Part 1

A SZULTÁNA ÁRNYÉKA

ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK.

IRTA

PEKÁR GYULA.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1905.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

A SZULTÁNA ÁRNYÉKA.

(Mese)

I.

Egyszer volt, hol nem volt… messze az andaluziai paradicsomban élt hajdan egy szerelmes mór király, Kordova szultánja, a mindenható Abderrahman. Öreg volt már és nem boldog többé; a nagy hódítót végre a szerelem győzte le, – az a szultána, kinek lábaihoz minden dicsőségét letevé, a világszép Azzahra nem szerette őt. Olyan hideg, olyan érzéketlen maradt karjai közt, mint az a szinarany szobor, melyet szerelmük szentélyében neki emelt!…

A hogy alkazar-ja trónjáról kinézett birodalmára, felleg ült az Abderrahman homlokán, s könyek peregtek végig hófehér szakállán. Ott lent Kordova alatt, a Sierra Morena lejtőjén, látszott _Medina-Azzaha_, az az édeni palotavároska, melyet kedvese egy szavára csak azért parancsolt oda, hogy kincses márványba foglalja véghetetlen fájdalmát. Aranyserleg volt az, fenekén a szeretetlenség mérgével…

Udvarnokai félve lesték a nagy úr bánatát, s nem merték vigasztalni őt. Mindenki tudta a titkot, de kicsoda bátorkodott volna azt hangosan kimondani? Pedig mégis fel kellett vidítani valahogy a szomorú szultánt, – de hogyan? Hol az a fülemüleszavú dalnok, kinek lantja végre derüt varázsoljon az öreg király arczára? Ekkor történt, hogy a tudós Al-Gebr tanácsára elhozatták Makhanatból (mely földet a hitetlen keresztények Szicziliának neveznek) – a leghiresebb szaraczén-költőt: Ibn-Zaffirt.

Ibn-Zaffir fiatal és szép volt és hangja olyan mézédesen zengett, mint a Dsebreil angyal szava (kit a balga hitetlenek Gábrielnek, s a magukénak neveznek). Ha tengerre szállt, a kék habok delfinjei játszadozva követték lantját, s még az Aetna titánjainak haragja is csillapodott, mikor ő kérlelte őket. Hallott ő már sokat Azzahra szultánáról és szíve dobbant, mikor Kordovába lépett.

Azon az estén ünnepélyes rendben állták körül az udvarnokok a szomorú Abderrahman trónját.

– Király, – kezdette Almanzor, az első vezér, – Allah kegyeltje vagy te, Khalifa, s széles e földön Ghalebnek, a győztesnek neveznek mindenek! A világ négy sarkára tüzted ki a próféta zöld zászlaját. Délen leigáztad a fekete szerecseneket, éjszakon a fehér keresztényeket, keleten a damasi khalifát, itt nyugaton minden szultánt: a granadai, sevillai és badajozi mór királyokat. A bizánczi császár örül, ha kedvedre tehet… Tied a hatalom, egyebet mit kivánsz?

Az öreg király csak búsan intett.

– Király, – szólalt meg a tudós Al-Gebr, – Allah kegyeltje vagy te, khalifa, s széles e földön dicsőségesnek neveznek mindenek. A Kelet szent Mekkáját ide napnyugatra tevéd át Kordovába, s mecseted a hit pálma-erdeje, melyben ezer jáspistörzs tartja aranygallyaival az Allah boltját és tízezer ezüst-mécses hív imádságra! Birodalmad Boldogabb Arábia a réginél, Kordovád fényesebb Bagdadnál, – Asszur-bani-pal Babylonját győzted le pompában! Tudomány és művészet virulnak udvarodban, – tied a dicsőség, egyebet mit kivánsz?

De Abdarrahman csak még keserűbben takarta el arczát.

Ekkor végre előlépett Ibn-Zaffir. Elsápadt annak a gondolatára, a mit mondani akart, de ifjú volt, vagyis merész, és költő, vagyis Allahtól ihletett szókimondó. Lantjának hurjaiba csapott:

– Király, Allah kegyeltje vagy te, khalifa és széles e földön… boldognak neveznek mindenek – –

Az udvarnokok összerezzentek, s a mindenható Abderrahman zordan vetette fel a fejét. De a költő csak rendületlenül folytatá:

– Igen, a legboldogabb vagy te, mert ellenid után erőt vettél te még a természet rendjén is: benned a vénség győzni mert még a szent ifjúságon is! Szakállad fehér, s mégis tied a legszebb nő, – hisz tied Azzahra szultána, egyebet mit kivánhatsz?

