Part 4

Elődeink tapasztalatai azonban már megmutatták nekünk, hogy arra, hogy valamely megállapított igazságnak érvényt szerezzünk, nem elég elméleti bizonyítást adnunk és nem elég, hogy meggyőződjünk róla. Az értelem természeténél fogva nagyon hajlandó félreismerni azt az igazságot, hogy feltarthatatlanul visszaesik az előbbi tévedésbe, ha szigorú fegyelemnek nem veti magát alá; ennek főtételeit, a fenti állítás következményeit akarjuk most formulázni. 1. Az első következtetés így hangzik: _El kell távolítani rendszeresen minden hagyományos előítéletet._ Ennek a szabálynak külön bizonyítása nem szükséges; mindabból folyik, amit már előzőleg elmondottunk. Egyébként ez az alapja minden tudományos módszernek. Descartes módszertani ketélye voltaképp ennek az alkalmazása. Ha Descartes abban a pillanatban, amikor meg akarta alapítani a tudományt, azt teszi meg törvénynek, hogy kétségbe von minden képzetet, amit előbb szerzett, ezt azért teszi, mert csak tudományosan kidolgozott fogalmakat akar alkalmazni, vagyis olyanokat, melyek az ő alapította módszer szerint vannak konstruálva; s minden olyant, mely más eredetű, legalább egyelőre, félre kell vetni. Láttuk, hogy Bacon-nél az idola-elméletnek ugyanez az értelme. E két nagy doktrina, melyet gyakran szembe állítanak egymással, lényegében megegyezik. Szükséges tehát, hogy a szociológus, akár akkor mindjárt, amikor meghatározza kutatásainak tárgyát, akár bizonyítás közben végleg lemondjon azoknak a fogalmaknak használatáról, amelyek a tudományon kívül keletkeztek szükségből, s nincs bennük semmi tudományos. Kell, hogy azoktól a hamis magátólértetődésektől megszabadítsa magát, amelyek a közönséges ember elméjét elfoglalják és egyszersmindenkorra lerázza az empirikus kategóriák igáját, melyek a hosszas megszokás miatt végre zsarnokivá lesznek. Ha pedig a szükség kényszeríti, hogy néha visszatérjen rájuk, legalább tudatában legyen azoknak csekély értékével és ne engedje, hogy tanulmányában olyan szerepük legyen, amit meg nem érdemlenek.

Hogy ez a felszabadulás olyan nehéz a szociológiában az az oka, hogy itt gyakran nagy része van az érzelemnek. Valóban egészen más szenvedélyt ébresztenek bennünk a politikai, a vallásos hiedelmek, gyakorlati erkölcsi nézeteink, mint a fizikai világ dolgai; következőleg ezt a szenvedélyes jellemvonást közöljük azzal a móddal is, amely szerint az előbbieket felfogjuk és magunknak megmagyarázzuk. Róluk alkotott gondolataink megragadják érzelmeinket, éppúgy mint tárgyaik és olyan tekintélyt érnek el, hogy nem tűrnek ellenmondást. Minden véleményt, mely velük ellenkezik, ellenséges elbánásban részesítünk. Valamely állítás nincs összhangban pl. a hazafiságról, az egyéni méltóságról alkotott eszmével: megtámadják, akármilyen bizonyítékokon alapult légyen. Nem hagyják jóvá, ha még úgy igaz is; azt a nézetet állítják szembe vele, hogy nem fogadom el s a szenvedély nem kímél fáradságot a maga igazolása végett, hogy olyan érveket szuggeráljon, melyeket könnyen döntőnek találnak.

