Part 5

Keztyűs kis kezét beletette a Monostory kezébe, azután visszafordult a karosszék felé, amelyből fölkelt. Monostory utána ment. A karosszék mellett egy másik karosszék állott; a karosszék előtt pedig egy szőke nő: miss Jeffries. Loli bemutatta neki Monostoryt. Mind a hárman leültek; néhány szót előbb angolul beszéltek; azután Loli magyarul mondta:

– Én azért jöttem, hogy megkérjem magát, ebédeljen ma velünk… Igaz: telefonon már két nap óta keresem…

Monostory belenézett csillogó, őszinte és tiszta szemébe és megzavarodott.

– Igen, – mondta, – igen… én ma akartam fölszólítani magukat…

– Annál jobb, – felelte Loli. – Hát e szerint velünk ebédel. Magán kívül csak hárman vagyunk: anyám, a papa és én… Kettőkor eszünk.

Föl akart állni.

– Várjon, várjon, – mondta elmosolyodva Monostory.

Loli várt. Monostory elgondolkozva nézett le a földre.

– A maga édes apja, – kérdezte halkan, – igazán olyan kivánatosnak tartja az én társaságomat?

Fölnézett.

– Igen, – felelte Loli gyorsan és elpirulva.

Monostory észrevette a pirulását.

– Mondja meg őszintén, – mondta komolyan, – ugy-e maga sürgette az édesapját… és az anyja támogatta… és az apja előbb hallani se akart róla, azután lassan beleegyezett?…

– Nem, nem, higyje el… a papa ma már maga siettetett engem, hogy telefonozzak.

– De tegnap…!

Loli megzavarodott. Monostory gyöngéden mondta:

– Kedves kis Loli, köszönöm, nem megyek el magukhoz ebédre.

– Kérem, jöjjön el.

– Nem.

Loli kétségbeesve kulcsolta össze a kezét. Monostory könnyedén mondta:

– Nézze… majd máskor… várjunk egy kicsit… hadd múljék egy kicsit az idő…

Loli kétségbeesve fakadt ki:

– De mi holnap már elutazunk…

– Hová?

– Borsodjenőre.

– No hát… ha onnan visszajönnek.

– Onnan a tenger mellé megyünk és azután a Tátrába… Igen, ha… ha… ha elfogadná azt a meghívást, hogy töltsön egypár hetet nálunk Borsodjenőn…

– N… n… nem… köszönöm… lehetetlen.

– Látja…!

– Igen: hát akkor majd ősszel… fönntartom magamnak őszre azt a szerencsét, hogy a maga kedves meghívását…

Könnyedén beszélt; úgy, mint ahogyan egy meghívásról szokás beszélni. Loli azonban égő, nagy szemmel nézte.

– Megigéri nekem, – kérdezte mereven, – megigéri nekem a… Megigéri nekem a becsületszavára, hogy ősszel, mondjuk pontosan: szeptember tizedikén ott lesz nálunk ebéden?…

Monostory elfordította a tekintetét. A szíve megdobbant. Erőltetetten nevetett:

– Istenem, – mondta, – én őszre tartom fönn azt a szerencsét, hogy a maga vendége lehessek, de ne kívánja tőlem, hogy ilyen pontos dátumokhoz odaszegezzem magamat…

– Látja…!

– Igen… majd… akkortájt… valamikor…

– Megigéri nekem becsületszavára, hogy szeptember hónapban egyszer… csak egyszer… vendégünk lesz?

Monostory izgatott lett.

– Mit tudom én, – mondta türelmetlenül. – Ne kívánjon tőlem ilyen igéreteket.

Loli fölkapta a keztyűs kezét a szájához, mintha bele akart volna harapni. A szeme könnybe lábadt.

– Igérje meg, – súgta reszketve, – becsületszavára…

– Most elég volt, – mondta Monostory magánkívül. – Hát én még meg sem dögölhetek békében!

A Loli ajkán kétségbeesett zokogás buggyant ki; az angol nő fölugrott, és Monostory megriadtan nézett Lolira. Miért kiáltott rá erre a gyerekre? Miért mond neki kíméletlen őszinteségeket? Miért nem hazudik neki? Körülnézett. A hallban kevés ember volt és a Loli hangtalan sírása alig keltett föltünést.

