Part 2

Monostory odaért a kocsihoz és lassan felült a hátsó ülésre. A kocsis ijedten kérdezte, nem ő hajt-e. Monostory szótlanul intett nemet. Hová menjenek, kérdezte a kocsis. Monostory halkan és eltorzult szájjal felelte hogy: haza. Nem parancsol-e valami köpönyeget? Hűvös van. Monostory intett, hogy nem. A kocsis leszedte a pokrócot a lovakról, a könnyü kocsi megindult és Monostory lehajtott fővel ült a hátsó ülésen.

Most tökéletesen józan volt és tudott mindent: tudta azt is, hogy mi történt és tudta azt is, hogy mi vár rá. A kocsis suhogtatta az ostort, hogy a fáradt lovak egyenletes ügetésben maradjanak; és a tiszta országúton, a hűvös reggelben Monostory didergő testtel, magába sülyedve, egy óra alatt átélte egész elmult és egész eljövendő életét.

II.

A kocsi fölhajtott az erdőmonostori kastély elé, Monostory leszállott róla, bement a kőkockás előcsarnokba és tudta, hogy itt találja a feleségét. Valóban ott találta. Eddig egy fonott széken ült kinyitott levéllel az ölében, most fölkelt, elébe jött és megállt előtte. Hűvös, tiszta, szőke szépsége fájt Monostorynak. Égő szemét lesütötte és szótlanul nyult az asszony keze után, hogy megcsókolja.

– Bocsásson meg a levelem durvaságáért, – mondta az asszony. – Attól tartottam, hogy ha nem írok ilyen nyiltan, azt hiszi, hogy csak haza akarom csalni. Azért kellett ilyen brutálisan írnom…

– Jól tette, – válaszolt halkan Monostory. – Enélkül csakugyan nem jöttem volna haza.

Elhallgatott, lehajtotta a fejét, és erre hosszú hallgatás támadt.

– Nem akarja, – kérdezte végre halkan az asszony, – hogy elmondjam: hogyan történt?

Monostory fölnézett és összeszorított ajakkal felelte:

– Azt hiszem: úgyis tudom. Vacsoránál nem látszott rajta semmi, vacsora után beszélgettek, ő azután visszavonult a szobájába, leveleket írt, és tizenkét óra tájban egy dördülés hallatszott a szobájából…

– Honnan tudja? – kérdezte bámulva az asszony.

Monostory nem válaszolt. Vállat vont és elnézett az asszony szőke feje fölött. Pár másodperc múlva azonban vissza kellett néznie az asszony tiszta, kék szemébe, amely nedvesen és megindultan lángolt rá, mintha látná a gondolatait. Ekkor egyszerre forró és nagy vágy rohanta meg. Ha most megölelné ezt a tiszta és üde asszonyt, ha finom, keskeny és hideg ajkát egy izzó csókkal meggyujthatná úgy, mint a házasságuk első évében… Ha oda lehetne még menekülni ehhez a tisztasághoz, ehhez a szőkeséghez, ehhez a nyugalomhoz, ehhez a hűvös és tartós szeretethez. Összeszorította a fogát és könny szökött a szemébe, úgy viaskodott a vágyával.

Az asszony nem vett észre a küzdelméből semmit. De mert Monostory nem szólt, ő kérdezte meg jósággal és gyöngéden:

– Nem akar velem beszélgetni egy kicsit arról… arról, hogy mi lesz?

A Monostory küzdelmének ekkor egyszerre vége lett. Ez a jóság, amelyet annyiszor tapasztalt, túlságosan pontos volt neki; ez a gyöngédség, amely annyiszor lefegyverezte és megszégyenítette, nagyon is gyorsan jelentkezett. Házasságuk ötéves harcában a mai napon ő szenvedte el a végleges és döntő vereséget; minél nagylelkűbb a kegyelem, annál nagyobb az ő szégyene.

Rákényszerítette a hangját, hogy hálás legyen:

– Köszönöm, Ida, – mondta, – de előbb szeretnék tájékozódni egy kicsit. Hol vannak azok a levelek, amelyeket az apám hátrahagyott?