Sőt ezek a képzetek olyan presztízsre tesznek szert, hogy nem is tűrik a tudományos vizsgálatot. Már a puszta tény, hogy azokat a jelenségeket, melyeknek kifejezői, rideg és száraz analizisnek vessük alá, fellázít bizonyos elméket. Ha valaki vállalkozik az erkölcsnek kívülről külső valóságként való tanulmányozására, az érzelgősök erkölcsi érzékéből kivetkőzöttnek gondolják, mint ahogy az elevenboncolót a közönséges elmék érzéketlennek vélik. Szó sincs róla, hogy elfogadják az ilyen érzelmeknek a tudományra való káros hatását, sőt azt hiszik, hogy alkalmazkodni kell hozzájuk, hogy tudományt csináljunk a rájuk vonatkozó dolgokból. «Jaj annak a tudósnak – írja egy ékesszavú vallástörténész – aki az Isten dolgaihoz úgy közeledik, hogy öntudatának mélyén, lényének megtörhetetlen alapján, ott hol az ősök lelke szunnyadoz, nincs egy ismeretlen szentély, ahonnan időnként tömjénillat árad, egy zsoltárvers, fájdalmas vagy örömkiáltás hangzik fel, melyet gyermekként küldött az ég felé testvérei után, és amely őt pillanatnyi közösségbe juttatja a hajdani prófétákkal.[17]

Az ember nem képes teljes erővel fellépni az ilyen misztikus tan ellen, amely – mint különben minden miszticizmus – alapjában nem egyéb, mint megmásított empirizmus, tagadása a tudománynak. A társadalmi dolgok tárgyaiként szereplő érzelmeknek sincs semmi kiváltságuk a többiek felett, mert nincs más eredetük. Éppúgy történeti eredetűek, mint azok; emberi tapasztalat eredményei, de ez a tapasztalat zavaros és rendezetlen. Nem a valóságnak valami, nem tudom miféle transcendentális anticipációjából kerültek ki, hanem eredői mindenfajta rendetlenül, a véletlen körülmények szerint, módszeres magyarázat nélkül felhalmozódott benyomásnak és emóciónak. Korántsem nyujtanak magasabb megvilágítást az ésszerű megvilágítás számára, mert ezek kizárólag kétségtelenül igen erős, de zavaros élményeknek eredményei. Hasonló túlsúlyt tulajdonítani nekik egyenlő azzal, hogy az értelem legalsóbbrendű képességeinek túlsúlyt adunk legmagasabb képességei fölött, vagyis magunkat többé-kevésbbé szónoki szószátyárságra kárhoztatjuk. Az így készült tudomány csak az olyan elméket elégítheti ki, kik jobban szeretnek érzelmeikkel, mint eszükkel gondolkozni, akik az érzéklés közvetlen és zavaros szintéziseit az ész türelmes és fényes analiziseinél többre becsülik. Az érzelem tárgya a tudománynak és nem kritériuma a tudományos igazságnak. Egyébként nincs tudomány, mely kezdetben hasonló akadályokba ne ütközött volna. Volt idő, amikor a fizikai világ dolgaira vonatkozó érzelmeknek éppen ilyen vallásos vagy erkölcsi karakterük volt s nem kisebb erővel szegültek ellen a fizikai tudományok megalapításának. Hihető tehát, hogy ez a tudományból tudományba üldözött előítélet végre utolsó menedékhelyéről, a szociológiából is eltűnik, és a kutatónak szabad kezet enged.

2. De az előbbi szabály teljesen negatív. Azt tanítja a szociológusnak, hogy hárítsa el a hamis nézetek uralmát és hogy figyelmét a tények felé fordítsa. De nem mondja meg, hogy ez utóbbiakat mi módon kell megragadni, hogy objektív tanulmányt végezzünk.

Minden tudományos nyomozás a jelenségek meghatározott csoportjára vonatkozik, melyek egy és ugyanazon definiciónak felelnek meg. Első lépése a szociológusnak tehát az legyen, hogy meghatározza a dolgokat, melyeket tárgyal, avégből, hogy tudjuk és tudja, hogy mi körül forog a kérdés. Ez az első és legnélkülözhetetlenebb föltétele minden bizonyításnak és igazolásnak; az elmélet valóban csak úgy ellenőrizhető, ha fel tudjuk ismerni a tényeket, miket számon kell tartania. Azonkívül mivel ez a bevezető definició állapította meg magát a tudomány tárgyát, ez a tárgy vagy valami dolog lesz vagy nem lesz, – a végzett definició útja és módja szerint.

