Part 7

– Te parancsoltad, hogy visszajöjjek. Visszajöttem s véled maradok – –

– Örökre?

– Igen. Itt légy holnap este!…

Oh ha tudnád, milyenek voltak azok az esték! Mindig megéreztem előre, mikor jön s ekkor valmi ólomsúly nehezedett tagjaimra. Nem tudtam mozdulni… Tűrtem, a meddig lehetett, de ma este már nem bírtam tovább. Rettegés fogott el s írtam neked… Köszönöm, köszönöm…

Elgondolkoztam. Hová vigyem Alaricot erre az éjszakára? Az én szűk szobámban nem volt hely… Végre egy közeli, ösmerős szállóba mentünk fel. Megnyugvással nézett körül a szegényes fogadói szobában.

– Itt jó lesz, – mormogta – itt nincs emlékem tőle… Mert azt hiszem, az én lakásomon az ő emlékei táplálják jelenését…

Olyan halott-fáradt volt, hogy mint valami gyermeket én vetkeztettem le.

– Nézd, mivé lettem, – mondotta kinosan – váz vagyok már csupán!… És tudod-e, hogy mi a borzasztó?

– Nos?…

– Az, hogy a milyen mértékben fogyok, sorvadok én: a jelenés ugyanolyan mértékben nő, erősödik és válik fényesebbre. Belőlem él, rajtam él az! Mi lesz ennek a vége? El fog emészteni… Maga mondta, hogy lelke, melyet én istentelenül visszatartottam ebben a világban, test híján természetes ösztönnel testet keres. Élni akar és élni fog az én testemmel, én pedig meghalok – – Oh, Iván, borzasztó dolgot tettem, mikor ezt a leányt halála pillanatában hipnotizáltam!

A mennyire csak tőlem tellett, nyugtattam Alaricot. Csak éjfél után mentem el tőle. Úgy látszik, félt, mert még akkor is tartóztatott…

*

Reggel hat órakor őrültként rohant be hozzám Dismal. Mint a kit üldöznek, eszeveszetten csapta be maga után az ajtót, nekitámaszkodott s rá fordította a kulcsot. Aztán a sarokba menekült s egy karosszékbe rogyott le.

– Végem van, – hörögte – hiába minden! Iván, te ott voltál, láttad azt a szobát… Nos, a mint végre el mertem oltani a gyertyát, egyszerre rámszállott az az ólomsúly, a mi akkor szokott meglepni, mikor a jöttét érzem…

S akkor egyszerre megindult az örvény. Az utczáról feláradó gyér fénynél láttam, hogy megmozdul a szobában minden… A bútorok félretolódtak s úgy helyezkedtek el, mint az én kisérteties szobámban… Felordítottam, de hiába. Az én szobámban voltam megint… Nyilt a nagy fekete szekrény ajtaja és a jelenés lépett be. Merev, fehér arczával jött felém, egészen közel jött hozzám. És tudod, mit mondott? Ezt…

– Hát meg akartál szökni? Hiába menekülsz! Utólérlek itt is. Te visszaparancsoltál a másvilágról, – jó, én eljöttem. De jegyezd meg: érted jöttem s tőlem meg nem szabadulsz…

És ekkor barátom, végre felnyitotta a jelenés a szemét és rám nézett. Iszonyú volt az. Démoni tűz áradt belőle és alattomos mosolyra torzultak ajkai. Iván, – nem a szelid Jeanne ez a jelenés többé! Valami sátáni lárva. Honnan vette ezt a sátáni voltát? Tán testemmel együtt én belőlem? És most a saját hatalmammal engem nyügöz le?… Tudod-e, hogy már olyan élő, mint egy eleven ember?… Már kinyujtotta felém, nyakam felé rettenetes fehér kezét; – mint rémes karmok olyanok voltak az ujjai – –

Alig tudtam megnyugtatni Alaricot. Végre azonban mégis magához tért kissé. Mint egy álomból ébredve rekedten szólalt meg.

