Part 11

A loppioi tó malachit szinü vizére rámosolyog a Tavasz küldötte első napsugár, s a viaszképü ember, ott, a vasuti kocsi bőrpadján boldogan suttog magában: „Áldott Dél! Köszöntelek!“ A kis kávémasina, mely embereket szállit a magaslatokon keresztül, duruzsolva, pihákolva szaladgál jobbra-balra a nagoi hegykanyarulaton. Hol előre törtet, hol visszafut; messziről nagy, fekete macskának néznéd, mely valami cérna-gombolyaggal játszik. Oltresarcanál aztán lekanyarodik a magaslatokról, s a viaszképü ember a völgykatlanban villák és fogadók kőhalmait pillantja meg: az ott már Arco. Végre! Az összegémberedett láb és kar, mely a meráni direkt kocsi beteg-fülkéjében tizenkilenc órán át nem találta a helyét, hogy aztán még két vasuti kupét próbáljon ki, már jóelőre nyujtózkodni kezd, s mikor a kis kávé-masina behápog az arcoi állomásra, a beteg megkönnyebbülten kászolódik ki a vasuti kocsiból. Nem látja sápadt, fehér fülü bajtársait, akik Rivába igyekezve, sietnek elfoglalni az üresen hagyott helyeket, nem látja a vasut lármáján szórakozó halovány asszonyok féreg-rágta szépségét, csak a napsugárt, mely vigan táncolt be előttük a szomoru állomásra. S annak az érzésével, aki három heti tengeri ut kényelmetlenségei után végre kikötőbe ért, örvendezve siet a kijárat felé. A kijáratnál aztán aranypaszomántos sapkáju hotel-szolgák veszik át az orvosok eleven szállitmányát. A beteg nem ellenkezik, nem ordit fel, nem rug-kapál, nem védekezik kétségbeesetten, nyugodtan türi, hogy betegyék egy omnibuszba, melynek mult havi pasasérjai már csöndesen fekszenek nem messze innen, a fehér kövek alatt.

Ó, viaszképü ember, nézz vissza egy pillanatra, mielőtt végképpen magad mögött hagyod a hegyeket, a halmokat, az országokat, népeket s az egész földgolyóbist! Nézz vissza; megérdemli, hogy még egy utolsó pillantást vess rá: gyönyörü világ volt! Fák zöldeltek, patakok csörgedeztek s vidám asszonyok nevetgéltek benne. Bucsuzz el tőlük. Az ut, amelyre lépsz, rövid, s mégis a semmiségben végződik. Ez a napsugaras vidék az Elysium előtornáca; az aranypaszomántos sapkáju szolgák a halál küldöttjei. Ha a nagy embergyüjtő eddig csak alkudozott rád, itt, bizonyos lehetsz benne, perfektté teszi a vásárt. Nézd, amott a meleg homokon pohos, dusgazdag baktériumok trilliói korzóznak láthatatlan batárjaikon; a gyepen ici-pici bacillus-fiuk és serdületlen bacillák megszámlálhatatlan serege járja a ringe-ringe-rájá-t. Viaszképü ember, nézz vissza még egyszer a hófedte hegyekre, s azután menj, ahová a napsugár hi, az aranypaszomántos sapkáju szolgákkal! In paradisum deducant te angeli.

*

Déli verőn a beteg sétára indul San Tommaso irányában. Elmegy az elhagyott templomig, melyen nagybetüs felirás figyelmezteti a minden tisztességtudásról megfelejtkezett emberiséget, hogy: „Rispetto alla casa di Dio!“ s közben végignézi a temérdek fogadót, amint minden ötpercnyi távolságban egymásra licitálnak az olcsóbbnál olcsóbb ellátással. Ha elhiszed, amit hirdetnek, azt képzelnéd, hogy tüdőbajos ember számára nincs itt egy talpalattnyi hely, s ablakaikból vértelen lány-arcok nézik a sétáló beteget, Krisztus arái. Amint tekintetük találkozik, azt gondolják egymásról: „Szegény! Ez már szépen benne van!…“ s aztán igyekeznek egyébre gondolni. Amaz tovább megy. Egy pillanatra boldoggá teszi a meleg érzése, s kigombolja a felső kabátját, de mikor a tizedik haldoklót hozzák eléje tolószéken, óvatosságból ismét begombolkozik. Az egyikre véletlenül rápillant s igy szánakozik magában: „Istenem, hát nem jobb volna ennek, ha egy vagy két héttel hamarább meghalna?! Mit ér már az ilyen exisztencia?!“ Egy-két hét mulva, mikor őt viszik igy, azt fogja gondolni: „Ó, milyen jó a levegőn! Nemsokára annyira megerősödöm, hogy megint járhatok, kelhetek, sétálhatok!…“ Elhalad az osztrák Fehérkereszt épülete előtt, s a kirakatba tett haldoklók, a verandán és az erkélyeken fekvő, mozdulatlan emberek egy kicsit elkedvetlenitik. Visszatérőben nem állja meg, hogy oda ne pillantson; igen, még most is ott feküsznek.