Hogy a meghatározás tárgyilagos legyen, magától érthetőleg szükséges, ne egy bizonyos felfogás szerint, hanem elválaszthatatlan tulajdonságaik szerint fejezze ki a jelenségeket. Szükséges, hogy a jelenségeket természetük integráns alkotó elemével jellemezze, nem pedig valami többé-kevésbbé eszményi nézettel való megegyezésük alapján. Akkor, mikor a kutatás még csak megindul s a tények kidolgozása még nem kezdődött meg, csak azok lesznek megközelíthető tulajdonságaik, melyek elég kívül esnek ahhoz, hogy közvetlenül láthatók legyenek. A mélyebben fekvők kétségkívül lényegesebbek; magyarázó értékük több, de a tudománynak ezen a fokán még ismeretlenek, és nem lehet eléjük vágni, különben a valóság helyébe észfogalmat teszünk. Az első tulajdonságok között kell tehát keresnünk az alapvető definició anyagát. Másrészről világos, hogy ennek a meghatározásnak kivétel és különbség nélkül mindazokat a jelenségeket magában kell foglalnia, melyek ugyanezeket a tulajdonságokat mutatják; mert különben sem okunk, sem módunk nincs választani közülük. Ezek a tulajdonságok azok mind, amit a valóságból tudunk. Következőleg ezeknek korlátlanul kell meghatározni a tények csoportosításának módját. Semmi más kritérium nincs, ami csak részben is pótolhatná az előbbinek eredményeit. Ebből ez a szabály következik: _Mindig egy jelenségcsoportot tegyünk a kutatásnak tárgyává, amelyet bizonyos, mindegyik jelenségben meglevő_ _külső tulajdonságok határoztak meg; ebbe a kutatásba bele kell vonni minden jelenséget, mely ennek a meghatározásnak megfelel._ Megállapítjuk például bizonyos számú cselekvésnek létét, melyek mind azt a külső jellemvonást mutatják, amely – ha egyszerre követik el – a társadalom részéről azt a sajátos reakciót idézi elő, amit büntetésnek nevezünk. Egy _sui generis_ csoportot alkotunk belőle, amelyet közös névvel összefoglalunk; vagyis bűnnek nevezünk minden büntetéssel megtorolt cselekvést; s az így meghatározott bűnt egy külön tudomány, a kriminológia tárgyává tesszük. Éppen így megfigyelhetjük, hogy minden ismeretes társadalomban van egy külön társadalom, mely arról a külső jegyről ismerhető fel, hogy nagyobbrészt vérrokon egyénekből van összetéve, kiket törvényes kötelékek fűznek össze. Az idevonatkozó tényekből külön csoportot alkotunk, külön nevet adván neki; ezek a családi élet jelenségei. Minden efajta közösséget családnak nevezünk s az így meghatározott családot egy külön kutatás tárgyává teszünk, melynek a társadalomtudományi terminológiában eddig semmi határozott elnevezése nincs. Ugyanezt a szabályt alkalmazzuk később akkor is, amikor általában a különböző családtípusokra megyünk át. Amikor például hozzáfogunk a clánnak vagy a matriarchális vagy patriarchális családnak tanulmányozásához, meghatározásukkal kezdjük ugyane módszer szerint. Eszerint az elv szerint kell megállapítani minden probléma tárgyát, akár általános az, akár különös.

Ha így jár el a szociológus, az első lépésnél megveti lábát a valóságban. Valóban az ilyen osztályozásnál az eljárás nem tőle, nem gondolkodásának irányától függ, hanem a dolgoknak természetétől. Az ismertetőjel, mely ebbe vagy abba a kategóriába sorolja a dolgokat, mindenkinek megmutatható, mindenki felismeri, s az ilyen megfigyelő állításait mások is ellenőrizhetik. Igaz, hogy az így alkotott fogalomnak nem felel meg mindig, sőt nem felel meg általában a közismert fogalom. Világos például, hogy a szabadgondolkodók tevékenységét vagy az etikett ellen való támadásokat, ha még annyira rendszerint és szigorúan büntetik is a legtöbb társadalomban, ezekhez a társadalmakhoz való vonatkozásukban még bűnszámba se jönnek. Éppígy a clan nem család a szónak közönséges értelmében. De ez nem fontos; mert itt egyszerűen nem arról van szó, hogy módot találjunk arra, hogy azokat a tényeket, amelyekhez a közönséges beszéd szavai és a velük kapcsolatos eszmék csatlakoznak, elég biztonsággal újra feltalálhassuk. Sőt az kívánatos, hogy merőben új fogalmakat alkossunk, melyek a tudomány szükségleteinek megfelelnek és külön terminológia segítségével vannak megalkotva. Ez semmiesetre sem jelenti azt, hogy a közönséges fogalom a tudósnak hasznavehetetlen; ezek útmutatókul szolgálnak neki. Segítségükkel tudjuk meg, hogy van valahol egy csoport, ugyanazon elnevezés alatt egyesült jelenség és következőleg valószínű, hogy ezeknek közös jellemvonásaiknak kell lenni. Sőt mivel ezeknek mindig van valami kapcsolatuk a jelenségekkel, néha azt is megmutatják, persze durva vonásokban, hogy milyen legyen a kutatás iránya. De minthogy ezek felületesen vannak megalkotva, egész természetes, hogy nem vágnak egybe pontosan a tudományos fogalommal, melynek keletkezésére alkalmat adtak.[18]

Bármennyire szemmel látható és fontos is ez a szabály, a szociológiában még sem méltatják figyelemre. Mivel ez a tudomány olyan dolgokat tárgyal, melyekről szüntelen beszélünk, mint a család, tulajdon, bűn stb., látszólag legtöbbször felesleges a szociológusnak megelőző, szigorú definiciót adni. Annyira hozzá vagyunk szokva azoknak a szavaknak használatához, melyek a beszélgetésben folyton előfordulnak, hogy feleslegesnek látszik pontosan meghatározni, hogy milyen értelemben használjuk. Egyszerűen a közhasználatban levő fogalomra utalunk. De ez nagyon gyakran kétértelmű és ez a kétértelműség okozza, hogy ugyanazon név alatt, ugyanabban a fejtegetésben valóságban teljesen különböző dolgokat egyesítünk. Ebből aztán érthetetlen zavarok támadnak. Így például kétféle monogám egyesülés van: egyik a tényleges, másik a jogi. Az elsőnél a férjnek egy felesége van ugyan jogilag, de több is lehet; a második esetben törvényileg meg van tiltva, hogy poligám legyen. A tényleges monogámiát megtalálhatjuk több állatfajnál és bizonyos alsóbbrendű társadalmakban nemcsak elszórva, hanem olyan általánosságban, mintha törvény parancsolná. Ha a népesség nagy területen szétszóródva él, a társadalmi kötelék nagyon laza, ennek következtében az emberek egymástól izolálva élnek. Ilyenkor minden férfi természetszerűleg igyekszik maga mellé nőt szerezni és csak egyet, mivel ebben az izolált állapotban bajos volna többet eltartani. Ezzel ellentétben a kötelező egynejűséget csak a legfejlettebb társadalmakban figyelhetjük meg. A házassági közösség e két fajának tehát nagyon különböző jelentése van, mégis ugyanegy szóval jelöljük; mert gyakran bizonyos állatokról is mondjuk, hogy monogámok, ámbár semmi sincs náluk, ami a törvényes kötelezettségre hasonlítana. Spencer a házasságról szóló tanulmányában kezdettől fogva a monogámia szót használja szokásos kétértelmű jelentésével, anélkül, hogy meghatározná. Innen van, hogy ő előtte a házasság fejlődése érthetetlen szabálytalanságnak látszik, mert abban a hiszemben, hogy ő a nemi egyesülés magasabb formáit a történelmi fejlődés alsó fázisaiban megfigyelte, úgy tűnik fel neki, hogy az a közbeeső időszakban eltűnik, nem hogy újra megjelennék. Így arra a következtetésre jut, hogy az általános társadalmi fejlődés és és a családi életnek egy tökéletes típus felé való fokozatos haladása között nincsen szabályos viszony. Helyes definició elhárította volna ezt a tévedést.[19]

Más esetekben nagy gondjuk van az embereknek arra, hogy meghatározzák a tárgyat, melynek kutatásához fognak. Ahelyett azonban, hogy a meghatározásba belevonnának és egy fajtába csoportosítanának minden közös külső tulajdonsággal bíró jelenséget, selejtezést végeznek köztük. Bizonyos feltünőbbeket kiszemelnek s azokat úgy tekintik, mintha csak nekik volna meg az a joguk, hogy ezekkel a jellemvonásokkal rendelkezzenek. Ami a többieket illeti, ezeket úgy veszik, mintha bitorolnák a megkülönböztető jeleket és nem veszik számon. Könnyű belátni, hogy ilyen módon csak szubjektiv és hiányos ismeretre tehetünk szert. Ezt a kiválogatást csak előre megragadott eszme alapján lehet végezni, mert a kutatás kezdetén még semmiféle vizsgálódás nem állapította a bitorlás valódiságát, lehetőségét feltételezve. A kiválogatott jelenségeket is csak azért tartják meg, mert ezek jobban megegyeznek, mint a többiek azzal az eszményi felfogással, amelyhez az effajta valóságból jutnak. Például Garofalo a _Criminologia_ kezdetén nagyon helyesen utal arra, hogy ennek a tudománynak kiinduló pontja szükségképen «a bűn szociológiai fogalma.» A fogalom megállapítása végett mégsem hasonlít össze, különbség nélkül, a különféle társadalmi típusokban minden olyan cselekményt, amelyet törvényes büntetéssel sujtanak. Csak egyeseket hasonlít össze, azokat t. i., amelyek az erkölcsi érzéknek átlagos és változatlan oldalát sértik. Ami pedig azokat az erkölcsi érzelmeket illeti, melyek a fejlődés folyamán eltüntek, ez szerinte nem a dolgok természetén alapszik és pedig azért, mert nem sikerült nekik fenntartani magukat; következőleg azt hiszi, hogy azok a cselekmények, melyeket azért tartottak bűnténynek, mert ezeket az érzelmeket megsértették, ezt az elnevezést véletlen vagy többé-kevésbbé pathológikus körülmények miatt kapták. De csak a morálnak tisztán egyéni felfogása alapján lehet ilyen kiválasztást tenni. Ebből a gondolatból az is következik, hogy az erkölcsi fejlődés, ha kezdetét nézzük, mindenféle salakkal és tisztátlansággal van tele, melyet aztán fokozatosan eltávolít magából, s csak ma jutott odáig, hogy megszabaduljon a mellékes alkotórészektől, melyek kezdetben zavarták fejlődését. Ez az elv azonban se nem magától érthető axioma, se bebizonyított igazság; csak feltevés, amit még hozzá semmi sem igazol. Az erkölcsi érzék változó elemei éppúgy a természetben gyökereznek, mint a változatlanok. Az előbbieken végbemenő változások csak azt bizonyítják, hogy maguk a dolgok változtak. Az állattanban az alsóbbrendű fajok különös formáit nem kevésbbé természetesnek tekintjük, mint azokat, amelyek az állati törzs minden fokán ismétlődnek. Sőt a primitiv társadalmakban bűntettnek minősített cselekmények és a melyek ezt a jelleget elvesztették, valóban épp olyan bűntettek ezekhez a társadalmakhoz viszonyítva, mint amelyeket ma elnyomunk. Az előbbiek a társadalmi élet változó feltételeinek felelnek meg, az utóbbiak az állandóknak; de egyik nem mesterségesebb, mint a másik.

Mi több: ha ezeknek a cselekményeknek igazságtalanul tulajdonítottak bűntényjelleget, akkor sem szabad őket a többiektől teljesen elkülöníteni. Mert a jelenség beteges formái nem más természetűek, mint egészséges formái, következőleg természetük meghatározása végett az előbbieket éppúgy meg kell figyelni, mint az utóbbiakat. A betegség nincs ellenmondásban az egészséggel, ugyanannak a nemnek két változata, melyek felváltva nyilvánulnak. Ezt a szabályt az élettanban és pszichológiában már régen felismerték és alkalmazták, s a társadalomtudomány is köteles éppen így tiszteletben tartani. Ha nem ismerjük el, hogy valamely jelenség majd egyik vagy másik okra vezethető vissza, vagyis megtagadjuk az okság elvét, akkor egy cselekménynél azok az okok, amelyek a bűnnek megkülönböztető jellegét rendellenesen fejezik ki, nem különböztethetők meg fajuk szerint azoktól, melyek ugyanazt a hatást normális úton idézik elő; csak fokozati különbség van köztük és annyi, hogy a körülményeknek ugyanabban az együttességében nincsen hatásuk. A rendellenes bűn épúgy bűn és a bűn meghatározásába bele kell venni. De mi történt? Az, hogy Garofalo nemnek vesz olyat, ami faj vagy csak változat. Azok a tények, amelyekre az ő kriminalitásformulája alkalmazható, csak elenyésző csekélységet képviselnek azok között, melyeket bele kellene foglalni. Mert ezek a formulák sem a vallásos, sem az etikett, ceremónia és hagyomány stb. elleni vétkekre nem alkalmazhatók, melyek a mi modern büntetőtörvénykönyveinkből eltüntek, ellenben megtöltik a letűnt társadalmak csaknem egész büntetőjogát.

Ugyanebből a módszertani hibából származik az, hogy egyes megfigyelők a vadnépek egész morálját tagadják.[20] Abból a gondolatból indulnak ki, hogy csak a mi erkölcsünk az erkölcs. Az igaz, hogy ez a primitiv népeknél vagy nincs, vagy csak kezdetleges állapotban van meg. De ez a meghatározás önkényes. Ha a mi szabályunkat alkalmazzuk, minden megváltozik. Annak az eldöntésére, hogy egy parancs erkölcsi-e vagy nem, azt kell vizsgálnunk, hogy megvan-e benne az erkölcsiség külső jele vagy nincs. Ez az ismertetőjel pedig bizonyos tágkörű megtorló szankcióban nyilvánul, más szóval a közvélemény helytelenítésében, mely a parancs minden megsértéseért bosszút áll. Valahányszor ezt a jellemvonást feltüntető ténnyel állunk szemben, nincs jogunk tagadni erkölcsi karakterét; mert ez bizonyítja, hogy ugyanolyan természetű, mint a többi erkölcsi tények. Az ilyen természetű erkölcsi szabályok az alsóbbrendű társadalmakban nemcsak megtalálhatók, hanem itt nagyobb számmal vannak, mint civilizáltakban. Van sok olyan cselekvés, mely most az egyén tetszésére van bízva, akkor pedig törvényes kötelesség volt. Látjuk, milyen tévedéseknek vagyunk kitéve, ha nem határozunk meg valamit, vagy rosszul határozzuk meg.

De azt mondhatná valaki hogy a felesleges tulajdonságoknak nem tulajdonítunk-e jelentőséget az alapvető tulajdonságokkal szemben, amikor a jelenségeket szemmel látható jellemvonásaik alapján határozzuk meg; vajjon nem igazi megfordítottja-e az a logikai sorrendnek, ha az ember a dolgokat fejükre és nem alapjukra állítja? Így mikor a bűnt a büntetésből határozzuk meg, csaknem elkerülhetetlenül kitesszük magunkat annak a vádnak, hogy a bűnt a büntetésből akarjuk levezetni vagy – egy ismert idézet szerint – a vesztőhelyben akarjuk látni a gyalázat forrását, nem a kiengesztelő cselekményben. De ez a szemrehányás fogalomzavaron alapul. Mert annak a meghatározásnak, melyre szabályt adtunk, a tudományos kutatás kezdetén van helye, s nem lehet célja a valóság lényegét kifejezni; olyan helyzetet kell számunkra teremtenie, ahová később jutunk el. Az csak feladata, hogy érintkezésbe hozzon bennünket a dologgal; minthogy az elme csak kívülről férkőzhetik hozzájuk, csak külsejük juttatja őket kifejezésre. A meghatározás ezeket nem magyarázza meg, csak az első szükséges támasztékot adja magyarázatunkhoz. Bizonyos, hogy nem a büntetés teszi a bűnt, de külsőleg ez tárja elibénk, s következőleg ebből kell kiindulnunk, ha megértéséhez el akarunk jutni.