Az öreg király dühösen kelt fel, s a kardjához kapott. Az udvarnokok rémülten hátráltak.

– Ki vagy te vakmerő, ki gunyolódó ajkadra mered venni a szultán bánatát? Hazudsz, nyomorult!… Kényszerítesz, kimondom hát: szívem és minden dicsőségem Azzahra szultánáé, de ő nem az enyém! Királyotok szegényebb Kordova utolsó koldusánál… De azért most jaj neked, – fogjátok meg, börtönbe veled, rabszolga!

A sarmata testőrök megragadták Ibn-Zaffirt és lánczra verték azonnal. De a költő nem érezte a lánczok súlyát. Azzahrára gondolt, s édes volt neki érette szenvedni.

Attól fogva azonban még jobban elkomorodott Abderrahman. Többet halandó szólni nem mert közelében, – néma lőn a féltékeny, öreg szultán udvara.

II.

Ezalatt a szép szultána tovább töprengett a kincses édenében, Medina-Azzahrában. Olyan bübájos hely volt az, hogy Dsebreil angyal elszállván Kordova felett, ezt jelenté Allahnak a mennyekben:

– «Uram, imhol nézzed: a te prófétád paradicsomának egy sarkát lopta le a földre Abderrahman!…»

A többi angyaloknak pedig ezt sugta a fülébe:

– «De még idefent, a Mohamed édenében sincs houri olyan szép, mint Azzahra királyné! Nézzétek jelenését: fekete szeme a szenvedély éjszakája, vakító mosolya a csókok nappala, – a gránátalma nyilik orczáin, hollószárny libben fürteiben és ajkai közt gyöngyfüzérben ragyognak fogai. Nézzétek: termetében a paradicsomi kígyó hajlik csábításra, – teste puha, mint a Béthel levelének érintése, és keblei felborított ambrózia-serlegek a Mohamed asztaláról… Lábaiban életrekel a márvány és a hogy tovalibben, olyan édes myrrha árad elő egész lényéből, hogy mint illatos virág után szállanak utána a mézrevágyó méhek…»

És ennyi bübájosság mellett Azzahra még sem volt boldog. Ezer odaliszk-leány, ezer rabszolga leste parancsait, s ő azért csak fáradtan ődöngött palotája termeiben. Aranylánczon fogott szelid, kis tigrisei őrködve kisérték… Mindegyre keresett valamit, a mit sehogyse talált meg e csarnokok ezüstös azur falai közt. Puha fekhely kellett? Ott voltak a toledoi zsidók adta selyemkerevetek… Illatos üdülés tetszett? Ott volt a drágakövekkel kirakott alabástrom-medence, melybe tizenkét arany állatfejből ömlöttek balzsamos vizek… Könyökig duskálhatott a szafirban, smaragdban! De ő már gyülölte mindezt. Olykor szenvedélyesen ölelte át a márvány-oszlopokat, melyekbe gyöngygyel és rubinttal voltak kirakva köröskörül a Korán versei, – de ah, hideg volt e pompa érintése: az ő karjai melegebb és élőbb valami után epedtek. Megállt aranyszobra előtt és keserűen sóhajtott fel:

– Szobrom, te boldogabb vagy nálam, mert nem érzesz, nem gyötör a vágy!…

Asszonyai hiába szórakoztatták; egyre ezt kérdezte tőlük:

– Keresek valamit, mondjátok meg, mit?

– Hisz megvan mindened, – felelték a rabnők, – s a szultán csak a parancsaidat várja…

Ilyenkor azonban csak könyek szöktek az Azzahra szemébe. Hiába, rab volt ő, kincses édenének a rabja és nagyon boldogtalan!

… Egy este, mikor lefeküdt nyoszolyájára, melynek mennyezetét hegyi-jegeczoszlopok tartották, – ismét türelmetlenül faggatta dajkáját:

– Hisz megvan mindenem, mondd, miért gyötör akkor mégis a vágy? Keresek valamit, – oh, felelj hát: mit? Kiérzem én azt a tavaszi szellőből, a virág illatából, a szálló galambok bugásából… mi lehet az?

