Part 2

KATICA: De mennyire, csakhogy ez után már nem hozzám, hanem ujra a barátnémhoz, az én legjobb barátnémhoz ... Hogy kissé feledjek, azóta sokat olvasok, de most már soha sem keresem a módhatározót ...

JÁNOS: Pedig ezt még mindig nem tudja ...

KATICA (folytatva): Sem a tőmondatot, sem az egyszerü bővitett mondatot és elhiheti kedvesem: azóta jobban értem, mit olvasok. (Szünet.)

JÁNOS: De számolni még mindig nem szeret, Katóka?

KATICA: Nem. De ennek is maga az oka! Brr! Az a sok kiállhatatlan számláló, nevező, tizedestört ... Elhiheti nekem, hogy az előbbiekkel soha sem találkoztam az életben, az utóbbival is csak akkor, ha a szakácsnénak pénzt adok a konyhában.

JÁNOS (csodálkozva): A törtek közül a tizedessel és ép a konyhában?

KATICA: Igen ... Bár igaza lehet, hogy ez se igazi tizedes ... inkább: káplár, meit--baka ...

JÁNOS (megfenyegeti tréfásan az ujjával): Katóka! Ez rossz ...

KATICA (vállat vonva): Meglehet ... a szakácsné ugyan azt mondja, hogy jó ...

JÁNOS: Mondja csak édes Katóka: mennyi konyhapénzt szokott adni a szakácsnénak?

KATICA: Tudom is én ... ahogy jön ... egyszer 20, máskor 40 koronát ... De mért kérdi?

JÁNOS: Hogy bebizonyitsam: mégis van valami jó, amit tőlem tanult ...

KATICA (nagy meglepetéssel): Magától?... És mi az?

JÁNOS: Hogy nem forintokban, hanem koronákban számit.

KATICA: Ne higyje. Én ezt egy csinos és udvarias kereskedősegédnek köszönhetem. Mikor előttem valakit kiszolgált,tisztán hallottam, hogy forintokban beszélt. Aztán mikor rám került a sor, az árat már koronában mondta. Megkérdeztem: miért tesz velem kivételt? Udvariasan mosolygott és aztán a fülemhez hajolva ezt sugta:--Nagyságos asszonyom annyira fiatal, hogy bizonyára már a koronaérában született. (Hirtelen fölkel az asztaltól.) Azóta nem is tudom, mi a forint ... (Szünet.)

JÁNOS (mosolyogva): De én tudom ám, hogy Katóka mikor született.

KATICA: És ha tudja ...? (Odalép az ablakhoz.) Én tavaszkor születtem és ime még most is tavasz van. (Mély lélegzetvétellel szivja magába az ablakon beáradó tavaszi fuvalmat.)

JÁNOS (közeledik hozzája): No végre ... legalább a természetrajzot szereti ...

KATICA: Csak a természetet ... maga oktondi ... Vagy beszélt maga valaha természetrajz órán a tavaszról ...?

JÁNOS (halkan): A tavaszról ...?

KATICA: Igen. (Megragadja a tanitó karját és odahuzza maga mellé.) Ime itt van pompázó ragyogásában, de maga még mindig nem látja és nem érzi. (Egészen közel hajol hozzá.) Pedig csak a kezünket kell kinyujtanunk oda, hol fakad, zsendül és bimbózik az ifjuság, a tavasz, a szerelem ... és nyilik az akácvirág. (Leszakit az ákácfáról virágot és azt szórakozottan kezdi tépdesni.)

JÁNOS (ki nagy lélekzetvétellel, szinte lihegve habzsolta Katica szavait, a »szerelem« szónál láthatólag összerezzen, aztán egészen Katica mellé hajol és forró, belső tüzzel): Köszönöm édes, szép Katóka, hogy megtanitott a tavasz szépségére ... köszönöm ... (száraz köhögéssel) ...ez ...ez ...igen ugy van, igaza van ... a tavasz a szerelem ... (hogy zavarát elleplezze: ravaszul mosolyog) De azt már én is tudom, hogy mi az akácvirág? (Leszakít az akácfáról egy galyat és leül egy s*zékre.)