Betér egy vendéglőbe, vagy egy kávéházba. A térzene, bár egy kicsit kisértetiesen hangzik, elszórakoztatná; de már elég beteget látott, minek lássa a többit is?! Azt a rekeszt választja, ahol dohányzók söröznek. A másikban, ahol nem szabad szivarozni, nincs egy lélek se. Mindenkinek jólesik azt hinni, hogy az ő baja nem tartozik a sulyosabbak közé, s a füsttől nem őt óvják, hanem a többieket.

Csak a szomszédja valamivel tovább ülne! S ne látná mindenütt azt a memento mori-t, hogy: „Man bittet sich der Spucknäpfe zu bedienen.“

Kilenc órakor lefekszik s a kegyes álom elfelejteti vele ezt a széltől védett helyet, ahol nem igen vannak, csak haldoklók, s olyanok, akik a haldoklásból élnek.

*

Harmadnap a beteg ember rájön, hogy télen, ha rossz idő jár, a pokolban is hideg van. A hőmérő itt három fokkal többet mutat, mint otthon – ahol különben süt a nap – a szél se fu olyan nagyon, mint a Garda-tón (Malcesine tájékán), de esik az eső, s a szobából nem lehet kimenni. A szobában pedig rettenetes hideg van; lehet husz-harminc éve, hogy nem fütöttek ebben a helyiségben. A nyomorult ember, aki a tavaszt keresi, befüttet; az első kisérletek hiábavalók, de két forint ára fütőanyagtól valamennyire megenyhül a klima. A beteg ember magáraveszi a plaidjét és néz maga elé.

Szeretteire gondol, akik azt hiszik, hogy ő az örök tavaszban lépked, s kék virágokat szed örökzöld fákról, melyek nevető ég alatt dicsérik a természet kegyességét ötszáz esztendő óta.

Másfél óra mulva elfogja az elkeseredés s lemegy az első könyvkereskedésbe, hogy valami olvasnivalót keressen.

Ó, ezek is gondoskodnak a haldoklókról! Ime, itt vannak: „A tüdővész keletkezése és gyógyitása.“ – „Egészségtan tudőbajosok számára.“ – „Az alkohol és a tuberkulózis.“ (Olcsó vigasz azok részére, akik nem söröznek.) – „A tüdővész gyógyitható.“ – „Az asztma gyógyitása.“ – „Hogyan óvakodjunk a tüdővésztől, s hogyan gyógyitsuk a tuberkulózist?“ – (Ez biztos szereket ajánl, s olcsóbb, mint a többi.) – „Térjetek vissza a természethez!“ (Azoknak szól, akik még reménykednek.) – „Láz-mérő.“ (Ennek a doktornak a szive spongyából van.) – „A soványság okai és gyógyitása.“ (Ezt lágyabb lelkü lirikus költötte.) – „Hogyan ismerjük meg a tüdővészt a szem kötőhártyájáról?“ (Kitünő könyv; aki elolvassa, meggyőződik róla, hogy neki semmi baja.) – Aztán egy egész irodalom azok számára, akik már csak a másvilágban reménykednek: „Személyiségünk tuléli a földi létet.“ – „Meghalok s mégis élek.“ – „Közlekedjetek a szellemekkel.“ – „A praktikus spiritualizmus tanitása.“ – „Bevezetés a kisérleti spiritualizmusba.“ – „A föld nem utolsó állomásunk.“ – Ötven krajcárért, vagy másfél forintért egy hétre való vigasztalás. S ne felejtsük el, hogy ez a kegyes csalás nem árt senkinek. A beteg, ha elpezsgőzi azt a pénzt, amibe ezek a nyomtatványok kerülnek, legfeljebb egy pár órával hosszabbitja meg az életét.

