Part 7

Monostory vigasztalta. Ugyszólván lelkileg vállon fogta és fölrázta a kábulatából. Barátilag megszidta, biztatta és bátorította. Ország hálás volt neki, de fanyarul és szkeptikusan mosolygott, amikor elváltak. Ekkor rendesen hat óra körül járt az idő. Monostory ilyen tájban mindennap fölment Jeneyékhez.

Legtöbbször egyenesen a Loli szobájába ment. Loli várta; mosolyogva ment elébe, jókedvtől ragyogó arccal ültette le, azután csengetett a teáért. Tíz percig tartott a teázás; azután Monostory szivarra gyujtott; Loli is többnyire megpróbálkozott egy cigarettával, de rövid kisérletezés után rendesen letette. Monostory azután megkérdezte Lolit, mi történt tegnap óta és Loli beszámolt neki a színházi előadásról, amelyet végignézett, vagy a koncertről, amelyet végighallgatott, vagy a társaságról, amelyben volt.

– Igaz, – mondta ilyenkor egyszer, – a szép Steinschneiderné tegnap azt mondta, hogy meg akarja magát híni.

– Úgy?

Lolinak remegett a szája.

– Remélem, – mondta lesütött szemmel, – hogy ezt a meghivást nem fogadja el.

– De Lolika… ez most már a harmadik meghivás… ezt igazán nehéz lesz…

– Kérem, ne fogadja el!

– Megbántom vele. És miért bántsak meg ok nélkül valakit? Amikor… igazán… a világon semmi ok sincs rá.

– Csak az, hogy én kérem.

Monostory erre megigérte, hogy nem fogadja el a meghivást és meg fogja bántani a szép Steinschneidernét. Loli azután az iskolai ügyeiről számolt be. Most már a hetedik gimnáziumba járt; de magántanuló volt és csak egy-két órára ment be az iskolába. A tanulás ezért néha-néha megakadt. Ilyenkor Monostory segített. Leült a Loli asztala mellé, elővette a Loli könyveit, megpróbálta visszaidézni az emlékébe, amit valaha tanult, vagy megpróbálta a dolgot a könyvből megérteni és mindig túlsegítette Lolit a bajon. Legkönnyebben ment a segítség ott, ahol a legtöbb baj volt: a latin dolgozatoknál. Loli az elvi visszautasítás álláspontján volt a latinnal szemben, Monostory pedig szerette a latint. Ebből rendesen vita támadt közöttük.

– A latin, – mondta Loli, – ostobaság. Olyan, mint a régi babonáknak az az egész tömege, amelyet az iskolából is és a lelkekből is irgalmatlanul ki kell irtani. Természettudományos műveltség kell.

Monostory mosolyogva hallgatta és egy-két esztendeig tartott, amíg a latin számára kegyelmet tudott kapni tőle és legalább néhány latin szerelmes verset megszerettetett vele és egy-két évig tartott, amíg rábirta, hogy ne legyen irgalmatlan mindazzal szemben, amit összefoglaló szóval régi babonák tömegének nevezett. Egyébként nem fáradozott sokat azzal, hogy meggyőzze. Megértette, hogy Loli is, mint az az egész fiatalság, amely vele egykoru, tele van elfogultságokkal és hogy az a fiatalság ugyanakkor, amikor azt hiszi, hogy elvetett minden dogmát, tele van a maga dogmáival. Megértette ezt, rábízta az időre, hogy a Loli dogmáin enyhítsen és boldogan látta, hogyan enged lassanként a Loli kedves konoksága és hogyan válik Loli olyan felsőbbségessé, de enyhévé és elnézővé, mint az anyja.

Néha még érte egy-egy meglepetés. Egy délután Buzát Jánosról volt szó és Loli elmondta, miért érzett eleinte némi szimpátiát iránta.

– Azért, – mondta nyugodtan, – mert én úgy szoktam az embereket megnézni, hogy ha férjhez mennék hozzájuk, vajjon milyen gyerekeim születnének.

