Part 6

Monostory meghökkenve nézett a szolgára. A szíve megdobbant, a száját kinyitotta; és az az érzése volt, hogy élesen, hangosan és türelmetlenül már ki is mondta:

– Eh, kergesse el…

Ezt azonban nem mondta ki, csak a fölgyúló haragot érezte magában egy percre olyan hevesnek és csak az ijedelem rohanta meg olyan ellenállhatatlanul, hogy a tiltakozó kiáltás a lelkében rögtön elhangzott. Egy másodpercig megdöbbenve és elgondolkozva figyelt erre a hangra a lelkében, azután összeszedte magát.

– Jó, – mondta a szolgának, – köszönöm.

Kiment a homályos folyosóra. A hosszu folyosó végén, már az üvegajtón túl, a lépcsőházban egy szőke nőt látott állni. Ez miss Jeffries. Itt pedig, a folyosón, kipirulva és fölindultan Loli jött elébe.

– Jó estét Monostory, – mondta könnyedén.

Keztyűs kis kezét beletette a Monostory vonakodva kinyújtott kezébe. A keze remegett.

– Azért jöttem, – folytatta azután gyorsan és fölindultan, reszkető mosolygással, – hogy behajtsam a követelésemet: holnap nálunk kell ebédelnie… igen?

Monostory kábultan nézett rá és kábultan, nekibúsúltan, dacosan és haragosan azt akarta felelni, hogy nem, és menjen el innen, és most már hagyjon neki békét. De azután átvillant az agyán az a gondolat, hogy ez a lány ebbe a válaszba nem fog belenyugodni… itt marad… tovább beszél… nyugodtabban és figyelmesebben végignézi őt… és meglátja rajta, hogy borotválatlan és hogy a gallérja és az inge és a keze…

A hideg veríték ütött ki a homlokán. Elsápadt és mint aki fuldoklik, gyorsan felelte:

– Igen.

– Nálunk ebédel!

– Ott ebédelek.

– Becsületszó!…

– Becsületszó.

Loli mosolygott egyet, kinyujtotta a kezét, megrázta a Monostory gyorsan feléje nyujtott kezét és már el is tűnt. Monostory megzavarodva állott a homályos folyosón és sokáig bámult utána.

Másnap már délelőtt tíz órakor fölébredt. Ekkor teljes két óra hosszat tétlenül és töprenge feküdt az ágyban. Végül elhatározta, hogy egyszerüen nem megy el és erre befordult a fal felé, hogy tovább aludjék. De nem tudott aludni. Valahogyan mégis csak ki kellene mentenie magát… Fölkelt és levelet akart írni. A levelet azonban nem tudta elkezdeni és félegy tájban elhatározta, hogy mégis elmegy. A régi ruháinak egy részét eladta már, de annyija még maradt, hogy szégyenkezés nélkül tudott felöltözködni. Megborotválkozott; nagy karikás szemét és sápadt arcát sokáig bámulta a tükörben; azután felöltözködött, a cipője miatt vissza akart fordulni; de azután ismét összeszedte magát és háromnegyed kettőkor ott volt Jeneyéknél.

A pirosszőnyeges lépcsőházban Loli jött elébe. Fölindultan mosolygott:

– Nagyon kedves, – mondta, – hogy eljött.

Monostory nem válaszolt. Nézte ezt a fölindult, furcsa, barna, kis nőt. Mit akar ez tőle? Mit kapaszkodik bele a sorsába? Mit hozza… mit kínálja… mit erőszakolja rá az érdeklődését, a vonzódását, a…

Szótlanul nézte a Loli barna fejét, középen elválasztott haját, kis orrát és tündöklő barna szemét; és a fanyarsága lassan lágyságra és megindultságra változott. Miért? Mi történik vele? Ekkor vette észre, hogy a Loli tündöklő, lágy és mély szeme azalatt, míg ő fanyarul és hidegen nézte, lassan megtelt könnyel. Ő nem is látta még eddig ezeket a könnyeket, csak megérezte őket.

– Lolika, – mondta meghatva, – Lolika, én…

Nem tudta folytatni. Loli összeszedte magát, megrázta a fejét, elfordult és gyorsan mondta:

– Kérem, jőjjön addig az én szobámba, míg… Néha három óra is van, mire papa itthon van; ma sietni fog; de azért egy jó negyedóránk van még.