Odalépett Lolihoz. Félretolta az angol nőt.

– Lolika, – mondta csendesen és gyöngéden, – Lolika!…

Loli fölemelte könnyáztatta arcát:

– Mit kíván tőlem, Lolika? – kérdezte Monostory halkan.

– Azt, – felelte szepegve Loli, – hogy igérje meg nekem becsületszavára…

– Igérjem meg becsületszavamra?

– Hogy ősszel… hogy ősszel még… ősszel még élni fog.

Monostory bólintott, és szeliden és derülten mondta:

– Becsületszavamra igérem, hogy ősszel még élni fogok.

Loli fölállott. Kinyújtotta a kezét. Monostory megfogta. A keztyűs, kis kéz keményen rákapcsolódott az ő kezére.

– A becsületszavát adta, – mondta Loli lázasan.

– A becsületszavamat adtam.

– Viszontlátásra, ősszel.

– Viszontlátásra, ősszel.

Loli hosszan, lázas és rajongó szemmel nézett Monostoryra, szólni akart, de megint könnyek szöktek a szemébe, egy szótlan fejmozdulattal búcsút intett, még egyszer megszorította a Monostory kezét, azután elsietett. Az angol nő csodálkozva indult utána.

VII.

A kávéház terrasza kiürült. Az ívlámpákat eloltogatták; egyetlen villamos körtét hagytak égve a Monostory és az Ország közelében. Monostory hátradőlt a székén és csendesen beszélt:

– … És a budapesti nyár is undorító. Nincs város a világon, amely így tele tudna lenni nehéz párával, köddel, gőzzel és piszokkal. A budapesti nyár dühöt és haragot forral föl az emberben: a maga és a környezete indulatos lenézését és lángoló megvetését. Ezt a várost a nyara teszi teljesen moráltalanná. Ha mindig tavasz volna, lehetne itt a kis dolgokat szeretni, a fákat az utcán, a fizetést elsején, a takarékpénztári könyvet az első ötven koronával; de a budapesti nyár sikkasztó és pezsgőivó nihilistákat nevel csendes kishivatalnokokból.

Ország nem felelt. Csendesen ivott és nézte Monostoryt. Monostory ingerülten kérdezte:

– Miért nem szól?… Mi van magával?… Miért olyan agressziven elégedett?

– Elkészültem a darabommal, – felelte Ország csendesen.

– No? És?

– És… életemben először… meg vagyok vele elégedve. Azt hiszem, nagyon jó.

Monostory sokáig hallgatott. Fölemelte a poharát; ivott; letette; megint hallgatott, azután szikrázó szemmel fordult Országhoz:

– Komolyan hiszi ön azt, – kérdezte megvetően, – hogy… hogy például én nem tudnék egy olyan darabot írni, mint amilyenre ön most annyira büszke?

– Komolyan hiszem.

– Ah…

Monostory gúnyosan hördült föl, de Ország a szavába vágott:

– Komolyan hiszem, hogy nem tudna. De nem azért, mintha a tehetségéből nem telnék. Önnél sokkal kisebb tehetségű emberek, ha ráadják magukat az írásra, a végén egészen használható, sőt igen kitünő dolgokat írnak… Minden második emberből kitelne egy olyan szomorú lény, amilyent a huszadik században előkelő írónak hínak.

– Akkor hát?…

– Ön mégsem tudna… Mert a legsilányabb háromfölvonásos színdarabhoz, a legvizenyősebb regényhez, a legnyomorúságosabb gicshez annyi munka, annyi elszántság, annyi koncentráció, annyi komisz robotolás kell, amennyi… amennyi öntől nem telik.

A Monostory szikrázó szemében kialudt a tűz. A fejét lassan lehajtotta; és lassan összehúzódott, mint aki fázik. A poharát nézte.

– Ma, – mondta azután halkan, – kifizettem a hotelben a heti számlámat… Megszámoltam a pénzemet… Még két számlát fizethetek ki… Azután…

Elhallgatott. Maga elé bámult és lassan elsápadt. Dermedten, megbűvölten, iszonyodva nézett farkasszemet valahol… valamivel. Ország előrehajolva, az érdeklődéstől szinte lihegve bámulta rémülettől és iszonyodástól vonagló arcát. Hosszú másodpercek teltek így el; Monostory végre összerázkódott, fölsóhajtott, megtörölte verejtékes homlokát, hátradőlt a székében, és az arca lassan ismét megtelt vérrel.