Monostory ekkor meghökkenve és idegenkedve nézett Lolira. De olyan tündöklően tisztának látta a tekintetét, olyan nemesnek és fehérnek a homlokát, hogy egy legyintéssel elhárította magától a kedvetlenségét. Szeretik a nagy szavakat, – gondolta, – de csak az argotjuk más, mint azé a leánytipusé, amely nekem kedvemre való. Megtanulták azt, hogy a gyermek évszázadában élünk; és ebben a tulzó és kissé szájas gyerekkultuszukban van még valami tiszteletreméltó is.

Ezeken az apróságokon kivül semmi sem zavarta meg azt a két órát, amelyet mindennap együtt töltöttek. Mikor a Loli ügyei már letárgyalódtak, akkor a Monostory dolgairól volt szó. Loli nagy érdeklődéssel kérdezősködött a munkájáról, az olvasmányairól és végül a terveiről, és ilyenkor Monostory megengedte a fantáziájának, hogy szikrázva emelkedjék a magasságba. Hátradőlt egy karosszékben, elnézett a messzeségbe és elmagyarázta Lolinak, hogyan igázza majd le a pénzt; elmondta, hogy néhány év mulva milliói lesznek; távolba néző, akarattól, vágytól és fantáziától égő szeme vissza-visszatért Lolihoz; és Loli, aki a lélegzetet visszafojtva ült vele szemben, csillogó szemmel kereste a tekintetét.

Fél nyolc tájban Monostory elbúcsúzott. Loli kikisérte, egy darabig szótlanul nézett a szemébe, azután hosszan megrázta a kezét. Monostory lement az utcára, meleg szívvel és jókedvüen sétált egy ideig, azután fölment a vívóterembe és újra kemény és nagy munkát adott az izmainak. Az izmainak mindig a végső erejét akarta kivenni; szüksége volt arra is, hogy az összerogyásig elfárassza magát; de különösen égető szükségnek érezte azt, hogy a testét rugékonynak, erősnek és fiatalnak tartsa meg.

Kilenc óra tájban lejött a vívóteremből; kellemes fáradtsággal hazaballagott; otthon várt rá a vacsorája; leült; csöndesen megvacsorázott, rágyujtott egy szivarra, olvasmányt vett elő, és mire a szivarnak vége lett, már ágyban volt és csöndesen elaludt. Mély és nyugodt álma volt; csöndesen és nyugodtan aludt reggel hét óráig, amikor pontosan fölébredt és rögtön kiugrott az ágyból, mert az az érzése volt, hogy örvendetes és sürgős dolgok várnak rá.

Igy teltek a Monostory napjai. Igy élt le három nyugodt és boldog esztendőt.

XI.

Loli fölállott az íróasztala mellől, a könyvszekrényhez ment, kivett egy testes művészettörténeti munkát, visszament vele az íróasztalhoz és lassan lapozgatni kezdett benne. Monostory, aki egy karosszékbe sülyedten szemközt ült vele, eddig szótlanul nézte. De amint Loli fölállott és a könyvszekrény felé indult, amint fiatal, délceg termete lassan kiegyenesedett, Monostory egyszerre fölriadt gondolattalan álmodozásából. Ahogy Loli járt, ahogyan egy lassú mozdulattal a karját fölemelte a könyvért, ahogyan visszaült az íróasztal mellé, – mindebből valami nyugtalanító, valami fölriasztó, valami riadószerű, – olyan perzselő valami áradt Monostory felé, hogy Monostory összerázkódott, egyenesre ült a karosszékében és fölemelte a fejét, mint aki egy támadás ellen akar védekezni. Azután csodálkozva nézett szét a szobában, amelyben három év óta szinte mindennap eltöltött két órát. Mi történt ezzel a csendes és nyugalmas szobával? Mi sustorog benne, mint a parázsló tűz, és mi bujkál a sarkokban, mint egy nyugtalanító titok?

Loli a balkezére rátámasztotta a fejét és a jobbkezével lassan lapozgatta a könyvet. Monostory sokáig nézte szótlanul, azután halkan megszólalt:

– Milyen furcsa, Loli, hogy maga már tizenkilenc éves.

Megdöbbent tőle, milyen remegő, rekedt és tikkadt a hangja. Loli azonban föl sem emelte a fejét a könyvről; észre sem vette az ő hangjának a remegését; udvariasan mosolygott és nyugodtan felelte:

– Hm… mulik az idő.