KATICA (hangosan felkacag): Tán egyest akar a természetrajzból? Le akarja darálni, hogy az akácvirágnak hány a porzója, mennyi a kocsánya? Mert azt csak nem tudja, hogy ebbe bele lehet harapni, annyira édes? (Közben egy virágocska leveleit leszaggatva, a törzsébe beleharap.)

JÁNOS (őszinte csudálkozással): Ezt igazán nem tudtam.

KATICA: Nem is tanitott maga soha olyat, ami édes ...

JÁNOS (fejét hirtelen mellére szegzi, aztán nagyon szomoruan): Hogyan is tanithattam volna, hiszen mind e mai napig én magam sem tudtam; mi az, hogy édes ...?

KATICA (egy pillanatra meghatottan mosolyog, aztán hátba üti Jánost): Hát mit tud tanitóbácsi?

JÁNOS (föleszmél): Én ... én is tudok valamit. (Groteszk mosollyal) Tudom, hogy az akácvirág a szerelmesek jövendőmondója ... Kérem ... akinek már nagy lánya van: ezt is tudja. (Letép egy ágat és annak leveleit a »szeret--nem szeret« játék szabályai szerint tépdesi; halkan, nagyon groteszkül és láthatólag drukkolva, hogy mi lesz az eredmény) --Szeret ... nem szeret ... szeret ... nem szeret ...

KATICA (fölébe hajol és halkan a fülébe sugva, folytatja): --Tiszta szivből ... igazán.

JÁNOS (folyton tépdesve a leveleket):--Szeret ... nem szeret (a végén páratlan levél maradt; hirtelen görcsös vonaglással leszakitja és nagyon szomoruan.) Későn ... (Maga elé mered.)

KATICA (meghatva néz reá. János ráveti a szemeit és reszkető karjait nagy izgatottság közepette feléje nyujtja. Katica kisiklik ölelő karjaiból, kacagó trillába kezd és János orrát meglegyinti az akácvirággal): Maga kis csintalan ...

JÁNOS (nagyon zavartan): Csak a virágot akartam ... olyan jó illata van.

KATICA: Meghiszem azt. (Leszakit belőle és János gomblyukába tüzi. Közben János mindenáron meg akarja csókolni a kezét; de Katica ügyesen kisiklik a kezei közül.) Látja az illat is kellemes és édes ... ezt pedig maga is tudja ...

JÁNOS (boszankodva, hogy a kézcsók nem sikerült): Hát van orrom ...

KATICA (pajkosan): De van ám ... és mégse tanitott soha róla ... (Kis szünet után.) Hja, az iskola mindenre tanit, csak arra nem, ami pedig az életnek szépsége, boldogsága és ifjusága ...

JÁNOS: És mi az?

KATICA: Három varázsige: a hangulat, a szin és az illat ...

JÁNOS (halkan ismétli): A hangulat, a szin és az illat ... (Megszagolja a gomblyukba tüzött virágot) ...De én az akácvirág illatot, még az ablaknyitás előtt is éreztem ... rögtön mikor Katóka ide belépett.

KATICA: Igen ... ez a kedvenc parfümöm. (Fölemeli a lovagló pálcát, melynek gombja parfümös flacon; megnyomja és hirtelen ráhint János ruhájára.)

JÁNOS (hirtelen felszökik helyéről): Hova gondol, Katóka?

KATICA: Hát nem kedveli az ákácillatot?

JÁNOS (nagyon zavartan): Igen ... sőt tavaszi szinekben, szerelmi hangulatban nagyon ... nagyon. Milyen kár, hogy hamar elpárolog. (Egy ötlettől megragadva, előrántja zsebkendőjét) Ide is!

KATICA (ráhint a zsebkendőre).

JÁNOS: Köszönöm ... nagyon köszönöm ... Ugy-e, egy cseppnek illata is soká eltart?

KATICA: Hetekig ...

JÁNOS (nagyon boldogan): Hetekig ... köszönöm. (Nagy gonddal rakja össze a zsebkendőt, vigyáz, hogy ránc ne maradjon és aztán gonddal elteszi.)

KATICA (mosolyogva): Pedig kedves tanitó bácsi, valaha ki nem állotta a parfümöt. Emlékezem, tanitvány koromban, pedig akkor is ákácillat volt a kedvenc illatszerem ... (körülnéz a szobában és meglátja a szekrényhez támasztott nádpálcát) de nini, még mindig itt van ez az aljas kinzó szerszám! (Kezébe kapja és ráüt a tanitó vállára) Bizony kedvesem, mert egyszer nagyon be voltam parfümözve, evvel vágott rám ... de nagyon ... ugy hogy nyoma maradt ... és képzelje: ez a nyom örökre elcsufitotta a dekoltázsomat.

JÁNOS (mohón): A dekoltázsát?

KATICA: Igen. (Kacéran) Vagy tán a tanitó bácsi nem is tudja, mi az a dekoltázs?

JÁNOS: Én ne tudnám ... Mikor a nők báli ruhában felül egészen mesztelenek.

KATICA (rávág a pálcával): Szemtelen. Ugy kell mondani: a hölgyek nyaka, válla, keble fedetlen ...

JÁNOS (nagyot nyel): Szép lehet ... De hogy a magáé nem ... hogy az ütésemmel tönkretettem ... annak csak most örülök igazán ...

KATICA: Ejnye ... mért?

JÁNOS (mereven a szemébe néz, elfojtott szenvedélylyel): Mert nemcsak én nem láthatom, hanem más se látláthatja ...

KATICA: Tanitó bácsi máris féltékeny ... kissé korán ... és aztán nem egészen igy van: a toalettjeimet ugy készittetem, hogy csipkével, szalaggal azt a helyet befedetem ...

JÁNOS: Hát olyan csunya?

KATICA: Nem ... csak megvan a nyoma.

JÁNOS (folyton nagyobb izgalommal; szaggatott hangon beszél): Vörös?

KATICA: Nem ... fehér ... fehérebb mint a karom.

JÁNOS (Katica karja után kap mohó vággyal, de Katica elhuzza): Fehérebb?... ugyan ... hogyan ... (Katica kezeire kidülledt tekintettel néz.) A maga szép keze, karja nagyon fehér, hófehér ...

KATICA (mosolyogva): Elég fehér ...

JÁNOS (most már a férfivágy tüzében, alig tudja mit beszél): Meg gömbölyü ... rózsás, formás ... sima, bársony puha ... (Katica mosolygós arcára téved tekintete, hirtelen) Nem--Katóka--a folt nem fehérebb ...

KATICA: De ha mondom ...

JÁNOS: Nem ... mert az vörös, csunyán vörös ...

KATICA: És ha még sem vörös?

JÁNOS: Akkor ... (megakad. Kinos szünet; aztán zavart mosolylyal kivágja magát) nem botütés ... nem én vagyok az okozója ... természetes, hogy nem én vagyok ... Katóka ... Mondja: Hol van a nyoma?

KATICA (a jobb felső karjára mutat):Itt!

JÁNOS: Megláthatnám ...?

KATICA (megfenyegeti az ujjával): Tanitó bácsi, nem szabad rossznak lenni ...

JÁNOS (zavartan): Nem ... isten bizony nem ... De a bálokban, azoknak, szabad ... mi?

KATICA: Az más ... (szemébe néz) Aztán mért akarja látni ...? De igazat mondjon tanitó bácsi ...?

JÁNOS (a legnagyobb izgalommal): Hogy vörös-e?... (Türtőztetve magát) Ha fehér ... akkor nem botütés ... a gazság akkor nem az én lelkemen szárad ...

KATICA (mosolyogva): Csak ezért ...?

JÁNOS (rekedten hörögve): Igen ... mutassa Katókám ... mutassa ...

KATICA (Kacér; mosollyal): Ha csak ezért, akkor megmutatom. (Lassan fölkezdi türni a jobb kar ujját, egész a vállig feltürte és rámutat a kar felső részére.)

JÁNOS (ki eddig alig birt éhes vágyának parancsolni, most mohón, kidülledt szemekkel megragadja Katica karját és hirtelen rátapad egy hosszu, vonagló, szenvedélyes csókkal oda, ahova Katica mutat.)

KATICA (halk, ijedt sikoltással): Megőrült?... Ereszszen!... (Ki akarja szabaditani a karját, de János vasmarokkal tartja és csókolja ott, ahol éri le egészen a kézcsuklóig.)

JÁNOS (lihegve, egész testében megreszketve, ujjaival végig simitja kéjes borzongással Katica kezeit, miközben Katica bosszus idegességgel lerángatja karjára a ruhát, János még egy tüzes csókot nyom a kezére, aztán lerogy a karosszékbe. Kinos szünet néhány pillanatig. Aztán elfojtott, szaggatott zihálással): Csak az ütés helyét akartam ... De bennem már előbb pezsgett, forrt és száguldott a vér ... Akácvirág tikkadt illata eltemette az eszemet ... Mámoros tavaszi hangulatnak tüzes szinei szikrázva, tülekedve keringtek bennem ... velem ... ellenem és aztán vad vágygyal csókoltam, asszonyi vállat, asszonyi kart ... (Nagy, siró szomorusággal) Én ugy se csókoltam még soha fiatal, fehér, formás, meztelen vállat, meztelen kart ...

KATICA (lábával dobbant): Csend! (Szünet. Nagyon halkan.) És a felesége ...?

JÁNOS: Eh!... Mért emliti épen most azt a szegény, szürke, elfáradt öreg asszonyt?

KATICA: Tanitó ur szégyelje magát!

JÁNOS: Katicám ... édes ... tudom, hogy nyomorult vagyok ... de még--férfi vagyok! (Maga elé mered.)

KATICA (a szék karfájára ülve, kacéran ráhajol, hajával érintve János arcát): Ép ezért ne Rizácska erkölcsét féltse tőlem, hanem a magáét tanitó bácsi. (Kedves mozdulattal a kezét nyujtja.)

JÁNOS (hódolattal megcsókolja a kezét, nagyon zavartan): A tavasz ... higyje el ékes Katica, ennek csak a tavasz az oka ...

KATICA (mosolyogva): Igen ... a tavasz ... ép ezért--csukja be kérem az ablakot.

JÁNOS: Minek?... Hiszen olyan jól esik a tüzes, forró fejemnek ez a friss tavaszi levegő.

KATICA (nagy nyomatékkal): Ép azért ... (Zaj a szomszéd szobából. János és Katica rendbe szedik magukat.)

János, Katica, Ida, Riza, később Jenő

IDA (kinyitja a baloldali ajtót, belép; utána Riza kezében a regénnyel. Mindketten ünneplőbe vannak öltözve. Jenő szepegve be-bekandikál az ajtón): Bocsánat, de a férjemnek már az iskolába kell mennie.

JÁNOS (megnézi óráját): 10 perc mulva 2 óra.

KATICA (közben derült vidámsággal kezet fogott Idával és megcsókolta Rizát. A bekandikáló Jenő felé megy, de az beszalad előle, ő utána.)

JÁNOS: Jobban rá kellett volna vágnia!

IDA: Mért?

JÁNOS: Kővel dobálta meg a lovat ...

IDA: A rossz gyerek ...

KATICA (kézen fogva Jenőt, kijön vele a szobából): Ne bántsák. Mi már kibékültünk.

JENŐ: De lovas katonát is!

JÁNOS: Csókolsz kezet, te haszontalan lurkó!

JENŐ: Azután ... Katica néni ... kocsit is ... lovat is?

KATICA (mosolyogva): Azt is!

JENŐ: Ide a kezét! (Megfogja Katica kezét, ki e közben Jánossal halkan beszélget és egy cuppanós csókot nyom rá és trillázva Rizához szalad.)

IDA (ki éber figyelemmel kiséri Katica és János halk beszédjét): János ...

JÁNOS (fölrezzen): Tessék ...?

IDA: Katica szives lesz kissé elfordulni, hogy levethessed a szalonkabátot.

KATICA: Kérem, én már ugy is távozni akarok.

JÁNOS (hevesen): Maradjon kérem. Haza kisérem. (Katica mosolyogva elfordul és odamegy Rizához. János e közben már-már leveti a szalónkabátot, mikor megüti orrát a kabátból kiáradó parfüm; mély lélegzettel magába szivja, majd a zsebkendőjét is előveszi és annak illatát is magába szivja. De mikor észreveszi, hogy Ida folyton kémleli, láthatólag összerezzen, de aztán nyugodt, természetes hangon) Nem vetem le ... ez melegebb ... nem kell legalább felöltőt huznom. (Odamegy Katicához és Rizához, közben még vidám kedvvel meg-megszagolja a gomblyukba tüzött virágot.)

KATICA (eközben Rizával halkan beszélgetett. Meglátja János közeledését, félhangosan): No majd meglátja, Rizácska ...

RIZA (fejét rázza): Lehetetlen ... Jobb, ha nem is szól neki.

KATICA (mosolyog, nem felel; aztán a hozzájuk érkező Jánoshoz): Ezt a könyvet is én küldtem ... Rizácska bátran elolvashatja, az én felelősségemre ...

JÁNOS: Ugy ... akkor csak olvasd, lányom ... hálásan köszönöm, kedves Katica ...

RIZA (nagy örömmel): Édes ... (Megcsókolja Katicát, ki Jánossal ujra halkan beszélget.)

IDA (aki tovább is aggodalmasan figyeli Jánost és Katicát, eközben Jenőnek halkan sug valamit, rámutatva a nádpálcára. A »Katica« szóra Ida láthatólag összerezzen, elhalón suttogja): Katica ...?

JENŐ (eközben a nádpálcát az apjához viszi).

JÁNOS (mikor hozzáér Jenő keze): Mi az? (Meglátja a pálcát, zavartan) Vidd vissza!... Nem kell!

KATICA (elfordul, halkan nevet).

IDA: Nem viszed magaddal? E nélkül még sohasem mentél az iskolába, János?

JÁNOS: De ha mondom, hogy nem kell.

JENŐ (örömében ugrál): Ojé! Ez annyi, mint egy lovas katona! (Megfogja apja kezét és huzni kezdi.) Miért nem megyünk már, édesapám?... Ugy szeretek ma iskolába menni ...

RIZA: Apa, mondd: miről akarsz ma magyarázni?

JÁNOS (odalép az ablakhoz, de szemeit nem veszi le Katicáról): A tavaszról, édes lányom, az ifju, zsendülő tavaszról ...

RIZA (odaszalad hozzá és átöleli): Óh tanits meg engem is a tavasz szépségére, édes, jó apám.

JÁNOS (gyöngéden megsimogatja Riza haját): Hát tudod, édes, kis Rizám: mi a hangulat, a szin és az illat ...? (Riza fejével nemet int. János elmerülve magyaráz.)

IDA (eközben a szin elején szemrehányóan Katicához): Mit csinált, Katica, a férjemmel?

KATICA (mosolyogva rámutat Jánosra és Rizára) Tán jobb apát és jobb tanitót.

IDA: De ő nemcsak apa és tanitó, hanem férj is, az én rossz, csapodár férjem.

KATICA (vállát vonogatva): Engem ne vádoljon ezért ... én erről nem tehetek.

IDA: Istenem ... tudom, hogy maga jó ... ne nehezteljen rám ... de édes Katica, én olyan boldogtalan vagyok. (Könnyeit törli.)

KATICA (meghatva): Ne sirjon, kedves tanitóné ...

IDA (elkeseredetten): Hát mit csináljak?

KATICA (egy pillanatra gondolkozik, aztán nagyon határozottan): Csukja be az ablakot!

IDA (nagy csudálkozással): Az ablakot ...?

KATICA (ujra nagy nyomatékkal): Igen, az ablakot! És ha az ura velem akarna távozni, hivja vissza! (Kezet fog vele, aztán odalép Rizához, karját karjába ölti és a jobboldali ajtó felé vezeti. János követi őket Jenőt kézenfogva. Katica abban a pillanatban nyitja ki a bejárat ajtaját, mikor Ida ép a második ablakot is betette. A szobában homály van, csak a nyitott ajtón át hatol be a tavaszi napsugár és fényözönbe vonja a küszöbnél álló csoportot.)