– Mi ez? Őrült volnék?… De hisz agyam kétségbeejtő logikával működik. Hát ha ez még is csak álom vagy hallucináció?! Iván, egy perczig se maradok többé Párisban. El, – el innen; rémek vannak ennek a bűnös városnak a levegőjében… Hátha a légváltoztatás segítene rajtam s elűzné iszonyatomat – –

*

Még aznap délután Rouenban voltunk egy kis fogadónak a szobájában. Utasítottam a személyzetet… Tervem kész volt: még az este visszautazom Párisba s másnap a legjobb professzorokat hozom el szerencsétlen barátomhoz.

Alaric nem akart elereszteni. A gyertya lángjánál olyan volt az arcza, mint egy rémes és szomorú halálfej.

– Iván, ne hagyj el – suttogta – az ólomsúly már megint rámnehezedik, érzem, hogy ide is utánam jön – – Sejtem, hogy ez után már nem csak éjjel, de nappal is látni fogom. Mindig velem van… Szívja életerőmet, Iván! Nem jelenés ez többé, hanem egy élő ember, a ki már erősebb nálam s az én erőmmel fog megfojtani engem – –

Láttam, hogy állapota perczről-perczre súlyosodik. Nem halaszthattam párisi utamat. Búcsuztam és siettem a vasútra. Bárcsak ott maradtam volna nála – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez volt az Alaric Dismal utolsó éjszakája. Mikor másnap reggel a híres professzorokkal Rouenbe értem, már vége volt mindennek.

A mit most önöknek elmondok, azt a fogadó törvény előtt megesketett személyzetétől tudom. Legfontosabb a szobaasszony vallomása. Ő így adja elő a dolgot: éjfél után egy óra tájban kiáltást hallott a második emeletről. Felszaladt a lépcsőn. Maga mondja, hogy ekkor még eléggé álmos volt, de különben igaz hitére állítja, hogy való igaz, a mit látott. Dismal szobájából egy világos ruhás nőalak suhant ki s ment végig a sötét folyosón. Ott eltűnt, – de hová? Rejtelem ez a házbelieknek, mert ott nincs semmiféle lépcső. Viszont a portás azt vallja, hogy semmiféle világos ruhás nőt akkor éjjel ki nem eresztett a kapun. Mikor megérkeztem, a vendéglős rögtön azt kérdezte tőlem, hogy mit tudok a «Monsier Dismal barátnőjéről?» Őt tartotta a gyilkosnak…

Nem emlékezem már, mit feleltem neki… Felrohantam a szobába. Ott feküdt az ágyon Alaric Dismal holtan. Szederjes arcza rémületbe volt beledermedve, szája tátva maradt és szemei mintha még mindig valami iszonyatos látományra bámultak volna. A hogy görcsbe meredt kezét leemeltem álla alól, akkor láttam a fojtogatás kétségbevonhatatlan jeleit a nyakán…

*

Iván elhallgatott. Végignézett rajtunk s vállat vont.

– Nos, mit szólnak hozzá? Nekem, a mint mondottam, nincs véleményem az esetről. Ha spiritiszták vagyunk, elhihetjük, hogy egy lélek visszajött a másvilágról, de mint pozitivisták mit gondoljunk? Azt, hogy mindenkép veszedelmes a halállal való kisérletezés. Legveszedelmesebb pedig talán az, a mit Alaric Dismal csinált, ki az élet legrejtelmesebb pillanatában, _in articulo mortis_ hipnotizált embert. Az ő kegyetlen szuggesztiója visszapattant a halál fekete ajtajáról, s őt magát ölte meg: annak a keresőjét, a mi kell, hogy örök rejtelem maradjon.

EGY PÁRBAJ.

I.

A kaszinóban és társaságokban így adták elő a dolgot.