Azt mondta: az apám, nem így általánosságban: apa. Halott apját elvette ettől a tiszta, szép, szőke asszonytól. Eddig harcolt az apjával, eddig sokszor megsebezték egymást, és sokszor úgy volt, hogy ez a jó és tiszta asszony igazán a lánya az ő apjának, ő pedig senkije; de most nyilvánvaló lett, hogy ők, ő meg az apja, összetartoznak és ez a gyöngéd és kedves asszony egy jószívű idegen, akihez nekik semmi közük sincs.

Az asszony habozva válaszolt a kérdésére:

– Csak két levelet írt.

– És e kettő közül egyik sem szól nekem.

– Egyik sem.

Az asszony aggódva nézett rá, de Monostory komolyan bólintott. Ezt is tudta.

– A két levél közül, – folytatta azután félénken az asszony, – egyik nekem szól.

A levél után nyult, amelyet az előbb az ölében tartott.

– Hagyja, Ida, – mondta Monostory. – Azt írja benne, hogy magát nagyon szereti és hogy maga ne hagyjon el engem, ha meg tud még nekem bocsátani…

– Honnan tudja? – kérdezte megint rémülten az asszony.

Monostory újra vállat vont. Nem akarta elmondani az asszonynak, hogy az egy óra alatt, mialatt hazafelé jött, átélte a maga egész elmult életét, benne az apjával vívott minden harcával és hogy ezalatt az egy óra alatt értette meg, hogy az apjával azért sebezték egymást véresre, mert neki nemcsak minden vonása, hanem a lelkének minden hullámzása olyan, mint az apjáé volt. Ő is így lőtte volna magát főbe. Ő is így fogja magát főbelőni, amikor majd –.

Egy legyintéssel elhárította az asszony kérdését és ő kérdezte meg:

– A másik levél?

– A másik levél, – felelte az asszony meghökkenve és elfogódva, – Rostásnak szól.

– Gondoltam. Átvette már?

– Igen.

– Itt van?

– Igen. Odaát dolgozik az irodában.

– Kedves Ida, – mondta Monostory, – akkor engedje meg, hogy most átmenjek hozzá. Később azután, ha nincs ellenére, bekopogtatok magához és akkor beszélgethetünk.

Az asszony elfogódva bólintott és fölment a lépcsőn. Monostory végigment a folyosón és a folyosó végén bement egy kis szobába, amelyet uradalmi irodának használtak. Itt találta könyvek és könnyek között Rostást, öreg tiszttartójukat, akit lecsendesített és akivel könyvek és írások fölött négy óra hosszat dolgozott. Tíz óra után kijött az irodából, fölment a szobájába, megfürdött, megborotválkozott, átöltözködött és azután bekopogtatott a feleségéhez.

A feleségénél ott volt a fiuk is: négy éves, szép szőke fiú. Monostory megsímogatta a fia fejét, amelynek egész formája és minden vonása az anyjáé volt, azután kiküldte őt a szobából. A kis fiú engedelmesen kiment.

– Én nem mentem volna így ki négy éves koromban, – gondolta Monostory. – Ennek nem lesz baja az életben.

Elgondolkozva tekintett a fia után, azután visszafordult a feleségéhez. Az asszony feszült figyelemmel nézett rá, az idegei szinte megpattantak a várakozástól. Monostory kerülte a felesége tekintetét, igyekezett elfogulatlanul játszani az óraláncával és úgy kezdett beszélni, mint aki szeretetreméltó semmiségeket mond:

– Kedves Ida, – kezdte, – a helyzet valóban olyan, mint amilyennek képzeltem: hogy úgy mondjam… azaz… egy bizonyos értelemben vígasztalan.

Az asszony sápadtan várakozott és egyelőre nem szólt semmit. Monostory folytatta:

– Az egész birtok mindenestül úgy meg van terhelve, hogy oktalanság tovább vesződni vele. Ha olyan termésünk találna lenni, amilyen száz év óta nem volt, ősszel akkor sem tudjuk még a kamatokat sem fizetni. Az utolsó nagy kölcsön, amely természetesen szétrepült a kezünk között, mint a pelyva, betette a kaput. Itt nem szabad, nem is lehet tovább vergődni; itt gyorsan végezni kell: eladni mindent, és örülni, ha mindent ki tudunk fizetni.

