Part 3

– Ön nem olvas, – szólalt meg aztán halkan. – Hát jó, olvas. – Ne higyje… vagy ha olvas, akkor tudja, hogy amit én irok, az nem rossz. – Az jó. – Az a legjobb, amit ma írnak. – De én néha látom…

Bizonytalan mozdulatot tett a kezével, mintha belenyúlna a messzeségbe valami után:

– Én néha érzem… utána nyulok… már majdnem megfogom, mit kellene, mit lehetne… Valami csodálatosat. Zengőt. Orgonahangut. Évszázadokra szólót. Örökkévalót.

Lebillent a feje.

– A földön, – mondta, – Dante is élt. – Dosztojevszki is élt.

Még csendesebben mondta:

– Néha a halhatatlanság járma, amelyet a nyakamon hordok, véresre horzsol. – Akkor idejövök és iszom. Nem iszom mindig. – Néha. Mikor rámjön.

Vállat vont.

– Ugy nevezett Quartalsäufer vagyok, – mondta könnyedén. – Lehet, hogy az egészet hazudom magamnak azért, hogy ihassam.

Elhallgatott. Monostory mozdulatlanul nézte. Ország lecsillapult, megnyugodott, töltött magának.

– _Én_ ezt hazudom magamnak, – mondta. – Hát ön… miért iszik most?

Monostory mozdulatlan arccal nézett rá, azután csendesen megszólalt:

– Én így készülök a halálra.

Ország lassan fölemelte a fejét. Nedves szeme hosszan pihent a Monostory korán őszülő, sápadt fején.

– Hm, – mondta nagyon halkan, – igaza lehet. – Ha tudja az ember, igaza van. Ön… az életét akarta úgy alakítani, mint egy művészi alkotást. – Remekművet akart és kontármunka lett belőle. – Végét veti a vergődésnek. – Ha tudja, igaza van.

Nedves szeme megindultan tapadt rá a Monostory sápadt arcára.

– Kontármunka lett belőle, – mondta meghatottságtól remegő hangon, – pedig remekmű is lehetett volna belőle. Az ön homlokán a géniusz ragyog…

Most már részeg volt. A hangja panaszos sírássá lett.

– Miért engedik át önök, – mondta hirtelen, – ezt az imádandó, édes, piszkos várost, ezt az alávaló, drága Budapestet nekünk: jövevényeknek, befogadottaknak, bugrisivadékoknak, sárgafoltosoknak, intellektuális parvenüknek? Miért nem fogják meg, miért nem szorítják hátra a derekát, – asszony ez, him kell neki, csókot neki. Ha egyszer egy olyan férfi jönne, mint ön, – férfi! – ur! – race! – hogy adná ez meg magát!… Akarja meghódítani Budapestet? Megmondom, hogyan kell.

Monostory nem felelt. Ország elfáradt, de a szeme tüzben égett és rálángolt Monostoryra:

– Ki ez az ember? – kérdezte. A homlokán ott ragyog a géniusz. Ki ez?

Monostory halkan mondta:

– A szentlélek lovagja.

– A szentlélek lovagja, – kiáltotta Ország mámorosan.

Monostory fanyar mosolygással bólogatott:

– A szentlélek elzüllött lovagja. – A szentlélek letörött, fáradt, halálba menő lovagja.

Ország ragyogó szemmel hallgatta. Monostory várt egy ideig, azután újra beszélni kezdett:

– Az én szívemben, – mondta, – kinyilt és kivirágzott a halál szerelmének a virága. – Fekete virág. – Fagyos virág. – Jégvirág.

Fájdalmasan folytatta:

– És ezt a szent virágot egyetlen meleg szellő érte és a levelei összezsugorodtak tőle.

A szeme elborult. Mámoros haraggal kiáltott föl:

– De akkor miért nem nyujtottam ki a kezemet mohón és boldogan az élet lehetősége után, amellyel megkínáltak?

Eltorzult az arca.

– És ha az életnek ezt a lehetőségét dölyfösön eldobtam, mi zakatol akkor itt?

Ország figyelmesen hallgatta; válaszolt neki és kérdéseket intézett hozzá; és késő reggelig ittak és beszélgettek a csöndes kávéházban.

IV.

