Part 12

Az öregség iszonyu. S a jelenkor egy másik nagy embere, Renan, előre leszámolt a lelki megroppanás idejének veszedelmeivel. Testamentummá tette, hogy: „ha majdan, a halálos ágyamon, szétmálló, beteg, kába agyvelővel, ellenkezőjét fogom mondani annak, amit most beszélek, ma, amikor eszem még ép, előre kijelentem, hogy mindez nem lesz az én szavam, nem lesz az én cselekedetem, csak egy agonizáló félrebeszélése, hánykolódása.“ S előre megtagadta haldokló énjét.

Pedig nem volt mitől tartania: szépen halt meg. A másik nagy moralista, sajnos, rosszabbul járt. Olyan ujságot beszél róla a hir, a mely életének utolsó éveiben csunya foltot ejt magánéletének sokáig megőrzött jóhirén. De vajjon nem csak _On dit_, nem csak a legközönségesebb pletyka keveri ezt a késő öregkoráig tiszta életü embert a bünös aggastyán rosszhirébe?!… Kételkedjenek, tisztelt uraim, mindvégig kételkedjenek! Nos és ha megbizonyosodnak, még akkor se tessék rosszat gondolni róla! Ez csak az agonizáló hánykolódása. Az igazi ember ott van axiomáiban. Páris az, aki Helenát elrabolta, és nem az, aki egy félnapig véresen, sárosan hevert Trója falai közt.

Ezt kellett volna mondania a kételkedésnek.

Kételkedni mindig jó. Ebben az esetben is kiderült, hogy nem egészen úgy történt a dolog, a hogy Európa, sőt valamennyi földrész sajtója hetekig hiresztelte. Az a nagy ember ugyanis csakugyan házasságot kötött hetvenhárom éves korában, de nem egy huszéves kisasszonyt vezetett oltárhoz, hanem csak azt cselekedte, hogy törvényesitette egy negyedszázados viszonyát. Volt egy barátnője, a kivel mintha csak házasságban élt volna, akit azonban sokáig nem vehetett el feleségül, nem azért, mintha nem tartotta volna erre méltónak, hanem más okokból. Előbb azért, mert a barátnőjét nem engedte ki egy szerencsétlen házasság kötelékéből a boszuálló férj; később pedig azért, mert a családjának (a leányának meg a vejének, akiknek már eladó leányuk volt) nem akart kellemetlenséget okozni a régi viszony törvényessé tételével. Hanem, a mikor érezte, hogy nemsokára meg fog halni, anyagi tekintetben gondoskodni akart arról a nőről, akit sokáig szeretett s aki sokáig volt hozzá kedves. A mi egy kicsit más, mint a bünös aggastyánság.

A valóság meg a közt, a mivé ezt a szenzáció-keresés formálja át, van néha egy kis különbség. Nem éppen kivételes dolog, hogy romlott képzelettel irják az ujságot külön ajánlással: a romlott képzeletnek.

ESTE AZ ERDŐN.

Este az erdőn egy nagyon szép fiatal asszony meg egy kis leány virágot szednek. Egyszerre előttük terem az örök Anthony, az az ember, akinek a szerelme végzetes. Az uj időkben Anthony külsőleg olyan, mint más. Nincs benne semmi a Beau Ténébreux-ből; megjelenése nem ébreszt balsejtelmeket. Tartása nyugodt, szava illedelmes; a szenvedély nincs folyvást ajkán. Amig magára nem marad vele, közömbös dolgokról beszél; semmiségekről, mint mindenki, kissé egyhanguan, mint egy igen jó modoru fényképész. Hogyan kelthetne gyanut? Titkát egy tudja csak, és az nem beszél róla. És egy tizenöt éves leány, „ki még virágot szedhet minden ágról“, mit sejt az még szerelemről, halálról?!… Magukra hagyja őket. Ő koszorut köt; a másik csöndes, mint a mélyviz; nem látni rajta, mit forgat a fejében. Majd hoz nekik virágot.