Büvös éjszaka volt odakint. És a holdas csendben – mintegy feleletképp – dallamos férfihang szólalt meg a távolból. Zengett édes csókról, boldogságról, – egy szultánáról, ki a szerelmet keresi és a kit egy ifjú messziről, ösmeretlen imád. Zengett szívbolygató szépen.

Azzahra félrehajtá ablaka függönyét és visszatartott lélegzettel úgy hallgatta. És azontúl nem kérdezte többet a dajkáját. Szive ezerszeresen visszhangozta azt a belopódzó édes dallamot. Mikor pedig végre elaludt, azt álmodta, hogy megtalálta azt, a mit keresett.

Ki énekelt ott a holdas éjszakában? Ibn-Zaffir volt, a rab költő, kit börtönőrei munkába állítottak éjszakára. Ásóval kezében ott dolgozott a Medina-Azzahra tündérkertjeiben.

III.

Ébredés volt az az álom: álmában ébredt Azzahra a szerelem boldog tudatára. Egész nap merengve hevert vánkosai közt és parancsát leső asszonyai nem hallották a szavát. Estefelé végre felkelt és – a merről a dalt hallotta – kiméne sétálni palotája függőkertjeibe.

A szultána sétálni ment, – és a mindenható Abderrahman illő távolból, félénken kisérte őt udvarnokaival. Az öreg király szívdobogva nézte: nem fordul-e meg? – aggódva leste: nincsen-e valami óhaja, a mit rögtön teljesítsen? Hisz a csillagot is lehozta volna neki az égről…

– Minden Allahtól van, – sugta a tudós Al-Gebrnek, – de birodalmam felét odaadnám, ha szive visszafordulna hozzám! Ah, bölcs Al-Gebr, te, ki a számfejtés mestere vagy, – fejtsd meg nekem az Azzahra szivét…

Azzahra pedig ezalatt csak csendesen haladt egyedül tovább. Vajjon csakugyan ebből az irányból jött-e az a dallamos énekhang?… Tétován ment feljebb a függőkertek emeleteire, s végül az egyik felső terraszon álmodozva megállt. Úgy érezte, innen kellett felhangzania annak a szerelmes szónak… Ha megfordul, tán észre is veszi azt a fiatal rabmunkást, ki a szultán kiséretének láttára olyan ijedten bujt a terrasz hátsó falának a bokrai mögé. De Azzahra nem fordult meg, s a függőkert párkányáról merengve nézett le a völgybe.

Az esthajnali hüsben épp akkor ébredt körülötte új életre a tikkadt virány. Ezer illat áradt feléje a virágok kelyheiből, s a bucsúzó nap a Hesperidák kertje felől aranyos sugarakkal árasztotta el lenge formáját. A hogy oldalt állt, alakjának, s arczélének árnyéka egy szobor tökélyével rajzolódott ki a függőkert hátsó márványfalára.

Az öreg király udvarnokaival csendesen jött fel a fügefabokrok közt a terrasz lépcsőin. Abderrahman majd elnyelte szemével a szép szultánát: gyöngédség és féltékenység vad hullámokkal váltakoztak szivében.

– Hisz hacsak tudnám, – sugta a tudós Al-Gebrnek, – hogy szeret-e mást, vagy őt meri-e szeretni más!?…

Azzahra még mindig elgondolkozva állt ott a párkányon. De e perczben szive annyira túláradt, hogy maga se tudta miért, pár habozó lépést tett előre. Árnyéka vele ment a falon, – ment a felé a bokor felé, mely mögött a remegő rabköltő, Ibn-Zaffir állt.

Dobogott az ifju szive úgy, hogy majd megszakadt. A bokron át láthatta az élő szultánát, de Istenem, olyan messzire állt tőle… árnyéka pedig itt a falon olyan közel volt hozzá! Nézte gyönyörű arczélét, hosszú szempillái játékát, remegő ajkát – és nem birt többé magával. Megfeledkezett a közelgő királyról, előlépett a bokor mögül és a falhoz tántorodva, egy forró, szerelmes csókot nyomott az árnyék-szultána ajkára.

