Part 1

Ambrus Zoltán Munkái

XIII. KÖTET

A TEGNAP LEGENDÁI

Ambrus Zoltán Munkái

XIII.

A TEGNAP LEGENDÁI

TOLLRAJZOK

BUDAPEST MDCCCCXIII

VIII., ÜLLŐI-UT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán

A TEGNAP LEGENDÁI

TOLLRAJZOK

BUDAPEST MDCCCCXIII

VIII., ÜLLŐI-UT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

A NAP nyomdavállalat nyomása, Budapest, VIII., Rökk Szilárd-utca 9

RÉBUSZ.

Amig a temetőben ballagtunk, nem szólt egyikünk sem. Hanem amint kiértünk a kapun, Doktor Fontos, a kitünő városatya, nagyot lélekzett és megszólalt ilyeténképpen:

– Csakhogy ezen is tul vagyunk. Igazán, már kezdtem rosszul érezni magamat. Micsoda temetés! Hiszen, megvallom, én nem szeretek semmiféle temetést. Ugy vagyok, mint volt a nagy Luther Márton, aki nem türte az esztelen pompát. Nem is szoktam én részt venni semmiféle végső tisztességben. „Dom Sebastian“ gyászos indulója iránt valóságos idioszinkraziával viseltetem; megrontja az emésztésemet. Hanem hát egy tisztességes polgári temetés, tapintatos pappal, illedelmes gyászoló néppel, szóval egy ildomos, szolid temetés még csak hagyján. De ez a temetés, ez a sokadalom – csakugyan próbára tett. Mondhatom, ilyen népséggel még sohase találkoztam temetésen. Ott állani egy csomó elzüllött ember között, akiket magamhoz hasonló emberek nem szoktak ismerni vagy legalább megismerni s végül meghallgatni egy pár izléstelen, mindenki ellen lázadozó, tapintatlan beszédet, amelyek fellázitják a rendes ember egész gondolkozását, az izlésemet, sőt minden érzésemet – nem, ennyit nem érdemelt tőlem a megboldogult öreg. Bizony, a szegény vén ember nem a legjobb körökből választotta a barátjait, ha ezek voltak a legjobb emberei, akik sirját körülállták.

Pár másodpercig hallgatott, azután azzal végezte:

– Különben, amilyen a halott, olyan a temetés. Nem érdemelt különbet. Ugy halhatott volna meg, mint nagy hazafi és ugy végezte, mint a kétes exisztenciák. Hiába volt vagyona, tehetsége, nagy ismeretsége; pénz, érdemek és barátok nélkül halt meg. Mert hát mezitlábosnak született. Az is marad, világéletében: hirlapirodalmi szankülott.

Kávéházy barátunk, akinek betegsége az ellentmondás és az aggatózás, nem állhatta meg szó nélkül.

– Ön igazságtalan a gyászoló nép iránt, sőt magamaga iránt is. Hiszen, meg kell vallanom, a gyülekezet nem volt olyan fényes, mint az, amely multkor a milliomos Fertőyt temette; ennek az érdemes férfiunak, aki egyike volt legkitünőbb, legtehetségesebb magánzóinknak s aki oly csodálatos módon, náthában veszett el, a fél orvosi egyetem elment a temetésére. De hát itt is voltak nagyon jóravaló emberek. Sőt nevezetességek is aminthogy a halott maga is nevezetesség volt, már olyan amilyen. Mindenkelőtt itt volt ön, aki egymagában is méltóképpen reprezentálja az előkelőséget. Majdnem azt mondhatnám, csak az a temetés méltó arra, hogy az ujságok megemlitsék, amelyiken ön is megjelen. Mert hisz ön ott van mindenütt, ahol csak egy akkorka nagyságot takaritnak el, mint a kis ujjam. Hogy ön nem szereti a temetéseket? De hisz ön a legszenvedélyesebb „jelen volt“ minden jelen volt közül! Mintha elfelejtettem volna, hogy egy éjjel, két óra után épen a most megpihent munkás embert verte fel ágyából, amiért a szegény öreg, aki akkor hireket kovácsolt, kifelejtette önt az esti lapból, amely a nagy költő temetésén jelenvoltak névsorát közölte. És aztán elmondhatja ön jó lélekkel, hogy ismerte ezt a mi szegény halottunkat?