A kegyelmes úr nagy estélyén, melyet a kongresszus külföldi előkelőségeinek a tiszteletére adott, éjfél tájban vagy négy-öt úr ült együtt az egyik hátsó pipázóban. Afféle elsavanyodott gavallérok voltak, kiket a pezsgő már csak gunyoros rosszkedvre tudott hangolni s kik abban lelték a furcsa kedvüket, hogy havannáik füstje mellől kényelmesen sorra szapulták a bent vigadó szép asszonyokat. A törökös rézasztalkán előttük állt a Cherry-Brandy, hát csak annál jobban belemelegedtek, úgy, hogy mire Balsay Gusztinéra került a sor, tán kissé… meg is feledkeztek magukról. Férfiak közt, kivált ha nincs valami józanabb úr, a ki visszatartsa a többit, bor közben egészen oktalanúl sok bolond megjegyzés eshetik… Denique előbb a hebehurgya, selypítő Gusztit tárgyalták le, aztán a legczinikusabb megjegyzésekkel az elkényeztetett Lili asszonyt kezdték ki, a kit a külföldiek hódolata valóságos királynővé avatott azon az estélyen. Nos, a hetyke beszélgetés közepette az urak észre se vették, hogy egyszerre csak egy idegen fiatal ember lépett be a szobába. Egy egészséges képű, vidéki gentry-gyerek, a kiről senkise tudta, hogy Dombrády Gyurinak hívják s a ki tán épp azért volt olyan legénykedő rosszkedvében, mert senkit sem ismert azon az estélyen. Czigarettát vagy mit keresett a sarokban, de a furcsa élczek hallatára önkénytelenül megállt. A kopasz Rádern Oszkár (a Gida unokabátyja), ki az egész rossznyelvű társaság lelke volt, épp akkor kaczagott legjobban:

– Bizony az az ostoba Balsay Guszti is az ökrei szarvai helyett inkább a maga szarvaival törődhetnék!

– Ha még nincs, hát majd lesz! – kiáltotta a kártyás Törökváry Stefi a monoklijával lapdázva – erre iszunk, mi?

Már koczczintani készültek, mikor Dombrády Gyuri hátratett kezekkel egyszerre csak odaállt a poharak közé.

– Pardon – Dombrády vagyok – mond azzal a merev közönynyel, mikor az ember már a maga kimondott nevét is olyan sértésnek szánja, akár a «gazember»-szót.

Oszkár meg az öreg Stefi még nevettek és hanyagúl nyújtottak kezet:

– Rádern…

– Törökváry…

De Dombrády Gyuri csak még merevebben tartotta hátra a maga két kezét.

– Ha jól hallom, az urak egy jelenlévő hölgyről – nem jól értettem a nevét: Balsaynéról beszélnek?

Rádern Oszkár letette a poharát, egy darabig hülyén bámult az idegenre, aztán prüszkölve nevetett a szemébe.

– Csak azt akartam megjegyezni – folytatá Gyuri – hogy tisztességtelen dolognak tartom egy uri háznál jelenlévő tisztességes nőről így nyilatkozni…

– Ej ha – vágott közbe Törökváry Stefi – ez erős! Pro domo beszél a gyerek – nem megmondtam? Itt is egy imádó!

Dombrády Gyuri elvörösödött.

– Hát én szavamra mondom – tört ki – hogy én nem is ismerem Balsaynét, azt se tudom biztosan, hogy melyik itt a hölgyek közt… de igenis ismerem a háziurat, a ki távolról rokonom és nem tételezem fel róla, hogy olyan nőket hívjon a házához, a kikről ilyen modorban lehetne beszélni! Ezért, ismétlem, tisztességtelen eljárásnak tartom –

– Hohó – pattant fel Rádern Oszkár – és ez az ember még szavát adja, hogy nem ismeri Balsikát – hahaha!

– Sok a vére! – tódította Stefi – eret kell vágni rajtad, fiacskám!

– Fiacskám az öregapád! – felelt Gyuri parlagias nyiltsággal – majd vágok én eret tirajtatok!

És hát vágott is eret rajtuk alaposan, mind a két czinikus gavalléron. Voltaképp a segédek rontották el a dolgot: a helyett, hogy simítottak volna az ügyön, csak annál jobban kiélesítették az ellentéteket. Súlyos feltételek mellett egy délelőtt állott ki Dombrády Gyuri mindkét urral; előbb Rádern Oszkárt kaszabolta össze lovassági karddal, aztán a kártyás Stefinek küldött egy csonttörő golyót a karjába. De a második párbajnál ő is megsebesült: a Stefi lövése is talált, még pedig válla alatt érte. E sebesüléséről azonban akkor még alig vett tudomást a világ, egyelőre mindenki csak azt magasztalta, hogy a gavallér vidéki fiú milyen szépen móresre tanított két czinikus urat, kik gyáván élczelődve nem átallották tisztességes asszonyok becsületébe gázolni. Mert a két párbaj igaz oka, hogy, hogy nem, de kitudódott, (többen voltak jelen az esetnél!) – s harmadnapra már az egész városban egyébről se beszéltek az uri társaságban. Lent a Hölgy-kaszinóban valóságos forradalom támadt az emeleti urak ellen…