– Ez, – mondta óvatosan és gyöngéden Ország, – egy gyenge perc volt…

Monostory sötéten fordult feléje:

– Igen, – mondta komolyan, – a fullasztó, lealázó és piszkos nyár teszi… Egy hete már fuldoklom itt és… másodszor van ilyen rossz percem… Megrohan a halálfélelem… Nevetséges…

– Nem nevetséges… Ez az igazi arcunk… Én tíz év óta próbálok másképpen nézni rá… nincs nap és nincs éjjel, amikor meg ne próbálnék békét kötni vele… megszeretni… Már a hindukhoz menekültem… már megpróbáltam Swedenborgot… már minden primitiv hittel boldog lettem volna… és ma is, most is, mindig ilyen iszonyodva és reszketve nézek rá…

– Ah, maga! – felelte hidegen Monostory, – ez a maga fajának a tulajdonsága: a vakmerő hitetlenség és a hitetlen gyávaság… A szemérmetlen racionálizmus az, ami az emberbe a földöntúlitól való igazi rettegést beleoltotta… De nekem ez csak egy gyenge percem volt… Én készen vagyok rá, hogy…!

Ország nem válaszolt. Figyelmesen nézte Monostoryt. Monostory háromszor egymásután fölhajtotta a poharát, azután elvető mozdulatot tett a kezével és lenézően és felsőbbségesen mondta:

– Én _akarom_ a halált… Én három hónap óta egyenes úton megyek feléje… Abban az órában, amikor megtudtam, hogy az apám agyonlőtte magát, megértettem, hogy nekem is meg kell halnom… Ott álltam a holttesténél… egy hetvenéves ember!… szép, ősz feje volt még a ravatalon is… egy hetvenéves ember és ezt tudta!

Ivott. Fölemelte a fejét.

– Hogyne tudnám én… Nekünk nincs mit keresnünk a földön.

Újra ivott.

– Kitérhettem volna előle… kinálták a menekülést… nem kellett.

Ivott és elgondolkozott.

– Most is kitérhetnék, – mondta egészen halkan. – A feleségem még vár rám… csak vissza kellene mennem hozzá…

Összehúzta a homlokát.

– De nem neki kellene-e hozzám jönnie? – kérdezte szinte suttogva. – Nem neki kellene-e jönnie… a nyomomban lennie… el nem eresztenie… hozzám mégis, akármi történt, akármit tettem, ragaszkodnia… Elutasítanám. – Újra kellene jönnie. – Letagadtatnám magam. – Föl kellene kutatnia. – Ki vagyok én, hogy tőlem várja…

Megrázkódott. Végig simította a homlokát, azután megint hátradőlt a székében.

– Ki vagyok én! – mondta gúnyosan. – A szentlélek lovagja… Tizennyolc éves voltam, amikor egy éjszakai verekedésnél odavetettem magamat egy díjbirkózó elé, aki egy barátomra rontott. Egy izomhegy ellen, egy félelmes fenevad ellen, a baromi erő ellen… Éjszakai verekedés volt egy piszkos helyen; – de én azt éreztem, harcolok minden ellen, ami plebejus, otromba és gonosz… A szentlélek lovagja voltam. – És a szentlélek soha többé az ő elzüllött lovagjának semmiféle méltó föladatot nem adott… Ezért kell eltakarodnom a földről.

Elhallgatott. Ország is hallgatott. Csendesen ittak. Hosszú negyedórák teltek el így; és keleten már gyenge világosság jelentkezett. Monostory fölemelte az arcát a lassan fényesedő égre, és amint fölnézett, újra megrohanta a rémület. Iszonyodva és dermedten bámult valahová… a messzeségbe… De most hamar összeszedte magát. Megrázkódott, egyenesre ült a helyén, fölemelte a poharát és rekedt, halk nevetéssel mondta:

– Egy nőnek… egy gyereknek… egy kislánynak… egy tacskónak becsületszavamat adtam rá, hogy szeptemberben még élni fogok. Ezt a becsületszót…

Ország megmozdult. Eddig szótlanul és ingerülten ivott. Idegesen és gyorsan ürítgette a poharát; a szeme kigyulladt, az orra lázasan reszketett, a kezével türelmetlenül dobolt az asztalon. Most villámgyorsan előrehajolt és csattanó hangon befejezte a Monostory mondatát:

– … meg fogja tartani.