Monostory fölállott a mindennapi tarokkpartijától és menni készült. Jeney Ödön azonban, aki a szoba ajtajában várt rá, föltartóztatta.

– Kedves Pista, – mondta neki hanyag korrektséggel, – szabad egy félórádat igénybe vennem?

– Parancsolj velem, – felelte Monostory udvariasan és gyanakodva.

Beültek egy fülkébe. Jeney lesütötte a szemét, zavarodottan játszott a gyufatartóval, amely előtte állott az asztalon, azután hirtelen mozdulatot tett, elpirult és így szólt:

– Bocsáss meg, – én nem birom tovább ezt a szívtelen és alávaló tapintatot. – Három hete, hogy mindennap feljársz ide és eddig egyetlenegy ember egyetlenegy szóval sem emlegette. Diszkréció! Uri emberek vagyunk! Nyugalom! A szomszédod haldoklik? Csak hidegvér! Fuj!

– Mit akarsz? – kérdezte Monostory összevont szemöldökkel.

– Azt akarom neked mondani, hogy ott mindenki látja rajtad, hogy mire készülsz. Itt mindenki pontosan tudja, mennyi pénzed maradt. Mindenki látja, hogy úgy élsz, ahogyan azelőtt szoktál. Mindenki pontosan kiszámította tehát már az első napon, hogy hány heted van még, és a tarokkpartnereid legföljebb két-három játéknyi tévedéssel meg tudnák mondani, melyik partie lesz az, amelyből már hiányzol, mert a játékban meggátolt az, hogy az éjszaka főbe lőtted magadat. A kedves öreg urak. A finom, tiszta öreg urak.

Monostorynak vonaglott az ajka. Hallgatott, azután fölemelte a fejét.

– Mit kinzol te engem! – kiáltott föl tompított hangon, de forró keserüséggel. – Mit zavarsz! Mit nyugtalanítasz! Hagyjál békében megdögleni.

– Ez az, – felelte Jeney. – Jól van. Ez az, amit én nem tudok. Én nem vagyok olyan förtelmesen tapintatos, én nem vagyok olyan becstelenül diszkrét, én tapintatlan vagyok, én indiszkrét vagyok, én ezennel kijelentem, hogy tudom, hogy tönkrementél, beszélni akarok veled arról, mik a terveid és… és fölajánlom neked a szolgálataimat arra…

Monostory egy heves mozdulattal fölállott. Ott akarta hagyni Jeneyt. A Jeney szeme könnybe lábadt. Monostory megállott. Jeney halkan mondta:

– Pista, miért szégyenítesz meg engem azzal, hogy itt akarsz hagyni? Miért szégyenítesz meg engem azzal, hogy beszélni sem akarsz velem a sorsodról? Azt akarod, hogy utólag szégyeljem, hogy tizennyolc évvel ezelőtt elfogadtam a támogatásodat és a pénzedet?

Monostory habozva állott, a vállát vonogatta, az ajkát harapdálta; azután lesütött szemét ráemelte Jeneyre, sötét szemének hideg és kemény tekintete ellágyult és lassan visszaült a helyére.

– Hát mit akarsz? – kérdezte halkan.

– Mondd meg nekem, – felelte Jeney buzgón és meghatva, – mit akarsz csinálni?

Monostory fanyarul huzta el a száját.

– Minek kérdezed? – mondta fájdalmasan.

– Nem! – kiáltotta Jeney. – Nem! Ne mondd azt, hogy egyszerűen főbe akarod magadat lőni. Hiszen különben már eddig is főbe lőtted volna magadat. Nem tetted. Bocsáss meg, kénytelen vagyok nyiltan beszélni róla: helyes és pontos fogalmazásban tehát a dolog így hangzik: adtál magadnak hat hetet, _ha_ addig semmi sem történik, _akkor_ főbelövöd magadat. Igy van?

– Körülbelül így.

– No látod. Minthogy pedig rajtunk áll, hogy történjék valami…

Monostory fáradtan legyintett egyet.

– Pardon, – mondta Jeney, – az első gondolatom a képviselőséggel, igaz, rossz volt. Azóta beláttam. Nem azon kell kezdeni. Majd azon végzed. Előbb újra vagyont kell szerezned.

Monostory csöndesen fölnevetett.