– Hogy ismertem-e? Nyolc év óta láttam mindennap, egész a legutolsó ideig, amikor eltünt az emberek elől és eltemetkezett a nyomoruság négy puszta fala közé. Persze, évtizedekkel ezelőtt nem jártam vele minduntalan karon fogva, mert hisz az egész élete bolyongás volt. Hanem ismertem ugy, mint bárki más. Voltakép az ilyen különös lényeket senki sem ismeri. Vajjon van-e valaki, akinek a zsebében a bizonyosság arról, ki volt, mi volt, és merre, melyik különös világban volt az igazi hazája, ahonnan furcsa, ellentmondásban gazdag, egyebekben pedig meglehetősen közönséges lelkeeredett? Vajjon tudja-e ön, hogyan fért meg benne az a sok összeférhetetlen vonás, amelyeket benne észrevettünk? Az olyan különös lények, mint a minő ez a hetven esztendős öreg volt, érdekesek tanulságul: hogy ilyenek ne legyünk. Arra való, hogy a halála után beváljon hasznos, elrettentő példának, ha már az életben ugyis keveset ért. A tanulság világos, hanem maga az az ember, amely már csak volt, nem ismert és megérthetetlen. Ha ugy tetszik: rébusz.

– Más szóval: ön nem ismerte.

De Doktor Fontos nem tágitott.

– Ismertem ugy, mint akárki, mint ön, vagy az egész világ. Csak a veséjébe nem láttam, csak azt nem tudom, haszontalan volt-e, vagy csak élhetetlen. Egy kérdőjel van előttem, egy élet, telve különösségekkel, egy jellem (ha ugyan annak lehet mondani), telve következetlenséggel, érthetetlen tulajdonságok egész rajával. Micsoda eredménytelen, sivár élet! Milyen szánalmas, gyámoltalan ember! Világboldogitó terveket kovácsol és nem gondol a saját jövőjével, jómódunak születik és a nyomoruságtól hal meg; tud sokat és nem veszi hasznát; bejárja a világot és tapasztalatait nem tudja érvényesiteni; ismer tömérdek nevezetes embert és nem szerez összeköttetéseket; revoluciókról álmodik és összes bátorságát elpazarolja rém-regényeiben. Keményfejü és lágykaru ember, aki ámitja magát, hogy multja szebb, mint amilyen volt, és hogy jövője fényesebb, mint aminő lehet. Él multban, jövőben, csak a jelenben soha. Öreg gyermek, akinek semmi érzéke a valóság iránt, aki csak a képzelődésnek él; ábrándozó, aki népeket boldogit s amellett maga sohasem boldogul. Naiv önáltató, aki, ha egy kis kényelemhez jut, Dáriusnak képzeli magát; tékozló fiu a jobb napokban, munkás és csüggedést nem ismerő, amikor megszorul; sohasem célnak, mindig csak a pillanatnak él. Ime, ilyennek ismertem: érteni nem értettem. Ismétlem, rébusz volt a szegény, szánni való ember.

– Ön szerencsésen bebizonyitotta, doktor ur, hogy a mi halottunk könnyelmü volt teljes életében, mert csak a pillanatnak élt, s azonkivül szánandó fantaszta is, mert rá nézve jelen nem létezett, csak elképzelt mult és ábrándos jövő. Amit én nem értek tökéletesen. Mindazokból, amiket ön mondott, csak az az egy világos előttem, hogy nem ismerte, akiről beszélt. És azért nem csodálom, hogy rébuszt emleget. Nos, én, aki mindössze csak egynéhányszor beszéltem az ön ismeretlenével, vállalkoznám arra, hogy megfeleljek a kérdőjelre, és összeegyeztessem azokat a vonásokat, amelyeket ön ellenmondóknak talál.

– Hallgatom.

