Part 8

Monostory mozdulatlanul állott egy másodpercig, azután ismét mereven biccentett egyet a fejével, megfordult és elment. Mereven ment előre, nagy erőfeszítéseket tett, hogy egyenesen és feszesen járjon és ekkor eszébe jutott a Jeneyné tekintete. Két meleg, gyöngéd és jósággal teli asszonyszem, amely halkan és aggodalmasan tapadt rá és ijedten, gyöngéden és aggódva kérdezett tőle valamit.

Mit? Nem ezt e: – Szegény ember, mi lesz most belőled? – Nem ezt e?

Lázasan gázolt előre, fölkereste Országot és elvitte inni. Ország csodálkozva és aggódva nézett rá, de nem kérdezett tőle semmit, hanem vele ment és késő reggelig csendben ivott vele. Monostory másnap délelőtt nem ment be új irodájába. Délig aludt és amikor délben fölébredt, italt hozatott magának és otthon, a lakásán inni kezdett. Féktelen dühvel ivott. Mindenáron meg akart részegedni, de az ital, amelytől elszokott, csak kínozta és nyugtalanná tette. A józansága egyre fájdalmasabbá vált, a fájdalma egyre hangosabbá, öt óra tájban fölugrott, reszketve felöltözködött és elindult Jeneyékhez.

Loli otthon volt, nyugodtan és barátságosan nyujtott kezet neki, azután teát töltött be és cigarettázva járt-kelt a szobában. Monostory komoran nézte. Milyen nyugodt és derült, szép, nagy lány. – Miért ilyen nyugodt és derült? – Miért nem néz rá és miért nem veszi észre, hogy ő gyűlölettel és elvadultan, reszketve és véres szemmel bámulja? Miért nem emeli föl a kezét, hogy elvadult arcára nyugalmat simítson és vérbeborult szemét hüsítse? – Hol van az a kéz… hol van a Loli erős és bátor gyerekkeze, amely olyan elszántan és olyan gyerekvakmerőséggel nyult bele az ő életébe?

A Loli kemény gyerekkezéből fehér és puha asszonyi kéz lett. A gyerek-Loliból egyszerre nagy lány lett: egyik napról a másikra asszonyi érettségü, derült szűz lett; és a Loli szerelméből, a gyerek-Loli rajongó és türelmetlen, elszánt és kislányosan tolakodó, hangos és könnyes kis szerelméből mi lett? – Monostory vérbeborult szeme szenvedve, szomjazva és kutatva bámult Lolira. Mikor lett vége a Loli könnyes és hangos kislányszerelmének? Mikor volt az a nap, amikor egyszerre megszünt? Hogyan szünt meg: lassan aludt-e ki, vagy egyet lobbant és az egyik estéről a másik reggelre vége volt? – Monostory összeszorította a fogát és fájdalmas töprengéssel bámult a derült, nyugodt, mosolygó és szép Lolira. Milyen más volt ezelőtt három évvel. Ezelőtt két évvel… eggyel… még egy hónappal ezelőtt is. Mikor változott meg? Mikor siklott ki az ő kezéből a Loli lelkendező és drága leányszerelme? Melyik volt az a gyűlölt nap? Melyik volt az az átkozott óra? Milyen hibát követett ő el? Mit mulasztott el?

Vérbeborult és komor szemmel nézte Lolit. És amint komoran nézte és amint hallgatva rágta a maga töprengését és kétségbeesését, a szíve egyre hevesebben vert és a vére egyre forróbb hullámokban ömlött a szíve felé. Milyen szép ez a leány, – irgalmas Isten, milyen szép, – milyen csillogó érettségü, milyen hamvasan duzzadó, milyen nemesen asszonyi. – És – ezt – el – kell – most veszíteni?

A Monostory testét és lelkét a lángoló akaratnak egy olyan görcsös rohama támadta meg, hogy az izmai reszkettek és a feje megfájdult. Fölállott.

– Loli, – mondta, – én tegnap délután is itt voltam… Arról akartam magával beszélni…

– Ah, igen, – szólt közbe Loli, – bocsánat. Nem voltam itthon. A jégen voltam… Megigértem Buzátnak.

Monostory megdöbbenve nézett rá.

– Kinek? – kérdezte rekedten.

– Buzátnak.

Monostory megrázta a fejét, mint aki támadásra készül.

– Loli, – mondta halk, de csattanó és éles hangon, – maga nagyon sokat van együtt ezzel az Buzáttal.

Loli ránézett és vállat vont.

– Sokat? – kérdezte könnyedén. – Igaz, én majd mindennap együtt vagyok vele. Néha kétszer is. De –?

Újra vállat vont, mintha azt akarná mondani: miért ne. Monostorynak ekkor kigyulladt a dühe. – Buzát? Ez a rongy fickó? Ez volna az, akivel meg kell mérkőznie? – Hátravetette a fejét; az agyát elöntötte a gőgnek és a dühnek a mámora; egy másodpercre olyan volt, mintha karnyujtásnyira tőle ott volna a Buzát előkelő és csinos feje, egy másodpercre olyan volt, mintha pezsgőtócsás asztal mellett ülne és mintha ökölbeszorított kezének mindjárt pezsgősüveg nyaka után kellene kinyúlnia, hogy egy röhögő és szennyes társaságot szétverjen… elborult szemét összehúzta és ingerült hangon megszólalt:

– Miért ne? Mert ez a Buzát előttem zavarodottan és szégyenkezve süti le a szemét. Mert tudja, hogy előkelő és csinos fejébe én belelátok és mert a szégyenkezésével nekem be kell vallania, hogy ő is szegény fickónak, bátor, de buta csalónak tartja magát.

Loli nagy szemmel fordult Monostory felé és kipirultan kiáltott közbe:

– Nem! – Nem… Ez, bizonyos vagyok benne, tévedés.

A Monostory hangja fölharsant és megdördült:

– Kivülről úrra maszkírozza magát. De belül egy szegény kupecivadék ijedt lelke reszket benne. A tudóst játsza; – csak szorgalmas gondolattolvaj. A szónokot játsza; – elsápad és reszket, amikor beszélni kezd és két hétig tanulja a rögtönzött beszédeit. Született vezért játszik, de született közkatona. Született csatlós. Született szolga. Sima és ügyes lakáj. És ezt ő is tudja; tudja, hogy ezért boldogul; és remeg tőle, hogy egyszer csak mások is megtudják. Nincs egy győzelmes félórája, nincs egy mámoros perce, gyáva tolvaj, reszkető szegénylegény; – előttem didergő, fogavacogó és szégyenkező, mint a szolga az ura előtt és mint a földhözragadtság a géniusz előtt.

Befejezte. Loli lassan közeledett feléje. A szája nyitva volt; a szeme kitágult; az arca kipirult. Mire Monostory elhallgatott, ő ott állott szorosan előtte és fölindultan, magánkívül, lihegve rákiáltott:

– Ez hazugság. – Ez hazugság.

Monostory letekintett rá. És a kigyulladt nagy leányszemnek lágy és meleg mélységeiben most meglátta reszketve és tündökölve fölbukkanni azt az édes és csillogó tüzet, amely az ő számára olyan kétségbeejtően kialudt. És amint így lenézett rá és belenézett kigyulladt szemébe, amint nézte tüzelő arcát és lihegő száját, egyszerre föllángolt benne egész kétségbeesett vágyódása, – ez a reménytelen, esztelen, alkonyati vágyódás, a szeme elborult, reszketve fogta két kezébe a Loli tüzelő arcát, lehajolt hozzá és lihegő, nyitott ajkát életében először, gyötrő szomjúsággal megcsókolta.