Az asszony még mindig hallgatott. Monostory egy pillantásra fölnézett rá, de ezután a futó pillantás után még gondosabban kerülte a tekintetét.

– Ebben a sivár helyzetben, – mondta halkabban és minden erejét összeszedve, hogy elfogulatlanul beszélhessen, – ebben a sivár helyzetben egy van, ami vígasztaló: az, hogy a maga hozománya teljes épségben megvan. A Lápos-puszta kissé el van hanyagolva, de teljesen tehermentes; és a pénze egy összegben el van helyezve egy igen jó budapesti intézetben. Ez, amint mondtam, vígasztaló… sőt azt mondhatom… igen megnyugtató… igen örvendetes…

Akadozott. Az asszony elborult homlokkal hallgatta, és mikor akadozni kezdett, sötéten, röviden közbevetette:

– Miért?

Monostory meglepetve nézett rá:

– De, kedves Ida, – mondta, – bocsásson meg…

Az asszony kék szeme szikrázott.

– Ahogy én magát ismerem, – mondta élesen, – mindezt azért találja örvendetesnek és megnyugtatónak, mert engem most nemes módon kitehet, mert elegánsan kidobhat, mert nagylelkű gesztussal megszabadúlhat tőlem.

Monostory zavarodottan nézett rá. Az asszony lihegett és lángoló arccal suttogta:

– Mondja meg, hogy azt akarja ajánlani, váljunk el.

Monostory kényszeredetten forgatta a fejét.

– Mondja meg, – sürgette az asszony. – Ugy-e, azt akarja ajánlani? Ugy-e, azt?

– Azt, – felelte lehajtott fejjel Monostory.

Az asszonynak fölbuggyant az erőszakkal elfojtott zokogása. Fölállott. A szívére és a szájára szorította a kezét, járkált egy ideig, azután fölindultan és fuldokolva mondta:

– És nem érzi, milyen kegyetlen ez a maga nagylelkűsége? Nem érzi, hogy ez a maga nobilitása milyen… milyen ordináré?

Monostory még mélyebbre hajtotta le a fejét és egy ideig megint úgy ült ott magába sülyedve, mint ahogyan a kocsin ült, amikor számon vette a multját és a jövendőjét. Az asszony elhallgatott és várt a feleletére. A Monostory felelete szelid volt és bánatos.

– Jól van, Ida, – mondta, – hát maga hogy képzeli a dolgot?

– Én úgy képzelem, – felelte hevesen az asszony, – hogy amim nekem van, az a magáé. És azzal, amim nekem van, vagy meg tudjuk tartani Erdő-Monostort, vagy ha nem tudjuk, akkor elmegyünk innen és élünk… élünk abból, amim nekem van.

– És?

– Mit és?

– És: hogyan képzeli maga az én életemet? Hogyan kell majd nekem élnem?

Az asszony megzavarodott.

– Istenem, – mondta, – hát… természetesen… én azt hiszem…

Monostory bólintott. A hangjában nem volt semmi kihívás és semmi rosszakarat.

– Természetesen, – mondta, – úgy, ahogyan maga akarja.

Az asszony kétségbeesve fakadt ki:

– Hát még most sem látja be, hogy az a helyesebb?

Monostory bánatosan és fáradtan elmosolyodott:

– „Helyesebb!?“, – mondta ajkbiggyesztve, – miért ne… persze, hogy az a helyesebb…

Az asszony érezte, hogy a beszélgetés rossz irányba téved és ijedten erőlködött, hogy megint jó hangot üssön meg. Leült, megfogta a férje fehér és erős kezét és könyörögve mondta:

– Látja: maga _most_ verekedhetne ki még az élettől mindent; most lehetne minden, ami lenni akart… Ami eddig történt: az a nagy iskola volt, amelyen át kell mennie mindenkinek, aki valami nagyot akar elérni…

Monostory bágyadtan kérdezte, inkább magától, mint tőle:

– Hát akarok én?

– Akar! – kiáltotta az asszony. – Akar; és mindent elér, ha énrám hallgat. Amihez maga komolyan hozzáfog, az sikerül. Ha csak akarja, ha csak nekem… ha csak velem… ha csak úgy csinálja, ahogyan én tanácsolom.