– Ne nevess, – mondta Jeney, – neked annyiféle tehetséged van…

Monostory eddig lesütött szemmel ült. Most fölnézett, fölemelte a fejét és félbeszakította Jeneyt. Rátette a kezét a karjára.

– Bocsáss meg, – mondta gyöngéden, – ne folytasd. Tévedsz: nekem semmiféle tehetségem nincs. Várj csak, ne szakíts félbe, én megmondom neked, hogy áll a dolog: nekem semmiféle tehetségem nincs… én csak tehetség vagyok… Minden lehetőség, minden vágy, minden sóvárgás, minden szomjuság és irdatlan sok erő… csak éppen semmi fegyelem, semmi szerénység, semmi egyszerüség, semmi alázatos és makacs munka… ha minden sorompó mindig kinyilt volna előttem, úgy vonultam volna be, mint… mint soha még egy király… de soha arra erőm nem volt, hogy a sorompót összetörjem, vagy a lakatja kulcsát megszerezzem, vagy… Isten nevében, ha másképpen nem megy, átbujjak alatta. Nem lettem semmi. Nem leszek semmi. Tehetség vagyok. Úr vagyok. Magyar vagyok. Elpocsékoltam az életemet. Meg kell halnom.

– Nem hiszem. Nem igaz. Kisebb tehetséggel, mint a tied, de ugyanazzal az ősi, uri átokkal megverve elindultak mások is és…

Monostory félbeszakította:

– Te? Az más. Ti… ti idejekorán mentetek tönkre. A ki közülünk idejekorán tönkre megy, az boldogul. De én mostanig otthon maradtam a vármegyémben és…

Vállat vont:

– Talán ha az apám husz évvel ezelőtt lőtte volna főbe magát…

Vonogatta a vállát:

– Akkor talán én is egy nagy biztosító társaságnak lennék most az igazgatója.

Jeney energikus mozdulatot tett:

– Ha megengeded, – mondta, – ne is beszéljünk erről többet. Hanem válaszolj erre: hajlandó vagy-e mához egy hétre eljönni hozzám és megismerkedni Hollódi Arturral?

Monostory meghökkenve és elgondolkozva nézett rá:

– Hm… Hollódi…

Sötét szemének a tekintete lassan megváltozott. Elcsúszott Jeneyről, belemélyedt valahová a messzeségbe és nedves és lágy lett és bizonytalanul reszkető.

Jeney megindultan nézte. Várt. Amikor a Monostory tekintete remegve, küzködve és ingadozva készült visszatérni hozzá, akkor gyorsan megszólalt:

– Meg is mondom neked röviden, miről van szó. A Hollódi bankja, vagyis Hollódi újra alapít valamit: egy kis intézetet, amelyből nemsokára óriási vállalatnak kell lenni: mezőgazdasági export, a Balkánt is belekapcsolni… tőle majd meghallod. Én beszéltem neki rólad… természetes, hogy a társadalmi poziciójának a javitására is gondol, ezt nevetséges volna előtted elhallgatni… de egyébként: körülbelül te látszol a legalkalmasabb embernek arra, hogy azt a nagy vállalatot megteremtsd, amelyre Hollódi gondol.

Monostory nehezen, halkan lihegett. A szeme újra elfordult a messzeségbe; az arca sápadt volt és a homloka verejtékezett. Jeney sokáig várt, de végre könnyedén megkérdezte:

– Hát rendben van? Eljösz?

Monostory lassan visszafordította rá a tekintetét. A szeme körül karikák voltak, a pillantása nehéz és fáradt volt.

– Hát eljösz? – kérdezte még egyszer Jeney.

– El, – felelte halkan és nehezen Monostory.

V.

A kocsi megállott. Monostory intett a kocsisnak, hogy elmehet, azután lassú léptekkel bement a nyitott kapun. A lába nehéz volt; és a szíve mintha ki akart volna szakadni a testéből. Szorongatottnak és megalázottnak érezte magát; az az érzése volt, hogy kinos megszégyenülések felé megy és összeszorított foggal kellett legyűrnie azt a vágyát, hogy megforduljon és kisiessen a tavaszi estébe.

A pirosszőnyeges lépcsőház alján egy inas mutatta gyakorlott és alázatos mozdulattal az útat fölfelé; a lépcső felső végén egy másik inas gyors és sima mozdulattal levette a Monostory köpönyegét és az aranydíszes, fehér hall bejáratánál már ott volt Jeney Ödön is. Mosolyogva sietett Monostory elé:

– Kedves Pistám, – mondta boldogan, – hogy örülök…

Karonfogta.

– Mindenekelőtt, – folytatta, – bemutatlak a feleségemnek. – Azután, ugy-e, nem terhellek egy ideig; de ha majd rákerül a sor, megengeded, hogy megismertesselek Hollódival.

Monostory nem válaszolt. Szótlanul intett és érezte, hogy a torka összeszorul. Most jön az első megszégyenülés. Jeney odavitte a felesége elé.

– Ilona, – mondta, – bemutatom neked Monostoryt.

Az asszony kinyujtotta a kezét. Monostory lehajolt, hogy megcsókolja; és érezte, hogy közben elvörösödik. Valóban itt van az első megszégyenülés, gondolta, de nem úgy, ahogyan vártam. Hiszen ez az asszony szép!

Az asszony csendesen és halk mosolygással mondta:

– Örülök, hogy eljött.

Monostory nem tudott válaszolni. – Ha nem is szép, gondolta, de kétségtelenül csinos. A szeme mély és lágy; és a mosolygása tiszta és meleg… milyen meleg a mosolygása…

Az asszony várt a feleletére. De amikor látta, hogy Monostory nem felel, újra megszólalt:

– Hogy eljött először, – mondta, – de remélem, hogy nem utóljára. Legközelebb, ugy-e, olyankor jön el, amikor kevesebben leszünk?…

Monostory még mindig nem tudott válaszolni. Nemes, felsőbbséges és tiszta arcára a zavarodottságnak és a tehetetlenségnek egy fájdalmas és megindító vonása ült ki. Az asszony várta, hogy válaszoljon, de azután ránézett az arcára és olyan gyors mozdulatot tett, mintha a segítségére akarna sietni.

– _Kedves_ Monostory, – mondta melegen, – engedje meg…

Megakadt egy másodpercre. A hangja olyan meleg volt, hogy a Monostory szíve hirtelen forró hálával telt meg.

– _Kedves_ Monostory, – mondta újra az asszony, – engedje meg, hogy megismertessem az urakkal.

Három frakkos úrral beszélgetett volt, amikor a férje bemutatta neki Monostoryt. A három frakkos úr hátrahúzódott a bemutatás alatt; az asszony most ismét előre intette őket. Bemutatta nekik Monostoryt és bemutatta őket Monostorynak.

Monostory mély hálát érzett az asszony iránt, mert kimentette halálos zavarodottságából, mert megérezte, mit érez ő és mert olyan gyorsan és olyan jószívvel mozdult meg, mintha valami fizikai cselekedettel akart volna segítségére sietni. Kezet szorított a három frakkos úrral, akivel megismerkedett, szótlanul figyelt a beszélgetésükre, és a nyugalma és hálaérzésének a melege lassanként eltünt. Megint bizonytalanságot és megint szorongást érzett.

Az asszony azon volt, hogy őt is bevonja a beszélgetésbe; s így a három frakkos úr is szólt hozzá egy-két szót; ő röviden válaszolt és a lelke lassan eltelt a szégyenkezés és az undor érzésével. Mik ezek az emberek? Egy bankigazgató. Egy ügyvéd. Egy vegyészeti cikkek gyárosa. Hogyan kerül ő ezek közé az emberek közé? Hogyan mernek ezek az emberek átnézni rajta, úgy tenni, mintha ő ott sem állna… és különösen, hogyan mernek ezen a könnyed és odavető hangon szólni hozzá? Általában: micsoda hangon beszélnek ezek az emberek! Milyen szavaik vannak! A szavaiknak milyen hangsúlya! Milyen az arcuk! Micsoda arcélek és micsoda szájak ezek!

Körülnézett az ismeretlen tömegben, amely kezdte megtölteni a nagy házat és az az érzése volt, hogy furcsa és gyűlöletes korcsok nyüzsögnek körülötte… idegenek… ellenség…

A három frakkos úr közül az egyik valami lóversenyügyet adott elő és hevesen bizonyítgatta, hogy gyanús manipulációknak kell kiderülniök, mert Belcanto jobb, mint Hapták…

Az asszony megint bele akarta vonni Monostoryt a beszélgetésbe és odafordult hozzá:

– Mit gondol Monostory?

Monostory halkan azt felelte, hogy ő Haptákot jobbnak tartja Belcantónál.

A frakkos úr ekkor vállat vont.

– Lehet, – mondta, – hiszen maga jobban tudhatja…

Udvariasan igyekezett beszélni. Sok mindent koncedált. Belát mindent; csak éppen a véleményét mégis kénytelen –.

Monostory mindebből már semmit sem hallott. A vér a fejébe tódult és a keze ökölbe szorult. _Maga_… Ez az ember, ez a vegyészeti cikkek gyárosa azt mondta neki, hogy _maga_. Ezt az embert, ezt a vegyészeti cikkek gyárosát ő egyetlen kézmozdulattal leüti, egyetlen ökölcsapással a földre teríti és…

Az izmai fájtak a görcsös erőfeszítéstől, amellyel megfékezte magát. Mit akar csinálni? Botrányt? Itt? Ezek között az emberek között? És miért? Mert ezek olyan hangon beszélnek, amely neki szokatlan?

Megfékezte magát, de nagy bágyadtságot és fáradt utálatot érzett. Szeretett volna elmenni a társaságtól, beülni egy csendes sarokba, pihenni és szótlanúl nézni az embereket. De nem tudta, hogyan menjen el. Sokra vittem, – gondolta keserűen, – most már zavarba hoz egy budapesti fiskálisokból álló társaság… Föltételezem, hogy a gallérom is tavalyi divatu és a frakkom ráncot vet…

Körülnézett. Pár lépésre tőlük egy másik társaság állott. Két frakkos úr és egy nő. A nő: fiatal lány volt és éppen elbocsátotta a két frakkos urat.

– Higyjék el, – mondta nekik, – hogy ez mégis tudományos botrány… Kinevezni egy ilyen tehetségtelen embert egy ilyen elsőrangú fontosságu tanszékre akkor, amikor két valóban tehetséges ember közül lehetett volna választani: – ez megalázza az egyetemet és kompromittálja az egész magyar tudományos életet.

A két frakkos úr közül az egyik megkockáztatta azt az állítást, hogy akit arra a fontos tanszékre kineveztek, talán mégsem egészen tehetségtelen ember. A fiatal hölgy igen energikusan intett nemet:

– Nem, – mondta határozottan. – Én olvastam a renaissance kezdeteiről irott munkáját: teljesen tehetségtelen tákolmány. Egyetlen eredeti gondolat sem. Ami jó van benne: az Burckhardt és Gobineau. Még azt a fáradságot sem vette magának, hogy más szerzőket is elolvasson.

Várt egy másodpercig, azután bezárta a beszélgetést:

– Teljesen tehetségtelen.

Egy kézmozdulattal megerősítette a dolgot:

– Tudományos botrány.

Ugyanezzel a kézmozdulattal és egy mosolygó fejhajtással elbúcsúzott a két frakkos úrtól és elindult egyenesen Monostory felé. Monostory meglepetve nézett rá. Hiszen ez egy tizenöt-tizenhat éves kis lány.

A kis lány odajött hozzájuk, kezet nyujtott a három úrnak, azután nyugodtan mondta:

– Anyám, mutasd be nekem Monostoryt.

Monostory megdöbbenve és álmélkodva nézett rá. Jeneyné látta az álmélkodását és a lánya felszólítását nem teljesítette pontosan.

– Monostory, – mondta, – _bemutatom magának_ a Loli lányomat.

Loli megbiccentette a fejét; nevetve nézett föl az anyjára; az anyja elmosolyodott és az egész társaság nevetni kezdett. Most Monostory is velük nevetett.

Loli kinyujtotta a kezét:

– Azért én mégis nagyon, nagyon, nagyon örülök. Évek óta vágyódom rá, hogy megismerkedjem magával.

Monostory még mindig csodálkozva nézett rá. Lassan megszólalt:

– Évek óta? – mondta csendesen és mosolyogva.

– De igen, – felelte Loli, – évek óta. Tíz éves voltam, mikor a papa elbeszélte, hogyan ugrott maga oda ő elébe, amikor a díjbirkózó megtámadta és…

– Szszszszsz!…

Monostory önkéntelenül felszisszent, hogy Lolit elhallgattassa. Kellemetlen volt és kínos volt neki az a gondolat, hogy ebben a társaságban a multjáról szó lesz.

Loli ránézett és Monostory meglepetve látta, hogy a szeme egészen olyan, mint az anyjáé. A szeme és a kis orra; és a szája; és a feje; és a középen elválasztott barna haja. Az egész különös, furcsa, gyorsbeszédü, éretlen kis asszony tökéletes mása volt ennek a másik megérett és csendesbeszédü asszonynak. – Monostory egy másodpercig magán érezte a tekintetét; azután Loli gyors mozdulatot tett, mintha valakinek a segítségére akarna sietni és így szólt:

– Jőjjön el innen, Monostory. – Megmutatom magának a házat.

A válaszra nem is várt. Elindult. Az anyja felsőbbséges, de halk és gyengéd mosolygással nézett utána, Monostory pedig sietve tett egy hosszú lépést, hogy utólérje.

Szótlanul mentek egymás mellett. Monostory megint mély hálát érzett ez iránt a kis lány iránt, aki kimentette őt egy kényelmetlen, helyzetből és aki olyan gyorsan mozdult meg, mintha valami fizikai cselekedettel akart volna segítségére sietni. Milyen különös asszonyok ezek a…!

Odafordult Loli felé, lenézett rá és a hálaérzése lassan oszladozni kezdett. Milyen furcsa, éretlen és hangos kis asszonyszemély ez. Most hallgat, de a hallgatása is olyan önérzetes, hogy szinte kihívóan hangos. Egy tizenhatéves gyerek, aki úgy sétál végig a termeken, mint egy királyné. Éretlen kis királyné, – önérzetes, nevetséges, budapesti kis bankárlány, – nem is tapintatosságból hivott el, – az, hogy elhivott, az is éretlen nagyoskodás, – tapintatlanság…

Kelletlenül és fanyar fáradtsággal ment Loli mellett. Loli meg akart szólalni, de Monostory nem segített neki. Kis barna fejét kétszer is fölemelte Monostory felé, Monostory azonban konokul, szinte haragosan nézett előre. Loli végre harmadszor is fölemelte a fejét és halkan mondta:

– Bocsásson meg, hogy elhíttam…

Monostory meglepetve fordult feléje. A Loli lágy tekintetü, mély és nagy szeme nedvesen csillogott rá. A hangja alázatos volt.

– Milyen furcsa, – gondolta meglepetve Monostory, – hogy ez ilyen hangon is tud…

Loli válaszra várt, de amikor nem kapott választ, még alázatosabban folytatta:

– Azt hittem… az az érzésem volt… hogy maga nem érzi ott jól magát… a között a három börzelény között…

Monostory meghökkenve fordult feléje és bámulva nézett bele aggódó, kis arcába. Mi ez? Ez az éretlen gyerek, ez a zöldcsőrű kis madár csakugyan megérezte volna, amit ő érez?

– Igen, – mondta Loli szinte bűntudatosan, – azt hiszem, általában nem érzi jól magát itt nálunk. Nem is érezheti jól magát. Ezek az emberek mind egy furcsa argot-t beszélnek; sőt egyikük-másikuk jargont beszél; néha én is alig tudom elviselni őket; nagyon értem, ha magának türhetetlenek.

Monostory habozva nézett le rá. A fanyar haragja megenyhült. Ez a korán érett, éretlen kis budapesti lány nem kellemetlen. Nem tolakodó. De csak nem fog ő most komolyan szóbaállni vele és csak nem fog neki az érzéseiről komolyan beszélni?

– Ha rászánná magát, – mondta Loli, – hogy olyankor jőjjön el hozzánk, amikor ez a frakkos népvándorlás nincs itt, akkor… akkor talán jobban érezné magát.

Monostory elgondolkozva nézett rá. – Az anyja pár perccel ezelőtt ugyanezt mondta. – Elgondolkozva nézett rá és szinte az akarata ellenére megszólalt:

– Én attól tartok, – mondta komolyan, – hogy én sehol már jól nem érezhetem magamat.

– Miért? – kérdezte Loli nagyon halkan, nagyon óvatosan, szinte a lélekzetét visszafojtva.