Balsay Gusztit, ki semmiről sem tudott, a déli korzón fogták el a jóbarátok a hírrel. Guszti épp szokott naiv kedélységével rótta az aszfaltot, mintha azt akarta volna mondani a járó-kelőknek: «nekem van a legszebb feleségem, nem pedig nektek! És ahhoz érdem kell ám, úgy bizony!»…

– Te, Guszti, hallottad! Megverekedtek a feleségedért…

– Mi?

– Egy idegen úr, azaz hogy nem idegen, mert Dombrádynak hívják, de hát vidéki fiatal ember és nem ismeri senki. Megverekedett és pedig nem is egy, hanem mindjárt két úrral, Törökváry Stefivel, meg –

– Oszkár bátyámmal! – kaczagott a gonosz Rádern Gida – tudod, beszélgettek a tegnapelőtti estélyen és rossz viczczeket mondtak a hölgyekre…

Elmondták neki a részleteket. Guszti majd sóbálványnyá változott.

– Megverekedett?… – makogta – de hát hogy jut hozzá, hogy az én feleségemért megverekedjék? Ki ez a Dombrády Gyuri?

– Ismételten kijelentette, hogy nem is ismeri a feleségedet.

– Gavallérságból tette – nevetett Gida – hinni kell a keresztes lovagnak!…

– No, köszönöm! – tört ki Guszti selypítve – ez igazán szamár egy eset!… A feleségeért csak a férjnek van joga megverekedni – mit tegyek? Mivel tartozom ennek az embernek,… izé… micsoda kötelezettségbe kerülök én egy olyan úrral, a ki a feleségemért mindjárt két párbajt vív?

– Köszönd meg neki szépen! – kaczagott még hangosabban Rádern Gida.

Balsay Guszti nem felelt, csak elsápadt. A legellentétesebb érzések dulakodása közben felszállt benne a gyanakvás ördöge.

– Megyek haza – mondta határozottan – majd tudom én, mit kell tennem! – A barátok szolgálatkészen kísérték el.

II.

Akkorra már a jukker-asszonyok teljes pletykatanácsban ülték körül a Guszti feleségét. Lili asszony nem is jutott szóhoz tőlük – kanapéja száz párnájába temetkezve, pongyolában ott pihent közöttük, mint egy áldozatra szánt bárányka, vagy helyesebben, mint egy kényeztetett angoramacska, melynek lusta ösztöneit kellemesen czirógatja az a tudat, hogy mindenki vele foglalkozik. Divatos életpályája kezdetén eddig két erény védte meg Lili asszonyt a szerelmes flirt-ek ellen: hiusága és lustasága; még mindig gyermekesen örült a szép ruháknak önmagukért, s jólesően kerülte az ábrándokba való mélyedést, mert attól félt, hogy a töprengés árt az arczszínének. Kerülte a szerelmet, mert mindenekfelett kényelmetlennek tartotta… A túlhamar jövő sikerek, s a küzdelem nélküli hódolatok bizonyos fokig blazirttá is tették, únta a vallomásokat, sőt annyira elbizakodottá lett, hogy már olykor szépsége dicséretét is unta. Mikor meghallotta, hogy egy merőben idegen fiatal ember megverekedett érte, pillanatra gyöngén elmosolyodott, s leánykori regényes érzések támadtak fel benne. De a fontoskodó jukker-asszonyoknak gondjuk volt rá, hogy kiábrándítsák ebből a regényességből: tegnapelőtt a «külföld» szemeláttára lefőzte valamennyiőjüket ez az ujoncz menyecske, ma még ez a siker hozzá, sok volt ez egyszerre, nem lehetett ezt szó nélkül hagyni.

– De hát ki ez a Dombrády Gyuri? – kérdezte Lili asszony naiv mosolylyal, még kényelmesebben belefeküdve párnáiba.