Elindult. Monostory szótlanul ment mellette. A Loli szobájában Monostory meglepetve nézett körül. Loli észrevette.

– Nem tetszik? – kérdezte. – Én imádom… én pácoltattam ilyenre… Az én színem a lila. Mindenem lila.

Monostory elmosolyodott. Loli észrevette.

– Kinevet! – mondta ijedten. – Már megint kinevet.

Habozott egy kicsit. A szemét lesütötte; a nyelvét előre dugta; zavart iskoláslány lett. Azután lassan fölnézett Monostoryra.

– Igaza van, – mondta vállvonogatva. – Milyen nevetséges. Az _én_ színem! Nevetséges.

Monostory nevetni kezdett és Loli harsányan, boldogan, féktelenül vele nevetett. A nevetése nem akart véget érni. Végre leült, leültette Monostoryt is és csillogó szemmel nézett rá. Hallgattak.

– Na? – kérdezte felsőbbségesen, apásan, jóindulattal Monostory.

– Semmi, – felelte mosolyogva, vállvonogatva Loli.

Összekuporodva, felhuzott térddel ült, egy meleg gombolyagban, mint egy kis macska, amely olyan jól érzi magát, hogy duruzsolni sem akar. Csillogó szemmel nézett Monostoryra és szótlanul, boldogan ült a meleg elégedettségben, a maga nagy forró jóérzésében, amelyet sajnált egy hanggal is megzavarni és amelyet féltett minden mozdulattól. Monostory is jól érezte magát. Ez a csendes és boldog elragadtatás ő rá is átterjedt; neki is jó volt így szemben ülni szó nélkül, hang nélkül, baj nélkül a nyugalomban, a puhaságban egy csillogó szemü kislánnyal. Később azonban úgy érezte, hogy ez a helyzet nevetségessé válik és csendesen, fanyarul, de barátságosan megkérdezte:

– Hm… igaz… és mit csinált a nyáron?

Loli erre gyorsan és jókedvüen elmondta, mi mindent csinált a nyáron. Szép helyeken voltak. De ő mindenütt nagyon unatkozott. Eleinte néha… gyakran… küldött egy képes levelezőlapot… a régi címére… a hotelbe…

– Onnan akkor elköltöztem már.

– Tudom. Visszakaptam a levelezőlapjaimat. Nem tudtam hová írni, de azért a levelezőlapokat mindenütt megírtam, mintha el akarnám küldeni…

– Megírta?

– Meg.

– Megvannak most is?

– Meg.

– Hol?

Loli fölugrott, odament a szekrényhez, kihuzott egy fiókot és kivett egy csomagot.

– Ez? – kérdezte elbámulva Monostory.

– Ez, – felelte Loli kipirultan nevetve.

– De hiszen akkor mindennap írt egyet.

– Oh, többet, – mondta Loli gyorsan.

Elpirulva tette vissza a csomagot a fiókba és elfordulva babrált egy ideig. Monostory megindultan nézte a finoman lehajló, kedves barna fejet. Segítségére akart lenni:

– És természetesen, – mondta jókedvüen, – összegyűjtött műveit most lila szalaggal átkötve őrzi.

Loli visszafordult és boldogan nevetett. Azután újra leült. Jókedvüen beszélgetni kezdtek és jókedvüen, mindenről elfelejtkezve, lelkesen beszélgettek. Beszélgetés közben azonban alulról egy gong ütése hallatszott fel. A beszélgetés ekkor megakadt. A Loli arcáról eltünt a mosolygás.

– Apa, – mondta szorongva és halkan, – hazaérkezett.

– Úgy? No akkor…

– Igen. Ebédelünk.

Monostory fölállott és indulni készült. Loli azonban ülve maradt. Monostory ránézett. Loli elsápadtan és töprengve bámult maga elé.

– No Lolika, – mondta Monostory meghökkenve, – mi a baj?

– Semmi, semmi…

– Most megyünk ebédelni, nem?

– De igen, igen…

Fölállott. Tétovázva tett egy-két lépést, azután megállott, fölemelte a fejét és remegő szájjal, közömbösen mondta:

– Igen, igaz… apa egy ajánlatot akar magának tenni.