Költő csókja volt az, – olyan ihletett és olyan szenvedélyes, hogy az élő Azzahrának is meg kellett azt éreznie… S csakugyan, az ifjú csókja alatt az árnyékfő édesen hanyatlott hátra a falon, s ugyanabban a perczben boldog sóhaj… gyönge sikoly hagyta el az Azzahra ajkait.

De a szultána megijedt a saját sikolyától és hirtelen felriadt álmodozásából. Ibn-Zaffir is önkénytelen felkiáltott: úgy érezte, az árnyékkirályné elkapja az arczát tőle, – pedig hisz épp azzal a mozdulattal fordult meg Azzahra, akkor látta meg költőjét igazán először!… Meglátták egymást, de csak egy pillantást válthattak. Az öreg király észrevette a csókot s tajtékzó dühvel rontott előre udvarával. Száz kar nyult egyszerre a költő felé s dörgött a fenyegető szó:

– Halál a vakmerőre! – megcsókolta a szultána árnyékát!…

IV.

Súlyos lánczokban ott állt Ibn-Zaffir a vértörvényszék előtt. Trónján ült a király, mellette Azzahra, – mert hisz Abderrahman azt akarta, hogy maga a szultána itéljen az elvetemült bűnös felett, ki csókkal merte bemocskolni felséges árnyékát. Hadd itéljen, – az asszonyok ugyis kegyetlenebbek tudnak lenni a férfiaknál…

Tüzesített kínzóeszközök, a halál legrémesebb látományai vették körül a költőt, – az ő arcza azonban derüs maradt s mikor durván rákiáltottak: védje magát!… csak lantját kérte vissza s annak hurjaiba csapott. Zengett dalt édes csókról, boldogságról, – egy szép asszonyról, ki a szerelmet keresi és a kit egy ifjú messziről, ismeretlenül imád. Zengett szívbolygató szépen… Azzahra hallgatta, de nem árulta el magát.

Akkor aztán előlépett a jogtudó bölcs, Rabbinus Charizi és körmönfontan adta elő vádját.

– Bűnös e vakmerő, – végezte – hetvenhétszer bűnös! Mert az árnyék sohase szakadhat el a testtől, egy azzal, – ha tehát Ibn-Zaffir a szultána árnyékát csókolta meg, voltaképp őt magát, felséges személyét csókolta meg. Halál a fejére, – bárd a nyakára!

Az öreg király lángoló szemmel pillantott a költőre, aztán a szultánához fordult és reszketve kérdezte:

– Itéleted parancs, – megelégszel-e, ha csak egyszer hal meg?

– Megelégszem, – szólt Azzahra és felkelt. Szive dobbant, de mosolya még diadalmasabb lőn, a hogy hozzátevé: – Tehát bárd a nyakára…

A hóhérok már megragadták a költőt, hogy a tőke elé vigyék, – már villant a bárd, mikor a szultána hirtelen közbekiáltott:

– Megálljatok!

Mindannyian álmélkodva pillantottak rá.

– Igen, bárd a nyakára, – mondotta Azzahra – de a mennyiben ő csak az én árnyékomat csókolta meg, annak a bárdnak is csak az árnyéka érje az ő nyakát…

*

Mesémnek hát itt vége volna… De a kordovai narancsligetek, melyeknek sürű lombozata alatt «zöld az éjszaka s aranyalmák a sárga csillagok» – még mást is megsugtak nekem. Azt, hogy Ibn-Zaffir az itélet után még viszontlátta a szép Azzahra szultánát, – de nem akkor, mikor az irígy nap sütött, hanem abban a szerelmes homályban, mely elaltatja az áruló árnyakat…

ÖRVÉNY.

(Naplótöredékek.)