IDA (eközben a homályos szobában leül a pamlagra és onnét szomoru, halk hangon): János ... Jenő kezet se csókolt ...

JÁNOS (kelletlenül, de mégis parancsolólag): Csókolj kezet!

JENŐ (durcásan bemegy és kezet csókol).

IDA: Jánosom, te se bucsuztál el tőlem. (János meghökken és aztán habozva néz Katicára.)

KATICA (nyomatékkal): Bevárom a tanitó urat!

JÁNOS (mohón): Köszönöm ... rögtön jövök. (Sebbel-lobbal bemegy. Katica csak erre várt. Átlépi Rizával a küszöböt és nesztelenül beteszi maga után az ajtót. A szoba homályos. Közben János Idához ért.) Gyorsan ... nincs időm ... Mi bajod ...?

IDA (nagy szomorusággal): Az én bajom, János ...

JÁNOS (eközben megfogja Ida kezét, mintha ajkához, akarná vonni, de aztán meggondolja magát, csak kissé megszoritja és elereszti. Ida keze lehanyatlik. János ezután megfogja a türelmetlenségében toporzékoló Jenő kezét és lohol vele az ajtó felé.)

János, Ida, Jenő és Riza

RIZA (épen belép).

JÁNOS (megdöbbenve): Katica ...?

RIZA: Elment.

JÁNOS (meginog, rekedten): Merre?

RIZA: Érte jött a kocsi és elhajtatott. (Nyugodtan leül az asztalhoz és fellapozza a könyvet, olvas.)

JÁNOS (egy pillanatig dermedten áll. Aztán mély sóhajjal összerázkódik.)

IDA (ki feszülten figyel rá): Fázol, János?

JÁNOS (halkan, nagyon szomoruan): Fázom ... óh a csalfa napsugár ... (Az ablakra mered) már nincs is itt ... eltünt ... olyan korán van és máris este van ...

IDA (halkan, önmagában): Este van.

JÁNOS (odamegy a ruhafogashoz, leveti a szalónkabátot, a virágot kiveszi a gomblyukból): Ez még nem tavasz ...

IDA (sohajtva): Nekünk már sohse lesz tavasz, János ...

JÁNOS (összeborzong. Nem szól semmit. A virágot a földre dobja, rátipor. Nagy sebbel-lobbal ráveszi a másik kabátot, aztán rá a felöltőt. A pálcát a kezébe kapja és a másik pillanatban becsapja Riza orra előtt a könyvet.) Mondtam már, hogy ne olvass! (Riza dühében sirni kezd.)

JENŐ (észrevéve a nádpálcát, ijedten): Édesapám, a tavaszhoz nem kell nádpálca!

JÁNOS (rávág): Mars! Majd adok én neked tavaszt! (Kivezeti a siró Jenőt és becsapja az ajtót.)

Ida és Riza

IDA (felkel helyéről): Ugy fázom.

RIZA (könnyeit törli): Kinyissam az ablakot?

IDA (eközben a szekrényhez ment és kivett abból egy kis dobozt.) Hagyd, Rizám, én ennél melegszem. (Leül Rizával szemközt. Kis kulcsot vesz elő, mely vékony láncon a keblén csüng és avval kinyitja a dobozt. Elsárgult leveleket vesz ki belőle. Miközben az egyiket olvassa) Miért sirsz, lányom?

RIZA (könnyeit törli): Hogyne sirnék ... pedig ugy örültem, hogy apa már nem a régi ...

IDA (feltekint az olvasásból; sóhajtva): Bárcsak olyan volna, mint a régi ... (Könnyeit törli)

RIZA: Anyuskám, hát te mért sirsz?

IDA (könnyben uszó szemekkel): Apád szerelmes levelei ...

RIZA (felpattan, odamegy lábujjhegyen anyja háta mögé, átöleli és félhangosan a levélből olvassa): »Édes, egyetlen szerelmem« ... Apa is igy kezdte ...? (Ida szomoruan bólintgat. Csönd.)