– Az az ember, akit az imént tettek előttünk a sirba, nem valami exotikus lény volt, doktor ur, csak egy abból a fajtából, amelyet a rajongók népének szoktunk mondani, egy azok közül, akik szerencsés körülmények között nagy tetteket szoktak végrehajtani. Az ilyen lények ugy vannak alkotva, hogy boldogok még akkor is, ha sohasem érkeznek el a nagy célhoz, mert olyan közelről látják ezt, hogy az utolsó percig remélnek, s mindvégig biznak benne rendületlenül. A jóságos természet ezzel a boldog hittel kárpótolta őket ép azért, mert közülök csak kevés juthat célhoz, hiszen a cél nagyszerü. Nem, nem az a mértéke a képességnek, hogy rendeltetését betölti-e, vagy eredménytelen hal el. Az oroszlán gyakran pusztul el meddőn, és az infuzóriák mindannyian betöltik apró rendeltetésüket.

– Ezt mintha már hallottam volna valahol.

– Talán ép annyiszor, mint hogy a napfény éltet. Vannak dolgok, amelyeket épen azért emlitünk, mert nyilvánvalók, és eloszlatnak minden kétséget. Vannak közhelyek, amelyek nélkül bajosan tudnánk meglenni. Például a nap.

– Nem akartam a szavait birálgatni.

– Ugy hát folytatom. Hogy ha csakugyan van egy olyan uralkodó tulajdonság, amely minden cselekvésünket elhatározza, és amely minden gondolatunkra, minden érzésünkre rányomja a maga különleges bélyegét: annak az embernek, akit ön nem ért egészen, de mégis szán, a lelke legmélyén egy boldogitó, szent naivság lakott. Hit vagy képzelődés, amint tetszik. Csak egy jó volt előtte, a legfőbb jó; és csak annak élt, már akár a jelenben, akár a multban, akár a jövőben találta. És megtalálta mindenütt, mikor azt hitte, hogy rajta munkál, mikor azt álmodta, hogy immár közel, mikor azt képzelte, hogy küzdött érte. Boldog ember! Mindaz, amiért mi törünk, szaladgálunk és izzadunk, ahhoz a legfőbb jóhoz képest, mely őt álmaiban látogatta, kicsinyesnek és szánandónak tetszett. Törődött is ő azzal, hogy jobb perzsa szőnyegen járni fel s alá, mint a csupasz pallón; hisz az ezeregyéjszaka édes pázsitán járt. Eltöltötte a képzelete, amely körülötte megnagyitott mindent. Szeme kétannyit látott, mint a miénk s teste kétannyi fáradságot birt el. Ha hozzájutott valami csekélységhez, amelyet mi a takarékpénztárba küldünk három és fél percentre, Dáriusnak képzelte magát s kiélvezte mindazt, amit belőle csak kiélvezhetett. Hogyha nem volt semmije, dolgozott; a munka félannyira sem fárasztotta, mint minket; a cselekvésnek jóformán csak az örömét élvezte. A multból csak arra emlékezett, ami kellemes, a jövőből csak azt hitte, a mi boldogitó, a jelenből csak azt érezte, a mi élvezetes. Ezzel a nagy fogékonysággal egy hosszu életen át keresztül-kasul járta a világot, és élvezni tudott mindent, amit a pillanat hozhatott. Miért szánni azt az embert, akinek az agya és szive kettős intenzivitással dolgoztak? Hogy a puszta földön halt meg? Hiszen akkor halt meg, amikor már többet élt, mint amennyi életet Fertőy a szinházban láthatott!

A SZINÉSZNŐ BECSÜLETE

Bécsben egyszer meglehetős feltünést keltett két fiatal nő öngyilkossága. Nem mintha két pisztolynak a durranása valami nagy zajt keltene abban a világvárosban, mely régóta nevezetes a rendőri hirekben való gazdagságáról; hanem mind a két nőt sokan ismerték, és Damain-Dalmont Mária egyike volt a legbájosabb teremtéseknek, akik valaha lázba ejtették a császár városának fiatal népét. Aztán meg mind a két leány szinésznő volt, akiknek nyoszolyája sokak hite szerint az egész világé, legyen az a nyoszolya: a násznak fészke, vagy: halottas ágy. Vagy egy hétig mindenki a két leány regényét feszegette, s jeléül a messze elterjedt, résztvevő köz-érdeklődésnek, optikus-boltokban sok példány kelt el a Damain Mária arcképeiből. És mert Bécs bővelkedik kitünő ujságirókban, a boldogtalan lányokról is irtak szép és kevésbbé szép nekrológokat, melyek elolvasása után a világ megnyugodva tért vissza a napirendhez, mint minden más egyéb alkalommal is, talán már Trója elbukása óta. Akkoriban egy darabig sokat emlegettek egy bizonyos C. grófot, akit régebben gyakran láttak együtt Damain Máriával s akit Damain Mária az öngyilkossága előtt hetekig ostromolt a könyörgő leveleivel.