_Január._

… Egyedűl ülök műtermemben, s folyton az óra mutatóját lesem. Alig tudom az ecsetet tartani, – hogyne, hisz az Ő megkezdett képe áll előttem, hisz Őt várom! Inkább czeruzát veszek a kezembe, írni próbálok, – de hát hiába, nem vagyok író, s mikor szívemet akarnám kiönteni, csak ezt az egy szót tudom papirra vetni: _boldogság, boldogság!_… Oh, te áldott szó, hogy ujjong minden betűd, ezerszer leírnálak, – világgá szeretném kiáltani azt a mindenható örömöt, a mit te nekem jelentesz! Emberek, nézzétek bennem a csodát: megtértem! hiszek, szeretek! De csitt… Tudjátok-e, mikor szeret a megtérő világfi igazán? Magamon látom; mikor még annak a legjobb barátnak sem árulja el szíve titkát, a kinek eddig mindent elmondott, – mikor végre megtanul hallgatni. Sose voltam fecsegő, de bevalljam-e? Hízelgett hiúságomnak, ha sikereimről suttogtak. Most csak azt látom, hogy az első dolog, a mit a nagy szerelem megöl, a hiúság. Alázatos lettem, nem fitogtatom, hanem féltve, titkolódzva őrzöm kincsemet. A második, a mit a nagy szerelem megöl: a barátság. Elbámulok magamon, – mint a bűnt kerülöm azt a benső hívemet, kinek gyónással tartoznám. A pajtások csodálkozva néznek rám az utczán: «mi lelte Iharossy Zoltánt? Úgy megváltozott…»

Őt várom. Előttem megkezdett arczképe, s két kezem önkéntelen imára kulcsolódik, a hogy rajongva rápillantok. Kék szemei olyan megadóan, olyan búsan néznek rám szőke haja arany keretéből… És én még mindig nem tudok magamhoz térni ámulatomból, még mindig nem tudom elhinni boldogságomat: hát csakugyan te vagy az, te magamnak jobbik fele, kihez öröktől fogva tartozom, s kire csak így elkésve találtam rá? Hát így nézesz ki, hát így hívnak?… Csodálkozva ismétlem nevedet: Ilona… Ki hitte volna, hogy ez lesz az a név, mely eldönti éltemet? Pár héttel ezelőtt még nem is ismertük egymást, fogalmunk se volt egymás létéről, – lehetséges-e? Oh, azok az elvesztett évek!… De azért még se voltunk mi idegenek, – nem kellett nekünk megismerkednünk: egymásra ismertünk mi azonnal! Voltak közös emlékeink, – vágyaink ugyanazokra a dolgokra emlékeztek vissza a multban… Én harmincz éves vagyok, te huszonhat, csalódtunk, szenvedtünk mindketten eleget, – mint hajótöröttek hánykolódtunk, szinte menekültünk egymáshoz, emlékszel-e? Multamra gondolok, sok léha kalandomra, oh, ha visszalophatnám azt a sok eltékozolt csókot! Megtisztulni, – hogy méltó legyek nagy szerelmemhez…

Kopogtatnak, s ő belép. Édes vihar az az ölelés…

– Bűnös asszony vagyok, – suttogja remegve, – mi lesz velünk?

Mámorosan csókolom le az aggodalmat ajkairól:

– Ne törődj semmivel! Nincsen se jövő, se jelen, se mult, – örökkévalóság a szerelem! Egyedül vagyunk a mindenségben…

_Február._

Csak ennyit: szeretek, szeretek… Egyre azt kérdem magamtól: szeretett-e már valaki én előttem? Úgy érzem, én fedeztem fel a boldogságot… Hogyan alakulhat át így valaki egy hónap alatt? Én, a kétkedő ember, ki eddig agyonelemeztem minden érzésemet, most ujjongva tombolok: dolgozik a démon olykor bennem, de analizise nem fog többé a boldogságomon…

És az az irigy világ körülöttünk! Milyen kajánul leskelődik titkos szerelmünkre! Rettegünk tőle, – mámorunkban még megfeledkezünk, s eláruljuk magunkat. Gyülölök már mindenkit, – ha az utczán megszólítanak, előre félek a kérdésektől és menekülök. Türelmetlenül szakítok barátaimmal, ismerőseimmel. Csakhogy nem olyan könnyű ám egyszerre elvágni azt az ezer szálat, mely bennünket a társasághoz fűz! Főleg az asszonyi szálakat… Művész embernek mindig van egynéhány olyan viszonya, a melyet nem lehet csak úgy máról holnapra felbontani. Az elhagyott szeretők boszúállók, kifürkésznek mindent, – vigyázni kell! Pirulok, ha arra gondolok, hogy már Ilonát szeretve, még ölelnem kellett egyik-másik régi kedvesemet… De nem tehettem másként, épp mert szakítani akartam velük. Olyan undor fogott el…