POMPEJI UTOLSÓ ÉJE

EGYFELVONÁSOS VERSESTRAGÉDIA

IRTA HORVÁTH ÁKOS

SZEMÉLYEK

LESBIA TITUS LENTULUS RÓMAI IFJU MÁSIK RÓMAI RÓMAI NŐ EGY ASSZONY HIRNÖK MÁSIK HIRNÖK HARMADIK HIRNÖK ÖREG RÓMAI EGY LEÁNY ÖREG EMBER LEÁNYOK, ASSZONYOK, FÉRFIAK, RABSZOLGÁK

Történik Kr. u. 79-ben

Nyilt csarnok. Virágfüzérekkel diszitett oszlopok között a tenger és a háborgó Vezuv látszik.--Este. A termet fáklyák világitják be. Mámoros nők és férfiak hevernek szerteszét a nyugágyakon. Rabszolgák virágokat szórnak s tialokat szolgálnak fel.--Lesbia, ébenfekete haju, fiatal, karcsu lány, az egyik oszlophoz dőlve az öblöt és a lángoló hegyet nézi.--Lentulus jobbról egyedül áll s komoran maga elé bámul.--Titus halkan Lesbiához beszél, aki alig veszi őt észre.

TITUS:

Mondd, Lesbia, mért nem hallgatsz reám? Rózsás füled mért nem fogadja be A hangomat?--Bántottalak talán?

LESBIA:

Hangod érdes,--az ő hangja zene.

RÓMAI IFJU:

Jupiterre, ez a bor édesebb! Igyál, Caius,--ugysem lesz reggeled!

TITUS:

Szép Lesbia, legalább nézz reám! Komor lesz és sötét az éjszakám, Ha nem tekint felém tüzes szemed...

LESBIA:

Mért nézzek rád, ha ő rá nézhetek?!

MÁSIK RÓMAI:

Hattyupehelynél puhább a kebled--

RÓMAI NŐ:

Dőlj az ölembe, én majd legyezlek!

TITUS:

Óh Lesbia, egyre közelg a vég.-- Szenvedés volt miattad életem,-- Csókolj meg hát,--égek a csókodért...

LESBIA:

Üdvöt csak az ő csókja ad nekem.

HIRNÖK:

Titus, siess, házad lángot vetett--

TITUS:

Emésztőbb láng pusztitja lelkemet.

LESBIA:

Nem mégy haza?

TITUS:

Nem, mert téged nézlek--

LESBIA:

Hagyj magamra, untat a beszéded.

(Titus szomoruan, lesütött fejjel Lentulushoz megy, de onnan is Lesbiát nézi.)

RÓMAI IFJU:

Töltsd tele kelyhed vérszinü borral, Égjen az ajkad, forrjon a véred!

MÁSIK RÓMAI:

Vesszen a bánat, félre a gonddal!

TÖBBEN:

Éljen a mámor! Éljen az élet!

TITUS (Lentulushoz):

Lesbia ma álmodó és halvány--

RÓMAI NŐ:

Csókot nekem! Szomjazom a csókra!

LENTULUS:

Teste fehér, mint a tubarózsa...

TITUS (Lesbiát nézve):

Lesbiának mosoly játszik ajkán.--

RÓMAI IFJU:

Hé Lentulus, szinültig a kelyhed, Mért nem iszol? Lentulus?!

LENTULUS:

Felejted, Hogy nem mindig lehet felejteni?!

ÖREG RÓMAI:

Hej leányok! Adjatok csak neki Édes csókot!

TITUS:

Hagyjátok magára.

EGYIK LEÁNY:

Ajkán csókom keserüvé válna.

LENTULUS:

Feljött a hold a füsteflhő megett--

TITUS:

Lesbiának márvány keze remeg...

LENTULUS:

Karcsu nyaka ragyogó, hófehér--

TITUS:

Mint a rózsa, melyet az esti szél Körülölel, ugy reszket gyenge válla--

EGY LEÁNY:

Miért néztek ti folyton Lesbiára? Ő kőszivü és vére sem pezseg, Ajka sápadt és bánatos szeme-- Ma éjszaka engem öleljetek! Ki tudja, a reggelt megérjük-e?!