Itt a civilizált emberiség örök szórakoztatója: Guy de Maupassant. Itt a legujabb könyvek, amelyek a beteg figyelmét egy negyedórára leköthetik; itt a „Henschel fuvaros“ és Christomanos naplója. Azt, akit világéletében csak egy dolog érdekelt, itt is fel fogják viditani „Faublas lovag kalandjai“. Aztán megint Guy de Maupassant, vallásos könyvek, s végül is a Notre coeur szerzője.

A beteg beburkolózik plaidjébe, lábát odatámasztja a kályhához, olvas és élvezi az örök tavaszt.

*

Az osztrák-magyar monarkia köztisztasági ládájában, melyet némelyek üdülőhelynek tekintenek, s melyet a bacillusok Párisának kellene neveznünk, a tekintélyesebb és pohosabb baktériumok nemzetközi kongresszust tartanak. Eljárják a danse macabre-t, aztán komoly tanácskozásra gyülnek egybe s elvégzik, hogy minden becsületes törekvésük ellenére még folyvást jelentékeny a tennivalójuk. Egyre jönnek uj meg uj szervezetek, amelyekkel el kell bánniok.

Nehezen győzik a munkát, de vannak szövetségeseik.

Ezek a szövetségesek derék, köztiszteletnek örvendő emberek. Akik nem látják át, hogy az igazán megtámadott embernek a valamivel tisztább, s a kevéssel, fölötte kevéssel melegebb levegő nem használ annyit, amennyit árt a temérdek lelki depresszió, és nem látják át azt sem, hogy akinek könnyü inficiálnia magát, sehol se szerezheti meg az infekciót biztosabban, mint itt, ahol több a miazma, mint a meleg, s ahol minden villámos lámpán ott kellene lennie a felirásnak: „Óvakodjál embertársadtól!“… Talán maguk se tudják mért – valószinüleg puszta tradicióból – bolygatják ki a halálraitélteket otthonuk nyugalmából, s maguk se hiszik, hogy sokat használ a szerencsétlennek, ha a tavasz reményében, elhozza obulusát ennek a kis köztársaságnak, mely a haldoklásból és a halálfélelemből él, nő és gyarapszik.

Igaz, hogy kényelmesebb nem látniok a halálra váltat. Ez is misericordia.

AZ IGAZSÁG.

Fölteszem, – nem jó magyar szó, de szükséges szó – tehát: fölteszem, hogy Stockmann Tamás doktor, exfürdőorvos és ingyenes-iskola tulajdonos, egy hideg őszi reggel fölkerekedett a családjával és meglátogatta Párist. Fölteszem róla, hogy mindig kivánkozott oda, mert hallottam, hogy a tudomány és a filozófia kérdései egész életében érdekelték, s az ilyen emberekben gyakorta föltámad a vágy: fölkeresni a földgömbnek azt a kis területét, amely egykor kétségtelenül a legnagyobb világitó telepe volt a civilizációnak s amely talán még ma is megtartotta ebbeli jelentőségét. Fölteszem, hogy Stockmann Petra kisasszonynak, aki igen komoly hölgy, eszébe jutott megnézni a Collège de France-ot is, s ebben a század egyik legeredetibb gondolkozóját; fölteszem, hogy Stockmann doktor és leánya egy emlékezetes délután, kettő és három között, ott szorongtak abban a kis udvari szobában, ahol hosszu, durva fa-asztal mellett tanitványai között ülve, egy nagyfejü, és rövid lélekzetü köpcös kis ember a zsoltárokat magyarázta hallgatóinak. Fölteszem, hogy mert a sok héber szó csak édes-kevéssel gyarapitotta ismereteiket, engedelmet kértek a hirneves tudóstól, hogy otthon is meglátogathassák; s fölteszem végre, hogy Renan el is fogadta látogatásukat, s leültette őket bibliai egyszerüségü szobájában, azokra a székekre, melyek valószinüleg a patriarkák korából maradtak fenn.

Tehát mindez csak fantazmagória, nem igazság. De ne vessük meg oly nagyon fantazmagoriáinkat. Nincs az a képtelen álom, mely minden igazság nélkül való volna. Tökéletesen hazudni lehetetlen, s fantazmagóriáinkban is megnyilvánulnak bizonyos igazságok, néha talán akaratunk ellenére is. Sőt – ki tudja?! Olykor azt hinné az ember: mintha ugy volnánk az igazságokkal is, ahogy az árnyékunkkal, amely, ha utána futunk, elillan előlünk, s ha futunk előle, utólér bennünket.

Elképzelem tehát, hogy Pyrrhon modern kiadása, meg a rajongó norvég együtt ülnek egy bölcsészekhez méltó, egyszerü szobában s a következő párbeszédbe bocsátkoznak:

(Ne tessék merész álomnak mondani, ha ugy teszek, mintha hallanám a nagy kételkedő szavait. Aki jól elolvassa az ő irásait, könnyen belelovalhatja magát ebbe a fantazmagóriába.)

A rajongó előadja azt a kázust, mely Ibsen Henrik munkáinak gyüjteményéből, a Reclam-féle bibliothékából, vagy a Nemzeti Szinház előadásából immár jól ismeretes, s igy rohanja meg II-ik Pyrrhont:

_Doktor:_ Ugy-e mester, mindez hihetetlen, rettenetes és fölháboritó?

_Pyrrhon II.:_ Igen, ön bizonyára nagyon derék ember.

_Doktor:_ Ezzel, remélem, nem akarja azt mondani, hogy a helyemben másként cselekedett volna?

_Pyrrhon II.:_ Nem, nem tudom, miként cselekedtem volna az ön helyében. Ugy tetszik, én se titkoltam volna el, aminek ön nyomára jött, de meglehet, hogy nem bocsátkoztam volna harcba a környezetemmel. Én már öreg vagyok, uram.

_Doktor:_ Szóval, ön, mester, nem ért velem egyet abban, hogy az eset föllázitó?

_Pyrrhon II.:_ Istenem, uram, én csak egy totyakos öreg ember vagyok. Az agyam már meg van lágyulva s akkor se igen biztam benne, amikor még ép volt. De ha ön mégis kiváncsi a véleményemre, megvallom, hogy: nem tartom az esetet fellázitónak. Ellenkezőleg, természetesnek találom.

_Doktor:_ Miért?

_Pyrrhon II.:_ Mert ön nem elégedett meg azzal, hogy ugy cselekedjék, amint szive és lelkiismerete parancsolták. Ön többet tett ennél. Ön akcióba lépett, hogy ráerőszakolja a maga fölfogását a többiekre is, akik másképpen gondolkoztak, mint ön. Ugy látszik, az ön gondolkozása nemesebb, mint az övék, de érthető, ha ők többre becsülték a magukét. Minthogy pedig – amint önmagáról tudhatja – az emberek sok mindenre képesek azért, hogy más felfogásokkal szemben a magukét vihessék keresztül: értem, hogy tüzzel-vassal opponáltak önnek. S csodálom: először, hogy ön ezt előre nem látta, másodszor, hogy utólag föllázitónak találja a dolgot. Én… én ugyan csak totyakos öreg ember vagyok, de… az ön helyében megérteném őket és megbocsátanék nekik.

_Doktor:_ De mester, én az Igazságot szolgáltam!

_Pyrrhon II.:_ Az Igazságot? Miféle igazságot?

_Doktor:_ Azt hiszem, mester, csak egy Igazság van a világon.

