Part 1

_A szentlélek lovagja_

BIRÓ LAJOS KÖNYVEI:

=1. Regények=

A diadalmas asszony 3.– Nyári zivatar 3.50

=2. Elbeszélések=

Ciklámen 3.– Kunszállási emberek 3.50 A fekete ostor 3.50 Marie és más asszonyok 4.– Huszonegy novella. 2. kiadás 4.–

=3. Szindarabok=

1913. Történelmi színmű 3 felv. Az utolsó csók. (Egy szegény ifju története) 3 felv. 2.50 Tavaszi ünnep. Dráma 3 felv. 3.– A rablólovag. Színjáték 3 felv. 3.– Sárga liliom. Színmű 3 felv. 3.– A cárnő. Irták _Biró Lajos_ és _Lengyel Menyhért_. Színjáték 3 felv. 3.–

Singer és Wolfner kiadásai

Budapest, VI. ker., Andrássy-út 16. sz.

_Biró Lajos_

_A szentlélek lovagja_

_Budapest 1914_

_Singer és Wolfner kiadása_

_VI., Andrássy-út 16._

_Minden jogot fenntartunk_

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA

I.

Monostory rákönyökölt a márványasztalra, amely meg volt rakva pezsgősüveggel; egy pisszenéssel elhallgattatta a cigányt a háta mögött; elborult szemének egy másodpercnyi ingadozása után kikereste mulató társai közül a legkülönbet és csendesen megszólította:

– Mondd, János fiam, buta vagy?

Az aposztrofált Buzát János meghökkenve emelte föl a fejét. Monostory nyugodtan ismételte:

– Mondd: buta vagy? – Mondd! Mondd, hogy buta vagy; mondd, hogy tök vagy…

A hangja ingerült lett, fenyegető, mint egy oroszlán dörmögése:

– Ne kapkodd a fejedet, édes fiam, mert én belelátok ám. Én tudom, édes jó fiam, hogy mi van benne… Nekem hiába nyalod magadat kivülről angol lordra, belül egy szegény kupecivadék ijedt lelke reszket benned. Nekem hiába adod a tudóst, én tudom, hogy csak szorgalmas ujságolvasó vagy, azzal szédíted ezeket a szamarakat, akik szorgalmasan még ujságot sem tudnak olvasni. Nekem hiába adod a nagy szónokot, én látom, hogy elsápadsz és reszketsz, amikor beszélni kezdesz; és én tudom, hogy két hétig tanulod a rögtönzött beszédeidet. És én nekem hiába adod a született vezért, én tudom, hogy született közkatona vagy, született csatlós, született szolga, sima és ügyes lakáj. És én belátok a fejedbe és tudom, hogy ezt te is tudod; tudom: remegsz tőle, hogy egyszer csak kisül; tudom: nincs egy győzelmes félórád; tudom: nincs egy mámoros perced. Ezért tehát, édes fiam, ha én azt kérdezem tőled, buta vagy-e, akkor ne kapkodd a fejedet, hanem hajtsd meg, és felelj rendesen és engedelmesen, amint illik: igenis, István bátyám, buta vagyok.

Monostory befejezte a beszédét. A beszéd azonban még a pezsgősüvegek között és éjfél után is nagyon kíméletlen volt. A társaság nem nevetett, hanem csendben lázadozott és boldog zúgással fogadta azt a választ, amelyre egyikük rátalált:

– Pista bácsi, részeg vagy.

Helyeseltek, nevettek, ütötték az asztalt, tusst parancsoltak a cigánynak és tíz hang variálta a választ:

– Pista bátyánk berugott! Monostory István részeg, mint a tök. Dicsőséges atyánk leszopta magát:

Monostory azonban fölugrott; kirugta maga alól a széket, meghajlott teste úgy egyenesedett ki, mintha acélból lett volna és fáradt száján harsány kiáltás csattant ki:

– Csend!

Csend lett. A cigány is rögtön elhallgatott. Monostory félresimította a homlokából fehér szálakkal átszőtt fekete haját, elborult szeme szikrákat szórt; körülnézett a társaságon, amely kényelmetlenül és rosszat sejtve lapult meg a tekintete alatt, és tiszta, meleg és csengő hangon mondta:

– Ti nyálasok és nyálkáslelküek, ti szomjas nyakalók és tisztátlan berugók, mit tudjátok ti azt, milyen viszonyban vagyok én a részegséggel. Mit tudjátok ti azt, hogy én meg tudok részegedni egy korty ital nélkül, ha úgy jön, és hiába öntöm le magamba a világ minden italát, ha idebent józanság, szomorúság és bánat lakik. Mi tudjátok ti, hogy én már öt napja akarok hiába lerészegedni, és mit tudjátok ti, miféle italokat iszom én hajnaltájban, amikor ti piszkosan horkoltok piszkos ágyaitokban.

Egy másodpercnyi szünetet tartott.

– De mert ezt nem tudjátok, – folytatta azután csendesebben és szigorúbban, – nem tudhatjátok azt sem, mit tesz az, hogy én most veletek vagyok és sokszor hajnalig tűröm a hitvány közelléteteket. – Minthogy pedig szemetek van, de nem láttok, minthogy…

Megakadt. Egy másodpercre megtörten, lehunyt szemmel hanyatlott le a feje a mellére. De azután fölkapta a fejét és magából kikelten, kigyulladt arccal és mámorosan ordította:

– Minthogy nem látjátok a géniusz ragyogását a homlokomon; minthogy továbbá nem ismeritek az áhítatot; mithogy tiszteletlen, arcátlan plebejus röhögők vagytok, – én titeket, gyáva had, a szentlélek nevében, amelynek lovagja vagyok, meg foglak fenyíteni…

Az arca lángolt, a szeme mintha szikrázva akart volna kipattanni üregéből, két keze ökölbe szorulva emelkedett föl, és az asztal körül ijedt ugrálás támadt.

– Részeg! – Meg van őrülve. – Kitelik tőle. – Le kell fogni. – Ilyenkor ölni is tud. – Kényszerzubbonyt rá.

Monostory elvakultan nyúlt a pezsgőspalackok után, amelyeket el akartak kapkodni a keze ügyéből; fölemelte a kezét, hogy azt a mulató társát, aki hozzá legközelebb volt, megüsse, amikor az öreg cigányprímás, aki a háta mögött állott, hirtelen előre lépett és halkan mondta:

– Nagyságos úr, lovas legény jött Erdőmonostorról.

Monostory fölemelt keze megakadt; a cigányprímás pedig már elébe is tolta az ijedt képü legényt, akit a pincérek nem mertek bejelenteni. A legény rémülten pislogott; Monostory leeresztette a kezét:

– Mi kell? – kérdezte halkan.

– A nagyságos asszony kéreti a nagyságos urat, – hadarta a legény, – tessen azonnal hazajönni. Mert igen rosszul van az öreg nagyságos úr.

Monostory úgy nézett rá a legényre, mintha álomban látná.

– Micsoda nagyságos asszony? – kérdezte lehunyt szemmel és nagyon halkan.

– A nagyságos úr felesége, – válaszolta a legény ijedten, de engedelmesen.

– Ki van rosszul? – kérdezte újra Monostory lomhán és álmosan.

– Az öreg nagyságos úr: a nagyságos úr édesapja.

Monostory behunyta a szemét és mozdulatlanul állt egy darabig. Azután vállon fogta a legényt, a szemébe nézett, hozzá hajolt és csendesen így szólt:

– Mondd meg a nagyságos asszonynak, hogy ha az apám véletlenül csakugyan nagybeteg, – attól, ha engem meglát, egyszerre halálos lesz a baja. – Eredj.

Meglódította a bámuló legényt, villámgyorsan a kezébe nyomott egy teli pezsgős palackot és rákiáltott:

– Idd le magad hazáig. Takarodj.

A meghökkent legény elment; a társaság időközben szétsurrant és Monostory szédülő fejjel egyedült ült le a pezsgőpocsolyás asztalhoz. A két tenyerébe támasztotta az arcát és hallgatott. Sokáig hallgatott, azután a két tenyere közül halkan megszólalt:

– Marci.

A cigánybanda csendben várakozott volt a parancsára és az öreg cigányprímás, akinek a megszólítás szólt, most ijedten kereste láthatatlan arcát, mert a hangja józan, megtört és kongó hang volt.

– Tessék, nagyságos úr.

A Monostory hangja nyugodtan, egyenletesen, de megtörten jött a két tenyere mögül:

– Marci, tudsz-e valamit, amitől megrészegszik az ember?

– A borital nagyságos úr…

– Menj a pokolba a tudományoddal.

Monostory fölállott. Az arca sápadt volt és a szeme beesett.

– No várj, – mondta, – majd keresek én magamnak olyan italt.

Odaintette a kalapját és a felöltőjét.

– Ti engem itt megvártok, – mondta a cigányoknak.

Föltette a kalapját és fölvette a felöltőjét; és csöndes, biztos, egyenes lépésekkel kiment a kávéházból. Kint hüvös tavaszi éjszaka volt. Fázott; zsebredugta a kezét és gyors lépésekkel indult a Piac-térre. A Piac-téren kikeresett egy nagy emeletes házat, megállott előtte és sorra vette a boltajtókat, amelyek éjjel be voltak csukva. Végre megtalálta, amit keresett: a patika ajtaját. Megnyomta a csengőt, előbb röviden és udvariasan, azután hosszan, dühbe jötten és fenyegetően.

A csengő mellett kinyilott egy kis ablak és egy álmos fej jelent meg benne.

– Mi tetszik?

Monostory most megint nyugodt volt:

– Adjon nekem, – mondta csöndesen, – egy üveg étert.

– Minek az?… Minek most éjszaka? Hozott-e orvosi rendelvényt?… Nem adok.

Az álmos fej, miután szemügyre vette Monostoryt és miután három kérdésen át felelet nélkül is eljutott a megtagadásig, vissza akart vonulni. Visszavonulás közben azonban meg kellett állnia. Monostoryban ugyanis mérhetetlen düh gyulladt föl és olyat vágott az öklével az ablak keresztfájára, hogy a kis ablak üvege csörömpölve hullott be.

– Hallod-e kölyök, – recsegte be az ablakon, – azt akarod, hogy beküldjek hozzád egypár acélburkolatu golyót?

A dühnek még ebben az indulatában kirántotta a pisztolyát és rásütötte a nagy házra, mintha gyűlölt, nagy sárga ellenség állna előtte. A golyó lepattant a kőfalról és süvöltve zúgott el az éjszakába; a dördülést csöndes mozgolódás követte a nagy téren; de még mielőtt valaki jöhetett volna, egy remegő kéz már kinyujtott az ablakon egy nagy üveget; Monostory átvette, egy marék ezüstpénzt és bankót behajított érte az ablakon; elindult és az üveggel a kezében befordult egy mellékutcába.

Komolyan és feszülten figyelt lépéseinek a kemény kopogására, mintha ennek a hangnak a csöndes éjszakában különös fontossága lett volna számára. Elválasztotta a hangot a visszhangtól és zenei elemeket keresett bennük, hogy minden figyelme le legyen kötve és hogy ne kelljen semmi másra gondolnia. Siető, lépései alól azonban elfogyott az aszfaltozott gyalogjáró, puha földön járt, rosszul világított, szűk sikátorokba tévedt bele, rozoga fakerítés mellett rozoga fapadot talált, reszkető lábbal ereszkedett le reá, és ekkor föl kellett emelnie és meg kellett néznie az üveget, amelyet a kezében tartott.

Két kézzel körülfogta, fölemelte és magasra tartotta. A folyadék megcsillant a gyér világításban és Monostory, hogy riadtan dobogó szívét elhallgattassa, gúnyosan mondta:

– Áldozati kehely… áldozás a gonosznak: különös összetételü kén és szénvegyületekkel…

Mosolygott. De amint ült a rozoga fapadon, nagy fáradtsága kezdett elmulni és egyszerre ismét fölsirt a szívében részegség után való forró vágyakozása. Részegnek lenni! Részegség! Részegség!… Villámgyors mozdulattal kirántotta az üveg dugóját, két kezébe keményen belemarkolta az üveget, magához húzta és ráhajolt.

Az éter édeskés szaga rögtön kicsapott az üvegből és elárasztotta az orrát. Undorítónak találta ezt a szagot és szinte visszahőkölt tőle, de gyors elhatározással még mélyebben hajolt az üvegre, a száját is kinyitotta és szomjas, nagy lélekzettel szítta be az éter láthatatlan és csodálatos gőzeit. Három, négy, öt lélegzet… ah, ez csak undorító, de soha ettől részeggé nem lesz az ember. – Elszántan kapta föl az üveget, a szájában érezte az üveg nyakát. Mindjárt, – most!…

A nyelvén, a szájpadlásán, az egész szájában türhetetlen égetést érzett és a szája, a torka, a gyomra, a feje egyszerre tele lett a gyülöletes édeskés szaggal. Fuldokolni kezdett és szörnyü utálattal köpte ki a folyadékot a szájából; az üveget a földhöz vágta; az üveg összetörött és a folyadék szétcsurgott; a földről is az éter gőzei szállottak föl; olyan volt, mintha az egész éjszaka, a föld, a mindenség föl a csillagokig tele volna ezzel a rémületes szaggal; mintha a tejút odafönt étergőzökből sűrüsödött volna össze…

Ijedten, undorodva és szégyenkezve menekült a rozoga pad közeléből és köpködve, fuldokolva próbálta eltávolítani a szájából és az orrából az éter emlékét. Lángoló szégyenkezés és eszeveszett düh kínozta; józanabb volt, mint amikor este inni kezdett és sírni tudott volna a teljes, nagy részegség után való vágyában.

Bőszülten rohant bele a sötét sikátortömegbe, amely előtte volt, és szinte fölordított örömében, amikor egy piszkos lebuj homályosan megvilágított ajtaja akadt elébe. Ah, ez a Vitriol-kocsma… Itt más folyadék szokott hajnaltájban megcsordulni, itt hajnaltájban kés villog és vér folyik. Itt belevetette magát már egyszer egy hajnali késelésbe… ha most is olyan kimondhatatlan szerencséje volna! Ez lesz a megváltás, ez lesz az öröm, ez lesz a részegség: vércsordító ütéseket adni és villogó kések ellen védekezni. Lihegett a fölindulástól és az az érzése volt, hogy ha egy kést döfnének a mellébe, ujjongva fogadná a döfést.

Lihegett a fölindulástól és lábbal rúgta be a piszkos ajtót. Berobbant az ajtón és ökölbeszorított kézzel, villámló szemmel állott meg a kocsma közepén. Bent azonban csöndes és ijedt mozgolódás felelt csak a kihívásra; nem volt ünnepnap és a lebuj hajnali élete csöndes volt és álmos volt; egyetlen toprongyos vendég riadt föl a sarokból, és az álmos kocsmáros jött hajlongva Monostory elé. Monostory megszégyenülve nézett le rá és ételt és italt rendelt nála. Ha most már csak az éter emlékét tudná elűzni a torkából és az orrából. Fáradtan ült le, éhesen evett és szomjasan itta a pálinkát, amelyet vizespohárba töltetett magának.

A fölriasztott toprongyos vendég állt egy ideig, azután visszaült a sarokba. Monostory ekkor ismert rá.

– Hohó, báró úr, – kiáltott föl örömmel.

A báró úr megháborodott szegény zsidó volt, ártatlan bolond, aki csak akkor jött dühbe és akkor lett veszedelmessé, ha nem akarták neki elhinni, hogy báró. A Monostory kiáltására gyanakodva emelte föl a fejét, mert még nem tudta, hivéssel vagy csúfolódással kerül-e szembe; de Monostory megnyugtatta:

– Báró úr, – mondta, – legyen szerencsém. Tiszteljen meg, kérem…

A báró úr kijött a sarokból és megállt a Monostory asztala mellett. Cserzett arcából, elvadult fekete szőrzete közül nedvesen lángolt ki nagy szeme.

– No mi ujság, báró úr? – kérdezte Monostory.

A báró úr fölemelte kérges hüvelykujját.

– A császár – mondta halkan és figyelmeztetően – nemsokára eljön…

– És?

– És mindenkit kivégeztet.

– És?

– Engem elismer. És akkor…

Gyönyörűség ragyogása ömlött el sötét arcán.

– És akkor? – kérdezte Monostory.

– És akkor azután, – súgta reszketve és áhítatosan a báró, – a Morgenrot boltja az enyém lesz.

Monostory rábámult. Ezért kell a császárnak eljönnie és mindenkit kivégeztetnie? Ebbe lehet beleőrülni? Elnevette magát.

– No jó, báró úr, üljön le.

A báró úr készült leülni, amikor Monostorynak eszébe jutott valami.

– Nézze, báró úr, – mondta, – ha már ilyen szépen együtt vagyunk, nem lehetne előkeríteni az ön kitünő barátját: a főurat is?

A báró úr félénken ránézett a kocsmárosra; a kocsmáros, aki szolgálattételre készen állott a közelben, sietve válaszolt:

– Itt van.

– Hol?

– Az udvaron. Alszik. Nem volt szabad bejönnie, mert nem volt pénze.

– Jőjjön be, – kiáltotta Monostory, – és ha van még egypár ebből a nemből a közelben, csak hadd jőjjön. Én fizetek mindent.

A kocsmáros kiment az udvarra és fél perc mulva bejött az álmos, de jókedvű főúrral. A főúr is csendes bolond volt; a román papnevelőintézetbe járt valamikor és kétségbeesve ragaszkodott a papi ruhához, amely mindig szétmállott a testén, mire megint kapott valahol egy régi reverendát. Az elméjének úgyszólván semmi baja sem volt; mindig lobogott a jókedve: ez volt az egész; mindig nevetett és öt percenkint a fejéhez kellett kapnia a kezét és össze kellett vernie a bokáját, mintha táncolni akarna és mintha egy lelkes csuhajt akarna elkiáltani.

Bejött. Álmosan mosolygott. Megállott. Monostory ránézett. A főúr kényesen a fejéhez kapta a kezét és villámgyorsan, hetykén, mintha táncolni akarna, összecsapta bokáját.

– Ez az! – mondta Monostory. – Üljön le, főúr. Maga az én emberem. Magam is így mulatok: fölkapom a kezem, összeverem a bokám, a jó Isten tudja, miért.

A főúr leült az asztalhoz. A báró már ott ült. Monostory ételt és italt adatott nekik. Az ajtó lassan föl-fölnyilott és egy-egy új rongyos alak lopódzkodott be. A Monostory intésére azok is odaültek az asztalhoz és boldogan ettek és ittak. Monostory ott ült közöttük, csendesen beszélgetett velük, vizes poharából még mindig szomjasan itta a pálinkát és most végre úgy érezte, hogy a részegség köde lassan elborítja az agyát. Kellemes fáradtságot érzett, amely mégis élénkség volt; úgy érezte, hogy lebeg és elmerül; mosolygott és semmi másra nem gondolt többé, csak arra, amit kimond.

Végignézett az őrülteken és rongyosokon, akik között ült és halkan, derűsen mondta:

– Symposion.

Plátóra gondolt; és körültekintett, nem ront-e be a mulató társaságba Alkibiadesz mámorosan és ibolyakoszorús fejjel, hogy Szokrateszről beszéljen. Úgy érezte, görög bölcsek között ül és az őrülteknek és rongyosoknak görög bölcsek álmairól beszélt:

– A léleknek – mondta – valamikor szárnya volt és fent repült az istenek útján. Van lélek, amely a hitvány testben is emlékszik rá, hogy valaha szárnya volt. Ez az emlékező lélek csapkod és vergődik…

Rongyos társasága szájtátva hallgatta és Monostory részegen magyarázta nekik Eroszt, a Symposiont és Phaidroszt. Kint azonban hajnalodott és a hajnal kék sugarai befénylettek a kocsma füstös lámpája köré. Monostory egymásután ürítette ki a pálinkával telt nagy poharakat és most magasra csapott benne a boldog mámor. Fölugrott.

– Itt az édes hajnal, – mondta, – mi most megyünk és áldozunk a Napistennek.

Összegyűjtötte rongyos seregét és otthagyta velük a kocsmát. A báróra és a főúrra támaszkodott, a többi rongyost maga mögé rendelte. Lassan haladtak előre és a mögötte lévő rongyos had egyre nőtt. A kis városnak szinte minden megtépettje, elesettje és koldusa rátalált a menetre és hozzája csatlakozott. A tömeg zúgva haladt előre; az ujonnan jöttek kérdezősködtek, majd türelmetlenül követelőztek. Akik már a kocsmában is ott voltak, azok a Monostory szavait ismételték:

– A léleknek szárnya volt valamikor, – kiáltozta egy félszemü kucséber.

– Megyünk áldozni a Napistennek, – mondták mások.

Monostory boldogan haladt elől a báró és a főúr között. Élvezte a zúgást, amelyet maga mögött hallott; úgy érezte, ez a zúgás, mint valami nagyszerü folyam, ringatva viszi előre; nevető örömet érzett azon, hogy hajnalodik és tudta, hogy mámoros hadával valami nagyszerü dolgot kell csinálnia. Valamit, ami robban és dördül. Valamit, ami a föld széléig és az ég tetejéig harsog. Valami óriási tűzvészt fölgyújtani…

A piacon, amely már elevenedett, egy hordó bort üttetett csapra. Az igyék, aki akar. Egy ezüstpénzt megforgatott a kezében és odadobta egy szomjasan nyakaló sántának:

– Eredj a Bárányba: a Marci bandája jőjjön ide. És ahány cigánybanda van, mind jőjjön ide.

Most dadogott már egy kissé, bizonytalanul állt a lábán és bizonytalanok voltak a tervei.

– A végén, – mondta dadogva, – máglyát raktok, sóval és borral hintitek meg és engem rajta elégettek…

– Éljen a nagyságos úr, – zúgta a folyton szaporodó tömeg.

Monostory körülnézett és a Piac-tér tulsó oldalán meglátta a Nagytemplomot. A Nagytemplom hatalmas román ívei ragyogni kezdtek a feljövő nap fényében; a hatalmas terraszon, amelyre a templom épült, virágzó akácfák és szentek fehér márványszobrai állottak. Az egész kép egyre lángolóbb és egyre fényesebb lett; Monostory kitárt karral indult feléje.

A terrasz alján megállott és bizonytalanul nézett a hatalmas fehér kőlépcsőre, amely három menetben a templom főbejáratáig vitt. Most mi legyen? Bemegy-e most a templomba részegen lármázó hadával? Mámoros pillantása végigsiklott a tömegen és megpihent egy szines bábún, egy cifraruhás kövesdi parasztlányon, aki bámulva nézte a részeg, rongyos hadat és a rongyos had úri vezérét. Ránézett a bámuló parasztleányra és mosolyogni kezdett örömében.

– Parasztpillangó, – mondta magában, – el ne repülj.

Odalépett a leányhoz. A leány ijedten hátrált apjához, anyjához. Az apja védekezésre készült. Monostory belenyúlt a zsebébe és egy nagy bankót hajított oda neki.

– Fogd meg, – mondta, – nem szúrom érte gombostűre.

A leány és az apja még mindig nyugtalankodott. Monostory a pisztolyát mutatta nekik.

– Parasztpillangó, – mondta, – el ne repülj. – Hogy hínak?

– Orosz Zsuzsánna, – mondta a leány remegve.

Monostory megfogta kicsi, durva kezét.

– Orosz Zsuzsánna, – szólt dadogva, – mi most téged imádni fogunk.

Rongyos hadához fordult:

– Imádni fogjuk most, – mondta, – mi asszonyunkat, Orosz Zsuzsánnát.

A terrasz a lépcső két szélén erkélybe ugrott ki. Monostory odavezette Orosz Zsuzsánnát. De itt megállott.

– Nem léphetsz a kőre, – mondta. – Szőnyeget ide.

Szőnyeg nem volt kapható. Monostory bosszúsan ordította:

– Szőnyeget ide, oltártakarót, lágyat…

A tömeg nevetni kezdett és Monostory a pisztolya után nyúlt. Egy másodpercre úgy volt, hogy belelő a tömegbe, de ekkor a tömeg fölött elsikló szeme virággal rakott szekeret vett észre. A kocsi lassan döcögött a Piac-tér felé.

– A virágokat ide, – kiáltotta ekkor Monostory. – Minden virágot ide.

Tíz ember rohant egyszerre a szekér felé és ordítva magyarázta a parasztkertésznek, aki rajta ült, hogy a nagyságos úr minden virágját megveszi. A lovait megfogták, a szekeret megfordították, az óriási virághalom ott volt a Monostory lábánál. A rémült kertész ordítva követelte a pénzét. Monostory pénzt dobott neki; a kertész elhallgatott.

– Minden virágot föl az erkélyre.

A tömeg nekiesett a virágoknak. Sötétpiros pünkösdi rózsák röpködtek mint a láng és mint a vér és végigcsordultak az erkélyen. Föléjük lila iriszek borultak bágyadt, hosszu száron. Közbe röppent még néhány szál késői orgona is, néhány szál szegfü és korai rózsa és az egészre mint egy-egy ezüst pehely rálibbent néhány fürt akácvirág. Az erkélyen ki volt terítve a dús szőnyeg.

– Állj rá, Orosz Zsuzsánna, – mondta Monostory.

Orosz Zsuzsánna térdig virágban, szégyenkezve állott a Nagytemplom terraszának legszélső erkélyén. Monostory ekkor a cigányokat kereste. A cigányok ott voltak már és gyanakvó arccal várták a parancsát.

– Marci, – mondta Monostory dadogva a primásnak, – most valami olyat kell húznotok… Valami hallatlant… Valami csodaszépet… Valami lángoló himnuszt…

Az öreg cigányprimás kelletlenül vonogatta a vállát, mert lenézte a csőcseléket, amely körülötte tolongott.

– Hanem kevesen vagytok, – mondta reszketve Monostory. – Minden cigánybanda jőjjön ide; és szólaljon meg odabent az orgona is és rendüljön meg a föld a szépség himnuszától.

Keleten, a templom mögött fölbukkant a nap.

– A Napisten, – ordította Monostory. – A Napisten himnuszát! A föld reszkessen tőle…

Mámorosan és türelmetlenül nyult a hegedü után, de a részeg és ordító tömegen ekkor egy lovas verte át türelmetlenül a lovát. Monostoryt ismerős hang riasztotta föl. Visszanézett. A tömeg közepén ismerős ló állott és a lovas dühösen kiabált:

– Nagyságos úr, itt a levél. Lehúznak ezek a gazemberek.

Monostory bágyadtan intett. A tömeg hozzáeresztette a lovast, az erdőmonostori legényt, akit az éjjel egyszer már hazakergetett. A legény most elszánt volt, hangos és határozott. Levelet nyujtott feléje.

– Tessen rögtön elolvasni, – mondta határozottan.

Monostory kábultan, engedelmesen nyult a levél után és megborzongott, mielőtt kinyitotta. A felesége levélpapirja, a felesége írása. Elolvassa-e? Ne rakasson-e óriási máglyát csak azért, hogy ezt a levelet rátegye és elégesse? Habozott. A cigányokhoz akart fordulni; meg akarta parancsolni, hogy zúgjon a csodálatos himnusz, amelyre vágyódott, de azután egy rántással mégis föltépte a borítékot.

Részeg volt. A betűk táncoltak előtte. A tenyerét rászorította a szemére, hogy szeme égését hűtse egy kicsit, azután újra megnézte, mi áll a levélben. A levél a felesége írása volt és ez állott benne:

_Jőjjön azonnal haza; apa agyonlőtte magát._

_Ida._

Monostory részegen nézte ezeket a kegyetlen szavakat; előbb az az érzése volt, hogy arccal leveti magát a földre és egy örökkévalóságon át úgy marad; de azután észrevette maga körül a tömeget, gőgösen fölemelte a fejét, elrugta magától azokat, akik hozzá akartak csatlakozni és a tömegen át emelt fejjel, égő szemmel, visszatérő, hideg józansággal, zakatoló szívvel indult a kocsija felé.

A kocsija ott állott a Bárány-szálló előtt. Hatodik napja állott már ott: mindennap estétől hajnalig. A kocsisnak csak akkor volt szabad aludnia és a lovak csak akkor pihenhettek, mikor ő aludt: nappal. A lovak most is ott állottak reszkető lábbal és a kocsis álmosan ott ült a bakon.