Tovább lapozott a könyvében. Monostory azt akarta, hogy nézzen föl.

– No Loli, – mondta, – ugye jó, hogy az érettségi után nem ment sietve az orvosegyetemre?…

– Igen, – felelte Loli, – a művészettörténet is nagyon szép dolog.

Fölnézett egy másodpercre.

– És magának abban is igaza volt, – mondta, – hogy a középkor az emberiség történetének a legérdekesebb része.

Elmosolyodott. Vállat vont.

– Sőt attól tartok, – mondta, – hogy a középkor Budapesten nemsokára divatba fog jönni. Veszedelmesen sok tizennyolc éves művelt hölgy érdeklődik iránta. De mindegy, – mégis érdekes.

Ujra lenézett a könyvére. Monostory kielégítetlenül és szomjasan nézte szép, barna fejét. Loli! Itt ül!… Néhány másodpercre fölnézett volt; – de milyen volt a tekintete! Hová tünt el a szemének az az olvadó, lágy és édes mélysége, amelyet nem lehetett megindulás nélkül nézni? Hol van a gyerek-Loli szemének a tündöklése? Ennek a szép, nagy lánynak hideg, nyugodt és üres a tekintete, lehűtő és nyugtalanító. Mi veszett el belőle?

Aggódva, elfogódottan és szomjasan nézte Lolit. Loli lapozgatott a könyvében. A szobában csend volt.

– Tudja-e, – mondta azután Monostory dobogó szívvel, – hogy egypár hét mulva csakugyan ott hagyom az édes apja intézetét?

– Ah?

– Igen. A hollandiakkal mindent rendbe hoztam. Minden pénzt megadnak. Körülbelül rendben van a dolog Hollódival is…

– Úgy? Vigyázzon, Hollódi ellensége magának.

– Tudom. Azt az elégtételt egyelőre megszerzem neki, hogy az ő támogatásától teszem függővé a dolgot. – Paris vaut bien une messe. – Nem?

– De igen… igen…

Monostory elhallgatott és összeszorított foggal nézett Lolira. Miért lapozgatja olyan érdeklődéssel azt a könyvet? Miért néz föl csak egy-egy futó és üres pillantásra belőle? Nem érdekesebb a könyvénél az, amiről itt szó van? Azt akarom, hogy nézzen föl!

Loli fölemelte a fejét és fölnézett.

– Tudja-e, – mondta, – hogy Buzát bemegy aligazgatónak a Hollódi bankjába?

– Tudom.

– Látja, mégis tehetséges ember.

Monostory megdöbbenve nézett rá. Miért mondta ezt? Hogy jutott ez eszébe? Összehasonlította őket kettejüket? A szemöldökét összevonta; a torka kiszáradt; a fejét fölemelte és minden izma megfeszült, mintha valami hallatlan erőfeszítésre készülne. Loli vissza akart pillantani a könyvébe. Monostory azonban megszólalt:

– Látja, Loli, én most fogok bele abba a munkába, amelyre három év óta készülök. Amit most a kezembe kapok, amit én szereztem meg, a hollandiak pénzét, egy harmadrangu kis jelzálogbankot, az gyarló szerszám, jelentéktelen kis instrumentum lesz. De majd meglátja, mit csinálok én belőle. Majd megmutatom én most, hogyan kell megtizszerezni és megszázszorozni a pénzt, de nem a Hollódiak módján, nem úgy, hogy egy szegény országot kiuzsorázzon az ember, hanem úgy, hogy ahelyett a pusztító árvíz helyett, amely eddig Magyarországon volt a nagytőke, olyan áradás legyen, mint a Nilusé, áldásthozó és megtermékenyítő…

Tovább beszélt. Nemes és zengő hangja megmelegedett és áttüzesedett. A hangja forró lett; a szavai szárnyat kaptak; a gondolatai repültek. Ha máskor így beszélt a terveiről, Loli kipirult arccal és lelkesedéstől égő szemmel hallgatta. Most is figyelt rá.

– Igen, – mondta. – Ez érdekes.

De a szeme hideg volt és közömbös és az arca nyugodt és tiszta. Monostory minden izmát megfeszítette egy ideig, kétségbeesett akarattal és elszánt lelkesedéssel beszélt, de azután lassan akadozni kezdett a hangja és végül elhallgatott.