Este az erdő árnyékokkal telik meg. Az elhagyott tájék ünnepi csendje a halált dicséri; a fák az anyaföldről suttognak, s szavuk a szivekbe lopózik. Akinek bánata van, kerülje az erdőt, s ne hallgassa a nyirfák zizegését; üljön otthon, olvassa Paul de Kock-ot, vagy menjen el a kaszinóba, ott még jobb a világitás. Az erdő sötétjében gnómok leskelődnek.

S meglehet, ha ez a találkozás másutt történik, a dolog, melyről szólok, épp ugy végződik, mint a legtöbb szerelmi história: müvészi befejezés nélkül. Ki nem volt közel a „tragikus vég“-hez soha életében?! A véletlen nem mindig öl; néha visszarántja az örvény széléről, aki maga ront neki az örvénynek. Az Anthonyak családjából sokan meggyógyulnak, s mint nyugalmazott pénzügyi tanácsosok szokták, nem halnak meg soha.

Ennek a históriának másképpen kellett végződnie. Mit beszélhettek a halál előtt – ki tudná azt kilélekbuvárkodni? Az örvény széléről visszarántott, hajdani öngyilkos-jelöltek mesélnek egyet-mást az efféle jelenetek részleteiről, de mindenki rosszul emlékszik elmult fájdalmaira. Bizonyára banalitásokat beszélt a szegény Anthony; affélét, aminőt szinpadon hallani. Az élet tragikusai a legtöbbször azoktól tanulják a szavakat, akik csak játszszák a tragédiát.

Egyet tudunk az egész párbeszédből, ezt a kis szócskát, hogy: „nem“. Tudjuk továbbá a „tény-álladék“-ot. Két lövés dördült el, s két golyó kioltott két életet. Anthony ölt, mert szeretett; nem akarta, hogy a másé legyen, aki nem lehetett az övé. Aztán megölte magát. A vadrózsa-bokrétát piros, meleg vér boritotta el, s a gyermeklány már egy halottnak hozott virágokat.

*

Az ember nem hinné, hogy ennek a szomoru történetnek tanulsága is van. Pedig, ugy látszik, van; legalább eljövének a moralisták és fejöket csóválák.

Lám, a realizmus! A meglazult erkölcsök! A finde-siécle és egyéb gonosz dolgok!

Ámbátor Anthonyk minden időben voltak és lesznek, s a vidám régiek, akik szerencsésen elkerülték Krafft-Ebing doktort, koronkint együtt pingálták Ámort és a halálfőt.

Mégis ugy kell lennie, mint ezek a bölcsek állitják, s bizonyára cudarság megölni, akit szeretünk, azért, mert nem engedett önös kivánságunknak. S ha a bokrétát kötözgető szép asszony gyilkosa azért ölt, hogy kiérdemelje ezeknek a moralistáknak az elismerését, ugy nagyon elvétette a dolgát.

A valószinü azonban az, hogy édes-keveset törődött ezeknek a jó uraknak az elismerésével, s nagyon mindegy volt neki minden erkölcsi fogalmuk, s ráadásul mindegy volt neki az egész világ. Ugy látszik, nem igen törődött az semmivel, a monomániáján kivül. A szenvedély már ilyen furcsa valami.

A moralizálás igen szép dolog, még a minden áron való moralizálás is. A karakter még tulszigoruságában is tiszteletreméltó. Néha azonban a karakter, a maga megelégedettségében, kissé erőszakos. Ilyenkor fölösleges prédikációkra ragadtatja magát, s többet akar tudni, mint amennyi halandónak adatott; szóval, a karakter néha diadalmaskodik az elmén… rosszabb magyarsággal jobb volna igy mondani: a karakter néha diadalmaskodik az ész felett…

Még ebben az esetben is kalapot kell emelni előtte, ilyenkor azonban ne tessék követni a karaktert odáig, ahová tulszigoruságában eljut, amikor megtagadja az emberi részvétet a halottól.

Higyjék el, némelyik Anthony méltó minden szimpatiára. Én ismertem ilyet; véletlenül éppen azt, aki – senki se hitte volna róla – gyilkossággal és öngyilkossággal végezte, este, az erdőn… nyilván nem azért, hogy megboszantsa a szigoruakat… Szóval, nemcsak „a papiron“ tipelek… Kedves, megnyerő, és finom lelkü embert ismertem meg benne, aki gavallér volt a szó legjobbik értelmében, amivel azt akarom mondani, hogy gyöngéd és nemesszivü volt, aki addig, mig gyilkossá kellett lennie, még csak kellemetlenséget se okozott senkinek.