Loli megdöbbenve vergődött a kezei között; nem tudta elég gyorsan elvonni a száját; de a hosszú csók alatt elfehéredett az arca; és amikor az ajka kiszabadult, teljes erejével ellökte magától Monostoryt.

Monostory hátrált egy-két lépést és szédülve nézett Lolira. Loli még mindig menekült előle és elfehéredett arca torzult volt az utálattól. Monostory fölemelte a két karját, mint aki könyörögni akart.

– Menjen, – mondta ekkor Loli reszketve – menjen. És ivott is.

Monostory szólni akart.

– Menjen, – mondta Loli türelmetlenül.

Összerázkódott az undortól. Monostory véres szemmel nézte utálattól fehéren vonagló arcát; lassan lehajtotta a fejét és elment…

XIV.

Az éjszakát Országgal töltötte el. Másnap megint délben ébredt és délben, otthon a lakásán inni kezdett. Délután öt órakor úgy érezte, nem maradhat tovább otthon és tennie kell valamit. Valami dolga is volt mára… Lement az utcára és eszébe jutott, mi a dolga: ma kell fölmennie Hollódihoz.

Fölment. A bank óriási épülete csendes és üres volt már, de az első emeleten égtek a lámpák. Monostory ide ment föl. Rögtön bejelentették Hollódinak.

Hollódi fölkelt az iróasztalától és mind a két kezét kinyújtotta, amikor elébe jött. A szavai úgy következtek egymásután, mintha drágagyöngyöket rakna le aranylapokra, de az egész embert a maga hallatlan fontosságának a biztos tudatán kívül ebben a percben nyilvánvalóan az a vágy hatotta át, hogy elbűvölő legyen.

– Én nagyon örülök, – mondta csendesen és melegen, – hogy módom lesz önnel együttműködni.

Monostory lenézett rá. Látta sárga kis szemében az öröm fölvillanását és fontos személyén zsíros ragyogással látta szétterülni azt az elégedettséget, hogy valamilyen módon – ha másképpen nem, egyelőre a szeretetreméltóságával és a szolgálataival – mégis győzedelmeskedik. Lenézett rá és föllobbant benne a gőg és a harag. Komoran hallgatott.

– Én nagyon örülök, – mondta Hollódi még egyszer.

– Én nem, – felelte erre Monostory komoran, halkan és gőgösen.

Úgy érezte, hogy haldokló harcos, aki végső erejével még vág egy halálosat a zászló büszke becsületéért. – Hollódi előbb kételkedve nézett rá, mintha nem bíznék a fülében. Monostory azonban komoran és fenyegetően nézett le rá. Hollódi erre elsápadt és egy tehetetlen mozdulattal, hangtalanul nyitotta ki az ajkát. Monostory fenyegetően nézett le rá, azután megfordult és elment.

Az éjszakát együtt töltötte Országgal. Dühödten ivott. Ország sápadtan és égő szemmel nézte. Hajnaltájban Monostory fölforró dühvel rárivallt:

– Hogy merészel így nézni rám?

Ország vállat vont:

– Nem is önt nézem, – mondta csendesen. – Hanem megint a sorsát.

– Hogy mer maga…! Mit mer maga…! Mit tud? Mit lát? Irócska. Irkáló emberke. Népszerücske. Fecsegő. Kontár.

Ország vállat vont.

– Az egyik korrektorunknak, – szólt csendesen, – ma megigértem, hogy új állást szerzek neki. Pár hét múlva el kell mennie, hogy helyet csináljon az ön számára.

Monostory szikrázó szemmel nézett rá és egy másodpercig úgy tetszett, le fogja ütni. De azután szótlanul lehajtotta a fejét, hallgatott és csendesen mondta:

– Menjen el innen. – Nem akarom sajnáltatni magamat. – Ne sirasson itt engem.

– Nem önt siratom.

– Kit?

– Senkit… mindenkihez elválaszthatatlanul hozzátartozik a sorsa. De ha siratok valakit, – magamat siratom.

– Miért?

– Elzüllök.

Monostory összeráncolta a homlokát és komoran és kérdően nézett Országra.

– Nem tudja? – kezdte Ország. – Megint nagy sikerem volt. Ma egy hete játszották először az új darabomat.

– És?

– Rongy. – És soha többé nem merek valami jó és tiszta dologgal megpróbálkozni. – Ezentúl is mindig sikerem lesz.

Sokáig hallgattak, azután Monostory újra ivott. Mindenáron meg akart részegedni. Öntötte magába az italt és lázasan nézett körül. – Hogyan támaszthatna föl valami rettentő zúgást, valami süketítő robbanást, valami pusztító dübörgést…? Egy himnuszt az Éjszakának! Rongyosok miséjét! Részegségnek ordítását és fájdalomnak üvöltését! – Fölállott; elborult szemmel körülnézett és eltelt dühvel az emberek ellen és a város ellen. Egy görcsös rándulással megfogta a pezsgőspalack nyakát; úgy volt, hogy mindjárt rohamra indul itt az emberek ellen; úgy volt, hogy kiver mindenkit; de egyszerre végigfutott rajta a józanságnak egy borzongása, szégyenkezve és undorodva dobta el a palackot a kezéből, összerázkódott és kiment.

Ország utána sietett. Kint még éjszaka volt. Monostory elborult szemmel nézte az éjszakai várost.

– Hogy utálom, – mondta halálos fáradtsággal, – hogy utálom ezt a várost.

Ország szólni akart, de Monostory megrázkódott és egy mozdulattal elhallgattatta.

– Inni akarok, – mondta rekedten, – gyerünk a Postagalambba.

Elmentek a Postagalambba; leültek és pálinkát ittak. Rosenstrauch bácsi előbb csodálkozva kiszolgálta őket, azután odaült hozzájuk. Monostory dühödten ivott, azután pálinkával és szivarral kínálta meg Rosenstrauch bácsit. Rosenstrauch bácsi fölemelte a pálinkás poharat, a szája összecsúcsorodova remegett, kéjtől vonaglóan csattant néhányat, a szeme könnybe lábadt az élvezettől, azután mennyei gyönyörtől szinte hörögve lehajtotta a pálinkát. Monostory elbámulva nézte. Rosenstrauch bácsi erre átvette a szivart. Levágta a végét, azután belefogta remegő kezébe. Szinte dédelgette, úgyszólván ölelgette a szivart. Az arca kéjben úszott; az ajka előrecsúcsorodott; a torka nyelt; remegő kézzel rágyújtott a szivarra és lassan eregette a füstöt. Az arca olyan volt, mintha imádkoznék.

Monostory álmélkodva nézett rá.

– No, – mondta azután, – hát most már szabad?

– Szabad! – felelte Rosenstrauch bácsi. – A professzor két héttel ezelőtt nézett meg és azt mondta, hogy most már szabad.

Monostory egy futó pillantással ránézett Országra. Ország lesütötte a szemét.

– Úgy? – kérdezte Monostory. – Hát most már egészséges eszerint?

Rosenstrauch bácsi remegő kézzel emelte föl a szivarját és gyönyörtől reszketve szívott belőle egyet. Belemosolygott a füstbe:

– Volt néhány rohamom az utóbbi időben, de az nem tesz semmit. Sokkal jobban vagyok. Ha csak iszik az ember: félgyógyulás.

Monostory megint gyors pillantást vetett Országra. Ország lesütötte a szemét. Monostory erre ismét inni kezdett. Dühödten döntötte le a torkán a pálinkát, de nem tudott megrészegedni tőle. Odafordult Rosenstrauch bácsihoz:

– Öreg, – mondta hirtelen, – ivott-e már étert?

– Nem is fogok ebben az életben, – felelte mosolyogva Rosenstrauch bácsi.

Monostory félig lehunyta a szemét, az orra remegve szítt be egy édeskés illatot, a szája nagy lélekzettel itta egy páratlan ital láthatatlan és csodálatos gőzeit.

– Ah, – mondta megborzongva, – az jó lehet. – Megrészegedni tőle. – Megrészegedni tőle.

Vágyódástól eltorzult arccal bámult a levegőbe. Ország meghökkenve nézett rá. Sokáig hallgattak. Rosenstrauch bácsi végre a pálinka felé intett és csendesen megszólalt:

– Nekem ez is jó.

Monostory fölrezzent.

– No öreg, – mondta komor derüvel, – hát akkor igya.

Töltött Rosenstrauch bácsinak és Rosenstrauch bécsi a kéjtől szinte vacogó foggal ivott. Monostory komoran és szótlanul ivott vele. Rosenstrauch bácsi beszélgetni akart. Ravaszul pislogott egy ideig, azután megszólalt:

– A léleknek valamikor szárnya volt és fent repült az istenek útján…

Monostory elborultan nézett föl reá.

– Csend, – szólt rá komoran. – A maga fajtája ne merje a nyelvére venni görög bölcsek álmait. A maga fajtája a földhöz tapad és annak a szerelmese, ami hitvány és alacsony.

Rosenstrauch bácsi ijedten és sértődötten hallgatott el. Monostory maga elé bámult, sokáig hallgatott, azután fölnézett, mint aki álomból ébred föl, megnézte a Rosenstrauch bácsi ijedt arcát, sötéten elmosolyodott, ivott és így szólt:

– A lélek? Minek magának ahhoz Plato? Ott van Majmuni.

Rosenstrauch bácsi földerülten kezdett pislogni.

– Tudja, mit tanít a lélekről? – kérdezte Monostory. – A lélek olyan erő, amely el is pusztulhat. Megvan benne az a lehetőség, hogy tökéletesedjék és halhatatlanná legyen. De tönkre is mehet.

Megnézte Országot, megnézte Rosenstrauch bácsit, sötéten bólintott néhányszor, azután keserű derültséggel mondta:

– Három lélek, amely halhatatlanná lehetett volna. – Elzüllött emberek, akik elköltötték a lelkük halhatatlanságát.

Töltött Rosenstrauch bácsinak azután ő is ivott. Azután újra töltött és megint ittak. Kint bágyadtan és elkésve virradt fel a szürke téli reggel; a Rosenstrauch bácsi keze egyre jobban remegett; könnyben úszó szeme kidülledt; és amikor nem is ivott, a torka egyre lázasabban nyelte a vágyódás száraz kortyait. Ország végre fölállt és menni készült. Rosenstrauch bácsi ekkor sietve emelt egy teli poharat előre csucsorított ajka felé. Remegő keze azonban megállott útközben; a pohárból előbb kicsordult az ital, azután halk koppanással a pohár is leesett a földre. Rosenstrauch bácsi két hörgő, nagy lélegzetet vett, könnyes és kidülledő szeme mintha ki akart volna pattanni az üregéből, homlokán a vastag erek vonaglottak, meghajlott teste lefordult a székről és lezuhant a földre. Két másodperc mulva halott volt.

Monostory fölállott, lenézett rá és elbiggyesztette az ajkát.

– Egy lélek, – mondta csendesen, – amely eljátszotta a maga halhatatlanságát.

Azután Országgal együtt csendesen elment. – De másnap hajnalban újra ott volt; és harmadnap is; és negyednap is, és azontúl mindig. –

*

Dühödten kereste a részegséget; és el-elbotolva, néha meg is találta. Szörnyű utakon járt, el-elbotlott; megnyugodott és beszennyeződött; a géniusz ragyogása lassan eltünt nemes homlokáról, és kínzott és elfáradó teste lassan megért rá, lassan készült rá, hogy egy süket órában elhívja a halált.

– _Vége_. –

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

53 |is lehelett |is lehetett

65 |forró hálávalt |forró hálával

146 |Ot óra |Öt óra

163 |XI. |XII.]