_Pyrrhon II.:_ Nem tudom. _(Megakad a szeme a Petra kisasszony északi egészségtől duzzadó korzetjén s mélázó tekintete megnyugszik ezen a kellemetes ponton.)_ Kettő közül egy. Vagy valóban csak egy Igazság van, s akkor ez az Igazság nem jelenthet mást, mint valamely őserőt, mely mindenható, titokzatos és megérthetetlen, mint maga az istenség… Ámde akkor ez az Igazság épp oly megismerhetetlen, mint az az apróság, hogy: honnan jöttünk és hová megyünk, miért jöttünk e világra stb. És nemcsak sátáni gőg, de gyermeki elbizakodottság is szükséges ahhoz a fennhéjázó állitáshoz, hogy: „én láttam, mi van a fátyol mögött, s én ennek az őserőnek egy részét a zsebemben hordozom, a bölcsek kövének formájában…“ Vagy vannak milliárd és milliárd igazságok… _(Petra kisasszony elpirul, nem tudni miért.)_ Annyi igazság, ahány generáció, ahány amber, ahány gondolat. Ami a multban igazság volt, az ma már nem igazság, s az én igazságom önnek már nem az, sőt az, amit ma igazságnak tudok, holnap már nevetséges balgaságnak vagy egyszerü káprázatnak tünhetik föl előttem. Mindnyájan átéltük az igazságok egész dinasztiáinak teljes és tökéletes bukását, s aki sokáig él, rendszerint megéri, hogy mindazok az eszmék, melyekért egykor lelkesedett, hiu álmokként maradnak meg emlékezetében. Ön azt vallja uram, hogy egy-egy normális igazság átlag 15–20 évet él. Hol? A köztudatban? De hisz ön hozzá teszi, hogy az igazság csak keveseké, a kiválasztottaké. De hiszi ön azt is, hogy a kiválasztottak bizonyos időpontokban egyetértenek s összetalálkoznak ezekben az igazságokban? Uram, én valaha olyan szerencsés voltam, hogy koronként együtt ebédelhettem Franciaország legkiválóbb embereivel. Bizonyára ön is hallott a Magny-féle diner-kről. A Goncourt naplójegyezeteiből meggyőződhetik róla, mennyire különböztek egymástól azok az igazságok, melyekre az ott egybegyült rokonlelkek esküdtek. De, umam, soha se voltunk ott ketten, akik egy másodpercig egyformán gondolkoztunk volna. Sőt, ha őszinte akarok lenni, azok az igazságok, melyeket az egyik szerdára elvittünk, a másik szerdán már magunk előtt se voltak mindannyian kifogástalan és párbajképes igazságok. Nem, uram, az igazságok bennünk magunkban sem élnek 15–20 esztendeig. Ilyen sokáig csak az álmok élnek, a legszebb, a legtartósabb és legerősebb igazságok. Azért ugy rémlik előttem – bár én csak totyakos öreg ember vagyok, aki nagyon sokat téved, nagyon sokat csalódik – mondom, ugy rémlik előttem, hogy ezek közül a kérész-életü igazságok közül egyik sem érdemli meg, hogy kiválaszszuk a többi közül, s hozzá kössük életünk sorát… Egyik se érdemli meg, hogy fanatikusan harcoljunk mellette s ráerőszakoljuk embertársainkra. Nem hirdetem a nihilt, uram. Mindnyájunkban van egy biztos vezérlő. Amit egy becsületes embernek a lelkiismerete diktál: az mind igazság. Momentán, pillanatnyi igazságok ugyan, de aligha van másféle igazság.

_Doktor:_ Csak nem akarja azt mondani, mester, hogy nem volt érdemes akcióba lépnem s hogy közönbösen hallgatnom kellett volna, mikor megtudtam, hogy a fürdőhelyünk nyavalya-fészek?!

_Pyrrhon II.:_ Nem, uram. Bizonyára jól cselekedett, hogy hallgatott a szivére. De aztán, az ön helyében, hallgattam volna a logikára. Ugy tetszik, lemondtam volna a hivatalomról (cselekedtem már hasonlót, mikor kiléptem az egyházból), nem vitatkoztam volna, nem igyekeztem volna meggyőzni senkit, hanem a kötelességszerü reveláció után elvonultam volna a könyveim közé, tanulmányozni az exegézist vagy a bakteriológiát… És mindenekelőtt: nem gratuláltam volna magamnak.

_Doktor:_ ? ? ?

_Pyrrhon II.:_ Mert ha van valami, ami előttem ebben a pillanatban igazságnak tünik fel, ugy ez a következő életszabály: Legyünk alázatosak és béketürők. Ne bántsunk senkit, ne okozzunk kárt senkinek és ne botránkoztassunk senkit. Éljünk szegényen és éljünk tiszta életet. Ha igy élünk, jól élünk. Ebben a pillanatban ugy tünik fel előttem, hogy ez megjárja igazságnak. Igen, uram, jó, ha alázatosak vagyunk és ha tiszta életet élünk. _(A két fénylő, apró szem ujból rátéved Petra kisasszony egészséget kiabáló korzetjére. Mosolyog.)_ Ámbár ez se egészen bizonyos.