– Még kérded, kedvesem? – felelt csipősen a vöröshajú, férfigalléros Sztalevszkyné – csak nem akarod elhitetni velünk, hogy nem ismered?

– De ha mondom, hogy nem ismerem!

– Ugyan, Lili – folytatá Benczédyné – nekünk a jóbarátnőknek mondhatsz ilyet, de idegeneknek, az Istenért, ne említsd!

– De mondom, sose láttam életemben!

– Ez már igazán nevetséges! – sziszegte a babaarczú Dághy Bercziné – mondd legalább, hogy gyermekkorod óta nem láttad!

Erre már feltápászkodott párnái közűl Lili asszony.

– De hisz a Dombrádyak a hetedik vármegyében laknak tőlünk! Mondom, se gyerekkoromban, se azelőtt, se azóta sose láttam – no!…

Mérges lett, könyek szöktek a szemébe. A jukker asszonyok csak ezt akarták: ne essék a diadal olyan könnyen az elkényeztetett babának! Odaültek mellé, czirógatták, s addig vigasztalták, míg végre keservesen elsírta magát. Akkor aztán méltatlankodva kezdték el nyilatkozataikat.

– No, ha igazán nem ismered – mondotta Sztalevszkyné – akkor a legnagyobb szemtelenség ilyen tüntető módon hívni fel egy asszony figyelmét. Valósággal kompromitál, édesem! Hát jó, szerelmes beléd, elismerem, de az ilyen imádókat ne vedd lajstromba…

– Dehogy veszem! – siránkozott Lili asszony.

– Ez nem uriember – folytatta Benczédyné – valami modortalan ripők!

– Persze hogy az…

– Ez nem siker, hanem inkább szégyen – fejezte be az elmefuttatást Dághyné.

– Jó, jó – csak hagyjatok már békét vele! Látjátok, hogy unom… Lili asszony befogta a fülét és türelmetlenül nézett szét. A jóbarátnők a legérzékenyebb pontján érintették: teljességgel kizavarták a kényelméből. Ebben a válságos pillanatban rontott be a boudoirba a férj. Gusztáv úr, alkalomadtán igen pathetikus, sőt szinpadias tudott lenni, a megfélemlítés rhetorikájával akart vallomást csikarni a feleségéből.

– Asszony – kiáltotta tragikusan selypítve – számadást nekem erről a szemtelen fráterről…

– No, most meg ez jön – méltatlankodott Lili asszony felkelve (valósággal felkelve!) a kanapéról. – Ünnepélyesen kijelentem, hogy nem ismerem Dombrády Gyurit – no!

– Hah, hisz kimondtad a nevét!

– Igen, mert a barátnőim már egy óra óta nyaggatnak vele.

– Vallj meg mindent – szereted!

– Ugyan, hagyj már békét…

– Vérére szomjazom! – selypített tovább Balsay Guszti.

– Megőrültél?

– Hah – véded? Felelj – én nem vagyok olyan mint a többi férj, én nem azért házasodtam, hogy engem a feleségem megcsaljon! Én azért házasodtam, hogy… hogy…

Szegény Guszti egyszerre kiesett a rhetorikájából. Ott állt és csak bámult az asszonyokra, a kik helyeslő mosolylyal viszont bámultak rá. A barátok, kik elkisérték volt, a szomszéd szobában várakoztak, csak Rádern Gida dugta be a fejét az ajtón. Lili asszony, ki a sarokban állva sírt, daczosan épp akkor vetette oda a férjének:

– Mit tehetek én róla? Te csak szavalni tudsz, de sohse vagy ott, mikor a feleségedet bántják.

– Engedjen meg, nagyságos asszonyom – szólt közbe Gida – de hisz a férjeket csak nem hívják oda az ilyen ostoba viczczelődésekhez!

– Engem még sohse hívtak – jelentette ki Guszti meggyőződéssel. – Hisz csak ott lettem volna!…

Rádern Gida mérsékletre intette a kedélyeket, s a hölgyek segélyével aztán csakugyan ki is békítette a házasfeleket. Guszti bocsánatot kért a feleségétől, s hivatalosan elfogadták mindannyian tárgyalási alapul, hogy Lili asszony csakugyan nem ismeri azt az idegen urat, a ki érette megverekedett. Behívták a gyűlésre a szomszédban várakozó két barátot is. Lili asszony unottan űlt vissza párnái közé, s szívemélyén a poklok legfenekére kivánta azt az ismeretlen Rittert, a ki ilyen kellemetlenül megvédte a becsületét. A szabóhoz kellett volna mennie, jaj, már csak vége volna ennek az ostoba gyűlésnek!

– Abban, azt hiszem, mind megegyezünk – kezdte Gida – hogy itt tenni kell valamit.

– Meg, meg! – erősítették valamennyien.

– De mit? Mit tegyünk ezzel a Dombrády Gyurival? Erre nézve már el fognak térni a vélemények.

– Emberileg véve a dolgot – mondotta az egyik barát, egy mérsékelt filozóf – az ügy tiszta: egy ismeretlen, lovagias férfi a férj háta mögött, mikor annak nincs módjában föllépni – helyt áll a felesége becsületéért. Szavára kijelenti, hogy nem is ismeri azt a hölgyet… itt hát nincs alap a gyanusításra. Nos, egy gentlemannal szemben, ki ilyen gavallérosan jár el, a férjnek csak egy kötelessége lehet: menjen el hozzá és köszönje meg neki! Emberileg véve egyedül ez helyes…

– Hohó! – tiltakoztak többen – de a gentleman még se járt el egészen korrektül! Neki azt kellett volna mondania az érdeklődő uraknak, hogy: «majd tudomására hozom a férjnek!»

– Igen – jegyezte meg Guszti – ez lett volna helyes!

– De – vágott közbe a filozóf barát – addig, míg ezt megtehette volna, már személyesen úgy összeveszett azokkal az urakkal, hogy szükségképpen neki kellett vállalnia mindent.

Zajos vita lett. Gida gonoszúl csóválta a fejét.

– Bolond egy eset! Itt vagy meg kell köszönni a szivességet, vagy pofon kell vágni érte a gentlemant…

Végre Sztalevszkyné kért szót:

– Akárhogy veszszük az esetet «emberileg», egy dolog tény: egy idegen fiatal ember, a ki a férj helyett megverekszik a feleségért, súlyosan kompromittálja az asszonyt! Esküdözhetnek a világnak, hogy sohse ismerték egymást, senkise fogja elhinni nekik! A férj még hegyében meg is köszönje a szívességet?… no ez kicsit sok, ez nyilt bevallása annak, hogy maga gyönge arra, hogy a feleségeért helyt álljon! Igen, menjen el ahhoz a gentlemanhoz, vagy helyesebben, küldjön el hozzá s vonja felelősségre azért a merényletért, hogy meg mert verekedni a feleségeért!…

A vita egyre hevesebbé fejlődött. A vége az lett, hogy utoljára is az asszonyok harcziasabb felfogása kerekedett felül. Guszti fölkelt s ünnepélyesen kijelentette, hogy tudja, mi a kötelessége. Köszönet helyett segédeket fog küldeni Dombrády Gyurihoz: ezek majd felvilágosítást, aztán elégtételt kérnek tőle. Megkérdezte a feleségét is.

Lili asszony duzzogva ült párnái közt. Nem bocsátja meg soha sem a férjének, sem annak a gyalázatos Dombrády Gyurinak, hogy miattuk a szabóját elmulasztotta.

– Bánom is én – mondotta mérgesen – csináljatok vele, a mit akartok! Csak én nekem nem említsétek többet még a nevét se…

III.

A segédek csakugyan eljártak az ügyben, voltak Dombrády Gyurinál, de némileg megszégyenülve, hosszú orral jöttek vissza. Voltaképp csak most sült ki, hogy a gavallérgyerek is megsebesült, sőt, hogy váll-lövése aggasztó lázakkal fenyegetett. Gyurit nem is láthatták, helyette nagynénje fogadta őket, özv. Zenthy Istvánné, kinél szállva volt…

– Özv. Zenthy Istvánné? – kiáltott Guszti meglepetve – hisz Máli nénit mi jól ismerjük! Mit szólt?

Hát – folytaták a segédek – nagyon szivesen fogadta őket, de mindjárt az ötödik szavuknál tisztában volt a szándékukkal. Boszankodva komolyodott el, feltette pápaszemét, leült az íróasztalhoz és levelet írt. Itt az irás…

Balsay Guszti sietve tépte fel a borítékot:

«Kedves Balsay! Én magát sohse tartottam nagy hősnek, de hogy maga egy seblázban fekvő emberhez, ki – nem a maga feleségeért – hanem, hangsúlyozom, a női becsületért két párbajt vivott, segédeket küldjön: az mégis kicsit túlsok a hősieskedésből! Különben hisz igaza van – kár manapság gavallérnak lenni, a mai asszonyok cseppet sem érdemlik meg. Nos tehát – én beteg unokaöcsém helyett elfogadom az ön kihivását és biztosíthatom magát, hogy mihelyt meg tud állni a lábán, minden elégtételt meg fog adni, a mit maga, a helyett, hogy lovagiasságát megköszönte volna, botorul kivánt tőle. Üdvözli

_Zenthy István_ ezredes özvegye.»

– De hát én nem is tudtam, hogy ez a Dombrády Gyuri megsebesült! – tanakodott Balsay Guszti – mintha bolondot tettünk volna! Ennek a Máli néniek igaza van: botorság volt egy seblázban szenvedő emberhez segédeket küldeni, kivált, ha az az ember ismeretlenül a mi feleségünkért verekedett meg – kétszer! Mit tegyünk most?

Guszti gyűlésezni akart volna megint, de aztán mégis a józanabb meggyőződésére hallgatott. Alig várta, hogy a felesége hazaérkezzék a szabótól. Előadta neki az egész kihivási kudarczot s felolvasta a Zenthyné levelét.

– Édesem – fejezte be – hogy Dombrády Gyurival mi lesz, az egyelőre mellékes; hogy azonban ezek után Máli nénihez el kell mennünk látogatóba, az előttem világos. El kell hozzá menni, nekem is, neked is…

– Már megint ez a Dombrády Gyuri? – kiáltotta Lili asszony őszinte haraggal – hát micsoda férfi vagy te, hogy még most se tudtad ezt az affairet befejezni? Bolondot csináltál s most megint engem rántasz elő? Én menjek el egy Máli nénihez vizitbe, azért, mert a párbajozó unokaöcscse szerelmes belém!…

– Honnan gondolod?

– Hát bizonyosan szerelmes belém – hisz már oly unalmas, hogy minden ember utánam bolondul! Nincs más asszony a világon?

– De édesem, belátod, illenék elmenni…

– Eh, a nyakamba vegyek megint egy sóhajtozó imádót? Neked könnyű, neked nem vallanak szerelmet, nekem magamnak kell mindazt a szóáradatot elviselnem. Oh, hogy unom már az efféléket!…

Guszti látta, hogy a felesége haragszik, hát nem mert szólni. De titokban napokon át tudakozódott a sebesült állapotáról. Végre egy napon, mikor a felesége meg volt elégedve az új ruhájával, szóba hozta, hogy tán most mehetnének.

– Jó hát menjünk – mondotta Lili asszony – nem bánom!… Essünk túl a dolgon mentől hamarább. Csak aztán, ha azt a beteg hőst látjuk, ne hagyj magamra véle, mert még ott nyomban szerelmet talál vallani nekem…

IV.

Máli tant lábbujjhegyen jött be az ósdi szalonba, szigorúnak látszott, de mikor végig hallgatta a Guszti hebegő mondókáját, lassankint földerült az arcza. Kezet adott a szónoknak s vontatottan Lili asszonynak is. A régi világból való módis öreg asszony volt, ki nem engedett a negyvennyolczból.

– No jó, jó – a többit aztán csináld ki Gyurival, hej, mások voltak a férfiak az én időmben, de az asszonyok is! – tette hozzá kicsit mérgesen pillantva Lili asszonyra. Köszönöm a kérdésteket, most már jobban van az öcsém. Már bizony attól féltünk, a tüdejét érte a lövés és nagy baj lesz, de hát megsegít az Isten, ha ti modern emberek nem is hisztek benne!… Hm, hm… no, jertek be, bejöhettek Gyurihoz…