Bizonyára volt benne valami a regényhősből. Ó, nem a viselkedésében, nem az allürjeiben, ha önök szerint, szigoru urak, a regényhősök viselkedése, a „regényhős-tempók“ nem férnek össze a jóneveléssel és az európai formákkal. De a hangja lágyságában, s a tekintete szelidségében volt valami nyugtalanitó, amit csak azoknál az embereknél venni észre, akiknek előbb-utóbb szerencsétlenség a végük.

S önöknek igazuk van, ha azt vallják, hogy a világnak semmi szüksége a regényhősökre, akik önmaguknak is, másoknak is vesztére születtek, s akik nem tudnak élni, csak meghalni tudnak. Mindez igaz; mégis minden kor, s minden társadalmi réteg megtermi a maga regényhőseit.

S mért hogy igen sokszor éppen ezek a legkedvesebb emberek?

Csak véletlen-e, hogy ennek a mi regényhősünknek a huga tüneményes szépség volt a maga rövid életében, a legpoétikusabb jelenség, s a legragyogóbb beauté mindazok közül, akik a budapesti bálok parkettjén megfordultak?! Sokan sokáig emlékeztek rá, hogy ez a gyönyörü teremtés virágjában tört le; az orvosok azt mondták, hogy: a tüdővész, az asszonyok, hogy: a tánc ölte meg.

Mért hogy a szépség, a szeretetreméltóság, meg a szerencsétlenség édes testvérek?…

*

Azokban, akik ismerték a mi regényhősünket, a mély részvétet nem zavarhatta meg az erkölcs felháborodása. Ezeknek eszébe kellett jutnia, hogy vannak rettenetes dolgok, melyek bármilyen isten ellen való vétkek, mindenekelőtt óriás szerencsétlenségek.

Akik nem ismernek bocsánatot, vegyék figyelembe, hogy az isten ellen való vétek nem mindig alantas. Vegyék figyelembe, hogy amikor az emberek roppant tömegében jóformán csak egy energiát látni, azt, amelynek erejénél fogva az egész világ kapar és marakodik, majd ujra marakodik és kapar: az, hogy van még az emberiségben egy másik energia is, mely bár rombol és öl, de nem az étvágyból fakad – magában véve is bocsánatért kiált.

A SZÁMÜZÖTT TÉLÉMAQUE.

Nem vagyok nagy klerikus nevelés dolgában. A gyermek örök rejtély maradt előttem s állandóan bámulom a vakmerőket, akik ezen a rejtélyen uralkodni akarnak. Minő csodálatos erők szunnyadnak benne, amelyeknek életjelenségeihez a hőmérőt nem találod meg magadban! Mindegyik rébusz, mindegyik más és más s a legtöbbször oly idegen előtted, mint a fölötted világitó csillagok, melyeknek csak külső formáit ismered és sejtelmed sincs róla, micsuda világ lakik egyforma, szende fényük mögött. Ha azt véled, hogy kitanultad valamelyiket, a kinai nyelv hatvanezer betüje közül egyet tanultál meg s holnap ujra kezdheted a tanulást. Ahányan vannak, mind egy-egy külön világ; hieroglifái rejtelmes atavizmusoknak, melyeket a mult fekete fátyollal föd el előled. És te, aki talán nem ismersz egyebet, csak egy kaptafát, egy képzelt homunculust, olyan erőket vagy olyan gyöngeségeket imputálsz neki, amelyeknek talán éppen az ellenkezői érlelődnek szivében. Azért még sem félsz otromba kézzel nyulni hozzá ehhez a füstpapirhoz, melyen helyrehozhatatlan nyomot hagy minden érintés, minden vigyázatlan lehellet!…

És milyen hitványak eszközeid, melyekkel ezen az ismeretlen hangszeren játszani iparkodol! A legtisztesebb, legősibb nevelési elvek közül majdnem mindenik vitatható, némelyik tisztára galádság. A legáltalánosabb principiumok között alig van egy-kettő, mely lelkiismereted előtt megállja a sarat. Meg vagyok győződve, hogy a leánygyermeket vallásossá kell nevelni; meg vagyok győződve, hogy fiut, leányt egyformán ahhoz kell szoktatni, hogy sohase hazudjék; s meglehet, ebben sincs igazam. A többi találgatás és tapogatózás. Sohase tudod, hogy mikor jót akarsz vele, nem rontod-e meg az egész életét. Igyekszel gyöngéd érzéseket oltani a szivébe? Talán el fogja sodorni a legelső vihar. Keménylelküvé, rideggé teszed? Talán meg fog átkozni, mert megfosztottad még a csalódásoktól is. Szabadjára hagyod egyéniségét s csak virrasztasz körülte? Egy szép nap talán egy szörny áll majd előtted, akinek nem érted a nyelvét.

Hát még mikor a gyermek serdül, mikor a rejtelmek kezdenek bonyolódni?! Mikor a rossz feléje terjeszti árnyékát s te a sötétségben nem látsz többé semmit?! Mikor még ő maga is hozzájárul, hogy téged lóvá tegyen?! Most kell még csak okosnak lenned, Figaro! S egész tudományod, egész bölcseséged nem áll egyébből, csak ebből az egy szóból, hogy: „Goddam!“

Valóban, nekem ugy rémlik, hogy a pedagógus kevélysége az emberi értelemnek legcsunyább elbizakodottsága. Persze, más a dolog, ha a paedagógiát ugy értjük, ahogy Spártában értették. Igenis, lehet katonákká gyurni az embereket az állam érdekében; ez a mesterség, ha jó eleve kezdik, talán nem is olyan nehéz. De nevelni őket, nevelni, hogy olyanokká váljanak, aminőkké lenniök nem az állam, hanem a tulajdon érdekük kivánja – minő óriási ambició! A pedagógusnak, ha méltó akar lenni erre a névre, egyesitenie kell magában a nagy pszihológus, a nagy moralista, a nagy politikus és a nagy diplomata minden kitünő tulajdonságát. És istenem, mit látunk?! Azt, hogy ha a pedagógusok a kertészetre adták volna magukat, ennek a földnek a növényzetéből most már nem volna egyéb, csak páfrány és zuzmó. Ahová a pedagógus leteszi nehézkes, mészáros-kezét, nyomában nincs egyéb, csak himpor pusztulása.

Meglehet, mindez csak fantazmagória s én nem is ragaszkodom hozzá, hogy minden esetben okvetetlenül igazam van. Ha mégis előhozakodom ezzel a fantazmagóriával, teszem azért, mert okát akarom adni, hogy az iskolai nevelést kimérának tartom. Az otthon nevelését nem kritizálgatom. A szivnek mindig vannak fényes ötletei, melyeket nem lehet megtalálni a teóriák egész magazinjával. És aztán, az otthon levegőjében van valami ózon, amely rendesen helyre hozza, ami apróbb hiba esik. Az otthonban „_ő_“ lehetővé teszi még a nevelést is. De nevelés és iskola! Béke és Mannlicherpuska, egészség és táncolás a jégen.

Nevelés dolgában az iskolának ma csak egy szerepe van: az, hogy megismerteti a gyermekkel a bünt. Igaz, hogy később, az életben, ugyis meg fogja látni; de ez az előlegezés legalább is kétes haszonnal jár.

Ha még olyan elfogadott nézet is „in theoria“, képmutatás volna bizonyitgatni, hogy: de igenis, az iskola nevel; sőt képmutatás volna még csak várni is, hogy az iskola, mai formájában, nevelést adjon. Legyünk őszinték, az iskola „in praxi“ csak arra jó, hogy tanitson; hogy valamelyes, minimális ismerettel lássa el a gyermeket. Sőt, a meztelen igazság az, hogy rendesen még ezek a minimális ismeretek is mellékesek; az apa célja egyszerüen az, hogy bizonyos életpályára készüljön el a gyermeke, az iskoláé pedig, hogy gátakat állitson fel a kis proletárok előtt, akik azokat a bizonyos életpályákat lehetetlen számban kivánják megrohanni. Ne tessék azt mondani, hogy ez cinikus beszéd; megengedem, hogy tulságos ridegséggel fejeztem ki, amit mindenki érez. Sőt hinni akarom a jobbat: hogy az iskola célja is az volna, ami az egyesé. Tudniillik, hogy a különböző életpályákhoz megadja az első ismereteket s e célból a tudnivalók egy minimális anyagát kenje rá a gyermekre, amennyi meg nem árt neki s amennyiből még benne is maradhat valami.