Monostory elkomorodott.

– Úgy? – kérdezte fanyarul.

Elfordult. Loli a kezét tördelte mögötte és szótlanul várta, míg visszafordul. Monostory végre visszafordult. Loli ekkor nagy lélekzetet vett és elszürkülő arccal és fehér és reszkető szájjal mondta:

– Ugy-e… ugy-e… azt az ajánlatot maga el… fogja fogadni?

Monostory nem akart válaszolni. De belenézett a Loli lágy és mély szemébe és a Loli lágy és mély szeme tele volt kibuggyanni készülő nehéz és nagy könnyekkel. Monostory erre sietve és megindultan felelte:

– Igen… én azt az ajánlatot el fogom fogadni.

Loli föllélegzett, elmosolyodott, az arca kiragyogott, a könnyek egy másodperc alatt csillogva oszlottak el a szeméből, elindult az ajtó felé és jókedvüen kalauzolta Monostoryt az ebédlőbe. Az ebédlőben ott találták Jeneynét. Monostory ujra meg volt lepetve tőle, milyen csodálatos a hasonlatosság közte és Loli között.

– Jó napot, Monostory, – mondta Jeneyné csendesen és barátságosan, – Loli egészen lefoglalja magát… de ezuttal nem bánom… az ő érdeme, hogy eljött… hanem legközelebb…

Halkan, könnyed és nyugodt barátsággal beszélt, és Monostory hálás volt neki ezért a könnyedségért. Bánjanak itt úgy vele, mintha közönséges látogatáson volna itt… egy közönséges vendég… akivel nem történt és nem történik semmi különös.

Egy félperc mulva jött Jeney is.

– Szervusz, Pista, – mondta gyorsan. – Hogy vagy?… Bocsáss meg, hogy várattalak… Hiába, egy félórával én mindig elkésem… De most igazán ebédelhetünk.

Bejött miss Jeffries is és ekkor ebédhez ültek. Ebéd alatt sok mindenféléről beszélgettek, elég érdeklődéssel, de semmi különös hevességgel… úgy, mintha közönséges látogatáson volna itt egy közönséges vendég, akivel nem történt és nem történik semmi különös. Irodalomról is volt szó és ekkor szóba került Ország Géza.

– Hallom, – mondta Jeney, – hogy Lolival közös barátotok… Tudniillik Lolinak is jóbarátja.

Monostory meglepetve nézett Lolira.

– Igen, – mondta Loli, – jó barátom… azt hiszem, ő a legkülönb tehetség… ha csak összeszedné magát és önmagához méltó akarna lenni…

Monostory kutató szemmel nézett Lolira. Loli akadozni kezdett, azután elpirulva, de őszintén és becsületesen válaszolt a kutató tekintetre:

– Igen… és ő tőle kaptam meg a napokban a maga címét is.

Ezután másról beszélgettek. Ebéd után átmentek a dohányzóba. A férfiak szivarra gyujtottak; Jeneyné cigarettára gyujtott és ügyetlenül és mosolyogva megpróbálkozott egy cigarettával Loli is.

– Szabad ezt ennek a fiatal nőnek? – kérdezte félig komolyan, félig tréfásan Monostory.

– Miért ne? – felelte Jeneyné. – Ha ízlik neki?… De majd meglátja: egyelőre nem ízlik neki.

Monostory elgondolkozva nézte a cigarettával bajlódó Lolit, aki csakugyan elég gyorsan föladta a küzdelmet és lerakta a cigarettát. Jó, de hátha nem rakta volna le? Szabad ezt véletlenekre bizni? Szabad-e gyerekleányoknak általában ilyen szabadságokat adni, mint amilyen szabadságban ez él? Nem kellene e fiatal lelkeket tiszta és nemes fegyelemben nevelni, arra szorítani, hogy az érzéseik gyermeki érzések legyenek… hogy az érzéseiket tanulják meg szüzekhez illő módon eltitkolni?

Elgondolkozva nézte a két nőt, akivel szemben ült. Mélyen belemerült a gondolataiba. Ekkor Jeney megérintette a karját.