Az ellenvetésnek csak akkor volna alapja, ha ezek a külső jellemvonások ugyanakkor véletlenek volnának, vagyis nem lennének kapcsolatban az alaptulajdonságokkal. Ilyen feltételek mellett a tudománynak, miután a külső tulajdonságokat megjelölte volt, csakugyan nem volna módjában továbbhaladni. Nem tudna mélyebben leszállni a valóságba, mert nem volna semmi kapcsolata a felszín és a lényeg között. De hogy az okság elve korántsem üres szó, arról úgy győződünk meg, hogy a külső jelek a jelenségek természetével szoros kapcsolatban vannak és lényegükben megegyeznek velük, minthogy hasonló módon, kivétel nélkül minden egy bizonyos fajhoz tartozó jelenségnél előfordulnak. Ha a jelenségek adott csoportja egyenlő mértékben mutatja azt a különösséget, hogy a büntető jóváhagyás van vele kapcsolatban, ennek az az oka, hogy belső kapocs van a büntetés és a cselekvés konstitutiv tulajdonságai között. Következőleg ezek a tulajdonságok bármilyen felszínesek is, megmutatják a tudósnak az utat, hogy mélyebbre hatolhasson a dolgok lényegében, feltéve, hogy módszeresen megfigyelték őket. Ezek az első és mulhatatlanul szükséges szemei annak a láncnak, melyből a tudomány fog kifejleni a fejtegetések folyamán.

Mivel a dolgok külsejét az érzéklet adja, a következőket foglalhatjuk össze: a tudománynak, hogy objektiv legyen, nem a nélküle alkotott fogalmakból, hanem az érzékletből kell kiindulnia. Az alapvető meghatározások elemeit közvetlenül az érzéki adottságokból kell kölcsönözni. Valójában elegendő világos képzetet alkotni magunknak arról, hogy tulajdonképen mi a tudományos munka és beláthatjuk, hogy másképpen nem lehet eljárni. Szüksége van olyan fogalmakra, melyek a dolgokat adæquat módon úgy fejezik ki, amint vannak, nem úgy, amint a gyakorlati életben használatosak. De azok, amelyek a tudomány működési körén kívül képeztettek, ennek a feltételnek nem felelnek meg. Újból kell tehát őket megalkotni, hogy a hamis nézeteket és a nekik megfelelő szavakat kiküszöböljük, hogy a tudomány visszatérjen az érzéklésre, minden fogalomnak eredeti és szükséges anyagára. Mert az érzéklésből ered minden általános, igaz vagy hamis, tudományos vagy tudománytalan gondolat. A tudománynak vagy spekulativ ismeretnek sem szabad más kiindulópontjának lenni, mint a közönséges vagy gyakorlati ismeretnek. A különbségek csak már azután ott kezdődnek, hogy milyen útonmódon dolgozzuk fel ezt a közös anyagot.

3. De az érzéklet könnyen szubjektiv lesz. Ezért van szabály a természettudományokban azoknak az érzékleti adatoknak kiküszöbölésére, melyek sejtetik túlságos egyéni voltukat, hogy kizárólag azok tartassanak szem előtt, melyekben elegendő tárgyszerűség van. A fizikus ezért helyettesíti a meleg és elektromosság nyujtotta változékony érzékleteket a hőmérő és elektrométer ingadozásának látási képzetével. Erre az elővigyázatra a szociológusnak is szüksége van. A külső tulajdonságoknak, melyek által kutatásainak tárgyát meghatározza, legtárgyilagosabbaknak kell lenniök.