Tudom, hogy vannak, akiket megbotránkoztatok ezekkel a szavakkal. Akik igy hurrognak le: az iskola célja nem az, hogy előkészitsen bármily életpályára is; célja az, hogy általános müveltséget adjon s csak ez által, közvetve, preparál az életre. Az a célja, hogy általános müveltséget adjon? De vajjon ad-e s adott-e valaha? Kérdezzenek ki egy fiatal legényt, aki tavaly tette le az érettségi vizsgálatot „kitüntetéssel“, s nem fogja tudni: hogyan keletkezik a hó és jégeső, nem fogja tudni elmondani, mennyit ismert meg a civilizált világ Afrikából, mikor és hogyan, és nem fogja tudni elmondani, hogy tulajdonképpen hogy is van az a vér-keringés? Később majd megtanulja, ha kedve lesz hozzá. Nem; az iskola sohasem adott, most sem ad „általános müveltséget.“ S micsoda cél az, mely mindig megmarad célnak?

(Szinte hallom, hogy: „Igen, mert a tanitási módszer silány. De ebből csak az következik, hogy az iskola rossz“. Olyan régen rossz, kegyes uraim, hogy nekünk már iskola és rossz iskola egyet jelentenek.)

Amit az iskola valósággal megád: az három-négyszáz sornyi ismeret, jobbára történelem, némi irodalmi máz, homályos emlékek rendszerekre és kategóriákra, melyek a szegény fiu előtt soha sem voltak érthető dolgok s mindezen a kétes értékeken kivül még valami. Ez a „még valami“ az egyetlen haszna a kis proletárnak a sok esztendei struggle for life-ért. Az iskola megnyitotta előtte a latin kincses házat, s az iskola megkönnyitette, hogy megtanuljon egy-két élő nyelvet.

Eddig vagy az egyiket tette meg, vagy a másikat. Ezentul ugy volna, hogy megteszi majd mind a kettőt.

A kilátás olyan kecsegtető, hogy az ember a legelső pillanatban okvetetlenül lelkesedik az egységes középiskoláért. De ha tulestünk a lelkesedés első mámorán, s megismerkedünk a tervezettel, örömünk megcsappan. Furcsa ez a tervezet. Különben Isten mentsen, hogy hozzászóljunk a részleteihez; nem illenék, hogy mi laikusok kritizálgassuk a szakértők dolgait. De van ebben a tervezetben valami, ami már ránk is tartozik. Azaz, hogy nincsen benne valami s ez a valami a francia nyelv.

Ezentul iskoláinkban nem fogják tanitani a francia nyelvet. Néhány ezer fiuval meg fog kevesbedni azok száma, akik Calypso iránt érdeklődnek; a jó Télémaque királyfi elveszti magyarországi klienseit.

A tervezet bájos egyszerüséggel nyilatkozik az ujitásról. A tervezet megengedi, hogy a kis proletárok, ha kedvük van hozzá, privata diligentiá-ból ezután is tanulhassanak franciául. Ha éppen nagy kedvük van hozzá.

Megengedi? Csak nem akarta talán eltiltani, hogy az iskola falain belül francia leckét is lehessen hallgatni?! Egyéb igazán nem hiányzik ebből a tervezetből, minthogy ezt is eltiltota volna!

Bizony, ebben a kegyelmi paragrafusban nincsen köszönet. A fődolog az, hogy a francia nyelvet kiküszöbölik a rendes tantárgyak sorából, hogy ezentul Magyarországon nem lesz iskola, ahol a francia nyelvet kötelezőleg tanitanák.

Igaz, hogy eddig is csak a reáliskolákban tanitották. Ezzel a „csak“-kal valahogy beértük, ha máskép nem lehetett. Végre mégis volt minden évben egy pár száz rekruta, aki az iskolából az életre nemcsak ballasztot vitt magával.

Nem volt ez olyan csekélység, mint azok gondolják, akik a francia nyelvet egy kis szabadkézi rajzért áldozták fel.

Mert a legnagyobb részt ennek a megunt, számüzött Télémaque királyfinak köszönhetjük, hogy a magyar tudományos törekvések megszabadultak attól a megalázó, gyilkos német gyámságtól, melynek igájában a legderekabb képességek is évtizedeken át szolgai munkára voltak kárhoztatva. Télémaque királyfi tette, hogy az általános irodalmi szinvonal legujabban olyan nagyot emelkedett; hogy izlésünk megtisztult, hogy látókörünk kiszélesedett. Télémaque királyfié az érdem, hogy a magyar festők és szobrászok megujhodott kedvvel, lázas munkával hozzák helyre a sok esztendei mulasztást, s hogy lemondva a strucc-szárnyalásu német géniusz imádásáról, kinyilt szemmel méltóbb ideálokat keresnek. Télémaque királyfi tette végre, hogy valahára van egy európai nivóju szinházunk, hogy a magyar szinészeknek nem kell elbujniok az idegen müvészek elől, s hogy Budapest közönsége épp olyan kényes, szigoru izlésü, mint a Boulevard des Italiens-é.

Ez a Télémaque királyfi, aki aránylag rendkivül rövid idő alatt ilyen jelentős hasznunkra vált, még ezután is tehet szolgálatokat a magyar géniusznak. Legalább egyelőre jó lesz, ha nem bánunk vele kurtán. Van még egy és más tennivaló, amihez mindig el fog kelni némi francia izlés.

Kegyelmet hát a szegény Télémaque-nak! Kegyelmet neki, szakértő uraim! Ne mondhassa el senki az egységes középiskoláról, hogy: amit tanitani fog, összefoglalása mindazoknak a dolgoknak, amelyek az életben fölöslegesek, s hogy ami áldásai közül a legtöbbet ért volna, kimaradt belőle.

AZ ÉRDESSZAVU MIRÁKOLÓ.

A cár beteg volt s a világ minden hirlapjában sürün lehetett olvasni ilyen tetszetős apró történeteket:

… Mialatt a fehér cár, minden orosz országok császárja, akitől egykor milliók reszkettek, tehetetlenül vergődött velencei csipkével diszitett s gonddal, nyugtalansággal tömött vánkosán, a fehér palota márványlépcsőin egy igénytelen alak lépdelt fölfelé, szürke kabátban, furkós bottal és sáros csizmában. A lakájok el akarták állani az utját s a hopmester azzal lépett elébe, hogy a cárhoz ilyen öltözetben nem szokás beállitani. De az igénytelen alak csak annyit felelt, hogy: „A frakkommal nem fogom meggyógyitani“ s egy jól irányzott oldallépéssel elháritván az alkalmatlan hopmestert, belépett a beteg uralkodó termeibe. Egyenesen a cár ágyához tartott s ott izgatottan nézegetett körül. „Pfü, micsoda levegő ez! – kiáltott fel. – Nyissák ki mindjárt az ablakot, ha eddig még nem volt annyi eszük!“ S ezzel kipökött a padlóra. Amire a cár főhadsegéde, Boisberthelot gróf odasugott La Vieuville Bertrandhoz, a szárnysegédhez:

– A cár élete meg van mentve!

Az igénytelen alak ezalatt levetette csizmáit, hogy közelebbről dögönyözhesse meg a cárt, a csizmákat megőrzés végett átadta a cárnénak s a következő pillanatban siketitő orditás hangzott fel: a minden Oroszországok cárjáé, kit az erélyes massage szerencsésen fölserkentett szomoru apathiájából.

Az udvarfiak és udvari dámák pedig csodálattal eltelve, adták szájról-szájra a Boisberthelot gróf szavát:

– A cár élete meg van mentve!