Kevéssel utóbb, Párisban nemcsak feltünést, hanem szinte lázas izgalmat keltett, mikor a szép Feyghyne kisasszony – magyarosan Fegin-nek kellene irni a nevét – vetett véget huszonkét vagy huszonhárom esztendős életének. Mindenki, aki csak látta, érdeklődött ez iránt a gyönyörü orosz hölgy iránt, aki csodálni való vakmerőséggel hagyta el hazája pusztaságait, hogy dicsőséget és ünnepeltetést vivjon ki magának ott, ahol a verseny olyan óriás! Szépsége, lelkessége, bámulatos tanulékonysága és szorgalma, kedvessége és akadályt nem ismerő becsvágya egyszerre meghóditotta az idegen világot, pedig csak egy kis szerepben mutatkozhatott a Francais szinpadán, a Musset „Barberine“-jében. Az ünnepeltetés legelső mámorából ragadta ki magát az öngyilkos lövéssel. Meggyászolták, mint talán még senkit sem, aki a „steppe“-ek végtelenjén született. És mert Páris gazdag kiváló irókban, irtak róla szép és kevésbé szép regényeket: Delpit Albert a „Début de Lydia“-t, s Edouard Rod a nagyon kedves „Tatiana Leiloff“-ot. Abban az időben gyakran emlegették a fiatal M. herceget, akiről korábban azt hiresztelték, hogy nőül fogja venni a bájos Feyghyne-t és aki ennek a szinésznőnek az öngyilkossága óta csak egyetlen egyszer hallatott magáról, amikor egy ismert nyilvánoshelyen ballerina-kosztümben jelent meg a szinpadon, barátjai és barátnői mulattatása végett.

Aztán, nemsokára, Berlinből jelentették, hogy egy fiatal operett-énekesnő, akit Budapesten is jól ismertek, a Népszinház szinpadáról, Erdősy Eugénia – nálunk: Camargo, Berlinben: Nanon – ugyanugy gyilkolta meg magát, amint Damain vagy Dalmont Mária, és mint a szép Feyghyne. Ez az exaltált leány utolsó levelében arra kérte a rendőrséget, hogy holttestét boncolják fel és a rendőrorvos győződjék meg róla s állapitsa meg, hogy ő szüzen halt meg. Igy akarta a tisztaságát bebizonyitani bizonyos H. bárónak, aki előbb a vőlegénye volt, s aki egyszerre csak a faképnél hagyta, azt adva okul, hogy egy idő óta kételkednie kell arája ártatlanságában. Ez a végrendelkezés olyan furcsának tünt fel, hogy – bár Berlin és Budapest szintén bővében vannak a kitünő ujságiróknak és a kiváló iróknak – a szép Erdősyről nem irtak se hosszabb nekrológokat, se regényeket. Az a bizonyos H. báró pedig, amint annak idején C. gróf és M. herceg cselekedték, kijelentette, hogy az öngyilkos leánynyal sohasem állott közelebbi ismeretségben.

*

Nem igen veszszük számba, hogy azok a nők, akik komédiázni szoktak a hüvelyébe futó törökkel, sokkal könnyebben ragadják meg a komolyan gyilkos szerszámokat, mint a többiek. Pedig, ha tekintetbe veszszük, hogy az öngyilkosságoknak csak mintegy a harmada esik a nőkre, feltünőnek találhatjuk, hogy a szinésznők osztálya éppen olyan jelentékeny rovatot foglal el az öngyilkosságok statisztikájában, akárcsak a bankároké vagy a játékosoké. Delobelle sohasem válik öngyilkossá, hanem azok között a nők között, akik eldobják maguktól az életet, temérdek a Lecouvreur Adrienne. A példák csak ugy özönlenek. Ugyanabban az időben, amikor Bécsben Damain Mária, Párisban Feyghyne kisasszony, Berlinben pedig Erdősy Eugénia lett öngyilkossá, Magyarországon a népszerü „Nap és Hold“ operett egyik kis Beatrixe megmérgezte magát, egy másik szép szinésznő pedig az öngyilkosságnak még ennél is rémesebb módjában keresett menekülést abból a komédiából, melynek még csak az első felvonását ismerhette.