KÉT SZÉP SZEM ÉS ÉLETBÖLCSESÉG.

Seingalti Casanova Jakab emlékirataiban van egy bájos vonás. Vagy kétezer lapon keresztül nem csinál egyebet, mint neveti az öreg férjeket, felhasználja a lányok tudatlanságát, keresi az alkalmat az asszonyok körül s dicséri a kegyes természetet, mely ugy akarta, hogy a fehér nép előtt többet érjen egy ifju pásztor, mint egy vén király. Egyszerre fordul a kocka. Jakabunk megöregszik s előkerül egy rossz leány, valami Charpillon nevü, aki megtorolja mindazt, amit a vén szoknyahős valaha csak asszonyok ellen vétett. A kamatok kamatjával fizeti meg a sok szerelmi hitszegést és árulást, megboszulja az elcsábitott lányokat s a faképnél hagyott asszonyokat. Kizsákmányolja, megkinozza s orránál fogva vezeti az öreg Casanovát; biztatja s felrugdalja, szóval ugy bánik vele, mint egy infámis kölyök a vén, fogatlan kutyával.

És Casanova? Nem sóhajtozik s nem kesereg, hogy elmultak a szép idők: Casanova nem érti a dolgot s meg van botránkozva. Haragjában csunyán kiszerkeszti a gonosz Charpillont, rácitálja a morált s polemizál vele. Ugy találja, hogy hajdan angyalokkal volt tele a világ s elfelejti, hogy az angyalokkal nem polemizált. Elfelejti, hogy Charpillonok azelőtt is voltak, hogy angyalkái Charpillon módjára bántak el az első fejezetek nevetséges öregeivel; nem veszi észre, hogy megrontóját angyalkának látja a sequens, aki nem polemizál; s nem tud róla, nem sejti, hogy ő már nem ő, ellenben Charpillon örök.

A Casanova öregségének volt egy nagy szerencséje: az öntudatlan volta. Annyira hozzá szokott, hogy szerették, hogy nem értette a világot, mikor számára kifogyott a dal.

Vagy csak játszotta ezt az öntudatlanságot? Nem hinném; Jean Jacques Rousseau után ez a legőszintébb iró a világon. A tekintélyes számu csalás és hamis kártyajáték, amelyekkel beszámol, megannyi bizonyiték őszintesége mellett. Néha szépiti egy kissé a dolgot s akárhányszor kedves szórakozottsággal felejti el megemliteni, miért kellett egyik vagy másik városból megugrania, de eleget közöl intimitásaiból arra, hogy a többit elengedhessük neki. Nem lehet kifogás az őszintesége ellen. S mikor nem érti a hálátlan asszonynépet, nem komédiázik, csak naiv. Amint szeretni is naivul szeretett, minden szolgálót egyforma lángolással. Mindig imádja a legutolsó kedvest s feleségül akarja venni az egész világot.

Alkalmasint ennek az áldásos naivitásnak köszönhette, hogy öregsége ilyen öntudatlan volt, s hogy e tekintetben mint csodálatos kivételre lehet hivatkozni rá.

A szabály az, hogy az öregség bünös, nem ostoba. Azok a szánalmasan nevetséges öregek, akik biznak magukban s még inkább biznak a lányban vagy asszonyban, többnyire a mesék világába tartoznak. A vigjátéki öregek nem anyira vén buták, mint igen rossz fiuk. Ki lát a veséjükbe? Az ember szánja őket: „Szegény öreg, ő azt hiszi, hogy még nem olyan öreg!“ S meglehet, a szegény öreg nem hisz semmit, csak megalkuszik.

A késő öregségben az önző, kapzsi és cinikus ember még inkább önzővé, kapzsivá és cinikussá válik. Minél kevesebbje maradt, minél kevesebbet várhat már az élettől, annál jobban sóvárogja a még megszerezhető javakat. Ha gyomrának a rabja, nem fogja eltitkolni; de ha az aszonyé, ugy meg kell őriznie a contenance-ot. Tudja, hogy büne visszatetsző; s nem akar visszataszitó lenni, inkább érdekből, mint a szégyen miatt. És sokan vannak ők: a Dávid királyok, akiknek hátborzongatóan jól esik kissé fiatalodni az üdeség közepett, a Baron Hulot-k, akik ki akarják szini a serleg utolsó cseppjét is, a Pall-Mall-Gazette leleplezéseiben szereplő öregek, az ártatlanság nagy értékelői. Sokan vannak s nem szeretik a nagy nyilvánosságot. Ellenben nem kötik magukat az apró kényelmekhez s ha kell, bünösök törvényes formák között. Hogy egy hetven éves ember ne látná annak veszedelmeit, ha reszkető kezével hozzányul egy fiatal leányfő narancsvirágához – micsoda föltevés! Nem, ők nem a vakok intézete. S ha néha elbizakodottságból hivják ki maguk ellen a végzetet, még gyakoribb, hogy felhajtván a pohárt, csöndes megadással ajánlják lelküket istennek.

Akármelyik esetre gondoljunk, mikor egy moralista arra tökéli el hetvenhárom esztendős fejét, hogy diadalszekerén egy viruló fiatal leányt fog magával hurcolni: ezt az elhatározást bizonyára nagy lelki hányattatásoknak kellett megelőznie. De ugy látszik, s ez axioma:

A lelki hányattatások főképpen arra valók, hogy tul tegyük rajtuk magunkat.

A jelenkor egyik legnagyobb moralistájáról szólt az ének.

Ez a kitünő ember az asszonyi lélekre vonatkozó ismeretek legnagyobb tudósa volt. Ugyszólván egész életét ennek a „szakmá“-nak szentelte, amelynek tudvalevőleg egyik legnagyobb előnye, hogy ha eredményei vitásak is, a részletei minden esetben megérdemlik, hogy foglalkozzunk velük. S ha a kitünő moralista életének vége felé nagyon bele talált melegedni ezeknek a részleteknek egyikébe, nem mondhatni azt sem, mintha vizsgálódásai különben eredménytelenek lettek volna. Tőle való például az az eléggé meg nem szivlelhető bölcs irányelv, mely arra int, hogy:

„Óvakodjál az asszonyoktól husz éves korodig és vonulj vissza tőlük, ha a negyvenet betöltötted.“

Mintha ő maga nagyon elkésett volna ezzel a visszavonulással. Legalább egyszerre csak az a hir futott végig Európán, hogy a nagy moralista közeledni látván hetvenegyedik születésnapját, elérkezettnek tartotta az időt, hogy oltárhoz vezessen egy husz esztendős kisasszonyt s nem habozott sokáig, hanem igenis, szépének lába elé helyezte: dicsőségét, vagyonát és minden axiomáját.

Ugy látszott, hogy ez a különben nem nagy jelentőségü s alighanem csekélyebb fajta szórakozás kissé kompromittálja az axioma-irodalmat. „Hogyan – kérdezgették az érdeklődők – a legevidensebb életbölcseségek sem óvnak meg a legevidensebb balgaságoktól, avagy a moral-filozófiában való kiválóság és a moral insanity olyan közel állanak egymáshoz?!“

És mindenki sietett hitelt adni a kósza hiresztelésnek.

Pedig a tapasztaltabbak előállhattak volna a hitetlenkedésnek ezekkel a természetes szavaival:

– Várjunk csak egy kicsit, uraim!… Ne felejtsük el, hogy az ilyen dolgokban alighanem a Pailleron Réville hercegnőjének van igaza. Kételkedjenek, tisztelt uraim, kételkedjenek, ameddig megbizonyosodnak, és ha már megbizonyosodtak, azután is csak kételkedjenek! Egy leány bukásában s egy nagy lélek megbomlásában soha se lehet eléggé kételkedni!

És óvakodjanak olyanformán cselekedni axiomáival, mint ahogy az angolok cselekedtek a szerencsétlen Wilde Oszkár irodalmi podgyászával, amelyet az erkölcsi felháborodás kidobott a közkönyvtárakból, összepökdösött, megégetett s szétszórt, hogy még hamu se maradjon belőle. Óvakodjanak boszut állani rajta egynámelyiküknek talán nem kedves moráljáért és öregkori megtévedéséért!… önök, akik olyan sokat megbocsátottak, például Horatiusnak!…

Mert akármi történjék irójukkal, ezek az axiomák szép dolgok maradnak, amig csak a nyugtalan s aggódó lelkek végképpen ki nem vesznek a világból.