Monostory meghökkenve nézett rá. Ország előrehajolva, lázasan, hangosan és türelmetlenül mondta:

– Ezt a becsületszót meg fogja tartani.

Monostory szólni akart. Ország elébe vágott:

– Ne mondja, hogy nem, – szólt keményen. – Igen!… Én gondolkoztam az ön sorsán.

Megfeszült, erőszakos és türelmetlen előrehajlását megváltoztatta. Lassan kiegyenesedett a székén és könnyebben, halkan mondta:

– Én gondolkoztam az ön sorsán… és bizonyos vagyok benne, hogy ön most nem fog meghalni… Még nem… Talán később, valamikor, nem tudom… de most még nem… Önnek még hosszú útja van addig.

Monostory szólni akart. Ország megint elébe vágott:

– Nem tudom, – mondta, – mi lesz önből… Nem mondom… nem tudom… nem is hiszem, hogy valaha egészen kiegyenesedik… nem hiszem… De _tudom_, hogy még nem tud meghalni… Nem érzem magamban azt az erőt, hogy megfogjam az ön kezét és elvezessem valahová az egészség útjára… hm… a nagyság útjára… De tudtam, hogy önnek ma, vagy két hét múlva szüksége lesz egy… egy vacokra, ahová fáradtan lefekhessen… Ön ma, vagy két hét múlva azt mondta volna nekem, hogy amit én tudok, azt ön is tudja… miért ne élhetne meg ön is írásból úgy, mint én… nincs jogom megtagadni ezt a lehetőséget öntől… nyissak útat hozzá… Ezt mondta volna.

Előrehajolt és belenézett a Monostory szemébe. Monostory lesütötte a szemét. Ország bólintott:

– Ezt mondta volna… De azt, hogy valaki írásból megéljen, nem lehet úgy elkezdeni, hogy ma azt mondja: holnaptól kezdve írásból élek… Kölcsönt pedig ön én tőlem nem fogadna el…

– Nem.

– Nem… Mi az tehát, amire önnek szüksége van? Egy kuckó… egy vacok… Elbújni. Minél kevesebb embert látni. Minden elsején százhatvan, száz-hat-van korona fizetést kapni. Ön két hét múlva, amikor a legutolsó számlájára a legutolsó százasát kiadta, reszketve kereste volna ezt a százhatvan koronás vackot…

Monostory lesütötte a szemét. Ország bólintott:

– Én megkerestem önnek… A lapomtól elmegy a három korrektor közül az egyik… Ügyvédjelölt volt, most nemsokára ügyvéd lesz… A helyére ön fog jönni… Embert alig lát; estétől hajnalig van dolga; ha akar, írhat; ha akar, még minden lehet; ha akar, szép csendesen… szép csendesen lehet a szentléleknek egészen elzüllött, fáradt lovagja… Ma szerda van. Jövő hétfőn ön már hónapos szobában fog lakni valahol a Ferencvárosban és este félkilenckor megkezdi a korrigálást a Budapesti Ujságnál… Igen?

Monostory sokáig hallgatott. Összeszorított szájjal, fáradtan és sápadtan nézett maga elé.

– Igen? – kérdezte még egyszer Ország.

– Igen, – felelte Monostory alig lehelve.

Ország megindultan nézett rá. Olyan mély szánalmat és olyan forró szeretetet érzett iránta, hogy szinte könnyes lett a szeme ennek az indulatnak a hevességétől. Nagy erőfeszítéssel kellett megfékeznie magát, hogy meg ne ölelje. Várt egypár másodpercet, megrázta a fejét, azután üzleti hangon mondta:

– A munka, amelyet végeznie kell, az olyan ember számára, mint ön, nem nehéz. Van egypár technikai szabálya, azt ön egy félóra alatt tudni fogja.

Kopogott az asztalon és az álmos pincérrel papirost, tintát és tollat hozatott. Az ég ekkorra egészen megvilágosodott; nagy fényével, forróságával és gőzével jött Budapest nyári reggele, és Monostory a kávéházi asztalon megtanulta Országtól, hogyan kell a nyomdai szedést korrigálni.

VIII.

Augusztus végén Ország hazajött Budapestre. Éjféltájban érkezett meg. Hazament a lakására; megfürdött; átöltözködött; lement egy kávéházba; evett valamit, elolvasta az esti lapokat, szivarozva nézegette az éjszakai Budapest lassan elcsendesülő életét, azután betelefonozott a Budapesti Ujsághoz és Monostoryt kérette a telefonhoz.

– Halló, – mondta, – itt Ország.

– Monostory.

– Most érkeztem meg; szeretnék önnel együtt lenni.

– Ha kedve van rá… három óra tájban a Postagalambban vagyok.

– Hol?

– A Postagalambban… Most dolgom van.

Letette a kagylót. Ország meghökkenve nézett a telefonra, azután ő is letette a kagylót. A kávéház főpincére nem tudta, hol van a Postagalamb, de az egyik pincér tudta: a Postagalamb kis kocsma a Ferencvárosban. Ország elszivarozta az időt fél háromig, azután kocsiba ült és elhajtatott a Postagalamb elé.

A szíve dobogott, amikor a füstös, piszkos és alacsony kocsmába benyitott. A kocsmának volt egy vendéglői része is; ez volt az előkelőbb rész; itt egy-két asztal le is volt terítve piros abrosszal. Egy pirosabroszos asztal előtt már ott ült Monostory. Ország elsápadva lépett elébe.

– Jó napot… jó reggelt, – mondta elfogódva.

– Jó reggelt, – felelte nyugodtan Monostory.

A jobbkezének a széttárt ujjait nyujtotta feléje. Ország kezet próbált vele fogni, de alig érintette meg széttárt ujjait, Monostory már vissza is húzta a kezét. Ország zavarodottan állott előtte.

– Nem ül le? – kérdezte Monostory.

– De igen.

– Velem tart? Nem rossz ital…

– Igen, ha megengedi.

Monostory csettintett a jobb keze két ujjával.

– Hahó… Rosenstrauch bácsi!

A másik szobából egy mosolygó öreg ember jött be, akinek az ősz haján meglátszott, hogy valamikor lángoló vörös volt. Monostory rámutatott:

– Ez itt Rosenstrauch bácsi, a földim, akit itt szerencsésen fölfedeztem… egyetlen barátom. – Rosenstrauch bácsi is mást csinált valamikor, mint hogy buzapálinkát szervirozott tíz fillérért poharát…

Rosenstrauch bácsi mosolyogva bólogatott; azután legyintett:

– Jobb arról nem beszélni, – mondta. – De ha csak legalább én is a nagyságos úrral tarthatnék.

– Ugyan üljön le.

– Nem lehet… A professzor megtiltotta.

– Hát akkor adjon ennek az úrnak itt egy poharat.

Rosenstrauch bácsi poharat adott Országnak, azután megállott mellette. Ország töltött magának és fölhajtott egy pohárral az erős pálinkából, azután meglepetve fordult Rosenstrauch bácsi felé. Mialatt az italt betöltötte és mialatt fölhajtotta, azalatt ugyanis Rosenstrauch bácsi halkan és kis mozdulatokkal ugyanazt csinálta, amit ő. Fölemelte az üveget, anélkül hogy fölemelte volna; azután jött a töltés mozdulata; azután a pohár az ajakhoz emelődik… az ital beleömlik a szájába, le a torkon… a Rosenstrauch bácsi szája összezsugorodott, azután halk csettintéssel szétnyilt; kékes szeme megnedvesedett, az egész arca olyan boldogtalan, éhes és szenvedő vágyódást fejezett ki, hogy Ország meghökkenve fordult feléje.

Rosenstrauch bácsi erre elszégyelte magát és kiment.

– Mi baja? – kérdezte Ország Monostorytól.

– Inni szeretne, – mondta mosolyogva Monostory.

– Hát miért nem iszik?

– Érelmeszesedése van… és mert az ótestamentumban meg van írva, hogy ilyenkor egyetemi tanárhoz kell menni és az egyetemi tanár parancsait meg kell tartani, hát nem iszik… Elivott egy milliót és most nem meri elinni azt a néhány évet. – Meghalna egy pohár pálinkáért… és egész nap pálinkát mér. – Szivaroznia se szabad. Ha nagyon meg akarja kínozni, kinálja meg szivarral, mikor megint bejön.

– Nem akarom nagyon megkínozni.

Az Ország hangja heves volt és visszautasító. Monostory ránézett, vállat vont és csendesen mondta:

– Nekem úgy is jó.

Ország kipirult az izgalomtól.

– Nekem, – mondta remegve, – nagyon fájdalmas érzés, hogy önt itt látom és így látom.

– Igy! Mi az, hogy így?

– Igy: ilyen züllötten… Hiszen ön… hiszen… hiszen ön… tisztátlan.

– Piszkos. Miért mondja, hogy piszkos?

– Igen… a gallérja; és az arca… borotválatlan… és az inge…

– Igen. Látja, ez az, amit a legnehezebb megszokni… Ezért egyszer-kétszer mégis csak főbe akartam magamat lőni… De a tisztaság pénzbe kerül; a pénz pedig másra kell. És utóbb… utóbb azután nagyon jól megszokja a dolgot az ember.

– De én… én nem így gondoltam…

– Hát hogy gondolta? Azt hitte, lehet félig elzülleni? Fönntartásokkal elzülleni? A maga fajtájának talán!… De nekem? – Ah, az undorító volna… Igy jó.

Ország tovább akart beszélni, de Monostory nem engedte. Töltött neki; kényszerítette, hogy igyék; azután csendesen és nyugodtan ivott ő maga is.

– A feleségemtől elváltam, – szólalt meg azután.

Ország nem tudott válaszolni. Monostory nem is várt választ. Mozdulatlanul és elgondolkozva nézett maga elé és látszott rajta, hogy tökéletesen elfoglalják a saját gondolatai. Ország elfogódva ült vele szemben és aggódva és kínosan kereste azt a szót, amellyel újra kezdhetné a szemrehányásait és amellyel bevezethetné azt az ajánlatot, amelyet Monostorynak tenni akart.

Monostory egyszerre fölnézett rá. Ország ekkor gyorsan meg akart szólalni, Monostory azonban megelőzte.

– Ismeri ön, – kérdezte nyugodtan – az éter szagát?

– Ismerem, – felelte bámulva Ország.

– Szereti?

– Utálom.

– Én is… én is…

Maga elé nézett és borzongva rázta meg a fejét.

– Milyen különös egy szag… Hihetetlen.

– Hogy jut ez eszébe?

Monostory nem válaszolt. Ivott; nézett maga elé és lassan belemerült a gondolataiba. Ország egy ideig töprengve szemlélte, azután gyors elhatározással megszólalt:

– Nekem voltaképpen egy kérésem van önhöz.

Monostory fölnézett rá. A szeme olyan volt, mintha álomból ébredt volna föl.

– Tessék, – mondta szórakozottan.

– Meg akarom rá kérni: jöjjön hozzám lakni. – Az én neuraszténiám számára tűrhetetlen már az egyedüllét. – A lakásom négy szobája közül az egyik teljesen fölösleges. – Engem nagyon lekötelezne vele és…

Monostory elmosolyodott. Ország megakadt. Monostory jóindulattal bólintott egypárszor.

– Köszönöm, – mondta barátságosan.

Azután legyintett egyet.

– De ne bolondozzék, – mondta azután komolyan. – Csak nem gondolja, hogy én elhiszem, hogy –!?

Ország elpirult. Azután hevesen mondta:

– Én a következőket akarom önnek ajánlani…

Monostory közbevágott:

– Nem fogadom el, – mondta határozottan.

Ország habozott, azután újra kezdte:

– Hát akkor azt akarom önnek fölajánlani: menjen külföldre; én…

Monostory közbevágott:

– Nem fogadom el. Nem megyek.

Szikrázó szemmel nézett Országra.

– Nem fogadok el semmit, – mondta recsegő hangon – és nem megyek sehová. Hagyjon nekem békét. Jól érzem magamat. És elég volt.

Ország nem tudott a szemébe nézni. Lesütötte a szemét és vállvonogatva, halkan és szinte dadogva mondta:

– Én… én… az egész ország helyett szégyellem magamat… az ön sorsa miatt.

– Bárgyuság! – kiáltotta dühösen Monostory. – A magam sorsának magam vagyok az oka. És elég volt. Mondtam, hogy elég volt.

Szikrázó szemmel nézett Országra, Ország lesütötte a szemét, ő erre lassan megnyugodott, lehajtotta a fejét, ivott és újra gondolkozva nézett maga elé.

Hallgattak. De nemsokára bejött Rosenstrauch bácsi. Monostory földerülve nézett rá.

– Üljön le Rosenstrauch bácsi, – mondta neki szinte jókedvüen.

Rosenstrauch bácsi leült. Monostory erre egy olcsó szivart kapart elő valamelyik zsebéből, nagy művészettel levágta a szivar végét és csendesen és hosszú szippantásokkal rágyújtott. A Rosenstrauch bácsi arca a szivar megjelenésekor megmozdult. A szeme rátapadt a szivarra és a szája összecsucsorodott. A szivar végének a levágását és a rágyújtást kéjes és szenvedő figyelemmel nézte és amikor a szivar füstölni kezdett, akkor hajlott orrát magasra emelte a levegőbe és reszketve tett vele néhány szippantást. Monostory azonban ekkor töltött magának. A Rosenstrauch bácsi figyelme erre elterelődött a szivarfüstről és ráterelődött az italra. Monostoryval együtt töltött és együtt emelte föl vele a poharat. Száraz és üres torka többször egymásután görcsösen nyelt és amikor Monostory letette a poharát, akkor Rosenstrauch bácsi összecsucsorított, fájdalmas szájjal, elbűvölve, vágyódva és szenvedve bámult a pálinkára és újra meg újra még mindig nyelt valami képzeletbeli italt.

Monostory mosolyogva nézte.

– No Rosenstrauch bácsi, – mondta azután neki, – elég volt már…

Rosenstrauch bácsi felnézett az italról. A szeme visszatévedt ugyan még egyszer-kétszer és a szája beszéd közben újra meg újra összecsucsorodott, de a Monostory legközelebbi poharáig azért nyugodtan tudott beszélgetni.

– Rosenstrauch bácsi, – mondta neki Monostory, – mondja meg ennek az úrnak, mit csinálunk mi itt minden hajnalban.

– _Smúzolunk_, – mondta mosolyogva Rosenstrauch bácsi.

– Ugy van, – hagyta helyben Monostory. – És kiknek a példáját követjük ebben?

– A régi görögökét, – felelte Rosenstrauch bácsi. – Azoknak is a _smúz_ volt az életük. – A symposion célja nem az ivás volt, hanem a smúz, és a symposiarcha kötelessége csak másodsorban az itali parancsolgatás, mert elsősorban a tárgy megjelölése, amelyről a smúz folyik. – Igy ült ott Plátó, amikor Alkibiadesz berohant ibolyakoszorus fejjel…

– Honnan tudja ezt? – szólt közbe Ország meglepetve.

– Tőle, – mondta Rosenstrauch bácsi.

Rámutatott Monostoryra.

– Igen, – mondta Monostory mosolyogva, – tájékoztattam egy kicsit a görög filozófiáról. – Neki inkább csak talmudi tájékozottsága volt.

Elgondolkozott.

– Pedig tudja-e, – szólalt meg azután hirtelen Rosenstrauch bácsihoz fordulva, – hogy Arisztotelesz erősen hatott Majmunira és egy egész csomó középkori zsidó íróra.

– Nem tudom. Nem is igaz.

– De igaz. Ide figyeljen…

Ország meglepetve hallgatta őket. Monostory hosszasan bizonyította Rosenstrauch bácsinak, hogy Arisztotelesz erősen hatott a középkori zsidó írókra. Közben ivott. Rosenstrauch bácsi hevesen vitatkozott vele, de amikor Monostory ivott, akkor az arca eltorzult egy-egy félpercre. Kint már reggel volt és melegen, piszkosan és lármásan ébredt Budapest.

IX.

Szeptember tizenkettedikén este féltízkor a szerkesztőség éjjeli inspekciós szolgája bement Monostoryhoz.

– Monostory úr, – mondta, – egy hölgy keresi.

Monostory meglepetve nézett rá.

– Kicsoda?

– Nem mondta. Azt mondta, híjjam ki Monostory urat.