El se hinné az ember, milyen könnyen talál ilyen példákat, csak ugy, emlékezetből. És azokat, akik azt hiszik, hogy a mai szinésznők legtöbbjében is felismerhetik a XVIII. század szinésznőinek tipikus vonásait, meghökkentenék az öngyilkosságok statisztikájának ide vonatkozó, csodálatos nagy számadatai. Mert az öngyilkosság sehogy se magyarázható ki az ismert tipusok jellemvonásaiból. Gondolkozzunk erről a tárgyról bármikép, az életnek ez az aktiv megtagadása nem illik össze a gondolkodásnak azzal a lengeségével, és az érzésnek azzal a felületességével, amelyeket mint a kaszt jellemző vonásait szokott emlegetni Prudhomme ur, mikor életbölcseségeket mond nagyreményü fiának. A Faustinról nem igen lehet elképzelni, hogy önként tudná követni a halálba Lord Anandalet és bizonyos, hogy a Nanák sohase válnak maguknak gyilkosaivá. Vagy gondoljunk csak akár egy Clairon-ra, aki valószinüleg legtökéletesebb példánya volt a maga fajtájának, vagy, ha ugy tetszik: Arnould Zsófiára, – a szinésznő, aki (bár nagy tehetség birtokában), de csak azért lépett a deszkákra, mert ottan vigasság van, aki szinésznő lett, hogy minél jobban kiélvezhesse az életét, soha sem elmélkedett valami szivesen azokról a másféle deszkákról, melyek mögött vége a vigalomnak.

Abban az arányban, amelyben mindinkább rendes foglalkozássá válik a nő számára a szinészkedés, szaporodik azoknak a száma is, akiket Prudhomme ur a kivételeknek nevezne. A zöm bizonyára mindig hasonlitni fog a régiekhez, mert hisz a szinpaddal együtt megmaradnak azok a hatások is, amelyek vele összefüggnek, amelyek a korábbi tipusokat formálták, és amelyek még sokszor fogják ugyanazokat az eredményeket előidézni, de mindinkább növekszik azoknak az egyéneknek a száma, akik elég erősek magukat ezek alól a hatások alól emancipálni. Növekszik számuk, mert ma már, amint mások a pályaválasztás föltételei, mások a körülmények is, melyek közt élniök lehet. A „Roman Comique“ kezd elavulttá lenni. Ezt Prudhomme ur is elismeri, amikor tiszteletreméltó fejének egy bólintásával megengedi a kivételeket. Talán csak a számokra nézve makacskodik egy kicsit.

De hát akkor minek tulajdonitható, hogy annyian vannak, akik épen a kasztnak rossz hire miatt, s mert ez rájok nézve is végzetessé válhatik, kerülnek olyan viszonyok közé, amelyekből nem látnak más menekülést, csak a halált? Pedig – és itt már nem szabad tudakozódnunk a nevek után, mert ki nézhetne a haldoklók titkai közé, ha csak maguk nem tárják ezeket elénk?! – hány olyan eset van, amikor az a mindenkit meglepő lövés csak egy csattanó felelet a kételkedésre és arra a gyanura, amely elválaszt a boldogságtól, és talán csak azért, mert sokan vétkeztek „intra muros“.