Monostory nagyot lélegzett és fölállott.

– Kedves Ida, – mondta lehajtott fejjel, szomorú szívvel és lankadt lélekkel, – mindennek volna némi értelme akkor…

Megakadt. Még nem merte kimondani, amit akart.

– Arról, – kezdte újra, – hogy mi az igazi nagylelkűség, arról beszélhetnénk…

Megint megakadt. Próbálta melegebben:

– Arról, hogy én a maga nagy jóságát elfogadjam, arról szó lehetne akkor, ha én azt hinném, hogy maga mindezt nem csupán nagylelkűségből mondja, nem csupán azért, mert maga igazán nemes és előkelő teremtés, hanem azért, mert… még szeret engem.

Az asszony föl akart sikoltani. Monostory egy mozdulattal elhallgattatta:

– Nézzen a szívébe, – mondta mély szomorúsággal, – legyen őszinte: maga engem már régen nem szeret.

Az arca elszürkült a rettentő bágyadtságtól, amely most ereszkedett le rá. Olyan irtózatos fáradtságot érzett, hogy a halál nyugalma édesnek és kívánatosnak tünt föl előtte. De mint egy elbúsúlt, nemes és haldokló harcos, végső erőfeszítéssel befejezte a becsületharc munkáját, amelyet elkezdett:

– És igaza van, – mondta fáradt ajakkal és hunyó szemmel, – hogy engem nem szeret… nem azért, mert esztendők óta rosszul bánok magával, hanem azért, mert esztendők óta már: én sem szeretem magát.

Az asszony összeszorított ajakkal, sápadtan nézett rá, ő megfordult, a nagy erőfeszítéstől szinte tántorogva kiment, átment a szobájába, lezuhant az ágyára és húsz óra hosszat aludt.

Amikor fölébredt, minden elő volt készítve a temetésre. Ő még megnézte az apját a koporsóban, és amikor meglátta, egyedül akart vele maradni. Egy félóra hosszat egyedül maradt a halottal és az apjának kemény és makacs vonásaiból, amelyekhez úgy hasonlítottak az ő vonásai, ismét megpróbálta kiolvasni a saját sorsát. Megerősödött az az érzése, hogy tud mindent, ami még számára eljövendő, és amikor leszegeztette a koporsót, nemcsak nyugodt volt, hanem szinte derült.

A temetés után a felesége hivatta. Fölment hozzá. Az asszony utiruhában állott a szobája közepén. Vele volt a fia is.

– Isten vele, István, – mondta az asszony. – Én utazom.

– Isten vele, kedves Ida, – mondta Monostory. – én…

Nem tudta folytatni. Az asszony azonban várakozott.

– Én nagyon hálás vagyok magának, – mondta Monostory, – és…

Újra megakadt. Az asszony várakozott.

– És remélem, bizonyos vagyok benne, – mondta Monostory, – hogy az élet mindenért kárpótlást ad még magának.

Ekkor nem várakozott tovább az asszony. Odafordult a fiához:

– Búcsúzz el édesapádtól, – mondta neki reszkető hangon.

Monostory megölelte a kis fiut; az asszonynak kezet csókolt; az asszony a kis fiuval azután lement az udvarra és beült a hintóba; Monostory lekísérte őket; a hintó elrobogott és Monostory egyedül maradt.

Két hét múlva ő is elutazott. A kastélyt és a birtokot ekkorra megvette az a bank, amely a legtöbb kölcsönt adta rá; Monostorynak a finom utiládáin, a cigarettatárcáin, a ruháin és a pecsétes gyűrűjén kívül volt kerekszámban négy és fél ezer koronája.

III.

Budapestre frissen és üdén ragyogott rá a tavasz. A piszkos város tisztának látszott a csillogó napfényben; a budai hegyek leküldték a városba éles levegőjüket, és a körútakon undor nélkül lehetett lélegzetet venni.

Monostory derülten és csendesen sétálgatott a tavaszi városban. Mindennap órákat töltött el az utcán és nem tudott betelni a város meglepő és mindennap új látványával. Csendesen szemlélődött; gyakran megállott; ha megállott volt, lassan indult tovább; valami különös és meglepő dolog nem történt vele, és a tavaszi hetek csillogva és frissen haladtak el mellette.