– Hanem milyen furcsák a nők! Határozottan megérzik ők az emberen, ha szerelmes, – s a férfi lekötöttségének a sejtése csak annál jobban kihivja a kaczérságukat. És szívesen beállnak szerelemtolvajnak, ha arról van szó, hogy meglopják egy kollégájuk boldogságát… «De maga milyen érdekesen sápadt!» – hallom jobbról-balról, – «kétszer akkorák a szemei és milyen fényesek!…» Soha annyi kalandra alkalmam nem volt, mint a mennyi most lehetne. És mentől visszatartóbb az ember, annál merészebbek ők. Mosolyognom kell… De azért a multkor még egyszer utolsót lobbant bennem a hiúság. Levelet kaptam Mariettától. Hogyan, az a ragyogó bálvány, Marietta ír nekem, ki eddig, minden erőlködésem daczára, mindig csak kinevetett? Tán az egyedüli nő, a kiről egészen biztos voltam, hogy soha meg nem adja magát nekem… Alig hittem a szememnek: írt zavarodottan, érzelgően és sorai közt ott szégyenkezett a vallomás. Három hónap óta nem voltam nála, keressem fel azonnal. Olyas aggodalom vett erőt rajtam, mint a gimnazistán érettségi előtt. A szinházban kerestem fel a nagy művésznőt, öltözőjében. A tükör előtt ült s a hogy meglátott, egy sikolylyal ejtette ki az ecsetet a kezéből. Láttam, elpirult a festék alatt, – sietve tette be az ajtót. Fecsegtünk, én ügyetlenül és kitérőleg feleltem. Olyan elragadó volt pongyolájában… legjobban szerettem volna felugrani és megszökni. Ő is zavarban volt. Végre egy hosszabb szünet után hirtelen rám nézett és így szólt:

– Ej, milyen félénk lett maga! Úgy látszik, nekem kell beszélnem, – hát tudja mit, Iharossy, ne vesztegessük az időt. Meggondoltam magamat…

Idegesen nevetett:

– Jöjjön el hozzám holnap délután… Zoltán, itt vagyok!…

Felkelt, én is felszöktem székemről, de hátraléptem előle. Megdöbbent.

– Zoltán, mi lelte magát?

– Semmi…

Fürkészőleg nézett rám s aztán egyszerre kitört:

– Micsoda, – maga visszautasít engem?!

Mosolyogni próbáltam:

– De kérem… ha parancsolja…

– Maga szerelmes! És tudom is, hogy kibe… igen, igen!

Kimondta a nevét…

– Nem akarod velem megcsalni, – takarodjál!… Oh átkozott élet, nem fogom tudni a szerepemet! – –

… Ahogy kiértem az utczára, sajátságos büszkeséggel egyenesedtem ki s pillantottam fel a havas éjszakába. Ilonára gondoltam… kiálltam hát a nagy vizsgát, ellenálltam, visszautasítottam egy gyönyörű asszonyt. Úgy éreztem: most lettem igazán férfivá! Hű vagyok, – micsoda erő! Van-e nagyobb erő a hűségnél?…