*

A francia leány, ha elszánja magát arra, hogy a szinpadra lép, számot vet magával, s abban a tudatban, hogy vállalkozása már magában is elválasztja régi világától, lemond a társaságról, majdnem azt mondhatni: a társadalomról. Belátja, hogy van jó dolga az embereknek s nem sokat törődnek azzal, vajjon a „szent tűz“ vezette-e a szinpadra, vagy egész egyszerüen csak ugy ment oda, mint száz és száz „petite femme“, hogy kiállitsa magát? Ki győzne köztük különbségeket keresgélni, ki győzné őket a tisztes magánélet nézőpontjából osztályozni? Kinek volna kedve efféle hálátlan feladatokra? Élhet akárkép, egyre megy. Mihelyt az első szinen megjelent, belépett abba az osztályba, melyből nem szokás feleséget választani. A verseny olyan nagy, az emberek olyan önzők és haszonlesők, a boldogulás olyan sokféle körülménytől függ, hogy rendkivül nehéz, sokhelyütt majdnem lehetetlen akként törnie utat, hogy néminemü kár ne essék házi erkölcsében. Mindenkire mosolyognia kell, s vannak olyanok is, akik nem elégszenek meg a mosolygással. Mért maradna rideg, ugy sem hitethetné el az ellenkezőt?! Századokon át kövesedett az emberekbe a hit, hogy a mosolygás, meg a többi, együtt jár a komédiázással. Férjhez csak szinészhez mehet, s ha nem barátja a formaságoknak, senki sem ütődik meg rajta. Nem az élete, hanem a szinházi sikere szabja meg, mekkora megbecsülést nyerhet a világtól. Ha lent marad, ugy elveszett egészen, ha első sorba tör, nem kérik számon sem a multját, sem a jelenét. A becsülete mindenkép egyenes arányban áll a szerződésben biztositott anyagi megbecsüléssel. Ez olyan dolog, amelybe mindenki belenyugszik. Nem akad fenn senki se azon, ha a lapok kikürtölik, hogy W. kisasszony, a jeles tragika, kis babát kapott; az, hogy quis pater est, legfeljebb S. urra, az Odéon tagjára tartozik, aki a kisasszony vőlegényekép szerepel. Nem taksál más, csak a siker. Amig apró szerepeket játszik egy másodrangu szinházban, csak a „haute noce“-hoz tartozik, és mihelyt a tehetsége elsőranguvá lesz, meghivják az uri estélyekre. Megesik akkor is, hogy ugy néznek rá, mint Lolotte-ra a Meilhac darabjában, de Lolotte ért ahhoz, hogy visszaadja a kölcsönt. Külön társadalmuk van a társadalomban, s ha megtörténik néha, hogy akad közöttük egy-egy Mme Pasca, Dumas fils, mint kuriózumot fogja emlegetni ezt a csodásan házias erényt, mely a szinpadra tévedt.

Hanem másutt nincs igy. Az a leány, aki Angliában, Németországban vagy nálunk a szinpadot választja pályatérnek, az első percben azt képzeli, hogy ugyanolyan tekintetre tarthat számot, mint egy tanitónő, ki a világba lép, hogy kenyerét keresse. A tradició nem olyan nagy, s ennélfogva az előitélet nem olyan általános, nem olyan nyilt, nem olyan érezhető; a verseny kisebb, kényszer tehát nincsen, legfeljebb csak erős csábitás, abban a nyilvánvaló jelenségben, hogy a legnagyobb sikereknek, a népszerüségnek majdnem mindig _az_ az előfeltétele. Van mód a társaságban megmaradni, sőt nagyritkán még poziciót is lehet itt szerezni. A világ ugy tünik fel, mint amely nem olyan elnéző, de nem is olyan meghódithatatlan, mint a franciáknál. És a szinésznő, Párison kivül, – ha a Prudhomme ur kivételének született – kettős becsvágynak él. Egyik a müvészi becsvágy, a másik: a törekvés a társadalomba. (A tágabb körü társaságot értem.)

És itt a baj. Mert az előitélet, ha nem olyan határozott, nem olyan általános, nem olyan nyilt s nem olyan érezhető is, mint amott, azért mégis csak megvan. Egy homályos, bizonytalan, ellenséges erővel kell küzdenie, amely annál veszedelmesebb, mert bizonytalan és meg nem mérhető, amely annál kegyetlenebb, mert kiszámithatatlan, mert néha kisebbnek, csöndesebbnek látszik, mint a minő. Szivesen beleképzeli magát abba a gondolatba, hogy ez az ellenséges előitélet jelentéktelen; a környezet, melylyel érintkezik, óvakodik az ellenkezőt bebizonyitani. És akkor bukkan rá, amikor a legkevésbbé van ellene fölfegyverkezve. Sors bona, nihil, aliud; van szerencsés, akit nem bánt soha. Hanem akit talál, azt elvesziti.