– Kérlek, öregem, – mondta könnyedén, – nem ülnénk át amoda… Szeretnék veled egyről-másról beszélgetni… mit untassuk itt a nőket…

Monostory fölállott.

– Bocsánat, – mondta mosolyogva.

Elment Jeneyvel a hosszú szoba tulsó sarkába. Ott leültek. Loli izgatottan nézett utánuk és rögtön átült arra a székre, amelyen eddig Monostory ült, mert onnan láthatta a Monostory arcát.

Monostory sápadtan, mély karikás szemmel ült a helyén és csendesen szivarozott. Az az érzése támadt, hogy annak, ami most vele történik, nincs realitása. A karosszék, amelyben ült, a ház, amelyben van, az egész helyzet, amelybe került, valahogyan álomszerűvé lett. Itt nem kell cselekedni, nem is lehet cselekedni, itt az ő akaratára nincs szükség, tőle függetlenül végbe megy valami, _történni_ fog vele valami.

– Kedves Pistám, – mondta Jeney előretolt alsó ajakkal, – én szeretnék neked egy ajánlatot tenni.

Monostory meg akart szólalni: – „nem fogadom el“. – De azután bágyadtan hagyta abba a dolgot. Ezt már mondta valakinek, valahol… kinek is? Ah, Országnak… – Igen, az egész más volt. Most valami gyöngyszínű párnázat lebegett körülötte, egy gyöngyöző, álomszerű, villogó káprázás libegett körülötte, – nem lehet kimondani az első, harsány gondolatokat. Várni kell. Majd történik valami.

Jeney ránézett.

– Parancsolj, – mondta ő erre halkan, mintha álmodna.

Jeney ismét előretolta az alsó ajkát, várt egy ideig, szippantott egyet a szivarjából, azután gyors elhatározással folytatta:

– A dolog röviden így áll: az a helyzet, amelyben ma te vagy, teljesen méltatlan hozzád.

Monostory ismét válaszolni akart, de indulatainak alig felgyulladt lobbanása rögtön újra el is aludt. „Nem méltatlan –!“ Vagy: – „bocsáss meg, ebbe ne szólj bele.“ – Ezt mondta volna máskor; nem ilyen laposan és ügyetlenül, de így valahogyan. Most nem mondta. Gyöngyöző bágyadtság, csillogó révedezés folyta körül; a feje fáradt volt, ráhagyta. Jó, lehet, hogy a helyzete méltatlan hozzá.

Jeney folytatta:

– Ezt a helyzetet sürgősen meg kell változtatnunk.

Monostory bágyadtan várt. Jeney egy fejbólintással megerősítette, amit mondott, azután tovább beszélt.

– Én egyelőre fölajánlom neked, lépj be a mi intézetünkbe és végezd az én titkári teendőimet. Ez természetesen csak út volna egy hozzád méltó nagyobb pozició felé: egyelőre a mi intézetünk keretén belül, azután talán rajta kivül. Azt talán mondanom sem kell, hogy aki az én titkári teendőimet végzi, az… legalább… hm… háromszor-négyszer akkora fizetésre tarthat igényt, mint amilyent te most kapsz. És mondanom sem kell talán… úgy-e… természetes… hogy én gondoskodnám róla, hogy a munkád és a helyzeted kellemes legyen.

Kis szünet. Szivarfüst kavarog a levegőben. A Jeney hangja fölemelkedik:

– Erről van szó! Elfogadod ezt?

Monostory távolról hallja a hangos és világos bariton hangot. Minden, ami közvetlen közelében van, olyan, mintha nagy-nagy távolságban lenne tőle. Minden eltünt körüle; révedező csillogás fogja körül; semminek nincs realitása; a saját testének alig van súlya; mintha egy valószínütlen álmot élne, olyan az egész. És mint álmában az ember, olyan közömbösséggel, olyan objektiv kiváncsisággal kérdezi: mi fog most történni?