Monostory mereven nézett bele aggódó, barna kis arcába:

– Azért, – felelte csendesen és szinte csak magának, – amiért egy fájdalmas sebnek a leggyengédebb érintés is kín és amiért…

Hirtelen elhallgatott. Még egy pillantásnyi ideig elboruló szemmel nézte a kis lány feszülten figyelő kis arcát, azután heves mozdulattal elfordult. A szíve megdobbant és az arca elsápadt a szégyenkezéstől. Mi történt vele? Hová sülyedt le? Hogyan botolhatott így meg? Egy gyereknek, egy tacskónak, egy éretlen kamaszlánynak elkezdett a lelkéről beszélni?…

A fogát csikorgatta.

– Mi van még hátra! – gondolta fuldokolva, – mi van még hátra, – kinek fogom még elpanaszolni a bajomat, kit avatok még be a lelki életembe, mit kérdez most majd tőlem ez a tolakodó tacskó?

Szótlanul ment előre, az ajkát harapta, és az az érzése volt, hogy meg kell fordulnia, el kell sietnie és szökve kell kimennie a tavaszi estébe. Loli azonban egy ideig szótlanul haladt mellette, egyszer-kétszer fölnézett rá, azután gyorsan, szinte hadarva kezdett beszélni:

– Ez itt az empire-szalon, – mondta izgatottan. – Minden budapesti uriháznak az elkerülhetetlen dísze. A budapesti bankigazgató, sőt a budapesti ügyvéd sem érzi jól magát, ha nem olyan karosszékben ül, mint amilyenben Napoleon ült. Neki pont napoleoni karosszék kell, ha nem olyan, amelyben Napoleon valóban ült, akkor olyan, amelyet egy terézvárosi asztalos egyenesen Napoleon szellemében állított össze. – Nem nevetséges ez?

Monostoryban tüzelt a megszégyenülése és halkan és haragosan odavetette:

– Nem!

– Nem? – kérdezte élénken és boldogan Loli, – nem nevetséges az, ha valaki nem a maga korának a levegőjét akarja maga körül érezni? Volt az valaha, hogy egy bankár mindenáron elmúlt évszázadok művészetét akarta maga körül tudni? – Soha.

Monostory elhuzta a száját.

– Soha! – mondta gúnyosan. – A renaissance idején se, amelyet maga olyan jól ismer.

– Tessék? – mondta Loli ijedten.

– A firenzei bankárok ugy-e nem a görög művészet levegőjét akarták „maguk körül tudni…“

Loli még mindig ijedten nézett rá. Monostory feléje fordult. A Loli barna, kis arca ebben a másodpercben olyan ijedt, megzavarodott és tehetetlen volt, hogy Monostory nem tudott tőle rögtön elfordulni. Nézett a kis lány tehetetlen kis arcába, azután lassan elmosolyodott, azután elnevette magát. – Azt a gyereket, aki vele szemben állott, most végre gyereknek érezte; hangos, nagycsőrű gyereknek, aki azonban összerezzen, ha rákiáltanak. – Belenevetett a Loli arcába.

Erre Loli is nevetni kezdett, jókedvűen, fölszabadultan és boldogan. A nevetése olyan volt, mint egy gyereké, aki az imént még sirt és aki most fölindultan és lihegve keresi a frissen született jókedve szavait.

– Maga, – mondta boldogan nevetve, – maga… Most maga védi velem szemben a bankárokat.

A fölindulása, a fölindult nevetése, a gyerekzavarodottsága még mindig olyan kedves volt, hogy Monostory vigasztalóan mondta:

– No jó, hiszen magának van igaza. – Azért a firenzei bankárok is renaissance-művészetet „akartak maguk körül tudni“; és az ember legyen hű a saját kora művészetéhez; és ha régit akar, akkor valódit akarjon; és ha nem telik rá, akkor ne akarjon régit; – és maga nem szereti a történelmi darabokat se…

– Nem! – kiáltott jókedvüen Loli.

– És az nem baj… majd rájön, hogy azok a legszebbek, azok az igaziak; és maga nagyon kedves kis budapesti képromboló; és bizonyosan ezeket a képeket se szereti…

Rámutatott egypár képre, amely a falon függött.