*

A félelmes, kiszámithatatlan előitélet Phalarisa, mely minden évben elnyel egy pár szüzet, hétköznapi táplálékát a becsületfogalmaknak abban a megzavarodásában, azt lehet mondani: elposványosodásában találja, amelynek veszedelmes terjedésére Renan figyelmeztetett, quimperi beszédében. Renan akkor csak arról panaszkodott, hogy a női tisztesség megbecsülése kiveszőben van az ifjuság szivéből. Az uj nemzedék – mondta – talán abban a félelmében, hogy valahogy bele ne essék őseinek hiábavaló, némelykor, meglehet, nevetségesnek tetsző rajongásába, neki adja magát a durvalelküségnek. De ez a durvalelküség soha se terpeszkedik el annyira, mint amikor a szinfalak közt élő asszonyokról és leányokról van szó. Ez természetes; ilyenkor ugy érzi, mintha legalább ezekkel szemben volna valami igazolása és mentsége olcsó kételkedésének. Fiatalurak társaságában, azok közt, akik a legjobb nevelésben részesültek s akik meg fognak házasodni, az ember néha azt képzelné, hogy mind megannyi egy-egy áldozata a szinházi vampiroknak, mintha valamennyi a maga szemével látta volna azt, amiről beszél. Pedig még csak az utcákat ismerik és nem a nőket. Ha majd ezeket is megismerik, ők lesznek azok, akik – a költő mondásával szólva – az örvénybe dobják azt a serleget, melynek a kelyhe egykor gyönyört adott nekik.

*

Mindig, mindenütt lesznek szinésznők, akik komolyan veszik a szinházat is, az életet is, és akiknek el kell pusztulniok csak azért, mert sokkal többen vannak olyanok, akik nem veszik komolyan egyiket se, s csak azért lettek szinésznők, mert ahhoz, hogy cukrászlányok lehessenek, nem voltak se eléggé jómodoruak, se eléggé ügyesek, kedvesek.

NOVEMBERI HANGULATOK.

Rémülettel vegyes élvezettel, fogvacogással kisért gyönyörüséggel olvastam egy szörnyen szép cikket a halálról. Borzongtam a témán, s a köteles tiszteletet megadó szalutálással fogadtam azt az őszinte hangot, mely a cikkből nem annyira kirí, mint inkább kijajong, mert hisz az igazmondás semmiféle tárgyról nem szokatlanabb, mint erről az egyről, amely pedig a legfékezetlenebb szabadságra csábithatna, ha a hazugság örök szelleme, az az általános és folytonos vágyakozás, hogy erősebbeknek látszassunk, mint amilyenek vagyunk, aztán meg a kellemetlen s kivált a megborzongató érzésektől való szabadulás áhitozása és végül a kőkorszaktól fogva folyton élő konvenció, az a hallgatag megegyezés, hogy: ne gyötörjük egymást az aggodalmat keltő, elkedvetlenitő, komor és leverő gondolatokkal, megannyi képmutatót vagy legalább is örökkön titkolózót nem faragott volna belőlünk. Minden időben azok a bátor emberek voltak a legritkábbak, akik ki merték mondani, hogy félnek a haláltól, gyülölik a halált és legforróbb vágyuk: élni, minél tovább élni!…

Ez a téma, ugy hiszem, annyira általános érdekü, és fájdalom mindig olyannyira aktuális, hogy tulságosabb szerénytelenség nélkül át lehet venni a szót azoktól a mesterektől, akik, ha a legszebben és legkimeritőbben is, már elmondották róla a magukét. Mindnyájunkat illet, még talán engem is, ahogy a magyar anekdóta mondja. És ebben a ködben, ebben a hirtelen homályban, amikor oly sebesen eliramlik tőlünk a napfény, akár csak maga az élet: hadd tüzzem a tollam hegyére én is ezt a tárgyat,