A második héten felnézett a kaszinóba, csendesen és nyugodtan végigsétált a termeken, ismerősökkel találkozott, kézszorításokat váltott és később leült negyediknak egy tarokpartiba. Mikor a partinak vége volt, a nagyteremben szivarozgatott még egy ideig, azután indulni akart le az utcára. A lépcsőn szembe jött vele Jeney Ödön. Amikor meglátta őt, akkor rövidlátó szemét összehúzta egy másodpercre, azután kitárta a karját:

– Pistám, – mondta melegen, – te érted jöttem föl ide.

Monostory mosolyogva öleltette meg magát.

– Napok óta hajszollak, – mondta Jeney, – – tudtam, hogy Budapesten vagy, de ne adj Isten, hogy megtaláltalak volna.

Monostory kissé sokalta azt a melegséget, amely a barátja hangjában volt. Ez a melegség és ez a megindultság zavarta a nyugalmát és a zárkózottságát és beleavatkozást igért az életébe.

– Pedig én, – felelte nyugodtan, – a rendes hotelemben lakom.

Jeney rövidlátó szemével ránézett, azután megzavarodva fordította el a tekintetét.

– Ugy? – mondta. – Ott lakol. – Hm, persze persze…

– Igen… mégis csak a legkényelmesebb.

– Persze, persze.

Lent voltak a lépcső alján. Jeney zavarodottan rágta az ajkát; Monostory nyugodtan és mozdulatlanul állott. Jeney érezte, hogy ha még egy másodpercig így állnak, akkor Monostory egy baráti, de hideg és leereszkedő kéznyújtással el fogja őt bocsátani.

Gyors és meleg mozdulattal megfogta a Monostory karját.

– Hová mégy? – kérdezte. – Hadd kísérjelek el.

– Ah… megyek. Sétálok… szeretek így estefelé…

– Igen. Ha megengeded, elkísérlek.

Monostory hallgatott. Jeney karonfogta és elindult vele a Dunapart felé.

– Pista, – mondta azután csendesen, – én az andorlaki kerület dolgában akartam veled beszélni. – Ezért kereslek már negyednapja.

Monostory ránézett.

– Miért? – kérdezte meglepetve. – Mi van az andorlaki kerülettel?

– Megüresedett a madátum… Kálnay meghalt.

– Ah!

Jeney felnézett rá.

– Nem tudtad? – kérdezte csodálkozva.

– Nem.

– Hát… nem olvastad az ujságokban?

– Nem olvasom az ujságokat.

Jeney megcsóválta a fejét, azután sietve mondta:

– Mindegy. – Egyre megy. – Ha tudtad volna, akkor sem tettél volna egy lépést se, hogy megkapd.

– N… nem.

– Nem. Én éppen azért kerestelek föl: engedd meg, hogy én megtelegrafáljam haza, hogy te… vállalod a mandátumot és engedd meg, hogy beszéljek… még ma este a miniszterelnökkel.

Gyorsan beszélt, könnyedén, mintha a dolognak csak a politikai része érdekelné és mintha az egész mind a kettőjükre nézve semmiség volna.

– Megengeded? – Igen? – Rendben van.

Monostory nem felelt. Egyenesen, magasan, emelt fejjel ment előre, de a szeme kitágultan bámult a messzeségbe és az arca lassan elsápadt.

– Rendben van? – kérdezte aggódva Jeney.

– Nincs rendben, – felelte végre Monostory.

– Kérlek! – Neked egy lépést sem kell tenned. Csak meg kell engedned, hogy én…

– Nem engedhetem meg.

– Miért?