– No, – mondta Loli érdeklődve, – és azután?

– Semmi sincs tovább, – felelte Monostory.

Csend lett.

– Igaz, – szólt Loli, – hiszen maga haza is utazik egy-két napra.

– Csak egyre.

– Úgy…?

Újra hallgattak.

– Emlékszik-e Loli, – mondotta azután Monostory elkomorodva, – a főúrra és a báróra, akikről én egyszer beszéltem magának?

– A fő-úr-ra…?

– A főúr, az papnövendék volt valamikor. Most is reverendában jár még. Semmi baja, csak időről időre összecsapja a bokáját és a fejéhez kapja a kezét, mintha azt kiáltaná, hogy csuhaj –?

– Ah igen, emlékszem rá. És a báró?

– A báró egy szegény zsidó, aki megkivánja, hogy őt báró úrnak szólítsák és aki azt várja, hogy a császár egyszer csak eljön, lefejeztet mindenkit és akkor övé lesz a Morgenrot boltja.

– Ah… emlékszem. – De hogy jut ez most eszébe?

– Hogyan? Nem is tudom. Talán úgy, hogy én három év óta készülök rá, hogy hazamegyek, elhivatom a főurat és a bárót…

– És?

– Etetem és itatom őket.

– És?

– És az asztalra könyöklök. És nézem… őket. És nézem… mekkora távolságra jutottam tőlük.

– Úgy? Igen…

Mind a ketten elhallgattak. Loli azután fölállott:

– Igen, – mondta, – Országnak igaza van, a maguk tehetsége odalent egy furcsa életművészetben merült ki. – Ennek az életművészetnek nagy varázsa van. – De jobb azért onnan lentről elkerülni.

– Jobb…

Hallgatás támadt. Loli az órára nézett.

– Készül valahová? – kérdezte Monostory.

– Igen. Koncertbe megyek.

– Jó mulatást.

– Jó mulatást magának is. Viszontlátásra.

– Viszontlátásra.

Kezet fogtak és Monostory elment. Másnap hazautazott. Elvégezte az üzleti dolgait, azután bágyadtan virrasztva megvárta az éjszakát. Fáradt volt és a szokatlan virrasztást nehezen bírta. De valahányszor az jutott eszébe, hogy le kellene feküdnie, mindig az az érzése támadt, hogy a lefekvéssel és az alvással valami elmulaszthatatlant mulaszt el. A szíve összeszorult és bágyadtan virrasztott tovább.

Hajnaltájban elment a Vitriol-korcsmába. A gazda álmélkodva fogadta. Monostory italt rendelt, azután megparancsolta, kerítsék neki elő a főurat és a bárót. A főúr nemsokára megjelent; kissé megőszült három év óta; a reverenda rongyokban lógott le róla, de vídáman bokázott és hetykén kapkodta a fejéhez a kezét. Később megérkezett a báró is; gyanakodva nézte Monostoryt, de amikor Monostory báró úrnak szólította, akkor leült az asztalhoz, evett és ivott és hamarosan megsúgta Monostorynak, hogy a császár útban van már, mindenkit lefejeztet és akkor övé lesz a Morgenrot boltja.

Monostory rákönyökölt az asztalra és nézte őket. A szeme égett az álmatlanságtól, a teste reszketett a bágyadtságtól, kábult révedezés jött rá, a szíve megtelt csüggedéssel és szorongással és úgy érezte, hogy testvérei azok, akiket megvendégel.

XII.

Monostory másnap ismét Budapesten volt. Délben érkezett meg, otthon megebédelt, átöltözködött, azután – szokása ellenére – korán délután fölment a vívóterembe. Nem tudott ellentállni annak a vágyának, hogy kipróbálja az izmait; látni akarta, el bírja-e még végezni a teste azt az emberfölötti munkát, amelyet hajdan néha ráparancsolt; a megelégedettséget, a nyugalmas felsőbbséget, a testi büszkeséget kereste. Lihegve, zakatoló tüdővel és szívvel el tudott végezni még mindent; a teste nagyszerű munkájában gyönyörűsége telt, de amikor felöltözködött, az öltözőszoba tükrében belenézett a saját szemébe, sokáig nézett magával farkasszemet és lassan elkomorodott.