_Márczius._

Szeretem őt és hű vagyok hozzá… És életemben most érzem át először, hogy micsoda végtelen boldogság az, hűnek lenni ahhoz, a kit igazán szeretünk! Gyermekes örömmel hajtom a végletekbe ezt az állhatatosságot: már azért is szemrehányást tennék magamnak, ha az utczán egy csinos nő után megfordulnék… Neki, vagy az ő gondolatának szentelem minden perczemet. Minek is veszem a kezembe ezt a naplót, miért olvasom át olyan szorongva első lapjait? Aggódva kérdem magamtól: változott-e azóta valamit a mi boldogságunk? Oh, úgy féltem a mi szép szerelmünket! Hát nem, – nem változott semmi, boldogok vagyunk, csak én… alig merem bevallani magamnak: én szenvedek. Tisztázni szeretném gondolataimat! Félek, a dolgok rendes folyamata ez – nekem szükségképen szenvednem kell, éppen mert hű vagyok, és mert a mióta hű lettem, egészen más szemekkel látom a világot. Óriási egy fordulat! Az eddigi szerelmes költeményből egy egész életre szóló szerelmes valóság lett. Megtettem azt a nagy lépést, a mi a szeretőt a férjtől elválasztja, – életem súlypontját az imádott nőbe helyeztem át. Ábrándjaimban mily boldogan neveztem őt feleségemnek… de hisz ez hazugság! Ő már másnak a felesége! Milyen galádul bukom a fenségesből a nevetségesbe: én férfi létemre hű vagyok hozzá és ő?… Vannak dolgok, a melyekre gondolni se merek. Titok van közöttünk, – egyikünk se meri említeni. Sajnálom őt és gyűlölöm egyszerre… Az első időben mámorom káprázatától mit se láttam, ha láttam is, költői magaslatomról nem törődtem vele. Most, hogy a hűségem oly lázadóan követelődzik bennem, most látok sokat és minden nap többet. Nézem a férjét, azt a feketeszakállas, hallgatag embert, nézem aranyhajú kis leánykáját… Beszélgetek azzal a komoly úrral s valami ádáz figyelemmel lesem minden mozdulatát: ezekkel a karokkal ölelte át, ezekkel az ajkakkal csókolta meg először imádottamat esküvő után. Ő eltudna mondani nekem mindent… Ha a felesége nevét kimondja, összerázkódom, ha nevén szólítja ökölbe szorúl a kezem. Szeretném a fülébe harsogni: nekem van ahhoz jogom!… Olykor feltámad bennem a becsületérzet: mit tolakodom én ide ebbe a békés családi életbe? Nyomorult gazember vagyok. Van még más nő is a világon, szabadulni fogok. Oh, hiszen ha megcsalhatnám, de nem tudom, – már késő. Szeretem, szeretem… És aljasul megadom magam megint. Micsoda szatira! Azt mondják, a szerető neveti ki a férjet, – hazugság! Ha tudná, neki kellene nevetnie rajtam, hisz én többet szenvedek, mint a mennyit ő szenvedne. Neki van felesége, családja, gyermeke, övé volt az én imádottam legszebb ifjúsága… végeredményében én maradok hoppon! Hiszen ha közönséges lelkű ember volnék és megalkudnám! De nem tudok, és csak szenvedek…

A férje? Csak egyre vigyázok: valahogy meg ne barátkozzam vele…

_Április._

… Ilona látja szenvedésemet és csak megadóan hajtja le a fejét.

– Hát én, – suttogja – azt hiszed, én nem szenvedek még százszor annyit?…

Szemeink már értik egymást, de ajkaink még nem tudnak, nem mernek nyiltan szólni. Csak annál észvesztőbb csókokba fojtjuk keserüségünket. Ő összekulcsolja kezeit és könyörög:

– Oh, hisz csak boldoggá tehetnélek téged! Mondd, mit tegyek?

Elszorul a torkom, de aztán így felelek:

– Legalább a jövőd legyen az enyém, – az tiszta… Igérd meg, hogy az enyém lesz. Úgy érzem, akkor megnyugszom…

S a hogy karjaim közt van, a műterem félhomályában, suttogva boldog ábrándokba merülünk. Menekülünk ebből a gyűlöletes világból, el az álmok, tündérmesék országába. Hiszünk a lélekvándorlásban, hiszszük, hogy még egyszer e világra jövünk, – megesküszünk, hogy akkor majd hamarabb egymásra találunk, és boldogok leszünk… De aztán félve légvárakat építünk e mostani életünk jövőjére is. Még boldogok lehetünk, ugy-e? Könnyes csókokkal biztatjuk egymást. De mikor, – hogyan?… Nem tudunk, nem merünk rá felelni. Ilona szorongva lesi arczomat:

– Tied a jövőm, mienk az, – ugy-e, megnyugszol?…

_Május._

Azt hittem, megnyugszom, de hát nyilván beteg vagyok: a féltékenység kórja tovább harapódzik bennem. A jövő? Micsoda hóbort, micsoda agyrém! A jelen éget engem, – némelykor már azt hiszem, hogy megőrülök. A rögeszme nem hagy el: egyre férje karjaiban látom őt. Ordítanék kínomban. A minap férje két heti távollét után hazatért, – éppen édesen beszélgettünk, mikor belépett. Szokatlan szenvedélyességgel ölelte meg előttem a védekező asszonyt. Milyen könyörögve nézett rám Ilona, mikor gunyos mosolylyal bucsúztam! Azt hittem, az eszem vesztem el azon az éjszakán. Másnap, mikor műtermembe jött, nem birtam többé magammal s kitörtem: