.

Tévedésben volt végre Kilián király, mert: vagy vannak ezen a kopár hegyfokon tiszteletreméltó dolgok, vagy nincsenek. Ha nincsenek, ugy mért volna kivétel a rang és a hatalom?! S ha vannak, akkor nincs tiszteletreméltó polc, amelylyel ne volna egyenrangu az a függetlenség, amely nem szorult senkire, semmire, amelynek nem kell semmi és senki ezen a világon.

SZEM-JONGLEUR-ÖK ÉS TROUBADOUR-OK.

Az emberi szemben titokzatos erő lakozik. Ez az erő ámulatba ejti és megigázza a fenevadakat, részeggé teszi a kigyókat és az operett-minisztereket, tömegesen üzi a Dunába a szegény varróleányokat, meglágyitja a börze-csaták mezőin edzett sziveket, és kiáltó ostobaságokat követtet el a legzseniálisabb uzsorások gyermekeivel. Az emberi szem hatalmának nem látni a végét, s az emberi szem hatalmaskodása ezer és ezer formában nyilatkozik meg.