Monostory halkan sóhajtott egyet; a szeme a messzeségből visszatért a nyüzsgő utcára; az arca visszakapta a színét; a szabad kezével kis mozdulatot tett és csendesen mondta:

– Mert nekem ez a szegényházi ellátás nem kell. Az andorlaki kerület! – letört fajlovak jászola, – köszönöm, keressenek a megyében más lecsúszott urat, akad rajtam kivül elég, adják annak oda, annak öröme telik majd benne…

– Pista, édes jó öregem, ennek most már vége; szó sincs róla, hogy a mandátummal most is el akarnának látni valakit, a párt ezt a luxust nem engedheti meg magának, ellenkezőleg: olyan kitünő ember kell oda, mint te vagy…

Monostory fanyarul biggyesztette el a száját:

– Olyan kitünő ember?… Ha öt évvel előbb, nem, – ha tíz évvel előbb jutott volna eszükbe. – Helyesebben: ha tíz évvel ezelőtt a te befolyásod már elég erős lett volna. Akkor… igen.

– És most miért nem?

– Mert én nem megyek be azok közé a kétségbeesett éhesek közé, akik a képviselőházban úgyis tucatszám nyüzsögnek. Erkölcsi sansculotte-ok! – kimeredt szemmel és éhesen lesik, ki igér legtöbbet törvényhozói hatalmukért, – az aranybullát négyszögletes kockákra vágva adnák el, ha titokban el lehetne adni, – szegények, éhesek, rongyosok, szájasok, – vagy engedelmesek, ha ez a jövedelemező, – csőcselék, enni akar, és igaza van, és az az ország, amely szegény és éhes emberekre bízza a legnagyobb hatalmat, amelyet adhat, nem érdemel mást, minthogy ezek az éhesek kalácsra váltsák be a hatalmat, amelyet kaptak.

Jeney mosolygott.

– Bravo, – mondta azután vidáman. – Pompás volt. Látod, ezért kell neked képviselővé lenned…

Monostory makacsul rázta a fejét.

– Vállald, – mondta Jeney, – mert különben a fiatal Buzát János kapja meg.

A Monostory arca megmerevedett.

– Az nagyon jó lesz, – mondta jéghidegen és mozdulatlan arccal. – Az nagyon kitünő fiatalember.

Jeney megpróbálkozott még a rábeszéléssel, de Monostory egy hideg mozdulattal elhallgattatta:

– Ne fáradj, – mondta fanyarul. – Fölösleges.

Jeney nem tudott szólni. Szótlanul haladtak előre és kezdett kínossá válni, hogy még mindig karonfogva mennek. Monostory megállott és elhúzta a karját.

– Te merre mégy? – kérdezte halkan.

Jeney befelé mutatott, a város felé.

– Én, – mondta Monostory, – erre megyek.

A Dunapartot mutatta, amelynek a csillogó lámpássora már kigyulladt. Lesütötte a szemét és fölemelte a kezét.

– No Isten veled, Ödön. És köszönöm a kedvességedet.

– Pista…

– Isten veled.

Megszorította a kezét és otthagyta. A csillogó Dunaparton ment előre, de most nem élvezte a Dunapart tavaszesti szépségét. Szorongva és gyötrődve sietett előre, mintha valami célja volna a rohanásának. A szeme mereven és üresen bámult el a messzeségbe; tekintete az embereken, a fénycsillagos folyón, a fénypettyes fekete Gellérthegyen túl rá volt függesztve a végtelenségre, a lágy és nagy örökkévalóságra, amely mindenség és semmiség… amelynek a szeretetét hetek óta ápolgatta és dédelgette magában.

Céltalanul sietett előre a Dunaparton; azután elkanyarodott a folyótól; utcákba fordult be és utcákat hagyott el; egy nagy korbács suhogása kergette és süketen és vakon rohant előre, amíg a talpa égni nem kezdett és reszkető lába össze nem akart csuklani. Ekkor megállott, fölsóhajtott, végigsimította a homlokát és ismét látó szemmel nézett körül. A Városliget tájékán volt. Lassan elment egy kocsiállomásig, kocsiba ült és egy vendéglőbe vitette magát. Megvacsorázott. Vacsora után beült egy kávéházba és maga elé állíttatott egy üveg konyakot. Lassan kiitta az egész üveget, azután fizetett, fölkelt és elment egy másik kávéházba. Ott ismét kiivott egy üveg konyakot, azután tovább ment. Ekkorra elmult éjfél. A harmadik kávéház, amelybe betévedt, elhagyott hely volt, csöndes, füstszagu menedék makacs és halk éjjelezők számára.

Monostory a konyakos üvegje felénél tartott, amikor a kávéház ajtaja kinyílott és egy borotvált arcu, monoklis fiatalember lépett be rajta. Monostorynak nagyon ismerős volt az arca. Az új vendég leült egy asztalhoz, intett a főpincérnek és a főpincér szótlanul elébe állitott egy konyakos üveget. A monoklis fiatalember töltött magának, fölhajtotta a poharát, azután újra töltött. Nézte a poharát és szótlanul ivott. Monostory ingerülten bámult rá. A fiatalember a nyolcadik pohárig nem nézett föl, de a nyolcadik pohár után fölemelte már fátyolossá vált szemét és körülhordozta a csöndes kávéházon. A tekintete megakadt Monostoryn. Egy darabig farkasszemet néztek, a fiatalember azután fölkelt és odament Monostoryhoz.

– Jó estét Monostory úr, – mondta nyugodtan.

Monostory ekkor ráismert.

– Jó estét Ország úr, – felelte szinte melegen.

Ország alig észrevehető mozdulatot tett hátra a konyakos üvegje felé.

– Megengedi? – kérdezte halkan.

– Tessék.

Ország intett a pincérnek. A pincér áthozta a konyakos üveget és letette a Monostory üvegje mellé. Ország leült és előbb Monostorynak töltött, azután magának. Szótlanul ittak.

Ország végre fölemelte a fejét, levette a monokliját és megtörölte a szemét. A monoklival a kezében, egy mozdulatot tett a konyakos üveg felé.

– Amint látja, – mondta csöndesen, – önt utánzom.

Monostory összevonta a szemöldökét.

– Úgy értem, – mondta nyugodtan Ország, – hogy ezt öntől láttam, amikor önöknél voltam odalenn a világ legkisebb és legboldogtalanabb vidéki ujságírója. Ön néha így mulatott: beült egy kávéház sarkába, nézte az üveget maga előtt és, halálos dühvel a szemében, ivott. Néha órák hosszat néztem önt. Utóbb azután egyszer itt Budapesten megpróbáltam. Jó.

Elhallgatott. Monostory lenézett a poharára, kétszer egymásután akart megszólalni, harmadszor végre kimondta, amit mondani akart:

– De mi oka van önnek…?

– Nekem?

– Mindent elért, amiről álmodni merhetett!

A Monostory hangja szinte szigoru volt. Utólag megtiltotta Országnak, hogy többről merjen álmodni ennél:

– Önt olvassák a legjobban. – Útban van oda, hogy a legelső legyen.

Ország lógázta a fejét és lassú, nagy igeneket intett:

– A félegyházi kislányok vasárnaponkint rólam álmodnak. Vagyonokat keresek.

Monostory szigoruan kérdezte:

– Mit akart még? Mire gondolt? Társadalmi érvényesülés? Politikai karriér?

Ország bosszús megvetéssel intett.

– Ah, – mondta, – ezek az ostobaságok…

– Hát mi baja?

Ország szótlanul fölhajtott még néhány pohár konyakot, fátyolos szemmel nézte a tálcát, amelyen a pohara állott, azután a szemét föl sem emelve, szinte a tálcának mondta:

– Engem a halhatatlanság járma nyom.

– Mi?

– A halhatatlanság járma.

Monostory szótlanul várt és Ország csöndesen beszélt maga elé:

– Engem olvasnak a legjobban és rólam álmodnak a dunapentelléri művelt kislányok…? Én leköpöm magamat. Én leköpöm azokat, akik olvasnak. Néha rámjön az undor és a kétségbeesés. Mit írok én, miket írok én, kinek tetszik? mindenkinek tetszik? már az akadémiának is írok, már azoknak is tetszik, már az egész kritikát levettem a lábáról, már az első leszek, már az első vagyok, csak egy-két öreg kidögöljön előlem, már az első vagyok…

Fátyolos szemét fölemelte a tálcáról Monostoryra. A szeme könnytől, vagy részegségtől volt nedves.

– De én leköpöm magam! – ordította bele a Monostory arcába.

Monostory mozdulatlanul ült. Ország nedves szemmel hosszan és szótlanul nézett rá. Monostory nem mozdult. Ország előretolta az alsó ajkát.