Üres és káprázó szemmel elnéz a messzeségbe. És valahol messze maga előtt meglát egy aggodalomtól sápadt kis arcot és egy aggodalomtól eltorzult kis szájat. Mi az? A Loli arca. Kedves, megható, hűséges arcocska… Mi van vele? Mitől fél? És mi van a szemében? A Monostory üres és káprázó szeme az elmeredés messzeségéből visszatér a valóságba és megpihen a Loli kedves fején. Ebben a bágyadt és csillogó révedezésben, ebben az álomórában, ebben az egész életben ez az egyetlen realitás. Az irrealitásnak ebben a világában ez az egyetlen édes és megható és parancsoló valóság. Ez az egyetlen szándék és akarat és parancs. – A Loli feje. – Loli. – Mi van vele? Ragyogó és lágy, édes és mély szeme miért van tele könnyel? Tele van könnyel a szeme; és az arca sápadt; és az ajka reszket. Miért? Attól fél, hogy ő most nemet mond. Azt akarja, hogy igent mondjon.

Jeney óvatosan megsürgeti a választ.

– Mondom, erről van szó. Elfogadod ezt?

Monostory nézi a Loli könnyes szemét és mint aki álomban beszél, úgy válaszol:

– Elfogadom.

– No, nagyon jó. Egyetlen föltételem van: az, hogy a munkádat holnap… nem! – már ma meg kell kezdened. Hm… oda be sem mehetsz többé… Ott egyébként gondoskodnak is a pótlásodról…

A Monostory révedező agyán egy-egy kósza gondolat suhan át. Miért már ma? Miért ne mehetnék be? Ah, féltenek a kocsmától? Ezt a nőkkel együtt gondolták ki? Országgal együtt beszélték így meg? Nevetséges. Föl akarna lázadni, de a gondolatai kúszák és bágyadtak. És az egész olyan álomszerü, hogy neki nem is kell semmit sem cselekednie. Magától történik minden.

– Oda be sem mégy. Innen talán együtt bemegyünk a hivatalomba. Három-négy francia és angol levelet leszel olyan kegyes írni. Hm… helyes lesz, ha a régi lakásodat is elhagyod. Az intézet közelében lesz a legjobb laknod. Van nekem az intézetben egy kitünő öreg szolgám, az még ma talál neked lakást. Estére minden holmidat át is szállítja az új lakásodra. A fizetésed természetesen odabent már az íróasztalodon vár. És talán egy nagyobb előleg is, amelyet azután a pénztár havi részletekben von le. Szükséged lehet egyre-másra…

Monostory szótlanul és révedezve ül.

– Eddig van. Azt hiszem, mindent megbeszéltünk. Mindent? Igen. Ez tehát, úgy-e, rendben van?

Monostory a Loli tündöklő, mély és könnytől nedves szemét nézi.

– Ez tehát rendben van?

– Rendben van.

– Jó, akkor gyerünk vissza az asszonyokhoz.

Fölálltak és visszamentek. Loli lángoló és mámoros arccal ugrott föl a helyéről és visszaült a régi helyére. A szeme tündöklött, az arca sugárzott és az ajka boldogan nevetett. Monostory csodálkozva és elmerülve nézett rá egyszer-kétszer.

– No itt vagyunk, – mondta Jeney.

Azután odavetően és magyarázóan folytatta:

– Egy megállapodásról volt szó. Én nekem bizonyos propozicióim voltak…

– És megállapodtatok? – kérdezte udvarias és nyugodt érdeklődéssel az asszony.

– Igen.

Monostory álmodozva hallgatott. „Hiszen tudták“, gondolta „hiszen ők beszéltek rá, hiszen ők akarták…“ Álmodozva és szótlanul ült a helyén.

A többiek ekkor másról kezdtek beszélgetni. Olyan dolgokról, amelyek az ő dolgaik voltak, de amelyekről akármilyen mindennapi látogató jelenlétében is lehetett volna beszélgetni. Monostoryhoz néha odafordultak egy igenért vagy egy nemért. Jeney később megkérdezte a lányát, szorgalmas volt-e ma; Loli mondta, hogy nem nagyon, ma délelőtt nem tudott tanulni, ma majd délután pótol mindent, nem megy el a francia festők kiállítására, ahová el akart menni. Monostory elmerülve és szótlanul ült a helyén.

Jeney azután fölállott:

– No, nekünk most dolgunk van.

Monostory is fölállott. Az asszony kezet nyujtott neki.

– Viszontlátásra, – mondta, – minél előbb.