A vívóteremből fölment Jeneyhez, a hivatalba. Elmondta neki az utazásának az eredményét és elmondta neki, hogy az új részvénytársaság pár nap mulva hivatalosan megalakul és működni fog és hogy ő a napokban fölkeresi Hollódit, akinek az üzleti támogatására szüksége lesz. – Helyes, – felelte erre Jeney, – Hollódi mindent meg fog tenni, hogy az új intézetnek szolgálatára legyen; és pompás, hogy a dolgok ilyen pompásan mennek; ő gratulál Monostorynak, még inkább a hollandusoknak és egy kicsit önmagának is; nagyon boldog, hogy idáig eljutottak…

Monostory szótlanul ült vele szemben és maga sem tudta miért, fájdalmasan mosolygott. Nem tudott válaszolni; nem tudta sem a hivatali érintkezésük formális hangját megütni, sem a baráti érintkezésük régi könnyed és felsőbbséges hangját; révedezve ült a helyén, gondolattalanul nézett Jeneyre és fájdalmasan mosolygott. Jeney is elhallgatott és lenézett a földre. Egyszer-kétszer köhintett, fölemelte a fejét, mintha szólani akarna, azután ismét a szőnyeget nézte.

Kint sötétedett és ők bent sokáig hallgattak. Jeney végre fölállott, lesütött szemmel odalépett Monostoryhoz, bizonytalan és bátortalan mozdulattal megérintette a vállát és halkan és ingadozva így szólt:

– Kedves Pistám, – nekem volna egy baráti kérésem is hozzád, – te, tudom, nem fogod félreérteni és meg fogod érteni…

Elhallgatott. Lesütött rövidlátó szemét bátortalanul fölemelte Monostoryra.

– Parancsolj, – felelte nagyon csendesen Monostory.

A szíve hevesen vert. A Jeney hangja olyan volt, mintha nagy távolságból érkezne hozzá.

– Nézd, – mondta Jeney most már ismét lesütött szemmel, – nézd… Loli időközben nagy lány lett… én ugyan neki teljes szabadságot adok és ő az idejével úgy rendelkezik, ahogyan akar… és ez a te irántad való vonzalma és általában a ti barátságtok nagyon kedves volt, ő rá kétségtelenül hasznos és szellemileg érlelő… de az idő elmúlt, ő időközben nagy lány lett és…

Megakadt. Rövidlátó szeme újra fölkereste a Monostory beesett szemét és megzavarodottan siklott le a földre.

– Igen, – mondta Monostory fájdalmas mosollyal, – és…?

– Szóval… az ő jövője érdekében, azt hiszem, helyes volna, ha ez a te mindennapos… Ez a ti mindennapi találkozásotok elmaradna… Oh, te nem fogsz félreérteni, – én boldog vagyok, ha te mindennap megtisztelsz bennünket a látogatásoddal. – De minket. – Nem őt.

Hosszú szünet támadt.

– Igen? – kérdezte Jeney.

– Igen, – felelte Monostory szenvedve. – Amint parancsolod.

– Te ugy-e, megérted…

– Tökéletesen.

Monostory fölállott. Beesett szeme hunyorgott, mintha erős fény érte volna és kézadásra nyujtott keze reszketett. A szavait, úgy tetszett, nem ő maga mondja.

– Igen, – szólt kábultan, – csak ma még… mert úgy volt… mert megállapodtunk benne…

– De kérlek; parancsolj.

Monostory lement a sötétedő utcára. Kábultan haladt előre, de amikor a Jeney-ház elé ért, egyszerre az egész testét megrohanta a vágynak, az akaratnak, az elszántságnak egy olyan rohama, hogy az orrlyukai kitágultak, mintha lihegne és hogy az izmai fájni kezdtek.

Amikor belépett a Loli szobájába, sápadt arcából, sötét szeméből lángolva lobogott a mámoros, haragos és győzelmes elszántság. Az az érzése volt, hogy mindenkinek meg kell éreznie azt a mindenre készséget, annak a halálos nagy erőnek a rettentő és nagyszerű lehetőségeit, amely belőle kiárad. Loli azonban derülten és nyugodtan fogadta; az arcán nem vett észre semmit; nyugodtan leültette, azután tovább foglalkozott a könyveivel és közömbösen beszélt a középkori építészetről és szobrászatról.

– Nézze, – mondta – nem tudok ettől elszakadni; hihetetlen, hogy ennek a csodálatos és lezárt művészetnek milyen izgató problémái vannak.

Monostory megdöbbenve és dermedten bámult rá. Miért beszél így? Miért nem néz föl reá? Miért érdekli minden más, csak az nem, hogy ő sápadtan ül itt vele szemben és a nyelvét harapja szét tehetetlenségében?

Nagy bágyadtság jött rá. Hátradőlt a karosszékében, behunyta a szemét és úgy érezte, jó volna meghalni.

Loli nem nézett föl rá. Lassan cigarettára gyujtott, kis füstkarikákat eregetett le a könyv felé, amely előtte volt, azután szétfujta a füstkarikákat és figyelmesen nézte a könyvben levő fotografiákat.

Monostory összeszedte magát. Összeszorította a fogát, egyenesre ült és lassan előrehajolt.

– Mit csinált tegnap Loli? – kérdezte csendesen.

Loli egy pillantásra fölnézett.

– Tegnap… hm? délután kint voltam a jégen.

– Délután is?

– Igen. Megbeszéltem Buzáttal. Ő délben csak későn jöhet. Kitünően korcsolyázik.

– Úgy?

Loli tovább eregette a kis füstkarikákat a könyvre, azután szétfujta őket és figyelmesen nézte a gótikus templomokat, amelyeknek a fotografiái előtte voltak. Megrázta a fejét.

– Multatuliban az van valahol, – szólalt meg energikusan, – hogy egy gótikus székesegyház olyan, mint egy ima. Csak imádkozó ember építhette. De akik ezeket építették és kifaragták, azok éppen úgy lehettek hitetlen emberek is; helyesebben csak egy hit volt bennük: a maguk művészetébe vetett hit. – Abba, amit mi primitivnek látunk, szoborba, képbe, mi csak belemagyarázzuk a naivságot, vagyis a hitet…

Monostory nem felelt. De amikor Loli tovább beszélt, akkor összeszedte minden erejét és válaszolt neki. Vitatkozott vele. A feje fájni kezdett attól a szörnyű erőfeszítéstől, hogy soha sem hallott szépségü dolgokat, sohasem hallott szépen mondjon el. Loli azonban csak néha nézett föl; a tekintete azután közömbösen siklott vissza a könyvére; nyugodtan felelgetett, nemsokára új cigarettára gyújtott, gyorsan egymásután eregette a kis füstkarikáit, azután szétfújta őket.

Az idő lassan és fájdalmasan telt.

– Tudja-e, – kérdezte később Monostory, – kivel találkoztam tegnapelőtt?

– Kivel?

– Steinschneidernével.

Visszafojtotta a lélegzetét és félig lehunyt szempillái alól reszketve nézett Lolira.

– Óh, – mondotta Loli, – az örök Steinschneidernével. Hát az még megvan? Mit mondott?

– Hogy menjek el hozzá.

Loli megbiccentette a fejét.

– Szívós egy matróna, – mondta komolyan.

– Hát elmenjek? – kérdezte Monostory.

Alighogy kimondta, elszégyelte magát. Loli fölnézett rá és vállat vont:

– Ha kedve van rá, – mondta, – ha csakugyan kedve van rá –?

Monostory elpirult szégyenletében és lehajtotta a fejét. Az idő félnyolc felé járt. Monostory fölállott. Az az érzése volt, hogy eddig rossz úton járt, most visszatér a helyes útra, most döntésre visz mindent, most visszahódít mindent.

– Loli, – mondta rekedten, de keményen, – én most elmegyek. És ha maga is úgy akarja, mint az édesapja, akkor egyhamar nem jövök vissza.

– Tessék?

A Loli szeme kitágultan, bámulva emelkedett föl Monostoryra.

– Az édes apja, – mondta Monostory, – úgy találja, hogy illetlen dolog, ha én mindennap órákat töltök el itt. Mert maga nagy lány lett és…

– Nohát ez már mégis…!

Loli fölugrott. Monostory sötéten lángoló szemmel nézett rá. A szeméből sziporkázva és pattogva sustorgott a könyörgése, a reszkető és esdeklő vágyódása és a türelmetlen és szomjas imádata.

– És az édes apjának, – mondta, – igaza is van. Ha csak… ha csak…

Nem tudta befejezni. Loli toppantott egyet, sietve elindult, elhaladt mellette, kiment a hallba és lekiáltott:

– Itthon van a papa?

– Itthon van, – felelte egy hang.

Loli erre visszasietett az ebédlő felé és a dohányzóban megtalálta az apját és az anyját. Monostory elámultan és kábultan követte.

Loli megállt az apja előtt.

– De kedves, jó, öreg, bölcs papám, – mondta bevezetés nélkül, – mi jut neked eszedbe!

– Mi az? – kérdezte meghökkenve Jeney.

– Hogy most akarod egyszerre szabályozni az én szabályozatlan életemet.

Jeney ránézett Monostoryra.

– Ah úgy! – mondta kedvetlenül.

Vállat vont.

– Hiszen én nem bánom… tehetsz, amit akarsz… de nagy lány lettél…

– De kedves, jó papám, légy nyugodt, én pontosan fogom tudni, mikor lesz helyes megállapodni a barátaimmal abban, hogy ezentúl ne látogassanak meg mindennap…

– Jól van. Én csak…

– Sőt a megnyugtatásodra kijelenthetem, hogy a kedvedért még ugynevezett jó híremre is vigyázok legalább annyira, hogy abban a jövőben, amelyet te óhajtva vársz, akárkinek elszámolhassak vele.

Jeney fölkelt, megveregette a Loli arcát, azután jobbról és balról megcsókolta.

– Jól van, te bolondos, – mondta, – hát csináld azt, amit akarsz.

Monostory dermedten és szégyenkezve állott. Mi történt itt? Ezt várta ő? Ezt a felsőbbséges és nyugodt tárgyalást? Ezt a közömbös és tárgyilagos elintézést? Azt, hogy Loli csak függetlenségét akarja majd pattogva, de indulat nélkül megvédeni? Ezt várta?

Megrezzent és bizonytalan, szinte részeg szemmel odafordult… hová?… odafordult, ahonnan egy meleg szempár némán és beszédesen, felsőbbségesen, de dús és áradó részvéttel tapadt rá az arcára. Jeneyné nézett rá megindult, mélységesen szánakozó és aggodalmasan kérdező tekintettel. A szeme olyan volt, mint a lányáé; nem volt olvadó és tündöklő, mint hajdan a Lolié, nem volt üres és hideg, mint a Lolié mostanában; két tudó és látó meleg, gyöngéd és jósággal teli asszonyszem volt, amely most halkan és aggodalmasan tapadt rá és ijedten, gyöngéden és aggódva kérdezett valamit. Mit…?

Monostory összerázkódott, egy-két mentegetőző szót mondott, azután elment. Fázás jött rá és didergett. És reszketett a szégyenkezéstől és a megalázottságtól.

XIII.

Ezután három rettenetes napja volt. Nyögve viaskodott magával. Reszketve akart legyűrni magában minden indulatot és remegve próbált talpon maradni. De a fájdalom és a vágyódás olyan irtózatos erővel rohanta meg újra meg újra, hogy fájdalmas gőggel fölemelt fejét szenvedve kellett megint lehajtania.

A harmadik nap délutánján nem bírta tovább. A teste, a lelke, minden idegszála úgy tele volt fűtve harcos elkeseredéssel és száz halálra elszánt erővel, hogy az az érzése támadt: semmi ellent nem állhat neki. – Ki az, akit most nem győzhet le? Mi az, amit most nem hódít meg?

Reszketve állott meg a Jeney-ház előtt, fölemelte a fejét és belépett. A portás elébe jött a páholyából és hajlongva köszönt neki. Ő intett egyet a fejével és tovább indult.

– Loli kisasszony, – mondta erre a portás, – nincs itthon.

Monostory értetlenül nézett rá.

– Nincs? – kérdezte azután elsápadva.

– Nincs, nagyságos úr.