TITUS:

Egy holdsugár sötét hajába tévedt...

A LEÁNY:

Észre sem vesz, hiába várod, téged--

TITUS:

Mostan leült,--az árnyék eltakarja--

LENTULUS:

Lesbiának mosolyog az ajka...

EGY RÓMAI:

Ugy, ugy, csókolj, ölelj át, Cluvia!

LENTULUS:

Ide nézett, mosolyog, elpirult--

TITUS:

Talán rád vár, Lentulus, menj oda--

LENTULUS:

Most nem megyek, jókedvem füstbe fult,-- Mint a vampir, szivemen ül a vész--

TITUS:

Menj Lentulus! Mosolyog, egyre néz,

LENTULUS:

Holtak leszünk, Titus, reggelre mind!

TITUS:

Feledd el, ha Lesbia rád tekint, Bár nézne rám!

EGY RÓMAI:

Lentulus!

TITUS:

Menj oda!

A RÓMAI:

Mért vagy sápadt? A félsz szivedbe szállt?

TITUS:

Most is rád néz és bibor ajakát Harapdálja fehér, gyöngysor foga...

LENTULUS:

Nevetéset fojtja el biztosan--

TITUS:

Nem gondolom. Inkább haragra gyult--

HIRNÖK:

Tiberius villája romba van!

MÁSIK HIRNÖK:

Egy lávakő az átriumba hullt!

(Földalatti moraj hallik. Kivülről jajgatás. A teremben levők elszörnyednek.)

LESBIA (átszellemülve):

Boldog vagyok! Ma lesz tehát a nap!

HARMADIK HIRNÖK:

Elöntötte körül az utakat A láva már--menekülés sehol!

LENTULUS (sápadtan):

Hallod, Titus?

TITUS:

Hallgass! Lesbia szól,--

LESBIA:

Boldog vagyok! Az óra közeleg... Szép Lentulus, ma a tied leszek!

EGY RÓMAI (kitekintve):

Az utcákon hamueső szakad!

LESBIA (Lentulushoz lépve):

Végre, végre itt van a pillanat, Melyben a kín és mámor egybeforr, Melyben mienk mennyország és pokol,-- Amely megöl és mégis üdvöt ad.--

EGY ASSZONY (berohanva elájul):

Irtózatos!

LENTULUS:

Lesbia, csókodat Nem élvezem, mikor közelg a vég...

LESBIA (egyre szenvedélyesebben):

Kérted csókom pirosló, szent tüzét, S én az élő nem adtam meg neked, --Nem akartam lenni a kedvesed! De most, hogy a halálnak napja van: Forró vágyban neked adom magam!

EGY RÓMAI:

A füst terjed...

LESBIA (elsápadva):

Lentulus! Mondd, mi lelt? Te félsz talán?

LENTULUS:

A halál rám lehelt És megfagyott a mosoly ajkamon,-- De már vége--egy percig volt csupán.

HIRNÖK:

Lentulus, a palotád puszta rom!

LENTULUS (erőltetett jókedvvel):

Hé, bort ide! Szerelmünk ajakán Feledjük el, hogy köztünk a halál!

TITUS:

Te boldog vagy, téged Vele talál, Mégis sápadsz és a hangod remeg--

RÓMAI IFJU:

Igazad van, Lentulus, töltsetek!

RÓMAI NŐ:

S daloljatok, a bánat mit sem ér! Boldog, aki vigan s gyönyörben él!

TITUS:

S még boldogabb, aki gyönyörbe hal...

LENTULUS:

Virágillat, édes csók, tréfa, dal Némítsa el szivünkbe mind a gondot...

MÁSIK HIRNÖK:

--Dolabella villája összeomlott!!

LENTULUS:

Eh, ki bánja!

LESBIA:

Ne is hallgass oda--

LENTULUS:

Hozd vissza hát elszállott kedvemet! Daloli nekem valamit, Lesbia!

LESBIA:

Lentulus, te elfeledsz engemet, Ha a halál sötét szárnya suhog...