Loli közbeszólt:

– Anyám, – mondta, – nekem van egy külön meghívásom a Monostory számára.

Az anyja kérdő arccal fordult feléje.

– Jövő szerdára, – mondta Loli.

– Ah igen…

Odafordult Monostoryhoz:

– A születésnapja, – mondta mosolyogva.

Monostory bizonytalan arccal nézett rá.

– A tizenhatodik, – mondta Jeneyné mosolyogva. – Erre a napra természetesen át kell neki engednem a meghívás jogát.

Loli fölemelte égő arcát Monostoryhoz:

– Eljön? – kérdezte.

– El.

– Becsületszó?

– Becsületszó.

Jeneyné nevetett, Monostory újra kezet csókolt neki, azután kezet nyujtott Lolinak, Loli erősen megrázta a kezét, Jeney udvariasan előre eresztette és Monostory révedezve, kábultan, mintha álomban járna, indult előre.

X.

A napok így teltek el.

Monostory reggel hét órakor fölkelt. Pontosan ébredt és rögtön kiugrott az ágyból, mert az az érzése volt, hogy örvendetes és sürgős dolgok várnak rá. A hálószobájából átment a fürdőszobába, ott elővette a súlyzóit és jó negyedóra hosszat tornázott; az izmai pattogva engedelmeskedtek neki és feszülve és rugalmasan viselték el a legkeményebb teherpróbákat is; ő boldogan élvezte teste egészségét és erejét, azután fáradtan beleült a fürdőbe. A langyos fürdőt fáradtan és derülten élvezte néhány percig, azután pihenten fölkelt és sietve felöltözködött. A lakása másik szobájában, az ebédlőben várt rá a reggeli. Elfogyasztotta; azután csöndesen szivarra gyujtott és gondosan elolvasta azt a pár lapot, amelyet járatott. Háromnegyed kilencre készen volt az olvasással is és a szivarral is. Ekkor átment a hivatalába. Kilenc óra előtt öt perccel pontosan ott volt.

Az asztalán nagy halom levél feküdt és ő ekkor boldogan belevetette magát a munkába. Az a munka, amely ráhárult, az első perctől kezdve elég nagy volt; ő azonban egyre több munkát kért és szerzett meg a maga számára. A saját erejében gyönyörködött, amikor dolgozott; a munka olyan volt a számára, mint valami jóleső, hatalmas, könnyen végzett fizikai erőfeszítés. Átúszni egy folyót, megülni egy lovat, elsőnek repülni egy falka mögött: ez az érzése volt, amikor dolgozott. Az az érzése volt, hogy játék az egész; játszva és könnyedén végzett mindent; jelentéktelennek érezte és szerette az egészet. Az embereket, akik a nagy intézetben meghökkenve és gyanakodva fogadták, lefegyverezte és meghódította. Csöndes volt, derült és udvarias; a hangjából, az egész lényéből, mindenből, amit mondott és mindenből, amit tett, áradt a felsőbbség, az okosság, az ellenállhatatlan és mindent legyürő tehetség.

Jeney tíz óra tájban jött be. Ő tizenkét óra tájban bement hozzá és derülten, röviden és egyszerüen beszámolt neki arról, amiről be kellett számolnia. Ebből a beszámolóból szigoru formákhoz kötött cselekedetet csinált; úgy végezte a dolgot, mint egy katona, aki a szolgálat rendjének értelmében alázatos anélkül, hogy a személyének valóban köze volna a dologhoz; éppen a hibátlan és feszes alázatosságával személytelen cselekedetté tette azt, amit személyes cselekvés gyanánt alig tudott volna elvégezni. Jeney elfogadta hivatalos dolgaik elintézésére ezt a módot; ez neki is egyszerübbé és könnyebbé tett sok mindent. Amikor azonban a hivatali ügyek elfogytak, akkor mégis megkönnyebbülten föllélekzett, elmosolyodott, leültette Monostoryt és hosszabb-rövidebb ideig beszélgetett vele. Monostory ezeknek a beszélgetéseknek a során az első időben inkább kérdezősködött; később azonban, amikor Jeney úgyszólván mindent elmondott már neki, amit elmondhatott, lassan és óvatosan közölte Jeneyvel a nagy intézet vezetésére vonatkozó észrevételeit, egyéb gondolatait és terveit. Ezeknek a beszélgetéseknek a végén Jeney mosolyogva ilyesmit szokott mondani:

– Lehetetlen, hogy sokáig itt maradj. Zavarba hozol. Az az érzésem van, hogy neked kellene itt ülnöd. Hihetetlen, mennyire au fait vagy mindenben. A tehetségedet én mindig teljes elfogódottsággal tiszteltem, de azt nem hittem, hogy mindent, amit tudok, egy félesztendő alatt megtanulsz. Ha nem gondolnám azt, hogy az üdvös konzervativizmus az, amire itt legelsősorban szükség van, akkor fölkelnék és azt mondanám, ülj le te ide és csinálj forradalmat. De így inkább neked kell elmenned valahová, ahol te leszel az úr, a gazda, a vezető…

Monostory nevetve hallgatta meg ezeket a kijelentéseket és amikor Jeney elbúcsuzott tőle, sietve ment vissza a szobájába és lángoló lendülettel, szinte haragos jókedvvel vetette rá magát újra a munkára.

Délután három órakor bevégezte a munkát és hazament a lakására. Itt megebédelt, azután olvasott. Pénzügyi munkákra vetette rá magát ugyanazzal a haragos jókedvvel, ugyanazzal a fogat összeszorító lelkesedéssel, amellyel az irodában a munkáját végezte. Haragos mámorral akart elnyelni minden tudást; éhesen fogyasztott el száz meg száz adatot; bizonyos akart lenni a dolgaiban; jól föl akart fegyverkezni, teljes két-három évet adott magának a készülődésre; és szomjas fantáziájának és ötletektől szikrázó agyvelejének egyelőre csak percekre engedte meg a tervezgetést.

Öt óra tájban átöltözködött. Lassan és nagy gonddal öltözködött föl. Felöltözködés után többnyire elment egy klubba, ahová Jeney vezette be és ahol Hollódi Arturral is találkozott néha. Hollódi olyan kedves volt hozzá, hogy ez a kedvesség szinte udvarlásszámba ment már, de bizalmas viszony mégsem keletkezett közöttük. Néha nem a klubba ment ilyenkor délután, hanem Országgal találkozott valami kávéházban. Ország álmélkodva fogadta valahányszor megjelent, fejcsóválva nézegette friss és délceg elegánciáját és beszélgetés közben is meg-megállott néha. Bámulva ránézett.

– No mi az? – kérdezte Monostory.

– Hihetetlen, – szólt erre a fejét csóválva Ország. – Hihetetlen. Hiszen tudok mindent, mégis hihetetlen. Hogy én ilyen nagyszerüen csalódhattam…! Hogy én önt mennyire megmenthetetlennek láttam.

Monostory mosolygott. Ország vállat vont és fanyarul hozzátette:

– Pedig én voltam a menthetetlen.

– Miért? – kérdezte Monostory.

– Mert már akkor tudtam, hogy a darabom meg fog bukni és mert titokban már akkor éreztem, hogy soha én többé ilyet nem fogok írni.

– Ne legyen gyáva. Az ilyen bukás tisztesség.

– Mindenütt másutt. Budapesten nem. Budapesten azt, aki hősiesen elbukik, mindenki megrugja. Budapesten senkiben sincs meg… nem a bátorság, hanem a kedv és az akarat arra, hogy egy-egy elbukó ügy mellé odaálljon. Nincs semmi, amit Budapest jobban megvetne a boldogulni nem tudó lángelménél. Amíg fent vagyok, amíg gicset írok, de sikerem van, addig még az is respektál, aki tudja, hogy gics, amit írok. Mihelyt megbukom, akkor nemcsak rámrohan minden patkánylyuk minden lakója, de még azok is elhuzódnak tőlem, akik tudják, hogy jót írtam, hogy kitünőt írtam, hogy… hogy… hogy halhatatlanság felé tettem egy lépést.

Elbiggyesztette a száját:

– Soha többé én ezt a lépést nem merem megtenni.

Vállat vont.

– Én, – mondta keserüen, – ezentul megint mindig olyan darabot fogok írni, amelynek sikere lesz.