E férfiu Szaharjin volt, a nagyhirü tanár…

Továbbá:

… Nikolájevics Vazul nagyherceget esztendőkkel ezelőtt nehéz hallás és rossz látás gyötörte. Minden kitünőség lemondott immár a nagyherceg szeméről és füléről. Végre, valakinek az udvarnál eszébe jutott egy moszkvai igénytelen ember, aki addig inkább csak egyszerü modoráról, mint gyógyitásairól volt hires. Az igénytelen embert meghivták Pétervárra s bár ez csak dörmögve engedett a meghivásnak, a nagyherceg meg volt mentve, mert az igénytelen moszkvai orvos alig három-négy pofon alkalmazásával visszaadta a nagyhercegnek látását és hallását.

A meggyógyult beteg már akkor ki akarta fejezni háláját orvosa iránt, mikor még szikrázott a szeme a kurától, s százezer rubelt küldött az igénytelen moszkvai tudósnak. De az igénytelen moszkvai tudós visszaküldötte a pénzt a következő egyszerü sorok kiséretében: „Nekem több a pénzem, mint magának. Nem szeretem, mikor a bolha köhög.“

E férfiu Szaharjin volt, az azóta már nagyhirü tanár…

Más nóta:

… Szaharjin, amily kevéssé respektálja a világi finnyásságokat, épp oly önfeláldozó jótevője a szegényeknek.

Nemrégiben egy szegény, hárászkendőbe burkolózott, tizenhárom éves leányka kopogtatott egy nagyuri palota kapuján.

Kis vártatra beengedték a házigazda, egy igénytelen ur elé.

– Mit akarsz te, csámpás?! – kérdezte a házigazda érdes hangon, mely azonban a szeretet melegétől rezgett.

– Szegény özvegy édes anyám nagyon beteg. Nincs betevő falatunk sem. Tanár ur, legyen kegyelmes hozzánk!…

– Nos, kis mamlasz, csak lódulj haza. Majd meglátjuk – szólt kedélyesen az igénytelen alak, humorosan kollintván fejbe a leánykát.

Aztán személyesen kocsiba ült és személyesen elhajtatott a szegény asszony lakására.

– No vén banya, miért vajlogatunk? – kérdezte az igénytelen alak, vidámságot sugározva a komor szobába.

– Nagyon beteg vagyok, tanár ur – szólt az együgyü asszony.

Az igénytelen alak megtapogatta a csuf öreg asszonyt, aztán személyesen leült receptet irni, személyesen kifizette az egész orvosságot és személyesen eltávozott.

S a beteg meggyógyult!

E férfiu Szaharjin volt, a nagyhirü tanár…

*

De hisz ön régi, kedves ismerősünk nekünk, nagyhirü tanár ur! Ismerjük kedves családját és egész uri rokonságát, s igazán csodálkozunk: hogy önhöz még nem volt szerencsénk, hogy nevét ilyen későn kapja szárnyára a hir!…

Tudjuk, hogy kedves papája a regényekből és a szindarabokból jól ismert vén tengeri farkas, akinek mord külseje alatt olyan arany sziv dobog… tudjuk, hogy édes mamája az Alma Mater, aki ugy látszik, arra oktatja fiacskáit, hogy: „Gyógyitsatok, lelkem, pofonokkal, mert egyébbel ugy sem igen lehet gyógyitani“, s tudjuk, hogy kedves nagynénje: Angotné asszony, a piac kedélye, aki olyan, de olyan vidám, amig nem a maga bőréről van szó!…

És ismerjük cousin-jeit is, akik nálunk hasonló kedélylyel gyógyitják a szegényeket, s akik olyan müvészien el tudják rejteni arany sziveiket a tiszteletreméltóan rideg külső alá. A bot-csinálta és bot-ápolta betegek meg-megfordulnak néha nálunk is egyik-másik klinikán avagy a kórházakban. De mert ismerjük származását és rokonságát: a távolból is megértjük önt s a távolból is méltányoljuk nagy tehetségét. Mint környezetének, nekünk is imponál humorával, melyet nem zavarhatnak meg az élet apró nyomorúságai, egyszerüségével, mely nem ismer tekinteteket se le-, se felfelé, s hivatásának végtelen tiszteletével, mely nem tür meg maga mellett semmiféle regardot dolgok avagy emberek iránt.

De kiváltképpen két tulajdonságával imponál ön nekünk jobban, mint a szindarabok és regények jószivü strázsamesterei, zsandárai és börtönfelügyelői.